Tolna Megyei Népújság, 1982. szeptember (32. évfolyam, 204-229. szám)

1982-09-04 / 207. szám

V 1982. szeptember 4. A NÉPÚJSÁG Ki tud róla? A Magyar Vöröskereszt keresőszolgálata Budapesten, az Arany János utcában van a Magyar Vörös- kereszt Országos Központja. Egy elég tekervényes harmadik emeleti folyosó végén pedig két nem is túlságosan nagy szoba, ahol kartonokra fektet­ve kereken 70 ezer embersor­sot őriznek. Meglepően kevés hely kell hozzá, pedig 70 ezer ember egy közepesnél jóval nagyobb magyar város lakos­ságával egyenlő. Itt van a keresőszolgálat. „Ki tud róla"? Még nap­jainkban is, évtizedekkel a második világháború után, rendszeresen olvasható ez a kérdés a hetilapok, elsősorban a Vöröskereszt Családi Lap Jelentkeztek a testvérek hasábjain. Háború, ki- és be­telepítés, menekülés, deportá­lás, elhurcolás, behívó és fog­ságba esés tízmilliókat moz­gatott meg világszerte, akik közül nagyon sokan, ha meg­maradtak, vagy valahol révbe jutottak, igyekeznek kapcsola­tot találni hozzátartozóikkal. Ugyanez vonatkozott a hadi­foglyokra is. Személyes em­lék: harminchét évvel ezelőtt nagyanyámnak egyszerre há­rom fia volt Eurázsia legkülön­bözőbb pontjain hadifogoly- táborokban. Leveleik a Vörös- kereszt genfi központjának ke­resőszolgálata révén, aztán oersze a magyar szervezet közvetítésével jutottak haza. Még ma is évi 6—7 ezer ilyen kérelem fut be az Arany Já­nos utcába. — És ezek közül hányat si­kerül teljesíteni? — kérdez­zük az itt dolgozóktól. — Szerencsés esetben négy- / százat! A Vöröskereszt nem ható­ság. Nincs hatalma, csak jo­gai és lehetőségei vannak. A kérést egy formanyomtatvány, a keresőlap kitöltése követi, mélyet eljuttatnak minden olyan szervezethez, melyek ha­tásköri területén a keresett személy felbukkanása elkép­zelhető. Aki aztán vagy vála­szol, vagy sem. — Az is előfordul, hogy nem? — Sűrűn. Van, aki tiltakozik az ellen, hogy hozzátartozói­nak megadjuk a címét... Nem kell feltétlenül a tar­tásdíjfizetés eiől szökőkre gon­dolni. Bonyolultak az ember­sorsok, a kartonokból csak adatok olvashatók ki, mélyeb­ben szántó részletek nem. Egy embersors a sok közül. Volostyuk Miklós Tamásiból, a Zrínyi utca 16. számú szép, kertes házból, nem is egészen egy esztendő leforgása alatt megkapta 13 elveszettnek hitt testvére közül néhánynak a címét. — Hogyan veszíti el az em­ber a testvéreit? A Kárpát-medencében majdnem „tipikusnak" fi mond­ható a történet, de persze an­nak, aki átélte, egyáltalán nem az. A kárpátaljai ruszin parasztgyereket 1941-ben be­hívták a m. kir. honvédséghez. Megjárt egy sor hazai garni- zont, a Délvidéket, Erdélyt, ki­vitték a szovjet frontra is. Ba­jos lenne a térképen követni azt a bonyolult útvonalat, me­lyet bejárt. Amikor 1944-ben már végképp megelégelte az angyalbőrt, Tamásiban, egy aprócska magyar lánytól ka­pott civil ruhát. . . Azóta már — évtizedek óta — a felesége. Tamási és Gyertyánliget, vagyis a rahói járásban lévő szülőhelye közt azonban ép­pen elég nagy a távolság, és voltak évek, amikor utazgatni se volt olyan könnyű Magyar- országról, mint ma. Közben volt tolmács a szovjet katonák mellett, majd rendőr, végül a Vegyépszer raktárosaként ment nyugdíjba. Most pedig haza készül Gyertyánligetre. Július 16-án futott be az első levél, mely tudatta, hogy apja — Volos­Hetvenezer emberi sorsot őriznek a kartotékok tyuk Szedor — és anyja — Bozsuk Cecília — ugyan már rég elköltöztek egy olyan vi­lágba, ahová a keresőszolgá­lat hatásköre nem terjed ki, de testvérei közül László és Irén megvannak, várják. Térjünk vissza a bevezetőben említett központba. A szojgá- latot Bodorkos Józsefné vezeti, immár 28 éve. — Azt, hogy a kérelmek ez­rével futnak be, már mondot­ta. Azt, hogy néhány százat sikerül elintézni, szintén. Akik megtalálják hozzátartozóikat, ismét jelentkeznek-e legalább egy-két köszönő szó erejéig? — Ritkán! ORDAS IVÁN Fotó: Kapfinger András Art Buchwald: Tudományág, amelynek jövője van Akiknek nagy cégekkel kapcsolata van, tapasztalhatja, hogy azok egyre növekvő késéssel fizetlek. Ez nem véletlen: minél jobban el tudják nyújtani a kifizetéseiket, annál to­vább kamatozik pénzük a bankban. Az esedékes számlák nem fizetésének művészete szemmel láthatóan egyre job­ban fejlődik, finomodik. Újabban az egyetemeken doktori címet adnak a késedel­mes fizetés tudományáért azoknak a diákoknak, akik pénz­ügyi ellenőröknek vagy könyvelőknek készülnek. A napokban alkalmam volt részt venni egyik vezető keres­kedelmi iskolánk óráján, és mély csodálattal hallgattam a professzort, aki ,,Hitelezők, szállítók és magánszemélyek hi­tegetése" címmel tartott előadást.- Emlékeztek rá - így a professzor -, a múlt héten arról beszéltünk, mit válaszoljunk, ha egy mérges hitelező fel­hívja cégünket, hogy érdeklődjék, mi van tulajdonképpen a csekkjével. Ismételjük meg még egyszer? Steven, te vagy a bosszankodó hitelező, te pedig, Joseph, felvilágosítást nyújtasz! Steven lelveszi a katedrán állá telefont, Joseph pedig az osztályhelyiség végén lévő hallgatót. Steven: — Itt Steven Keller. Érdeklődni szeretnék, miért nem fizetik ki a munkámért járó pénzt.- Pillanat, mindjárt utánanézek - mondja Joseph.- Dehogyis, maga hülye! — ordít a professzor. — Nem néz utána! Valakit megkér, hogy nézzen utána, ön ne ba­rátkozzék Stevennel, mert akkor már tudni fogja legköze­lebb, kihez kell fordulnia. Josephet szemmel láthatóan bosszantja a dolog: - Meg­vizsgáljuk az ügyet, Miszter Keller. Szinte biztos vagyok ben­ne, hogy máris megtörtént a fizetés. Hol tudom önt elérni? Steven megadja a telefonszámát, és visszateszi a hall­gatót.- Rendben — mondja a prof. — Két hét eltelt. Joseph nem jelentkezett, tehát Steven újra hívja fel őt.- Hol a pokolban van tulajdonképpen a pénzem? — or- dit Steven. - Már kerek három hónapja várom. Joseph válaszol: - Éppen most beszéltem a könyveléssel. Azon a napon, amikor beszéltünk, feladták. Steven: - Kérem, kapcsoljon a főkönyvelőhöz! Joseph kérdően néz a professzorra : — És most mit te­gyek?- Adja át valakinek a készüléket — Steven nem ismeri a főkönyvelőt. Joseph Richárdnak nyújtotta a telefont.- Figyeljen rám - mondja Steven -, nekem a számláimat és az alkalmazottaimat fizetnem kell. És ha kések a fizeté­seimmel, 8 százalék kamatot kell térítenem. Tehát: miért nem juthatok a pénzemhez?- Megvizsgáltam a számláját, Miszter Keller — válaszol Richárd. — Itt valami gépelési hiba volt. Néhány nap alatt rendbehozzuk. Megkapja a pénzét azon nyomban, amikor a jelenleg Japánban tartózkodó pénzügyi osztályvezetőnk ha­zaérkezik.- Kitűnő, kitűnő - dicséri a professzor Richárdot. - Nagy­szerűen megtanulta a leckét. Ma azt vizsgáljuk, miként le­het a komputert a késedelmes fizetésért felelőssé tenni. Ha már minden személy részére, aki felelőssé tehető, sikerült kifogást találniok, bevonják az eljárásba a komputert. Ezt nevezzük a késedelmes fizetési mesterségben „különleges megoldásnak". Fordította: Gáti István esernyés, avarillatú alkonyat. Békességes, mint ősz­szel szokott, amikor elfárad a természet. Az udvarra nyitó kiskonyha ajtaja tárva, a küszöbön Bezle bol- hászkodik, odakint az Érben békák unkognak. Ide verődik az esti harangszó. Az asszony szigorú arccal matat a tűzhelyen. Fakanállal bökdösi a lábos fenekét, hogy egyenle­tesen piruljon a vöröshagyma. Idegesen kapkod, zajosan rán­gatja az edényeket, apró gallyat gyömöszöl a tűzre. Csípi a szemét a hagyma, s miközben ide-oda nyomkodja a köténye sarkát, oldalvást ránéz az emberre. Meg tudná ölni. Az ember az asztalnál görnyed. Mint egy rakás szerencsét­lenség, úgy fest ott hangosan szuszogva. Az imént tottyant le kimerültén a kisszékre, annyit mondott, hogy még a haja is fáj. Arról hallgat, hogy mitől. Talán elmesélné, de látja, vagy inkább érzi, hogy az asszony semmire se kiváncsi, csak a ré­pára. Arra, amit ma sem hozott, pedig erős volt benne a szán­dék. Többet nem csinál ilyet, az biztos, azt hitte, belehal. Jól­esik végre, hogy kifújhatja magát. Szedi is szaporán a levegőt, az arca, mint a fölszegeit Krisztusé. Még ránézni is fájdalom. Hosszú volt az út az isten háta mögötti 10-es táblától, csúzos, rozoga lábai éppen hJgy kibírták hazáig. Csak. annyi ereje maradt, hogy le bírt rogyni a szokott helyére. Nem sokkal előbb jött meg az asszony is. Az ispánéknál nap- számoskodik évek óta, mos, takarit, főz, ellátja a jószágot, csi­nálja, amit mondanak neki. Soha nem engedik el napnyugta előtt, Így nincs megállása itthon se, ripsz-ropsz főzni kell az embernek. Neki is jólesne ülve várni, hogy eléje rakják az ételt, de ilyen nem létezik harminc év óta. Kilencszázban es­küdtek, azóta feszt megy a robot. Lehajol, megigazítja a lángot, s esküdni merne, hogy neki van a leghaszontalanabb embere. Ez még arra sem képes, hogy vessen néhány cukorrépát a háti­zsákba, úgy sétál haza, mint valami nagyságos úr. — Hoztál? Olyan tónusban kérdezi, hogy az ember szuszogása fölerősö­dik tőle. Ránéz szegény a falra akasztott kis ötös lámpára, mintha attól várna megfelelő választ. Aztán nyel egyet, meg­tekergeti a nyakát, és jólesően érzi, hogy ropog, pattog. Jobb­nak látja, ha nem szól, nincs semmi kedve a veszekedéshez, csak bámul meredt szemmel a semmibe. Az asszony, hogy ért­hetőbb legyen, folytatja: — Agyon kéne ütni az olyat, aki nem törődik a családjával. Még mindig semmi, az ember hallgat. Egytizet ad az uraság száz kvadrátjáért: ásóval föl kell a kötött, réti talajból fesze­getni a répát, aztán összehajigálni karimába, majd bunkós he­gyű késsel lecsapkodni róla a koronát, megpucolni a ragacsos földtől, végül kupacba dobálni, és saját levelével letakarni. Csak így veszi át a pallér. Másfélszeresére nyújtott nap kell hozzá, különben ott marad félben, amit kiöleztek. Elég rágon­dolni a dérlepte sötét hajnalokra, máris jön a lélekdermesztő borzongás. Hogy elűzze, rá akar gyújtani, de nem érez annyi erőt, hogy zsebbe nyúljon a dózniért. Sajog mindene, a lába hasogatózik. Aludni volna jó, és soha föl nem ébredni. Csendje piszkálja az asszonyt. — Minek él az olyan, aki annyi fáradságot sem vesz, hogy hazahozza, ami nem kerül pénzbe. Ha már cukor nincs a ház­nál, legalább melaszt főzhettem volna.„. Megreccsen a szék, amiből tudja az asszony, hogy amit mon­dott, annak indul a hatása. Elszántan mondja hát tovább: — Gazsi sógor tegnap is hozott. Az életrevaló, nem olyan tedd ide, hadd hűljön ki. Tizenöt répa Erre sem szól semmit az ember, csak telehörpinti magát le­vegővel, aztán nagy erővel kifújja. Ez a fújás azonban már annak a kétségtelen jele, hogy nem fér odabent a tehetetlen düh. S mivel az asszony csak nem hagyja békén, két kezén megtámaszkodva, kinnal-bajjal löltápászkodik. Áll, kissé bizony­talanul, szánalmas pózban, aztán kitör:- Rogyassza rád az isten a magas eget! És kilódul az ajtón. Még hallja az asszony erősített szövegét, de rá se hederit. Csak megy, viszi a mérge. Már éjszakába hajlik az este, amikor benyit a kocsmába. A leghátsó zugba ténfereg, egy terítetten asztalhoz. Akkor látja, hogy rajta kívül csak két alig-legényke lökdösi a biliárdot. Le- kókad a feje, jöhet akármi. A kocsmáros ismeri, látja, hogy megint baj van, s megszánja. Abbahagyja a könyvelést, be­megy a pult mögé, rakosgat, majd ráérős léptekkel odamegy a kései vendéghez.- Az asszony? - kérdezi részvéttel. Az ember bambán néz föl rá.- Igya meg, jót tesz. Nyilván nem is evett még. Vörös bort és huszárrostélyost rak az asztalra, de az ember félretolja ezt is, azt is.- Egy vasam sincs.- Jól van. Lesz másképp is. — És leül, hogy hallja, mi történt. Az ember szájához emeli a poharat, s tartja remegő kézzel. Szagolja az italt. Aztán hirtelen hátravágja a fejét, s úgy le­zúdítja, hogy alig mozdul az ádámcsutkája.- Honnan való? - kérdezi lekoppantva a poharat, csakhogy mondjon valamit. A bor szétfolyik fáradt testében, és bizserget- ni kezdi lomha vérét. Beleharap a paprikás-sós kenyérbe, és beszélhetnékje támad:- Rávett, hogy hozzak neki cukorrépát Wolfingertől. Mert mindig kieszel valamit, s mondja, mondja vég nélkül. Nem akartam én belemenni ilyen boltba, tudtam, hogy nagyocska répa is mázsára nehezedik ilyen hosszú úton. Aztán úgy voltam vele, üsse kő, a békesség kedvéért vetek párat a hátizsákba, tán csak nem döglök bele. A kocsmáros föláll, megint telehozza a poharat. Tudja, ilyen állapotban nem utasítják vissza, s úgyis megkapja az árát.- Egyhuzamban elhoztam én vagy három kilométert. Hanem akkorára úgy elhalt a váltam a hevederek alatt, hogy nem éreztem. Ott ziháltam kucorogva a kanális partján, rajtam a pakk. Nem akartam letenni, nehogy baj legyen a fölvétellel. Sajgott minden tagom, de gondoltam, most már minden min­degy. Ezt a tizenöt répát hazahozom, ha a fene fenét eszik is. Aztán mégis letettem a zsákot, mivel nagyon jólesett ott ülni. Rosszul lettem. Ahogy indulni akartam, a zsák nem mozdult. Sőt kezdett lefelé csúszni a vízbe. Na, gyorsan kidobáltam be­lőle öt répát, hogy a hátamra bírjam kacimbálni. Még így is citerázott az inam, de nagyon. A lábaim tönkrementek Galí­ciában, nem soknak hívják már ezeket. A két biliárdos már odafülel. Lerakják a botot, és közelebb húzódnak.- Nem értem el a Kislakatos tanyájáig se, megint úgy érez­tem, megszakadok. Elnyújtóztam a lesárgult, magas paréjban, mint egy hulla, és vártam, mikor nyitogatják szemüket a csil­lagok. Lehűlt a levegő, éreztem a hátamra izzadt ing hidegét. De nem bántam, hadd legyen boldog az asszony...- Hány répa repült ki megint? - türelmetlenkedik az egyik legényke nevetős képpel.- öt, fiam, öt - néz fel rá az ember, de a maradék is ne­hezebb volt már, mint induláskor az összes. Még világos volt, de bármerre fordultam, mindenütt fények cikáztak, színes ka­rikák táncoltak a szemem előtt. S minduntalan rám jött valami utálatos melegség. Nem, nem és nem, csikorgattam a fogam, most már azért se hagyom. Ezt az öt répát hazaviszem akkor is, ha vénasszonyok potyognak az égből. Fölhajtja a maradék bort, s már majdnem derűsen mesél.- Már kis híján beértem a faluba, amikor megbotlottam va­lamiben és nyekk. A pofám tele lett porral. Nem látta senki, azt hiszem, de ha nem restelltem volna, biz' isten óvásba fogok. Úgy hasaltam tehetetlenül a kocsiúton, mint egy hulla. Beletelt tán félóra is, mire le tudtam fejteni magamról a hátizsákot. Iszonyatos erővel fölálltam, hogy majd a zsákot csücskénél fog­va megszabadítom a maradék répától. Mintha téglával lett vol­na tömve, kicsúszott a markomból. Egyenként kellett kihajigál- nom a répát mind, egy jó hajításnyira a háztól. Otthon meg az asszony nekem esett... A kocsmáros hümmög, bólogat, csóválja a lejét, aztán ne­vetgélve elmegy poharat mosogatni. Az ember kivörösödve néz utána, s torz vigyorra! kérdezi tőle, nem kaphatna-e még egy pohár vörös bort, hozómra. F. NAGY ISTVÁN A Volostyuk házaspár

Next

/
Oldalképek
Tartalom