Tolna Megyei Népújság, 1982. szeptember (32. évfolyam, 204-229. szám)

1982-09-04 / 207. szám

/"’tolna'''

IO IrtÉPCUSÀG

Szikszai Károiy:

Battánházi Géza

legújabb verséyel, de a1 második sornál sehogyan se jutott tovább, így aztán borongás áb- rázattal várta az ihletet, ami csak nem akart megérkezni. Pedig már mindent kipróbált: bá- muta a szemközti ecetfát, főzött magának két kávét, meq- -ivott hároim pohár bort, fióikíja mélyéről pedig előkotorta kedvenc költőijének, Petőfi Sándornak a portréját, de hiába, most mindez hidegen hagyta-. így aztán ceruzáját rágcsálva ült és káromkodott.

iMár éppen abtoahaqyta volna az egészet, amikor különös dologra lett figyelmes: az ablaka felől qyenqe kopoqást hallott. Fölállt, és kinézett. Egy apró, sárga- papagáj nézett vissza rá a párkányról. Az ifjú költő némi csodálkozással nyitotta ki az ablakot. A papagáj óvatosan belesett, néhány másodpercig. gondolkozott, aztán hirtelen mozidulattal berepült a szobába, és megállapodott a hófehér papírlapon, amin mindössze két sornyi betű éktelenkedett. A költő becsukta az ablakot, és visszaült a székre.

— Kár, hogy nem tudsz olvasni - mondta a papagájnak.

— De tudok — válaszolt a papagáj, és odapiszkított a papírlapra.

— Micsoda? - uqrott fel a költő.

— Nyugi, nyugi — mondta a papagáj -, szánalmas két sor volt. Ilyen rosszat méq életemben nem olvastam. Ezek szerint te költő vagy, ugye?

A költő néhányszor erélyesen megcsípte magát, csak utána felelt.

— Igen, költő vagyok.

— Jól van. Fogsz te méq jobbat is írni. Adnál eqy kis vizet? Rettenetesen meqszom- jaztam.-A költő remeqő térdekkel szolqálta ki a, madarat.

A papagáj miután meqitta az edény vizet, körűfsétáIt a szobában, felrepült a könyvespolcra, csőrével meakopoqtatott néhány könyvet, végül a költő fejére szállt.

— Na, ide figyelj, költőkém - mondta — , eléggé fáradt vagyok, de ha akarod, azért írhatunk eqy verset.

— Hogyhoqy írhatunk? - kérdezte a költő.

— Majd diktálom.

— Na ebből eléq! — kiáltotta a költő, és meqrázta a fejét.

A madár riadt szárnycsapásokkal az íróasztalra esett.

— Ezt lehetőleg többé ne csináld. A végén még elpusztulok.

— Rendben van. Te pediq lehetőleg fojtsd magadba a hülye szövegeidet.

— Jó, jó, csak segíteni akartam neked. Mert az a két sor, amit az előbb olvastam, szörnyen felingerelt.

— Ha- már -ilyen okos vagy, remélem azzal is tisztában vagy, hogy nem lőhet mindennap remekműveket írni.

— Igazad van, de te viszont azt lásd be, hoqy abból a két sorból még Dylan Thomas sem tudott volna verset írni. Pedig ő aztán nagy költő volt.

— Egyáltalán ki vaqy te?

— Ja, még be sem mutatkoztam. Battánházi Géza.

— Elég hülye neved van.

— Tudom-. A gazdám felesége találta lei. Csak nők ne lennének a világon.

— És hol tanultál meq -ilyen jól olvasni meg beszélni?

— A gazdám író volt. Elég neves író. Kiolvastam a fél könyvtárát, néha méq diktáltam is neki. Igaz, csak olyankor, amikor megakadt. De az írók elég gyakran akadnak meg.

Az ifjú költő szemérmesen nézte a madárpiszkokkal díszített két sort, majd qyengéd mozdulattal összehajtotta, és a szemeteskosárba ejtette. Sokára szólalt meg :

— Vacsoráztál már?-j Köszönöm, nem vagyok éhes. Viszont, ha adnál eqy kis bort...-A költő tojó »rántottá t készített magának, majd vacsora

után, az előbbi edényt borral töltötte meq, -maga peliq üvegből ivott. Vég i g heveredett a z ágyon, és nézte, ahogyan a papagáj szürcs-öl-i a bort.

lA papagáj ped-iq kortyolt

egyet, és a költő felé fordította a feliét.

— Nem is rossz ez a bor. Meglátod1, jól megleszünk m-i itt kettesben-.

Az ifjú köhonek remeqni kezdett a gyomra, de azért közölte, hogy van még itthon eqy üveggel. A papagáj bólintott, és megkérdezte:

— Mi lesz ma a tévében?

— A Derrick felügyelő.

— Azt szeretem. Megnézzük, és ha akarod’, utána írhatunk egy verset.

— Elég! - »üvöltötte az ifjú költő,

— Jó, jó - emelte fel szárnyait a papagáj. — Tudod, az az egyetlen bajom, hogy nem tudok írni. Van ugyanis eqy harnrvinéhat énekből álló eiposz- tornyo-m. Két év alatt írtaim meq fejben-. Az a címe, hoqy Mindenki kalitkában lakik. Mese- szép eposz. Feledhetnénk...

A költő ezen az éjszakán nyugtalanul aludt. Verssorok és papagájok zsongtak a fejében-, aztán látta magát Szent Fere ndként repülni-... Hat órakor ébredt. Battánházi Géza még édesdeden aludt az írógépének betűkosarában. Gyorsan felöltözött, megvette az összes reggeli lapot, beült egy presszóba, és az apróhirdetéseket kezdte böngészni, öt perc múlva megtalálta amit keresett. A szöveq így hangzott: Sárga, Gyuri névre hallgató papaájom elveszett. A megtalálónak ötszáz forint jutalom. Név és telefonszám.

'Mire hazaért, Btaaánházi Géza már az íróasztalán sétált.

— Hol voltál? - kérdezte szemrehányó hangon.

— Sétálni. Imádom a hajnali sétákat.

— U-hüm — morogta a papagáj.

— Na- gyere — «mondta az ifjú költő. — Most téged i,s elviszlek valahova.

— De én utálok sétálni. Inkább nyisd k-i nekem az-t a Hegel-'kötetet. Imádom Hegelt.

— Majd utána. Gyerünk.

Az ifjú költő zsebébe csúsztatta a madarat, és kilépett vele az aj-tón.

Hadházi utca 198., Kovács'.-Az ifjú költő meq nyomta a csenqőt.

öreg, hetvenéves bácsika nyitott ajtót.

— Mi tetszik? — kérdezte gyanakvóan.

— A hirdetés miatt jöttem. Az elveszett papagáj miatt...

A bácsinak föl derült az arca :

— Tessék, fáradjon be. Mama, meghozták- Gyurikát! Mondtam én, hogy előkerül!

Ildős, hajlott hátú néniké csoszogott elő valahonnan.

— Istenem, hát megkerült a Gyurika! Mutassa már fiatalúr! — Az ifjú költő előhúzta zsebéből Battánházi Gézát, aki körűire,pdesve a szűk konyhát, majd megállapodott a költő vállán.

— Te, mama, ez nem a Gyurika - mondta az öreq, és a madár után nyúlt.

1982. szeptember 4.

— Hát sárgának sárqa - tűnődött a néni ke.

— Pityuka vagyok, Pityuka vagyok ! — szplalt meg Battánházi Géza.

— Mit mond? — kérdezte a ■néniké.

— Hogy Pityukénak hívják — felelte szomorúan az öreg.

— Tegnap repült be hozzám. Odaadom kétszázért - mondta a költő.

— De hát ez nem- a mi papagájunk — mondta a nénkie.

— Mit számit az! — válaszolta a költő. — Madár, madár. Egyébként folyékonyan beszél, -meg olvas. Igaz? - fordult a -papaqáj felé.

— Pityuka vagyok, Pityuka vagyok ! — mondta a papagáj.

— A franc essen beléd! — sziszegte az ifjú költő.

— Na, ne viccelj! — sziszegte vissza a madár. — Szóval egy tál lencséért, igaz? Eqy tál lencséért... Hallatlan.

— Szávai kétszáz — fordult a költő az öreqek felé.

— Hát tudja, fiatalúr, a mi Gyurikánk... Azt nem pótolja senki más. De ha már idehozta. Adok érte száz forintot.

— Rendben van - eqyezett bele ai költő.

— Egy tál lencséért — sziszegte Battánházi Géza. — Úgyis vissza’szökötm hozzád. Eqy tál lencséért... Hallatlan.

— Hát akkor rendben is volnánk — mondta a költő. - Aztán jól zárják be, nehogy ez is elszökjön.

— Bízza ránk, fiatalúr - mondta a néniké —, ez már nem fog elszökni.

— Dehogynem — sziszegte Battánházi Géza

Az ijú költő jókedvűen indult hazafelé. Egy eposztornyon gondolkodott, aminek a címe: Mindenki kalitkáiban lakik.

járni Öriszentpéter, az egykori székhely műemlékeit, meglátogatni Szalafőn a Pityerszert, az ország egyik legérdekesebb falumúzeumát, ahol minden épület, valamennyi tárgy eredeti helyén áll, gondosan és szakszerűen restaurálva. Gödörházán a híres fa- zekasmerterekkel való találkozás ígér nagy élményt, Pan- kaszon a szoknyás harangláb — a Dunántúl legszebb és legrégibb ilyen népi műemlékének — megtekintése, Hegy- hátszentjakabon, Bajánsenyén, Kercaszomoron, Kondorfán a szebbnél szebb, ősi templomok.

A szervezett turizmus lényegében a 60-as évek végén kezdődött az Őrségben, s azóta mind lendületesebben fejlődik. Hatására megtorpant az elvándorlás, az apró falvak elnéptelenedése, s egyre igényesebbé válik a lakosság a környezet- és lakáskultúra tekintetében, hiszen a gazda számára sem mindegy, hogy milyen körülmények között fogadhat vendéget. Őriszentpé- teren már csak teljesen komfortos lakásokban helyezi el a hosszabb-rövidebb időre érkező turistákat a Vas megyei Idegenforgalmi Hivatal, s hasonlóan korszerűsödnek a vendéglátás feltételei Kondorfán, Bajánsenyén, Szalafőn, Őrimo- gyorósdon is. Tavaly nyáron megnyílt Őriszentpéteren az Őrségi Fogadó, összesen 27 férőhellyel: ideális hely azoknak, akik magányra, kikapcsolódásra, csendre vágynak. Érdekes kezdeményezés — melynek folytatását is ígérik —, a szalafői Felső-szeren „kulcsos ház" létesítése. Hangulatos, zsúptetős, gyönyörű kis parasztház áll itt, műelékileg tökéletesen helyreállítva. Bérlője úqy élhet benne, mint a sajátjában, „házi néni" jelenléte nélkül. Az enni-innivaló beszerzése sem okoz gondot; az egész Őrségben kitűnő az

ellátás, emellett se szeri, se száma az olcsó és jó kisvendéglőknek, bisztróknak, borha- rapóknak.

A jelenlegi idegenforgalom adatairól legfeljebb becsült számokat mondhatnánk, a múzeum-jellegű helyeken viszont vezetnek statisztikát. Innen tudjuk például, hogy az elmúlt évben csak a Pityerszeren közel 90 ezer' látogató fordult meg.. .

Az autóbusszal érkező társas kirándulóknak nincs gondjuk az utazásra; a vonattal utazó, egyéni turistának kissé komplikáltabb a dolga. A Ba- kony-Örség Express kétségtelenül meggyorsítja az utazást Budapest és Szombathely között, a vasi megyeszékhelyről viszont személyvonat viszi a vendéget Körmendig, s onnan autóbusz Őriszentpéterre.

Befejezésül adjuk át ismét a szót Féja Gézának:

„Szép ez a táj minden évszakban. A nyár buja zöldjével, a friss széna szállongó illatával, a szeszélyes tavasz, az ősz, midőn ellepi a rétet az erika, de a tél is. Jártam erre ködös, esős, téli időszakban, ám az Őrség vidéke ilyenkor sem fakul el, eredeti alapszínei áttörnek a szürkeségen. Ha pedig kibúvik a felhők közül a Nap, egyszerre csupa szin és győzelmes ragyogás...”

KULCSÁR JÁNOS

Sidiilőfnlwlc

mm

Embert becsülő Őrség

*

Őzép ez a táj minden évszakban

füvei lő völgyek váltakoznak, a lombhullató fák megférnek a fenyők örökzöldjével. Gyantás zamata van a levegőnek, nyugodt időben nyomát sem találjuk a közeli hegyek zordságának. Úgy mondják, hogy az Őrséget valamikor hatalmas bükkösök és tölgyesek borították, csak később indult el a hegyekből hódító útjára a ,fényű’. A ,fényű’ pedig mindennemű emberi beavatkozás nélkül tenyészik itten, ha irtás keletkezik, beszórja magvával a szél, és egykettőre sarjú- erdő Keletkezik.”

Napjainkban az Őrség egyre többet hallat magáról, hiszen a csendre, nyugalomra vágyó embernek valóban ideális környezet , a Vadása-tó környéke, a Lúgos-patak völgye, a Nádasd környéki lucfenyve- sek, de bármelyik apró község, vagy „szer” is. Számos írónk, művészünk telepedett már le véglegesen az Őrségben, mások azért vásároltak meg egy-egy régi parasztházat, hogy legalább szabadságukat, s ha lehet, a hétvégeket is itt tölthessék. Természetesen „egyszeri" turistaként is érdemes ellátogatni Körmendre, „az Őrség kapujába", Szentgotthárdra, a nevezetes csata színhelyére, megcsodálni a veleméri gótikus templomban Aquila János freskóit, beHazánk szép tájait nem szoktuk rangsorolni, mégis kialakult egy spontán értékrend, amelyhez a külföldi turista és a magyar országjáró egyaránt tartja magát. Kétségtelenül legnagyobb a vonzereje a Balatonnak és környékének. Nem sokkal marad el mögötte a Hortobágyi Nemzeti Park a címeres gulyával, ménessel, betyárromantikával, Eger várával és borával, a Duna-ka- nyar a maga szelíd szépségével, vagy a Bakony, erdőssziklás, viharszaggatta völgyeivel.

Az egyik legvonzóbb vidékről viszont méltatlanul kevés szó esett mindmáig; ez az Őrség, hazánk nyugati határvidékén. Igaz, földrajzi határait nem is olyan könnyű színes tintával bejelölnünk a térképre, de hagyományvilága, sajátos kultúrája, néprajza annál egységesebb. 1978 óta az ország legnagyobb tájvédelmi körzete; a védetté nyilvánított terület nagysága közel 38 ezer hektár, s ebből több mint 2800 hektár a szigorúan védett, jórészt erdős terület.

Göcsej, Hetés, a Vendvidék és a Hegyhátság között húzódik meg az"'a 18 falu, amely az egykori őrvidékből hazánk mai határai között fekszik. Lakóit — szabad őrállókat — még a XI. században telepítették ide. Saját költségükön védték a határt a német betörések ellen, ezért nemesi kiváltságokat élveztek, s későbbi századokban sem teljesítettek semmiféle földesúri szolgáltatást; egyedül a királynak tartoztak engedelmességgel, számadással.

Az Őrség minden látogatója rácsodálkozik a szeres településformára. Igen, az őrségi falvakban utcák helyett szereket találunk, látszólag szerteszét heverő házcsoportokat, kerítés helyett gyepűvel, ám az egyes porták négyszög alakban, erődszerűen kiépítve. Védelmi célokat szolgált ez a sajátos, mindmáig fennmaradt településforma.

A harcias őrállók mai unokáit vendégszeretetükről, nyílt- szívűségükről, testi-lelki tisztaságukról emlegetik országszerte mindazok, akik megfordultak közöltük. Nem véletlen, hogy Féja Géza író, amikor tanulmányt írt erről a tájról, az „Embert becsülő Őrség” címet adta írásának. Megragadta persze a környezet szépsége is, hiszen többek között ezeket a sorokat vetette papírra:

„Nehéz föld ez, mégis csupa lágyság, elringató béke.' Az Alpesek éles lélegzete elegyedik itten Délszak fuvallatával. Dombok, szelíd lejtők.

Őrségi táj

Szalafő, Pityerszer'

Öriszentpéter, ABC-áruház

/