Tolna Megyei Népújság, 1982. szeptember (32. évfolyam, 204-229. szám)

1982-09-28 / 227. szám

ü^fepÜJSÀG 1982. szeptember 28. Moziban Rohanj ívelem Markos Miklós nevére az idő­sebbeknek a Tücsök, a fiatalab­baknak legalább A dunai hqjos nyomán kell emlékezniük. Ezút­tal a tizenévesek világából ad közvetítést. (Mint az utóbbi években feltűnően sok rendező.) Talán az ifjúsági törvény is ösz­tönzi erre filmgyártásunkat, ha­bár nem attól lesz egy film „if­júsági", hogy fiatalokat szere­peltet. Még csak nem is az a kívánalom, hogy a pedagógia lólába lógjon ki a mozgalmas, lehetőleg kalandos sztori kön­töse alól. Akkor nevezhető jog­gal „ifjúságinak” egy film, ha le tudja kötni idősebb és fiata­labb nézőit egyaránt, de az utóbbiaknak ezen felül „titkos” indításokat ad a teremtő kí­váncsiságra, a világjobbító szán­dékra, a cselekvő bizakodásra. Markos Miklós ezeknek a köve­telményeknek megfelélő művet, Asperján György kitűnő írását, választotta forgatókönyve alap­jául. Az 5 filmje mégsem lett „ifjúsági”. Megható lett. Ez, persze, nem esztétikai kategó­ria. De nem is dicsérő szándék­kal leírt jelző. Ezzel a hatással nagyon csínján kell bánni. A Légy jó mindhalálig is megható, — de nemcsak az! Ami csak megható, az ellen a fiatalok cinizmussal védekeznek. A fel­nőttek meg kibúvónak használ­ják, hi szén nagy mennyiségű ér­zelmi töltést tud kisütni, „feles­legessé" téve a valódi cselek­vést. A rendezőnek tisztában kellett lennie ezzel a veszéllyel, amikor állami gondozott gyere­kek iskolaszanatóriumában ját­szódó események ábrázolására vállalkozott. Ilyen helyen kétsze­resen, — egészségükben és ér­zelmi életükben, — sérült gye­rekek élnek. Némely szülő időn­ként „begyűrűzik" ebbe a vi­lágba, többségük azonban meg­nyugszik, (ha egyáltalán valaha nyugtalankodott,) — hogy gye­reke „jó helyen" van a gyönyö­rű kastélyban. A regényből gon­dosan kipreparált eseménysor szerint gyenge "tüdeje miatt ide kerül egy frissen állami gondo­zásba vett kiskamasz. Apja ugyan eddig sem volt, anyja se ért rá törődni vele, de a „mamánál" élt, akit szeretett, habár ő sem volt vér szerinti nagyanyja. A mama házát le­bontották, őt magát szociális otthonba vitték, az élénk eszű, szemlélődő természetű kisfiúról meg, íme, társadalmunk gon­doskodik. A külsőségeket tekint­ve a lehető legjobban. A kisfiú itt köt igaz barátságot, itt kezdi keresni, hogy kicsoda ő és mire képes, itt esik rajongó szere­lembe egy fiatal nővér iránt. Itt bonyolódik gyerekcsínyekbe, itt tudja meg, hogy „a nők mind kurvák”, az „édesanyákat" sem kivéve, a felnőttek meg mind hazudnak. Maga a sztori, persze, lehetne pusztán hordozóeszköz. Ez eset­ben akár „felnőtt” pályára is állíthatná a filmet. Hiszen nem egy hasonló mű vállalkozik ar­ra, hogy a felnőtté alakulás kín­jain és örömein túl többet mu­tasson meg a világból. Például egy-egy közeli történelmi kor­szak lényegét. Vagy mai társa­dalmi életünk egyik-másik ren­dezetlen sarkát. Direktben, vagy akár a szatíra görbe tükrében. A Rohanj velem ebből a szem­pontból is az elszalasztott le­hetőségek filmje. Megmutat­hatná azt, hogy nemzőpárjaink jelentős hányada eléggé mo­dern (=őshordatípusú) ahhoz, hogy az utódaival való vesző- dést a közösségre bízza. Ám, ez a közösség mai állapotában nem alkalmas a családvesztet­tek befogadására. Részben azért, mert már túl népes, rész­ben mert hiányzik belőle az általános gyermekszeretet, gyer- mékkultusz. így a helyettesítő intézmények sem lehetnek elég­gé gyermeikszabásúak. Részlet- problémák felvetésére is vállal­kozhatott volna. Például, hogy egészségügyi és nevelő intézmé­nyeink krónikus nevelő-, gon­dozó-, ápolónőhiányban szen­vednek. Továbbá, hogy szaksze­rűen kidolgozott pedagógiai programok nélkül dolgoznak. Ennek következtében az amúgy is különösen sebezhető gyerme­kek felelőtlen jószívűségi roha­mok veszélyének éppúgy ki van­nak téve, mint a főnénik rideg­ségének. Mindezek a lehetőségek jelen lennének, de elfedi őket sugár­zásával a túl kedves-aranyos, túl tökéletes gyermekfőszereplő, Jámbor Árpád. Finom arcával, beszédes, világot vallató sze­mével, okos természetességével bármelyik Dickens, vagy akár Thomas Mann kamaszhőst meg­személyesíthetné. De itt káros az egyéniségéből áradó megnyug­tatás. Lehet, hogy ezért a sze­rencsésen kialakult, tehetséges kis személyiségért, akit ábrázol, nem kell aggódnunk, csakhogy ezzel akaratlanul felment az a.'ól, hogy a többi sok tízezerrel másként bánjunk, mint eddig. A közönség ösztönszerűen a senki földjére szorította Markos Miklós új alkotását. Sem a fia­talok, sem a felnőttek nem vál­lalják. Kár az elmulasztott lehe­tőségekért, a beiléölt sok tehet­ségért, munkáért, Illés György, gyönyörű képeiért... Csontos Károly Egy év a fonógalériában Ezekben a napokban - lé­Rádió Pintér Dezső cédulái vén a képzőim ű veszeti világihet — több szó esik a látás- és íz­lésfejlesztőéről, az esztétlilkuim környezetfonmáló szerepéről. Egyes események olyan embe­reket is eljuttatnak a képző­művészet élményéhez, alkík min­dennapi munkáljuk mellett ezt nem tehetik meg. A hét eltel­tével aztán a színes világ — mint eddig is - visszaszürkül a hétköznapokba. Ezt a szürkülést elkerülendő született az ötlet Tolnán. Amin# arról már hírt adtunk több al­kalommal is, a Magyar Selyem­ipari Vállalat tolnai gyáregysé­gében „foinágaléria” működik. Ezúttal nem a szenzációs ötlet érdemel szót, hanem a megva­lósulás körülményei. A helyi művelődési ház kiállítóterem- gondjaiwall küszködő népműve­lők a már említett gyáregység avatóünnepélyén fölfedeztek egy gondjaik orvoslására alkal­mas teret. Egy hatalmas üveg­fal jó fényt biztosít ennek a belső térben, vele szemközt el­helyezkedő fehér falfelületnek. „Legyen galéria". Minden fó­rumon — ahol kell —, örömmel fogadták a kezdeményezést. Egy lett az ötlet a tettel. Még 1981. novemberében megnyitották az első kiállítást. Most az ötödik­nél tartanak. Olyan pedagógiai tevékenységet is folytató képző­művészeiket kerestek kiállfttóik- nak, akik valamilyen módon Tolnához kötődnek. Martinék József, Molnár M. György, Végh János Tolnán volt pedagógusok indították önálló kiállításaikkal a sorozatot. A kezdeményezés jelentőségét növelve, Kiss Ist­ván Kossuth- és Munkácsy-dí- jas Kiváló szobrászművész al-' kot ásóival segítette a rendező­ket. A tolnai művelődési központ kiállítási sorozatának 5. ren­dezvényére került sor szeptem­ber 26-án délelőtt. Mözsi Sza­bó István festőművész tárlatát nyitották meg. A fonógaléria nem egy üzem vérkeringését frissítette fel csu­pán, de megyénk kiállítótenmei- nek élvonalába is került. Nem készül statisztika a látogatók számáról, de az üzem dolgozói akkor is arra mennék, ha útjuk egyébként másfelé vezetne. Az iskolák pedagógusai pedig di­ákjaikat kísérik el a kiállítá­sokra. A legőszintébben szeretném remélni, hogy az elmúlt vasár­nap délelőtt 9 és 10 között na­gyon sokan hallgatták Pintér Dezső: „Céduláim, betűrend­ben" című összeállítását. Azt persze eszembe se jutott elhin­ni, hogy Pintér kollégánk vala­mikor pályakezdése hajnalán életbe léptetett egy cédula­rendszert, art felírandó, hogy mit nem tud és a cédulákat az­zal kiegészítendő, amit a kü­lönböző kérdésekről időközben megtudnia sikerült. Gyanífható- lag a megírandó (a „meg.rádió- sítandó” kifejezés kissé nyaka- tékert lenne) témáik kisebb kin­csestárából kaptunk három gyöngyszemet. Szívesen elisme­rem, hogy minden újságírót az irigység kerülget az olyan témá­kért, melyek nem neki, hanem másnak jutottak eszébe. Jó­magam cseppet sem vágyóik ki­vétel. IKitűnő ötlet volt megszólal­tatni a nagyon rokonszenves, nagyon kultúrált és felettébb őszi n te , Jka'bin -to lm á cs n őt”. Vagyis azt a hölgyet, aki egyi­ke a nagyfontosságú diplomá­ciai tárgyalások mindig jelen­lévő és soha meg nem nevezett, de ugyanakkor nélkülözhetetlen résztvevőinek. A főpilóta-helyet­tes és TU—154-es parancsnok már kevésbé ritka riportalany. Itt viszont a kérdező volt az, alki tan íta ni via loan jól élhelyezett, de ugyanokkor a szükséges em­beri tiszteletet mindig megadó kérdéseivel a beszélgetést irá­nyítani tudta. Szinte úgy, mint­ha maga is „pilótául” gondol­kozna, vagy ez lenne az életfor­mája. A beszélgetés befejezése is frappáns volt. „Mi hiányzik az életéből?” Hosszú, már-már túl hosszúnak tűnő, töprengést sejtető hallgatás. Aztán a vá­lasz: „Semmi!” „A miniszter is ember!" Ezt lehetett volna a műsor harma­dik része mottószerű összege­zéséként elfogadni, ha egyál­talán rászorult volna erre. Vad gyűlölője vagyok a talán Bí­zó ncból örökített, Habsburg etiketten át a Horthy-korszak bo-kázlak-alásson stílusából má­ig megmaradt és sajnos élő maradványoknak. Ezék főleg akkor törnék elő, ha a riporter egy magas állású hazánkfiával, netán miniszterrel beszél. Gya­nítom, hogy ezt maguk az em­lített .magas állásúak utálják legjobban. Nos, Pirvtér Dezső harmadik céduláján a „stílus” szó szerepelt. Kérdezőnek és fe­lelőnek egyként lévén stílusa, annak lehettünk faltainál, hogy miként beszélget kiét, egymás szakmáját, tudását, felkészült­ségét kölcsönösen megbecsülő magyar állalmpolgá'r. Az egyik a rádiiáriiporter volt, a másik az egészségügyi miniszter, akit dr. Schaltheisz Emilnek hívnak. Kitűnő összeállítás volt, bár adná a Magyar Rádió műsor- szerkesztésének akarata, hogy mlh alma nébb meglism ét e I jék... ORDAS IVÁN Tévénapló Rendhagyó portréfilm Dési Huber István korai halálakor azt irta róla Kállai Ernő, hogy „a magyar festészet olyan tehetséget veszített el benne, aki még teljes kibontakozásának tág, ragyogó perspektívái előtt állt." Valóban így van, mert Dési Huber- nek hosszú utat kellett megtennie Nagyenyedtől, s magá­nak kellett elsajátítania mindazt, amit szerencsésebb csil­lagzat alatt született kortársai a főiskolán, tanulmányuta­kon sajátíthattak el. Proletár volt és autodidakta, de - ezt is Kállai Ernő irta róla — „felküzdötte magát a korlátokat nem ismerő szabadságig, a /obdÇb szenvedélyig, mely mű­vészetének legfontosabb magját alkotta". Életében kevés sikerben volt része. Néhány héttel halála előtt megkapta a Szinyei Merse Társaság nagydiját, de sze­mélyesen ezt sem tudta átvenni. Művészetének igazi elisme­réséhez a felszabadult új világ kellett, melynek eljövetelé­ért ő is harcolt, de kérdés, nem vagyunk-e még ma is adósai. Radó Gyula rendhagyó portréfilmmel áldozott emléké­nek, egy példamutatóan szép alkotással, okos mértéktar­tással villantva föl a régi Budapestet s megszólaltatva özve­gyét, barátját, Major Mátét és két művészettörténészt, dr. Manga Jánosáét és Tímár Árpádot. Szavaik nyomán nem­csak a pálya ive rajzolódott ki, hanem Dési Huber jelen­tős művészete is, nehézségeivel és eredményeivel. Ugyan­akkor Radó Gyulának arra is volt gondja, hogy néhány jól kiválasztott illusztrációval fölvázolja a kort, Dési Huber mű­vészetének környezetét, választott mestereit, Mednyánszkyt, Nagy Istvánt, s barátját, Derkovits Gyulát. A szó legjobb értelmében vett ismeretterjesztés voit ez a rendhagyó portré, ugyanakkor méltó tisztelgés a korán távozott mester előtt, akinek műveit a két háború közötti időszak legjelentősebb teljesítményei között tartjuk számon. Cs. L. Ez és az - szombatról Van a környezetemben olyan vélemény, hogy bárcsak minden fogadalmamat úgy sikerült volna betartanom, mint amelyik a „tv-rabság" elkerülésére vonatkozott. Tartok tő­le, hogy ebben nemcsak túltengő szabadságszeretetem, ha­nem a neves tömegkommunikációs orgánum műsorpolitikája is ludas. A szabad szombatok délutánja azonban kétség­telenül az az időszak, amikor a szokásos kevésnél valami­vel többet ülök a tévé képernyője előtt. Így történt ez szep­tember 25-én is. Tartozók az igazságnak annak elismerésé­vel, hogy túlnyomórészt nem bántam meg. A „Régi magyar tudásvilág" az a sorozat, melynek címé­nél az RTV-újság rejtélyes módon nem követi a saját szo­kását és nem jelzi azt, hogy még hány folytatás van hátra. Remélem, nagyon sok, mert a sorozat jó, a Bolyaiakról szó­ló még matematikai antitalentumok számára is érdekes volt. Egyébként a két nagy matematikus esetében az újság azt az infantilis metódusát se követte (szerencsére), hogy a fi­gyelemfelkeltésre szánt rövid tartalmi összefoglalóban, az előző, tehát már látott részt ismerteti. Valószínűleg a gyöngébbek kedvéért. „Az égbolt őrzői" című magyar rövidfilm a repülősökről és rakétásokról, kitűnő fényképezéséért épp úgy minden dicséretet megérdemel, mint azért, hogy édeskevés szó esett benne. Kár lett volna az ellenkezője, mert a kamera töké­letesen átvette az emberi szó szerepét és sugalmazta azt a megnyugtató tudatot, hogy de jó az a puszta tény, hogy a filmen szerepelt egységek katonái egyszerűen csak vannak. A „Pisztrángos a Bakonyban" egészen mást sugárzott. Azt, hogy van hazánkban vállalkozó kedv és vannak kiváló szakemberek. Esetünkben a Balatoni Halgazdaságnál. To­vábbá van kereskedelmi impotencia, mely a kincset érő halakból belhoni fogyasztásra valamilyen rejtélyes okból nem mer rendelni. A lányom jutott eszembe, aki életében először és mindmáig utoljára a Karl-Marx-Stadt-i „Trabant" étteremben evett pisztrángot. Ez az étterem ismeretes mó­don nem hazánk halkedvelő fiainak-lányainak törzshelye. Az egyébként szép és tanulságos filmből a kereskedelem képviselőinek megszólaltatása hiányzott. Némi pihentető tévé-kikapcsolás után az esti Hiradóból pedig az hiányzott, hogy Tóth György kollégám miért nem nevezte néven a BNV során általa tapasztalt magyar üzlet­kötés ma g y a r üzletrontóját? „A lóképű" című amerikai filmvigjáték (?) két kérdést támasztott bennem. 1. Milyen ködös okokból, vagy az inlan- tilitás mely fokán álló amerikai közönség részére készítették ezt a filmet 1967-ben? Az erre adandó válasz tulajdonkép­pen nem érdekel. 2. Miért vettük meg most? Szombatot záró vigaszként a Tarkovszkij-sorozat (megint egy jó ötlet!) „Iván gyermekkora" című darabja szolgált. Utána visszaállítottam lakásunk időmérő szerkezeteit, vissza­adva magamnak azt az órát, melyről tavasszal lemondat­tak. Sajnos, ezzel az idő múlásával folytatott versenyemben korántsem alakult ki döntetlen. Változatlanul az idő vezet, de azért kedves volt a tévé bemondóitól, hogy erre az apró­ságra ismételten felhívták a figyelmemet...-s. -n. dkj. Jelenet a Csak semmi pánik cimű filmből, amelyet a szek­szárdi Panoráma filmszínházban láthatnak a krimikedvelők. Mözsi Szabó István: Tolnai bárkák

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom