Tolna Megyei Népújság, 1982. július (32. évfolyam, 152-178. szám)

1982-07-17 / 166. szám

1982. július 17. KÉPÚJSÁG 7 Evek a „falban' Néhány lépéssel a nyugdíj előtt jak rám a tükék, hogy gyütt­Ezt befejezném, ha meg' engedik Szondi Sándor, az ozorai köz­ségi tanács vb-t'itkóra 1982. február 6-án töltötte be 60. élet­évét. „ünnepélyes hajcihő nél­kül" — közli olyan mosollyal, mintha rö stell ni va ló lenne a 'szűik családi körben tartott szü­letésnapok szokása is. Pedig nem az. Ozorán inkább a név- naipdk szolgálnak vígasságra, ímert ha már nem lehet az időt megállítani, legalább „ne ünne­pelje az évek múlását az em­ber ..."- Úgy hallom, nyugdíjba ké­szül. — Készülök is, megyék is — feleli, miközben ballagunk be­fele a tanácsháza hűvösébe, a •méretével inkább szerzetesi cel­lára, minit vb-titká ri irodába emlékeztető szobácskába. Jól ismerem a sarokba zsugor- gatott műbőr foteleket, a nem túl nagy íróasztalt, mögöttük a •leggyakrabban keltendő jog­szabálygyűjteménnyel. Ez a hi­vatali helyiség legföljebb két­személyes. De ablaka rózsakert­re, a település parkosított főte­rére néz. A kellemes látvány, nem tudom mennyire hat esiI- lapítólag a dühös ügyfélre. Ha akad olyan manapság. Nyolc- tíz éve még szép számmal volt igazát - komoly érvek híján - nagy hangerővel hirdető ügyfél. Megfogyatkoztak? Igen. De nem csak ez történt. A tanácsi mun­ka tartalmában változott meg, 'igazodva népképviseleti, önkor­mányzati, közigazgatási funk­ciójához. — Nem Szávai Jánosáéval, a nyolcvan-egynehány éves Maris­ka nénivel beszélgetett az előbb odakint? 'De bizony azzal. A község el­ső tanácselnökasszonyával, aki átsétált az öregek napközijéből segítséget kérni egy, csak szá­mára nagy horderejű ügyben, de be se kellett fáradnia a háziba, ahol senki se kezeli me. révén az ügyfélfogadás rendjét. Legkevésbé a végrehajtó bizott­ság titkára, aki 25 évvel ezelőtt íregszemcséről került ide. Ott kezdte tanácsi pályafutását — általános adminisztrátorként - még 1951-'ben. Hogyan fogadták Ozorán? Ahogy a „gyülttmenteket" ak­kor még - 1957-ben — szokás volt. Pedig a Baranya megyei Szellőiben született vb-titkár na- cionáléjában senki se találha­tott kivetnivalót. Szegényparasz­tok voltak a szülei, két fiukat, Józsefet és Sándort ugyanerre a foglalkozásra szánták. De egyik ■is, másik is eljárt napszámba, amikor úgy hozta a sor, hogy a föld nem tudta eltartani a Szon­di családot. Katonai szolgálat 1940-től 1945-ig, majd rövid fogság. Megyefán várt rá első felesége, akivel 1944-ben kötött házasságot. Két fia közül Lász­ló már egyéves volt, amikor ha­zatért. Attila - aki ma Ozorán a Szikra Ruházati Szövetkezet műszerésze — 1947-ben szüle­tett. Akkor már a családfő a demokratikus rendőrség kötelé­kében szolgált előbb Máriáké­in én den, később Véménden, Mecseknádasdon, majd Ireg- szemcsén. Négy év múlva — raj­ta kívü álló akofcbóí szerelték le, 1951-ben. Párttagságának kelte: 1946. Harmincöt évesen került Ozorára. Érett férfiként. Soha se fogja leírni se azt, amit 35 éves koráig megélt, se azt, amit máig. Pedig lenne egy jó vaskos regényrevaló akár csak az Ozorán eltelt két és fél évtized krónikája. S nem is egy­személyes krónikái, hiszen az itt töltött 25 év beleépült a község újkori történetébe, aminek egyes fejezetei legföljebb attól derű­sek, hogy túllépett rajta a tár­sadalmi, gazdasági fejlődés. ’Mások az ozoraiak mai ötöméi és gondjai, mint akkoriban vol­tak. — Én a munkámmal igyekez­tem meghonosodni itt. Szellőre meglátogatni az édesanyámot, hazajárok még most is évente, aki 86 esztendős. De ha befe­jezem, itt temetnék majd el. És nemcsak azért, mert 1972-ben elhunyt első feleségem is itt nyugszik. Már régóta nem mond­ment. Hat ezért... Se háza, se autója, meséli a bánkódás legkisebb jele nélkül. Ötvenévesen újra nősült és két kislánya lett második fele­sége révén. Gabi 9, Ildi kétéves volt akkor. Elégedett? Igen, mert megbecsülik, mert min­denkivel van miről beszélgetni, amikor végigjárja a községet. Méghozzá szívesen azóta, hogy Ozora fejlődése kimozdult a holtpontról. Dr. Szommer Gyula, aki negy- ven-egynéhány évig volt a köz­ség orvosa, egy alkalommal in­kább kijózanításul, mint lelke­sítésként hátbaveregette, ami­kor azt panaszolta, hogy kevés a tanács pénze a lakóhelyi kö­rülmények javítására. — Édes, drága fiam — mondta. — Itt a rossz ivóvíz, meg a por az élet legnagyobb ellensége. Nézd csak, akkora a por száraz nyarakon, hogy belőle csak a templomtorony látszik! A rossz víznek, meg a pornak kellett hát hadat üzenni. S lett Paksot is megelőzve jó ivóvíz a hatvanas évek elején, s víz­tározó a Tükörcsösön. Később szilárd burkolatú út, parkosítás, óvoda, öregek napközije, nap­közis konyha a gyerekeknek. S ami talán a legfontosabb, lábra kapott, megerősödött a legfőbb gazdálkodó szerv, a termelőszövetkezet, annyira, hogy tényezője lett a község­fejlesztésnek is. — Ha húsz valahány éves lennék? Újra ezt választanám, de csak azzal a sok tapaszta­lattal, amit szereztem. — Hallom, van egy nagy bűne. Nem iszik. — Sohase voltam ivós ter­mészetű, mióta meg az egész­ségem se jó, egyáltalán nem iszom. Hajam szála se görbült emiatt. Elfogadtak az emberek így is. — Valami szenvedélye csak van ! — Néha vadászgatok, hor­gászom, vagy szőlészkedem. Van egy 40 négyszögöles ker­tünk a szolgálati lakás mögött. Szeretek benne dolgozni. Nagy összeütközések az em­berekkel? Még a szabálysér­tési eljárások kapcsán se adó­dik ilyesmi, pedig hát, máig ezek a legnépszerűtlenebb ügyek. Jó érzés lehet azt tud­ni, hogy amikor majd nyugdí­jasként sétálgat már, nem kell attól tartania, hogy megkiabál­ják az utcán. — Volt egy bácsikám — meghalt szegény —, jött nagy garral, az adója miatt rekla­málni. Kiabált, verte az asztalt világnak. Tudja mit csináltam? Szó nélkül kimentem innen és leültem kicsit a hivatalsegéd szobájában. Negyedóra múlva megyek vissza, hát az éh em­berem lesúnyt fejjel törölgeti a kucsmájával az íróasztalt, hogy eltüntesse a tintatartóból csapkodtában kiömlött tintát. — Ne haragudjon már — dünnyögte szégyenkezve —, de nagyon dühös voltam. Újra csak ezt választanám... — Elfelejtjük. Azt a tintát pedig hagyja már. Majd elin­tézi a takarítónő. Tehát türelem is kellett gyak­ran az emberszereteten kívül. S mi még? — Nagy szerencsémnek tar­tom, hogy sohase volt kenye­rem dz ígérgetés. De ha ígér­tem, elkövettem mndent azért, hogy megarthassami a szava­mat. Szondi Sándorral 1958-ban Kapusi Rózsa készített riportot arról, hogy milyen tervei van­nak a vb új titkáraként. Kár, hogy akkoriban senki se készít­hetett erről magnófelvételt, mert nem volt Ozorán magnó­tulajdonos. A jó emlékezetűek azonban tanúsíthatják, hogy Szondi Sándor a munkájával 25 éven át állta akkori szavát. Völgybe le és hegyre föl együtt tartott az ozoraiakkal, aszerint, hogyan élt a község lakossága. És ez, nem kevés... — óa — Fotó: G. K. Ha van, miért nincs? Ez a Ház kultűrház ? A gyulaji művelődési ház külső képe tisztes távolról meg­járja. Nem úgy a közelkép, mert az már több mint lehan­goló. Piszkos a szűkre szabott kis betonplacc. Papír, egyéb hulladék díszük a hét derekán még elszállításra váró lakodal­mas padok, asztalok szomszéd­ságában, s tőlük távolabb. Hát ez? Mi ez a kockaépítmény az épület bal oldalán? — Utólag csinálták, az a mozi kazánháza! — Építészeti időtlenség — közlik még paprikáson és iga­zuk van az alkalmi idegenve­zetőknek. Legföljebb annyival toldanám meg műítélésüket, hogy a művelődési ház se ma­ga a tökély. Tervezőjétől anno típustervet rendeltek, amit az­tán a megye több települése is adaptált. „Tartalmaz” a iház egy nagytermet, színpadot, alagsorában két öltözőt, előte­re fölött két nagyobb helyisé­get. Egyik a könyvtár, másik az ifjúsági klub. — Már akkor korszerűtlen volt a művelődési ház, amikor elkészült! Az állításban nincs túlzás. Bár akkor, 1967 decemberében madarat lehetett volna fogatni a gyulajiakkal, akik derekasan végezték el a művelődési ház építésében elvállalt társadalmi munkarészüket. S hittel nyilat­kozták, hogy majd ezután több jut ide, Gyulajra is a szellem napvilágából. Aztán egyszer csak nyakukat szegték a létesít­ményhez fűződő szép remények. Másfél évtized — még annál rövidebb idő is — elég az em­lékezet elhalványulására. De talán megállja a helyét az a föltételezés, hogy néhány év alatt kifulladt a birtokosi büsz­keség. Vele együtt a várakozás is. Jött néhány színházi előadás, ŐRI-rendezvény, az is költsé­ges, ez is. Bálok, majd lako­dalmak, mert „szegény ember vízzel főz”, s úgy tesz szert be­vételre a művelődési intéz­mény, ahogyan tud. „A költség- vetés keli a fenntartásra !” Nem indult rosszul ez a ház. Függetlenített igazgatója volt, Czinkon Erzsébet személyében, aki társadalmi ösztöndíjasként szerzett népművelő—könyvtáros képesítést Szombathelyen. Egy év után elmenekült Paksra, a járási könyvtárba. Onnan nem sokkal ezután Dunaújvárosba, a munkásművelődési központ­ba, illetve városi könyvtárba. Ferjlhez ment, most Tiszai Fe- rencné névre hallgat és a he­lyére talált. S talán sikerült is elfelejtenie mára, hogy nép­művelőként a pályafutását ku­darcokkal kezdte öyulajon. — Szépeket gondolt ki az Erzsiké, csak éppen gyakorlata nem volt — emlékeztek rá, ami­kor az került szóba, hogy a művelődési háznak 15 év alatt több mint fél tucat igazgatója volt. Függetlenített, az az egy, aki szakképzetten jött, s úgy akart dolgozni, ahogy azt Szom­bathelyen megtanulta. A kívül-belül gondozatlan lé­tesítmény azért vált gazdátlan­ná, mert a függetlenített veze­tő. tiszteletdíjasok követték, majd az a vegyes hasznosítás, ami áll jelenleg még mozizás­ból — heti két alkalommal —, lakodalmakból és bálozásbál. Ha nem lenne itt a könyvtár és ifjúsági klub, tulajdonképpen el lehetne hagyni a ház előnevét, azt, hogy művelődési. Se be­lül, se kívül nem méltó ugyanis pillanatnyi állapotában ez a létesítmény arra, hogy ellen- álhatatlan művelődési igénye­ket ébresszen. Sok beszélgetés volt már mögöttünk, amikor a veranda hűvösébe bújva a kisiskolánál, Becker Sándor igazgatóhelyet­tessel és Királyvári Gyuláné pe­dagógussal, az általános Isko­la új igazgatójának feleségé­vel leültem beszélgetni. — Többen is azt mondták nekem, hogy jó érzésű ember nem megy el a kultúrba mo­zizni. Arra számítottam, hogy meg­hökkennek, tiltakoznak már csak a mundér gyulaji becsü­lete miatt is. Tévedtem. Oly­annyira igen, hogy Becker Sán- dorné könyvtáros közlése — mi­szerint nem is emlékezik, mikor volt moziban — estefelé már egyáltalán nem lepett meg. Az épület felújítására sohase volt pénz. Most is kevés, az, ami van. Fejlesztési alap? Évekre szólóan lekötött a vízműépítés miatt. Ez év januárjától az ál­talános iskolához integrálták a művelődési házat. A szervezeti változás azonban nem szüntet­te meg a repedéseket a falak és a különböző helyiségek mennyezetének találkozásánál. Élnek és virulnak a salétrom­foltok, a nem tudni milyen ren­deltetésre szánt — alig négy­zetméteres alapterültetű — „cellákban" szétrongyolt kár- pitú, törött székek tornyozódnak. Szerdán még nem látott taka­rítót az intézinény, pedig lagzi volt a kultúrban vasárnap reg- ge| 8-ig, délután pedig mozi- előadás. Dohos, penészes min­den az alsó traktusban. A ve­títőkalitka beépítésével nemcsak leszűkített, hanem el is csúfított előtérben hajdan pingpongozni és rexeznfi lehetett. Akkor a környezet még a vandálkodás­ra készeket se ragadtatta arra, hogy a plafonra köpjenek. — Lakodalomkor? Akkor ki van takarítva, be lehet menni. A könyvtárba is. Igaz, kicsike, Kályhaépítés Virág nincs, szemét, gazdátlanság van van benne úgy 6 és fél ezer könyv. Az ifjúsági klubbal már nem lehet mindig dicsekedni. De legalább van, ha újra, meg újra meg is kell alakítani. Becker Sándorné korábban a kurdi közös tanács gyulaji ki- rendeltségének vezetője volt, most bent dolgozik Kurdon, pe­dig csöppet se tetszik a gyula- jiaknak, hogy nincs meg a ki- rendeltségük. Mindenért az ön­állóság elvesztését teszik fele­lőssé. Mások azt szavalják, azért „krepált be" a művelődé­si ház, mert Dombóvár taná­csának elnöke évekkel ezelőtt a televízióban halódó település­nek nevezte Gyulajt. Szidják aztán az iskola Kurdra körzete­sítésének a kitalálóját, mert bár „azóta visszacsinálták a körze­tesítést", a miatta keletkezett sebek még sajognák a község lakosságában. — Ősztől tornateremként használják majd a színházter­met. Meg lesz itt azért mozielő­adás, lakodalom, mellette bál is. Sőt! Ha a sportkör pénzén vezetik be a vizet, a sportkör is használja a tornatermet. Optimisták a pedagógusok, akikkel találkoztam. Nem hi­szem pedig, hogy ne tudnák, mit jelent az, hogy egy lerom­lott állagú, tartalmi munkájá­ban lezülött intézményt vettek át. Becslésem szerint az épület felújítása úgy el tudna nyelni 200—300 ezer forintot, mint ti­zet. A tűzoltómunkaként vég­zett toldós-foldás a helyzeten azért nem változtat. Már elkezdődött a torna­terem kialakítása, az emberte­lenül szétnyiladozott cserép­kályhák átrakásával. Anna Fe­renc dombóvári kályhásmester nem szólt bele abba a diskur­zusba, amit alkalmi segédmun­kásaival, a kollégiumból ide­irányított Horváth Károlyné és Y „Csendélet" az öltözőfolyosón Pleizel Ferencné konyhalányok­kal folytattunk. — Ősszel fényképezzenek! Ki lesz meszelve, a parketta is .fölcsiszolva, lakkozva! — Bordásfal is lesz, meg ami kell. Azt nem tudják, hogy miért nem talált ide hétfő óta a négyórás takarítónő, akinek pe­dig „most emelték egy százas­sal ezerre" a fizetését. Késő délután, már sokadik beszélgetőpartnerem volt Máté László, a városi tanács művelő­dési osztályának vezetője. A le­írtakból semmi sem volt számá­ra új. A starthelyzet tényleg nem rózsás. De nincs pénz az iskolához integrált művelődési ház teljes felújítására. Ettől függetlenül igen derű­látó a gyulaji általános iskola igazgatója, Királyvári Gyula, aki nemrég ment el tőle. •Bocsássák meg nekem, én nem vagyok optimista. Egy el­rontott sorsú kulturális intéz­ményt csaknem kibelezve na­gyon kockázatos rátestólni az iskolára, alig valami pénzzel, s azt várni, hogy a gyulaji „jó­érzésű emberek" olyan kedvvel látogassák a művelődési házu­kat, mint tették a 15-ből né­hány évig ! LÁSZLÓ IBOLYA Fotó: Magyarszéki

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom