Tolna Megyei Népújság, 1982. június (32. évfolyam, 126-151. szám)
1982-06-12 / 136. szám
1982. június 12. NÉPÚJSÁG 11 Az Akadémia palotája A magyar tudományosság Duna-parti székháza Fővárosunk egyik meghatározó építészeti ékessége a Magyar Tudományos Akadémia Duna-parti épülete. Az a ház, amely a Lánchíd tövében, a budai Várral szemben a hazai tudományosság valóságos váraként komorlik. Bizonyára kevesen tudják, hogy „a tudományok és a szép múvészségek minden nemeiben a magyar nyelv kiműveltetésé- re” alapított intézményt most százhúsz éve — tehát históriai mércével mérve nem is oly rég —, 1862 áprilisában kezdték építeni, mégpedig seregnyi huzavona és többszöri nekirugaszkodás után. Történelmi tanulmányainkból az még csak-csak felrémlik, hogy a „Magyar Tudós Társaságot” 1825-ben a pozsonyi rendi országgyűlésen gróf Széchenyi István alapította, fölajánlva támogatásául birtokainak egyévi jövedelmét. Ám az nyilván már kevésbé közismert, hogy mi minden történt addig, amíg elkezdődhetett a szellemi fundamentum letétele utáni valóságos alapozás. Legelőbb - így kívánta a regula - törvény született, amely az 1825-1827. évi Xl-es jelzetet kapta, és amely ugyan mi mást, mint az adakozók névsorát tartalmazta. A lista élén József nádor neve állott, s csak ő utána vetették papírra Széchenyi nevét, aki végtére is az Akadémia életre hívója volt. Lista tehát már volt, és Sándor Istvánnak meg a Teleki családnak köszönhetően hamarosan egy több tízezer könyvtár is felhalmozódott — csak éppen olyan zug nem volt, ahol végre kedvük szerint kutathattak, tanakodhattak volna a legjelesebb elmék. Furcsa, de így van: az 1831. februárjában megtartott első akadémiai nagygyűlésnek a társaság első elnöke Teleki József a saját otthonában nyittatott termet. Aztán a pesti vármegyeháza fogadta be a „gyüldézőket”, majd a Duna-parti úgynevezett Derra-ház, ezután pedig a mai Petőfi Sándor utca 3. szám alatti Trattner—Károlyi-ház lett az ideiglenes otthon. 1843-at írtak, amikor elkészült a Nemzeti Múzeum. Sokan úgy vélték, hogy a terjedelmes épületben majd az akadémikusok gyülekezete is végső otthonra talál, de ebből sem lett semmi. Még a közgyűlések megtartására sem toborzódhattak oda. Csak hosszú évék után, 1858- tól kezdve nyílt meg alkalmanként számukra a Pollack Mihály tervezte épület nagyterme. Éppen Kubinyi Ággston, a múzeum akkori igazgatója javasolta, hogy a mai Bródy Sándor utcában építsenek föl egy hasonlóképpen nagy székházat, ahonnan - így az alapeszme - egy összekötő árkádsor alatt ballaghatnának ide- oda a mindeféle „doctorok”. A tetszetős elképzelés megint csak képzelmény maradt. A saját otthon létrehozásának ideája azonban tovább élt, és amikor a híres pesti üzletember, a görög származású Si ha Si mon nem kevesebb, mint 80 000 pengaforintotajánlott fel a nemes célra, kezdett olybá tűnni, hogy az építkezésből mégis lesz valami. Dessewffy Emil, a testület soros elnöke vette a bátorságot, hogy országos gyűjtést kezdeményezzen. Hamarosan háromezer aláíröív - így nevezték e listákat - járt kézről kézre a megyékben. Szinte tömegmozgalommá terebélyesedett az adakozás. Mindenki fizetett, aki csak tudott: a kismesterek éppen úgy, mint a kincsekben dúskáló nagyurak. Egészen rövid idő alatt több mint félmillió forint gyűlt össze! Pest városának elöljárósága sem akart szégyent vallani, ezért hát fölajánlotta azt a 180 000 forintra becsült telket, ahol ma az MTA székhaza áll. Volt tehát pénz, került telek, most már csak alkalmatos tervek kellették. Egész sor híresebbnél híresebb építész nyújtotta be, majd kapta vissza elképzeléseit. Közöttük Henszl- mann Imre, akit ma a magyar művészettörténeti kutatás úttörőiéként tartunk nyilván, meg Ybl Miklós, akinek tehetségét az Operaháztól kezdve sok palota dicséri. Végül is egy berlini építész, Stüler Frigyes (1800—1865) reneszánsz jellegű, egyben pedig klasszicizáló tervét fogadták el, aki - dicséretére legyen mondva - Henszlimannak a belső terekre vonatkozó ideáit is figyelembe véve rajzolta meg az utolsó kartonokat. A kivitelezés felügyeletét Yblre bízták. Mint föntebb szó volt róla, az . első kapavágásra most 120 éve került sor, de a nagy esemény kiváltotta diadalmámor hamarosan lelohadt, mert kiderült, hogy nem lesz elég a pénz. Akárcsak ma, ha vékonyabb a buksza, akkor is úgy segítettek magukon az illetékesek, hogy olcsóbb anyagokat használtak, s ahol lehetett, egyszerűsítettek. 1865-re ugyan küllemét tekintve már készen állt a kétségkívül nemes egyszerűségű tudósi ház, de a belső munkák nem voltak befejezve. Ahhoz, hogy ott is rend legyen, Ferenc Józsefnek és családjának - többek között Miksa mexikói császárnak - az anyagi hozzájárulása kellett. 1865. december 7-én került sor az avatásra. A nyitóbeszédet a beteg Dessewffy Emilt helyettesítő másodelnök, Eötvös József mondta. Szomorú, de így van: a kényszerű fukarkodás hamar megbosszulta magát: már 1869-ben tűz pusztította el a favázas tetőt. Sokat kellett tehát még javítgatni, pótolgatni, amíg olyan lett ez a zömök, erőt sugárzó építmény, ahogyan ma büszkék lehetünk rá, gyönyörködhetünk benne... A. L. Megoldódik a rejtély? Az Úmagyar Mária-siralom eredete Az elmúlt hetekben az Országos Széchényi Könyvtár állományába került a Leuveni Kódex; ebben fedezték fel 1922-ben az első magyar nyelvű verset, az Ómagyar Mária- siralmat. Beszámoltak a lapok a számunkra rendkívül becses dokumentum kalandos sorsáról is. Az első világháborúban a németek lerombolták a belgiumi Leuven város egyetemi könyvtárát; s a kódexet egy müncheni antikvárius, Jacques Rosenthal boltjából vásárolta meg a német jóvátételi bizottság. Az első vizsgálat során megállapították, hogy a kódex olaszországi eredetű, és a magyar szöveget — talán — Bolognában élő magyar dominikánus szerzetes írta le. A két világháború között számos tudományos közlemény jelent meg az Ómagyar Mária- siralomról. Ezek zöme nyelvészeti szempontból vizsgálta a szöveget; irodalmi, sőt, zenei értékével csak néhány tudósunk foglalkozott (például Horváth János, Kardos Tibor, Szabolcsi Bence). A második világháborúban a német csapatok ismét elpusztították az értékes állománnyal — sok középkori kézirattal — rendelkező leuveni egyetemi könyvtárat. Különös véletlen — és szerencse — folytán egy romok alá került páncélszekrényben kódexünk megmaradt. 1947 után többször felmerült a csere gondolata, de mindeddig, különböző okokból, nem juthatott tető alá. Most nemzeti könyvtárunk és a belga könyvtár csereegyezsége folytán a kódex Bu- pestre került. Ez idő alatt több magyar kutató láthatta a kódexet, annak 134/b lapján a magyar nyelvű verset. Megindultak a tudományos publikációk, melyek a vers sorainak, szavainak értelmét, ritmikáját taglalták. Ismét felmerült a keletkezés idejének és helyének problémája; erről azonban a kutatók egyöntetű megállapítása szerint csak akkor lehet megbízhatóbban vélekedni, ha a magyar szöveg mellett a latin szövegkörnyezetet is alaposabban lehetne tanulmányozni. Erre pedig eddig kevés mód nyílt a szakemberek számára. Majdnem másfél évtizeddel ezelőtt — 1968 nyarán — azonban járt Leuvenben egy magyar kutató, aki nemcsak a palaográfia, az írástörténet nemzetközileg is elismert szakembere, hanem a középkori A Leuveni Kódex, bal oldalon az Ómagyar Mária-siralom irodalom«és művelődéstörténet kitűnő tudósa is. Mezey László professzor a könyvtárban töltött három napot arra használta fel, hogy az egész kódexet szemügyre vegye írástörténeti szempontból, de szerkezetileg és tartalmilag . is tanulmányozta azt. És természetesen az Ómagyar Mária-siralom írását és szövegét — ebben a miliőben — különös gonddal vizsgálta meg. A három nap kevés volt arra, hogy végleges megállapításokat tegyen, de több olyan gondolatot vetett fel, amely a kódexről eddigi tudásunkat bővítette, illetve néhány, a tudományos köztudatban elfogadott megállapítást módosított — de legalábbis megkérdőjelezett. Először is, a latin nyelvű írást eredetiben vizsgálva megállapította, hogy „az írás a maga valóságában — inkább, mint homályos mikrofilmen, ahol eddig mód nyílt a -vizsgálatra — határozottan ellene mondott minden eddig bizonyosra vett olasz eredetnek”. Több irányú írástörténeti elemzés után megállapítja, hogy szerinte kétséget kizáróan francia eredetű a kódex zömének betűvetése. (Egyébként megerősíti azt a már eddig is sejtett felfogást is, hogy a kódex több részből van összefűzve, kollacionálva.) Ami számunkra talán a legérdekesebb : Mezey professzor a magyar bejegyzésekkel, és elsősorban az Ómagyar Mária- siralom szövegével kapcsolatban, nagyon valószínűnek tartja, hogy azokat 1270 körül (vagy még előbb) írták. (Ellentétben a korábbi, Gragger Róbert és Jakubovich Emil által 1922-ben tett megállapításával, miszerint a szöveget 1280 —1310 között írhatták.) Beszámolójában megállapítja Mezey László, hogy az írást ,,. . .időrendben leginkább IV. Béla Zechud ispán és testvére részére adott adománylevelében (kisebb privilegiális 1258), illetőleg az óbudai káptalan egy tiltakozó (1243) és egy jelentő leveléhez (1261) látom közel állónak". Hogy ki írhatta le a magyar vers szövegét — és vajon • ugynaz fordította-e magyarra a kódexben ugyancsak megtalálható latin szövegből, amit egyébként szintén magyar kéz írt le — talán sohasem lehet kideríteni. Mezey professzor a latin szöveg leírójáról megállapította, hogy „Ez a .notátor' a hiteleshelyek, az ország nagybírái és az ispánok mel-' lett klerikusi szolgálatot teljesítők közé tartozhatott". De hát mégis, ki írhatta le a vers magyar szövegét? Mezey professzor: a magyar Siralom bejegyzője, aránytalanul bizonytalanabb kézzel, a kor textuálisát, könyvírását reprodukálja, korántsem klerikusi, gyors és könnyed technikával. E bejegyző — talán nő — távol áll a kódex francia és magyar scriptorai- nak nem éppen alacsony színvonalától". Tehát az is lehetséges, hogy az első magyar versünket, az Ómagyar Mária-siralmat női kéz vetette papírra. De hogyan került ez a magyar nő MŰVÉSZET Bolognába vagy esetleg Euró- •pa más városába? Vagy talán. .. ? És itt von Mezey László legérdekesebb gondolata. Több tényező alapján feltételezi ugyanis, hogy az Ómagyar Mária-siralom latin szövege, Geoffroi de Breteuil éneke „talán már a szerző életében eljutott Magyarországra a király, III. Béla udvarába". És a királyi udvartól minden bizonynyal rövid út vezethetett a nyulak-szigeti (Margitsziget) Mária-kolostorba, amit IV. Béla építtetett lányának, Margitnak. Ez a kolostor volt akkor a laikus vallásos mozgalom, a „beginizmus" központja: itt apácák mellett a rendbe be nem lépett, de szerzetesi életet élő vezeklő nők, beginák is voltak. Ezek vagy keveset, vagy egyáltalában nem tudtak latinul. Lehetséges, hogy az akkor tehát már jsmert és divatos Planctust (ez volt Geoffroi énekének címe) valaki ezek közül fordította le magyarra — pontosabban költötte ót. (Egy fiatal könyvtárosnő, tavaly írt disszertációjában kimutatja: a Siralom magyar szövege a trubadúr-dalok mintájára vagy legalábbis hatására készült. Ugyanis a középkorban a verseket nem szavalták, hanem énekelték.) Az Ómagyar Mária-siralom Budapestre kerültével az újságok érdekes és színes beszámolói hangsúlyozták, hogy nem „hazatért” szellemi életünknek ez a becses ereklyéje, hanem „több évszázados vándorlás után... végső aithona lesz ez a hely". Vagy emelkedettebben és határozottabban: „Ez a gyönyörűséges, gyöngyírásos, kéziratos középkori munka idegenben keletkezett, és még soha Magyarországon nem volt”. Most már itt(hon?) van a kódex. A tudósokon, a kutatókon a sor, hogy bennünket, hírlapírókat megerősítsenek vagy megcáfoljanak vélekedésünkben. Mert erre ők is illetékesek. .. BÓDAY PÁL valamint kerti homlokzatban gyönyörködhetünk. Legszebb klasszicista építészeti megoldásaink közé tartozik a nyílt oszlopcsarnokos kocsifelhaitó hatoszlopos, oromzatos kiképzése az épület főhomlokzata előtt. A kastély belseje — őszinte örömünkre és a restaurálok némi könnyebbségére — eredeti állapotában maradt meg, a valaha igen sok váratlan érdekességgel büszkélkedő kerti rész azonban ma már mindössze halvány árnyéka csak az egykorinak. Korabeli leírások alapján tudjuk, hogy az európai építészet legjellegzetesebb stílusai szerint épült kerti házak gazdagították a park szépségét. Ma csak a „hollandi ház” őrzi emlékét. Az eredendően is rendkívül színes, változatos növényi választékot a kastély gazdái — a kor szokásainak megfelelően — tovább gazdagították, nemesítették a legkülönfélébb egzotikus cserjékkel, bokrokkal, fákkal, növényekkel. A több kortárs által leírt rendkívüli erényekkel, különös összeállítással és páratlan hozzáértéssel megtervezett angolkertből azonban ma már mindössze igen halvány nyomokat vélhet felismerni a hozzáértő szem. Sétánkat érdemes Dég még meglévő régi falusi házai között folytatni, s a község büszkeségét, az 1820-ban, szintén Pollack Mihály által tervezett klasszicista római katolikus kápolnát is megtekinteni. RÉVY ESZTER Kastély, barokk kerttel Dég sokféle útvonalon köze- líthatő meg, többféle nevezetes kirándulóhelyet érintve. Hogy csak néhányat említsünk: autón a Székesfehérvár—Tác—Kálóz vonalon vagy akár Balatonvilá- gos—Balatonszabadi felől. Vasúton — majd autóbusszal — Enying, a járási székhely felől. A község a Dunántúl egyik természeti szépségekben gazdag, az előző századok települési formáinak jellegzetességeit nagyjából még mindig őrző vidék. Erdőkkel, lankás domboldalakkal, mezőkkel szegélyes elrendeződésben tarkított tája a dunántúli kuriális építkezési mód tiszta képét nyújtja. E változatos táj leg- festőibb pontját választotta ki a Festetich-család, hogy számos kastélyai közül az egyiket ide építtesse, Pollack Mihály tervrajzai szerint. A nagyszerű építészünk által tervezett kastély már első látásra is igen értékes és meglepő, sikeres ötvözete a klasz- szicista formáknak, melyek — ennek ellenére — valódi barokkos tömeghatásukkal lepik meg az érkezőt. Pollack az épület középterét nem tette valóságos központtá, díszterem — természetesen — mégis van, csakhogy ovális kiképzésű a szokásos kör, négyzet vagy téglalap helyett. Ezt a különleges, izgalmasan nagyvonalú teret aztán már hagyományos módon téglalap alakú fülkék tagolják. A jellegzetesen barokk stílusú belső kertbe kilépve egyszerű — barokk kastélyoknál szokatlanul puritán — udvari, Több száz éves tölgy a dégi kastély előtt