Tolna Megyei Népújság, 1982. augusztus (32. évfolyam, 179-203. szám)

1982-08-07 / 184. szám

1982. augusztus 7. NÉPÚJSÁG 11 Képzőművészeti levél Mérleg és továbblépés Kulturális életünk számottevő eseménye a nyaranta ismétlődő Szegedi Szabadtéri Játékok, melyet évente méltó képzőművészeti kiállítás kísér. Ennek jegyében a Szegedi Nyári Tárlat az idén huszonharmadik alkalommal részesíti a nézők tízezreit élményekben — akárcsak az elmúlt évtizedben — s ugyanakkor országos rangja révén a képzőművészet fejlődésének új hazai szemléje is. Mindezt reprezentálja az a tény, hogy a Szegedi Nyári Tárlatok díjazottjai között olyan neves alkotókat találunk, mint Kokas Ignác, Szabó István, Vecsési Sándor, Szalay Ferenc, Szurcsik János, Patay László, Asszonyi Tamás, Bazsonyi Arany, Miháltz Pál, akik különböző európai tárlatokon nemzetközi elismerésben is részesültek; az idők során is­mert mesterekké váltak. így a Szegedi Nyári Tárlat az évek során sokat lendített a képző- művészeti műfajok általános fejlődésén és hozzájárult Szeged kulturális arculatának nem­zetközi értékrendjéhez. Az idén, a XXIII. Szegedi Nyári Tárlat ösz- szegezés. Azért is az, mivel ezentúl kétévenként • rendezik meg, s a közbenső években, így jö­vőre is már a táblafestészeti Wennálé otthona k lesz a képtár, vagyis a magyar festők új alko- w tásainak seregszemléje lesz. Ezért az idei át­meneti esztendőben az eddigi nyári tárlatok díjazott festői, szobrászai, grafikusai szere­pelnek az ország minden részéből, mintegy keresztmetszetet adva a hazai képzőművészeti élet új törekvéseiből és árnyalataiból. A név­sor szűkítése kétségtelenül fokozta az általános minőséget, a szelekció jó hatással volt az ér­tékrendre. Különösen izgalmas Miháltz Pál értékrend­jének megküzdött állandósága, Bazsonyi Arany lírai finomsága, Patay László es Vecsési Sán­dor megújulása. Nemes elmélyüléssel állított emléket Somos Miklós Kiing Györgynek, a ma is alkotó, jeles festőnek. A lírai elemekkel dúsított festői realizmus olykor narratív mozzanatokkal bővül, mint Ber­ki Viola, Batári László műveiben, olykor a le­írás drámai fokozatot ér él. Mindezt Dér Ist­ván, Galambos Tamás példázza. Sajátos szi­get Erdélyi Mihály immár lezárt életműve a maga vibrálóan termő festőiségével, Értékes epizód Fülöp Erzsébet kötött világa, Kárpáti Tamás, Kádár János Miklós, Ircsik József külön szólama, Lóránt János, Kollár György és Má- csai Istvn más-más irányt követő, de műgond­ban azonos szemlélete. Külön érték Magos Gyula Nagy István eszményeit vállaló követke­zetessége, Pataki Ferenc festői montázsai, Pirk János hagyományokon nyugvó látásmódja. Mind érték a maga nemében. Szurcsik János festészete is, aki Németh Józseffel, Szalay Fe­renccel egyetemben rendkívül mélyen, színvo­nalasan folytatja az alföldi realizmust. Külön színfolt a most elhunyt Vinkler László „Tápéi menyasszony”-a, aki Chagaíllra emlékeztető, de tőle független eszközökkel építkezik táj- elemekben elhelyezett portréiban. A szobrászok és a grafikusok kisebb csopor­tot alkotnak kevesebb változattal. Mondhatjuk, hogy — a festőkkel ellentétben — nem tük­röznek valamennyi országos elképzelést^ pon­tosabban még annyira sem tartalmazzák a ha­zai alkotóműhelyek teljességét. Ebből emel­hető* ki Kiss István Petőfije, Lap is András, Mar­kolt György, Váró Márton, Nagy Sándor, Ráto- nyi József, Szabó Iván több szobra, s Szath- máry Gyöngyi az idén komponált bronztáblán búcsúzik visszafogott kedvességgel, nosztalgiá­val Szeged mindenes híres emberétől, Bálint Sándortól. A grafikai termés még szőkébb keresztmet­szete {korrekt, hiszen Banga Ferenc, Gácsi Mi­hály, Kajári Gyula, Diskay Lenke, Pásztor Gá­bor, Püspöky István terveiből, életművéből vá­logatott, s így felvonultat groteszk, humoros és drámai mozzanatokat is. Kicsit adós marad azonban a teljességgél, a Kondor utáni grafi­kai időszak műfaji feladataival. LOSONCZI MIKLÓS Tájak - Korok - Múzeumok Országjárás — játékosan „Mi a pontos felirata a sop­roni múzeumban látható leg­nagyobb ónfedeles habán kor­sónak?” „Mi a váci hegyes­torony?" „Mikor került török kézre a gyulai vár és ki volt akkor a kapitánya?" Aligha lehetne találni sok magyar állampolgárt, aki ezek­re a kérdésekre kapásból tudna válaszolni. Pedig mindez csak ízelítő abból a kereken három­száz kérdésből, amelyre a Hazai tájakon nevű országos társas­játék résztvevőitől várják a választ. No, természetesen nem kell mindenkinek minden kér­désre felelni, a megadott 30 helység közül elég ötöt felke­resniük, s az arra vonatkozó tíz kérdésre megadniuk a helyes választ. Aki a tíz—tíz kérdést tartalmazó feladatlapok' közül legalább ötöt helyes válasszal küld be, bel- és külföldi társas- utazáson vehet részt, vagy más díjakat nyerhet. Játszani pedig jó, s az em­bert azért mondják nemcsak bölcsnek (latinul homo sapiens), hanem játékosnak is (homo lu- dens), mert ha csak van rá módja, megragadja az alkal­mat, hogy játszhasson. Ezt a já­tékot pedig a KISZ-sze! és az Express Utazási Irodával együtt a Tájak — Korok — Múzeumok szervező bizottsága indította el, a népszerű mozgalom tovább­fejlesztéseként és egyben ifjú­sági változataként. De korántsem azért, mintha az eredeti mozgalom kifulladt volna, s frissítésre szorulna. Ép­pen ellenkezőleg: a TKM úgy kezdődött, hogy a bronz, majd ezüst és végül arany fokozat el­éréséért különböző követelmé­nyeket állítottak azok elé, akik járják az országot, s szívesen mennek el a múzeumokba, te­kintik meg a műemlékeket. Ám a fokozatokat mind töb­ben érték el, s a legszor­galmasabb múzeumlátogatók között egyre nagyobb arányt képvisel tett a fiatalok. Közben megnőtt a szabad idő, minden hétnek már két napja áll ki-lki rendelkezésére, hogy gyarapítsa ismereteit, mű­veltségét. Sokan tavasztól őszig járják az országot, megnézik a múzeumok gyűjteményeit, s be­szerzik a látogatást igazoló pe­cséteket: zordabb időben pedig összejönnek, hogy megbeszél­jék a látottakat, kicseréljék ta­pasztalataikat. így alakult meg a Tájak — Korok — Múzeumok klubhálózat. Hogy ezekbőf a klubokból mennyi van — talán senki sem tudja. Annyi bizonyos, hogy a budaipesti művelődési házakban összesen- nyolc ilyen klub mű­ködik hivatalosan, a fővároson kívül pedig tizenegy. Jóval több azoknak a szó ma, amelyek nem iratkoztak fel semmilyen listára. Egyszerűen csak saját kedvte­lésükből jönnek össze a klubta­gok, egyikük előadást tart, a többiek hozzászólnak, kérdez­nek — sa legközelebb! alka­lommal másik klubtag az elő­adó. Csupán egyéni részvételi la­pot mintegy 30 ezren kaptak a TKM-mozgalom központjától, s talán ennél is többen verse­nyeznek szocialista brigádok tagjaiként vagy ifjúsági csopor­tokban. A verseny az arany fo­kozatért folyik, amelynek meg­szerzői egy évre ingyenes be­lépőt kapnák az országos mú­zeumi hálózat valamennyi mú­zeumába. Az ifjúságiak számá­ra pedig vetélkedőket is ren­deznek, előbb városi, járási, maljd megyei és végül országos szinten. iNagy a korkülönbség a részt­vevők között, s talán ezért van, hogy nem mindenki híve a já­tékos formának. Idősebbek in­kább az éves múzeumi belépőt választják - a fiatalabbak az utazásokat. De az sem ritka­ság, hogy nagyapák unokáikkal együtt járják az országot, és gyűjtik az ismereteket. Kiskönyvtárat is indított a Tá­jak — Korok — Múzeumok moz­galom. Az egyes kötetek színes borítólappal, 16 nyomtatott ol­dal terjedelemben jelentek meg, és a múzeumok portáin kapha­tók, s meg is lehet rendelni — kötetenként 8 forintos áron — a TKM-imozgalmon keresztül. A szó legjobb értelmében tö­megmozgalommá vált néhány év alatt a Tájak — Korok — Mú­zeumok. Kiadványai közül 300 ezer példányiban keltek el. S hogy a mozgalom milyen hasz­nos a tömeges művelődés szempontjából, azt elmondták néhány hónappal ezelőtt az or- szágavűlésen is, almikor a köz­művelődé si törvény végrehajtá­sáról tárgyaltak. A legnagyobb elismeréssel szóltak a mozaa- lomról, amely vonzza a műve­lődni akarókat, gyarapítja ezek táborát. S még csak jelentő­sebb anyagi terheket sem ró - sem a népgazdaságra, sem a résztvevőkre. S mert nem lehet eléq korán kezdeni: az úttörők az idén má_ sodszor rendeznek múzeumi és műemlék védelmi tábort Sopron­ban. VÁRKONYI ENDRE A művész Savnikon született, egy nyugtalan természetű, foly­tonos változatosságra törekvő uradalmi kertész első gyerme­keként. A család minden két- három évben máshová került, a gyorsan szaporodó gyerekhad — három testvére volt az élénk szellemű, mozgékony kisfiúnak —, így mindig ^más és más is­kolába kényszerült járni. Az elsőszülött fiú apja szárnyaló fantáziáját örökölte, mély be­nyomást tett rá a^folyton vétó­zó környezet. Főkent a lovakat szerette nézni, elgyönyörködött mozgásuk harmóniájában, vág- tatásuk szépségében, izmaik fe­szülésében. Szinte ösztönösen hatott rá a környezet és ez ar­ra késztette, hogy megpróbálja krétával megörökíteni a benne kavargó látványt. Jutott belőle a kerítésre, a ház falóra, ahol a család élt, a nehezen szer­zett papírdarabokra, mámoro­sán rajzolt, aminek az atyai pofonok sem tudtak gátat vetni. Még valami izgatta a fantáziá­ját a cseperedő gyereknek: a színek, amelyek apja kezenyo- mán a virágágyakban tobzód­tak. A színek egymással való viszonya egész életében, mun­kásságában foglalkoztatta : ta­nulmányokat írt, színkorongokat készített, új színskálát próbált kialakítani, megsokszorozni az alapszíneket, kerülni az olcsó színihatásokat. Ezt tudatosan fejlesztette magában, kockás füzetekben jegyezte felfedezé­seit, amelyeknek későbbi pálya­futása során hasznát tudta venni. Az első világháború idején Szolnokon élt a család. Itt hadiérettségizett, s már tizen­nyolc éves korában tudatosan készült arra, hogy festő lesz. Kiváló rajztudása, élénk szelle­me húzta át a más tárgyak buk­tatóin, monomániásan fejlesz­tette rajzkészségét, művészeti tájékozottságát. Megszerzett minden ilyen tárgyú könyvet, tanulmányt, s Szolnokon ez nem Rongyokkal takaróztak, ha lyukas volt a zoknijuk, a cipő színére festették lábujjukat, ami nemegyszer kikandikált a cipő­ből. Ezt a nyomortanyát „zseni­magazinnak” nevezték. Itt húz­ta meg magát a fiatal Barcsay Jenő, Erdei Dezső, a szobrász- növendék, Patkó Károly, a tra­gikusan korán elhunyt festő­művész, Medveczky és mások. Hogy miből éltek? Kézimunka-kereskedőknek úgynevezett korig réanyagra festettek virágokat, állatokat, mindent, amit az akkori ízlés megkívánt. A kapott pénzen festéket, vásznat, papírt vásá­roltak, sonkakövérjét, liptói tú­rót, no meg kenyeret. Olcsót és laktatót. Feszítette őket a tu­dás vágya, művészekké akartak válni. Ez valamennyiüknek, aki a „zsenimagaziriban" élt egy ideig, sikerült is. Medveczky Jenő Vaszary Já­nos növendéke lett. Tisztelte mesterét, de más utakra vá­töndíjak, az Alfami-díj (az ak­kori), a Ferenc József-díj, a KÚT és a Szinyei- Merse Társa­ság díjai követték egymást: halála évében Munkácsy-díjjal tüntették ki. Az útkeresés, a továbblépés igénye egészen haláláig sar­kallta, nem maradt meg kez­deti stílusánál. Babitsnak az a mondása volt ars poeticája, amely a művészet lényegéről így szól: „Modern az a művé­szet, amelyben az egész múlt benne rejlik és még egy kicsi!” Ezt a „még egy kicsit” kíván­ta hozzátenni a magáéból Medveczky Jenő, aki írásban és műben egyaránt azt vallotta, hogy a művészet egyetemes cél­jainak eléréséhez nélkülözhetet­len a mesterség klasszikus ha­gyományainak ismerete, a szak­mai tudós birtoklása, a harmó­nia, a rend igénye. Egy 1948- ban írott levelében Medveczky szellemi ősei közé sorolja Ber­zsenyit és Babitsot, az „igazi” Rend és harmónia Nyolcvan éve született Medveczky Jenő A művészet és a képzelet kö­zéppontjában az ember áll! — hangoztatta nemegyszer mun­kássága során Medveczky Je­nő festőművész, akinek most jú­lius 30-án emlékeztünk születé­sének 80-ik évfordulójára. Legjellegzetesebb munkáiban végigkövethető ars poeticája. Gazdag életművet hagyott hát­ra, amikor tizenhárom évvel ez­előtt meghalt. Nagyobb része figurális kompojrció. Az örök anya—gyermek ábrázolás, amely egész pályafutásán vé­gigkísérte, a nagyméretű stran­dolok, a lüktető ritmusú labdá- zók, a hajrázó lovasok dina­mizmusa, ritmikája kivétel nél­kül erről tesznek tanúbizony­ságot. be nem került. Az igazi nyo­mor évei csak ezután követ­keztek: a háború utáni sze­génységben a mai Epreskert­ben kapott néhány tehetséges vidéki növendék szerény lehe­tőséget arra, hogy egy üres tanteremben, szalmazsákos vas­ágyakon, meghúzza magát. H I MŰVÉSZÉT Medveczy Jenő rajza volt nehéz, mert ,már akkor ha­gyományai voltak az ottani művésztelepnek, ahol Fényes Adolf mellett jó néhány festő­művész élt és dolgozott. Medveczky azonban valami mást akart, valami újabbat, va­lami alkatához közelebb állót. Pénz és támogatás nélkül neki­vágott hát a főváros „meghódí­tásának". Fedelet és némi kosz­tat egyik nagynénjétői kapott átmenetileg, amíg a főiskolára gyott. Vaszarv, aki jó pedagó­gus volt, már másodéves korá­ban külön műtermet és modeli- számlát biztosított tehetséges tanítványának, ám kikötötte, hogy nem korrigálja többé, menjen a maga útján. Medveczky már főiskolás ko­rában bizonyított: sikerrel sze­repelt tárlatokon, izmos tehet­sége feltűnt a kritikusoknak. Az első elismerő kritikát Mihóly- fi Ernőtől kapta, és párizsi ösz­Kernstokot, Pátzay Pált és Kmetty Jánost. Devecseri Gábor fordításá­nak ihletésére született meg lliász-sorozata tíz év munkájá­val. Nem bízta meg vele senki, de élete végéig dolgozott a nagy művön áHlhatatosan, a költő-barát biztatására, taná­csára. A harmincnyolc kép és a hetven körüli grafika a Ma­gyar Nemzeti Galéria tulajdo­na. Ide kerültek matisse-i hang­vételű tájai, csendéletei, ágas­kodó, vágtázó lovai, számos önarcképe, amelyek a dekora­tív formát és a tiszta színek iránti vonzalmát őrzik. A nyolcvan évvel ezelőtt szü­letett művésznek halála óta Budapesten és vidéken nyolc kiállítása volt, többek között Szolnokon, Szentesen, Nyírbá­torban. Két-három Medveczky- kép csaknem valamennyi na­gyobb vidéki múzeum anyagá­ban helyet kapott. Születésének nyolcvanadik évfordulóján, július 30-án, pén­teken délelőtt, a különböző mű­vészeti és társadalmi szervek megkoszorúzták a farkasréti te­metőben lévő kólum'báriumát. FEHÉR RÓZSA

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom