Tolna Megyei Népújság, 1982. szeptember (32. évfolyam, 204-229. szám)

1982-09-18 / 219. szám

1982. szeptember 18.

tfÉPÜJSÀG 11

Y. Delast Elena kiállítása Bonyhádon

A kérdést újra meg újra felteszik, s a válasz mindig elmarad, pedig épp napjaink művészetét illetően egyre türelmetlenebbül várják a megnyugtató feleletet: ábrázolni

kell-e a művészetnek a valóságot, vagy' beérheti jelképekkel, jelekkel, esetleg olyan elvont formákkal, amelyek csak laza kapcsolatban vannak a közvetlenül érzékelhető valósággal. A művészettörténet elsősorban arra ad választ, hogy egyes korok miként közeledtek a látható világhoz, mit hangsúlyoztak belőle, a kiemelt részletek mennyire jellemezték a kort és a mestert. A valóság a maga végleges egyszerűségében, a művész számára legfeljebb arra jó, hogy a tényt közölje, s erre is találunk példát bőven, olyant is, ami praktikus célokat szolgál, Canaletto vedutái, varsói városképei a háborúban lerombolt lengyel főváros újjáépítéséhez adtak hasznos segítséget, amit a múlt század végének impresszionistáitól nem várhatnánk el, mert nemcsak eszközeik mások, látásmódjuk, művészi magatartásuk is más.

Ebből pedig az következik, hogy a művészethez sok út vezet, az alkotásoknak nincs kizárólagos receptje, s ugyanabban a korban is eredményt, értéket jelenthet az egymással ellentétes módszer is. *

A mai művészetben a realista, sőt részletező naturalista törekvések épp úgy megtalálhatók, mint a posztimpresszio- nizmus emlékei, vagy az elvont formák tisztélete. Iskolák, kodifikált rendszerek helvett ma elsősorban az egyéni törekvések változatossága jellemzi a művészetet, s úgy vélem, mindenek előtt ez határozza meg Delast Elena törekvéseit is. Festményeit szemlélve, saiátos kettősséget tapasztalunk: a valóság felismerhető részletei, mint egy arc, táj, vagy akár eqvetlen fa. úi jelentést kao kéoel vilóaában, a logikai azonossáq elveszíti jelentőségét, mert miközben minden azonos önmagával, egyben más is, olyan új valósáq eleme, ami rejtelmességével, borzongató titkaival hat ránk.

Ez nem a szürrealizmus divatos meghökkentése, ami az ellenkező előjelű elemeket próbálja szerves egységbe fogni. Delast Elena világa homogén világ, melyben minden a helyén van, csak épp a titkához vezető utat kell megtalálnunk. Úgy gondolom, világához a német romantikusok állnak legközelebb, akiknek első nemzedéke még a XVIII. század végén indult megkeresni a mesebeli kék virágot, s ezt a megható irodalmi kezdetet folytatta az a drezdai festőcsoport, amelynek legjelentősebb mestere Caspar David Friedrich volt. A hasonlat nem önkényes. Később tudtam meg, Delast Elena is a drezdai forrásokból merített először, majd már itthon, elvégezte a tanárképző, később a képző- művészeti főiskolát. Tehát volt alkalma megtanulni a mesterséget, mert —■ s ebben biztos vagyok — minden itt kezdődik. A többi azon múlik, hogy a művész föl tudja-e építeni saját világát, s meg tud-e győzni bennünket is igazáról.

Delast Elena, aki még örvendetesen fiatal művész, olyan ösvényen indult el, amelyen előtte kevesen járnak. Képei a lélek kalandjáról adnak hírt, s ahogy mind beljebb hatolunk látomásai világába, úgy érezzük, ismerős tájakra vezet, otthonos vidékre. Éppen ezért nemcsak figyelmünket érdemli meg, hanem rokonérzésünket is.

Csányi László

Elhangzott Bonyhádon, V. Delast Elena kiállításának megnyitóján. •

Utak, keresztutak 1.

Százhúsz év művészete

Képzőművészeti irányzatok az impresszionizmustól napjainkig

jó és szükséges, hogy olyan biztos művészi fogódzóink legyenek, mint Munkácsy, Arany, Erkel. De még jobb, és szükségesebb, hogy továbblépjünk Egry Józsefig, Ady Endréig, Bartók Béláig. S aztán megint tovább. Ehhez kívánunk segítséget adni sorozatunkkal, amely a művészet útvesztőiben próbál eligazítani. Hozzátesszük, semmilyen, a hűséges tolmács szerepét betöltő szöveg, a sorainkat kísérő kép mása nem helyettesítheti, pótolhatja az eredeti alkotások élményét, a közvetlen beszélgetést. Művészetekre csak művészetekkel lehet nevelni: zenére zenével, irodalomra irodalommal, képzőművészetekre: szoborral, képpel — elmélettel kevésbé. Nem vagyunk egyetlen múzeum prókátorai sem. De kevés ország bővelkedik annyi képtári, múzeumi látnivalóval, mint a mienk. Ma már falu, község is ritka, ahol ne találkozhatnánk művészetünk jeles alkotásaival, hol kiállításon, hol múzeumban. Igaz, közben köztereinken igen sok sematikus szoborral, belső terekben gyenge freskókkal, selejtes képekkel, falra erőszakolt kerámiákkal. De hát éppen ez is egyik célunk, hogy a silányt ne fogadjuk el -értéknek, tudjunk hasonlítani, mértéket szabni. A mérték, a lépték, a viszonyítás lényege a folyamatosság. A tegnapot viszonyítjuk a mához, nem a tegnapelőtthöz. Az idő az elmúlt században nagy lépésekkel rohant előre, több változást, meglepetést hozott, mint azelőtt bármikor, s követhetetlen gyorsasággal új és új művészi szemléletnek adott helyet. Következő írásunkban a teg- napelőttről indulunk el, hogy a tegnapon át eljussunk napjainkig. Koczogh Ákos

(Következik: 2., A hangulat művészete.)

Pablo Picasso: Ihlet (1953—54)

Közízlésünk úgy mondják megállt Munkácsynál, Paál Lászlónál. Nem is rossz helyen. Semmivel sem rosszabb, mintha a zene területéről Erkel Ferencet említenénk, az irodalomból Vörösmartyt, Madáchot, Petőfit, Aranyt. Bárha Adyig, József Attiláig valóban elérkeztünk volna! Tehát nemcsak úgy látnánk a világot, ahogy ők, hanem beszédünkbe önkéntelenül beleszőnénk egy-egy sorukat, gondolatukat. De idáig nem jutottunk el, és ezt tudomásul kell vennünk. Most, a Munkácsyék utáni nemzedékektől, Szinyei Merse Páléktól szeretnénk elvezetni olvasóinkat napjainkig. Tudjuk, hogy sokan idegenkedve nézik az újabb képzőművészeteket, a „moderneket", akik már régen a tegnapéi. A sok, nehezen nyomon követhető kísérlet, megbukott

vállalkozás, a nemegyszer csak polgárt hökkentő eredetieske- dés láttán — joggal. De nem mondhatunk egyebet: tudomá. sül kell vennünk, hogy jó száz esztendő múlt el azóta, amit még magunkénak hiszünk, és száz esztendő művészete felett csak úgy elnézni, átsiklani a tudomásulvétel, a megértés, az átérzés kísérletei nélkül értelmes, a tudatával élő ember számára nem dicséretes.

A szobrászok, festők, grafikusok, építészek — nem többek a többinél, mint ahogy még a múlt század elején is vélték, nem jósok, nem váteszek, csupán a szemük érzékenyebb, agyuk fogékonyabb, a képességük, tehetségük fejlettebb az átlagemberénél. Hamarabb kitapintják, meglátják a szüntelenül változó világban az új értékrendet, a dolgok átalakulását, embernek emberhez, a természethez, a világ egészéhez való viszonyát. Már régen benne élünk abban az új rendben, amire a művészek előbb felfigyelnek, figyelmeztetnek, csak megfogalmazni nem tudjuk, amit élünk, s látunk. „Kitől nincs messze az élet határa, Nem előre szeret nézni, csak hátra" — írta Arany János. Ez a magyarázata annak, hogy miért a fiatalság veszi észre hamarabb az újat, miért a fiatalság fogadja be a jó vagy rossz — most ne minősítsünk —, de új művészi vállalkozásokat. A megszokás, a beidegződés nagy hatalom az ember életében, Megköt és egyben erőt ad. Biztos támaszték a váratlan meglepetések ellen, mentsvár minden újban rejlő s át nem látható, veszedelemnek vélt változással szemben. Kétségtelenül

Kodály Zoltán román barátjáról

A testvériség eszméjének mártírja

A Kodály-évben meg kell tanulnunk egy román nevet is: Radu Uríatianu (ejtsd: urlöcjá- nu). Megérdemli mind a magyar, mind a román nép tiszteletét, megbecsülését. Életét áldozta föl a két nép testvériségét szolgáló küzdelem oltárán.

Bukarestben született 1895- ben, előkelő román családból. Apja magas rangú katonatiszt volt. A művészi érzékenységű fiú zenei tanulmányait Drezdában és Berlinben végezte. Utána szülővárosában újságírósko- dott, zenekritikusként, majd Varsóba szerződött az operaház segédkarmesterének. Rövid ideig a besszarábiai kisi- nyovi opera igazgatója volt, s aztán 1925-ben Temesvárra költözött mint a Curentul című fővárosi lap bánsági tudósítója.

A soknemzetiségű Temesvá- rott az értelmiség hamarosan megkedvelte a németül tökéletesen beszélő és rövidesen magyarul is megtanuló, kitűnő modorú, nagy műveltségű újságírót. Itt is nősült: elvette Ally von Artner színművésznőt.

Ö maga a színház karnagya lett, a helyi Zenebarátok Egyesületének karmestere, a temesvári zenei élet egyik élesztője. 1926-ban Temesvárott hangversenyezett Szatmári Tibor, a kitűnő zongoraművész, s koncertjéről Uríatianu elragadtatott hangú méltatást írt. Ezen a réven levelezésbe kerültek, s Szatmári meghívására 1928-ban meglátogatta a magyar fővárost. Lapjának meleg hangú tudósításokat küldött a budapesti zenei éleiről.

S ez az útja azért vált különösen jefentőssé, mert ekkor

ismerkedett meg Bartók Bélával, Kodály Zoltánnal, s révükön szerette meg a népzenén alapuló új magyar zenét. Temesvári zenekarával már 1933 októberében bemutatta Kodály Marosszéki táncok című művét. Utána tervbe vette a Psalmus Hungaricus bemutatóját. Erre ment rá az élete.

Mihelyt ugyanis a bemutatónak híre ment, a szélsőjobboldali, vasgárdista, nacionalista lapok támadást indítottak ellene. Hiába tűzte a Psalmus- szal együtt Enescu, Biancafort, Glazunov, Pahlen, Lányi Ernő műveit műsorára, a helyi Vestül, a Generatia Noua, a Tara dühödt támadást indított ellene, hazaárulónak, a magyar ir- redentisták bérencének bélyegezték, amiért „Kodály irredenta művét” műsorára tűzte. Azzal vádolták, hogy „veszélyezteti Románia nemzeti integritását”. Uríatianu fölényes szellemességgel válaszolt a vádakra a Temesvári Hírlap karácsonyi számában Dávid király irredenta hárfája címmel. Finom gúnynyal mutatta ki, hogy az „irredenta” mű szerzője, Dávid király, „judeai származású, lakóhelye ismeretlen”. „Egy kissé régen élt, valamivel a trianoni békeszerződés aláírása és a kisantant megalakulása előtt. A Psalmus Hungaricus című, közrendet veszélyeztető alkotást a betűvetés és olvasás tudományában otthonosak ismerik 55. zsoltár elnevezés alatt" — írta. Megzenésítette Kodályon kívül Mendelssohn, Florent Schmitt és még a zene- történet sok más jelese. Magyar Zsoltár, mert Kecskeméti

Vég Mihály fordította magyarra a 16. században, és zenéjét a szintén magyar Kodály szerezte.

A támadások ellenére Urla- tianu azt akarta, hogy a temesvári bemutatón jelen legyen Kodály Zoltán is. Óhaját a hangversenyrendező Aurel Ta- masiu, akit szintén gyakran támadtak magyar művészek szerepeltetése miatt, támogatta, és a szólót éneklő Laurisin Lajossal együtt meghívta a zeneszerzőt is.

Kodályék 1934. január 2-án megérkeztek. Már az aradi állomáson újságírók várták őket, s míg a vonat Temesvárra ért, interjút készítettek a Mesterrel. Köztük volt az Aradi Közlöny fiatal munkatársa, a tavaly elhunyt Csányi Piroska is. (Ö később, 1938 és 1946 között, mint a Délmagyarország munkatársa beírta nevét a hazai újságírás történetébe.) Apja, Csányi Mátyás a forradalmak előtt Szegeden színházi kamagyosko- dott, és éppen forradalmi szereplése miatt kellett 1919-ben Aradra menekülnie. Mint az Aradi Közlöny 1934. január 4-i interjújából kiderül, Csányi Piroska édesapja az unokatestvére volt Kodály feleségének, Sándor Emmának. Temesvárott ünnepélyesen fogadták a Mestert. Elsőként dr. Emil Gradina- ru, a város művelődési tanácsnoka köszöntötte a vendégeket a hagyományos roriTán köszöntéssel (Bine ati venitl), majd magyarra fordította a szót. Utána Uríatianu franciául mondott üdvözlő beszédet:

— Itt most nem a román, nem a magyar és nem a német közönség nevében beszélek, ilyen különleges közönség itt nincs: Temesvárnak nemzetiségi különbség nélkül csak temesvári polgárai vannak, akik büszkék erre a címre.

Kodály válaszában szintén erre utalt:- Amint látom, itt tökéletes a lelkes harmónia. Sohasem hittem, hogy a zenének ilyen hatalmas ereje van .. . Kérem önöket, hogy őrizzék gondosan ezt a drága kincset, a zene által megteremtett harmóniát.

A hangverseny - az előre bejelentett botrány nélkül - nagy sikerrel zajlott le. Kodály, akinek elmondták a fiatal karnagy áldozatos küzdelmét az értetlenséggel — a percekig zúgó taps utón fölment a színpadra, átölelte Urlatianut, és halkan ennyit mondott: „Nagyon szépen köszönöm, fiam”.

A baloldali lapok osztatlan elismeréssel adóztak Kodálynak, művének, cr bemutató zenekarnak, énekesnek, karnagynak; a jobboldaliak ádáz támadást indítottak mindezek ellen. A hangverseny után a román kulturális tanácsnok díszvacsorát adott Kodály tiszteletére. Pohárköszöntők hangzottak el a román—magyar közeledésről, együttműködésről.

A jobboldali lapok támadássá azonban még ha lehet, fokozódott. Urlatianut följelentették, bojkottot hirdettek a magyar művek ellen. Azzal vádolták a temesvári magyar kisebbséget, hogy most kimutatta foga fehérét: „Nem a művészetnek, hanem a magyar nemzetnek tapsolt...”

Uríatianu nem tette le a fegyvert. Köszönet címmel a Temesvári Hírlap 1934. január 9-i számában nyilvánosan nyugtázta mindazok segítségét, akik a hangverseny mellett állottak. Ez azonban inkább olaj volt a tűzre. Másnap, 4-én, a hangversenyt Aradon is megismételték, hasonló sikerrel. Kodály itt ismét nyilatkozott: sokszor hallotta, úgymond, a Psal- mus-t már, de úgy még soha, hogy „román dirigens vezényelte a magyar szerző magyar művét német ajkú kórussal, magyar, német és román összetételű zenekarral". Ebben, mondotta, méltán lát jelképet.

A vendégek távoztával a Zsoltár körüli vihar tovább tombolt. Uríatianu nem rettent meg, sőt februárra Bartók szerepeltetését vette tervbe, s egyúttal a nagy zeneköltő nagyszentmiklósi házának emléktáblával való megjelölését is. Ez újabb fölhördülést hívott ki a jobboldaliak részéről. Bukaresthez fordultak és sikerült elérniük, hogy a kultuszminiszter a február 26-ra tervezett Bartók-ünnepséget letiltotta. Az erről szóló értesítést ugyanaz a Gradinaru tanácsnok írta alá, aki egy hónappal előbb Kodályt magyar szóval fogadta a temesvári pályaudvar várótermében ...

A hajsza folytatódott. Édesapja — nem tudni, őszintén-e vagy kényszerből - kitagadta fiát. Temesvár vezetősége, amely korábban támogatta a testvériség jegyében lezajlott hangversenyt, és díszvacsorát adott Kodály tiszteletére, föloszlatta a városi zenekart, elbocsátotta állásából Urlatianut. A Generatia Noua 1934. március 11-i számában azzal

vádolta meg, hogy anyagi érdekből adta elő a Psalmust.

Uríatianu visszatért az újságíráshoz, majd 1934 augusztusában megbízták a bánsági román dalszínház megszervezésével. A megnyitón októberben Lehár Ferenc Giudittáját vezényelte. Decemberben Bukarestben vendégszerepeitek vele nagy sikerrel. Ennek ellenére a dalszínház csődbe jutott, s ő ismét állás nélkül maradt. Ugyanakkor újabb döfés érte: 1935. február 25-én közölték a lapok, hogy a belügyminisztérium egyrészt megtiltotta Kodály Psalmus-ának, a „magyar re- vizionizmus himnuszának" előadását, másrészt Urlatianunak, amiért ezt a művet előadta, vezényelte a szerző jelenlétében, megtiltotta a jövőben a karmesteri tevékenységet.

Ezzel betelt a pohár. A kétségbeesésbe kergetett író, művész 1935. március 7-én hajnalban a Curentul nyomdájának udvarán főbe lőtte magát.

Negyvenéves volt. A baloldali lapok megírták tragédiáját, a jobboldaliak haló porában is gyalázták.

Pintér Lajos, aki a Magyar Zene 1979-i évfolyamában közreadta a Psalmus temesvári és aradi bemutatójának tragikus következményeiről szóló dokumentumokat, dolgozata végén ezt írta:

„Mert hős volt Radu Urlatia- nu. A testvériség eszméjének mártírja. A könyvtárak régi új- ságkötegeiből hoztam át a mába ezeket az írásokat, hogy ne merüljenek feledésbe, s magasztos hálával véssük Radu Uríatianu nevét a gyászos kor hőseinek sorába, azok mellé, akik, mint ő, egy tisztultabb, szebb, emberibb korért küzdöttek — életük árán.”

PÉTER LÁSZLÓ