Tolna Megyei Népújság, 1982. június (32. évfolyam, 126-151. szám)

1982-06-12 / 136. szám

1982. június 12.

Múltunkból

— Igazán örülök, hogy lakásába invitált erre a beszélgetésre. Ebben a cseppet sem hivalkodó, barátságos hangulatot árasztó kertes házban igazolva látom azoknak a véleményét, akik az állították önről, hogy elégedett ember. Valóban Így lenne?

— Szerénytelenség nélkül állítom, így van. E tizenegy év alatt, amióta a Testnevelési Főiskoláról ide kerültem, révbe jutottam, A dombóvári 516. számú Udvari Vince Ipari Szakmunkásképző Intézet az első munkahelyem, annak ellenére, hogy Dombóvárhoz semmi közöm nem volt. Szüleim kecskemétiek, feleségem paksi. Úgy érzem, hogy a dombóvári tizenegy évünk alatt elértük azt, amit egy fiatal emberpár szeretne. Házat építettünk, rendbe hoztuk, berendeztük. Munkahelyemen igyekeztem elfogadtatni, megszerettetni magam, és bizonyítani. Úgy érzem sikerült.

— És a másik oldal? Mi nem sikerült?

— Az ideális munkakörülmények! Az, hogy a testnevelő tanár és a gyerekek olyan tornateremben dolgozhassanak, ahol az érdemi munkához szükséges minimum megvan. Ne kelljen állandóan bérelt teremben tartani az órákat, ami még poros is ráadásul. Az ilyen körülmények hátráltatják, nehezítik meg az oktatómunkát és akaratlanul is visszafejlődést idéznek elő.

— Hol és miként próbálja ezeket a nehézségeket semlegesíteni?

— Elsődlegesen az iskolai szakosztályi munkában. Az iskolai sportélet nagyot fejlődött. Jelen vagyunk a megyéi rendezvényeken és nem kevés sikeres szerepléssel. Az eredményeket azonban úgy kell értékelni, hogy lássuk a hátoldalt is. Tanulóink közel hetven községből járnák be, a sportban elég soknak előképzettsége szinte nincs. Csak a focit ismerik. Taktikai készségről nem beszélhetünk velük kapcsolatban, csak a fizikumuk erős. Minden mást itt az iskolában kell elsajátítaniuk. Bármilyenek is a tárgyi feltételeink, tanulóink szeretik a sportot, tudnak és akarnak is dolgozni.

— Térjünk vissza egy kicsit az elégedettséghez. Mindig érdekel, hogv az eredményes munkavégzést tovább segitő állapot miből táplálkozik.

— összetevőkre kíváncsi? Elégedettségem és nyugalmam a jó munkahelyi légkörből építkezik. Megismétlem, talán nem lesz sok belőle: úgy érzem, szeretnek az iskolában. Amit a sportnak és a KISZ-nek kérek, abban támogatnak. Elsődlege- séb'b az értelmi, érzelmi alapú segítség, mint az anyagi. Pénzen nem múlik, hogy egy kollektíva meg tudja-e oldani feladatát, sikerre viszi-e az elhatározásait. Az sem forintokon múlik, hogy a gyerek az iskolában, a pedagógus a munkahelyén és otthonában jól érezze magát.

— Ahogy itt ülünk egymással szemben, úgy veszem észre, nem kedveli a sok beszédet.

— Röviden és tömören szeretek fogalmazni. Van úgy,

hogy néhány kollégám meg- bántódik, mert kevés körültekintéssel mondok véleményt. Alföldi vagyok. Ami a szívemen, az a számon is. Meggyőződésem, hogy sokkal egészségesebb, ha az ember a véleményét azonnal és az érintettnek mondja meg. Ha hirtelenségemben meg is bántok valakit, később azt megbeszéljük. A közös nevezőt meg kell találni, hogy ne maradjon két emberben olyan tüske későbbre, amely további, sokszor alaptalan viták előidézője léhet. Mindig is akartam, hogy mondják meg az én hibáimat, de én is megmondom a másik hibáját. Tisztában vagyok vele, hoay ezt a fajta szemléletet nem sokan kedvelik, mert nehezen viseljük el az igazságot. Én ezt a szemléletet követem, minthogy otthon őrlődjek. Azt hiszem, született őszinte vagyok.

— Mire emlékszik vissza legszívesebben és mit tart fontosnak elmondani élete harmincnégy évéről?

— Mint mondtam, kecskeméti születésű vagyok, szüleim most is ott élnék. Édesapám tanácselnökként ment nyugdíjba. A mozgalmi élet iránti igényt, az érzést, a közösségi erőt, az indíttatást a szülői házban kaptam meg. Édesapám munkájában mindig is érdekelt, hogy miként tud kapcsolatot teremteni az emberekkel. Apámat csodáltam, csodálom ma is. Tanúi voltunk annak, hogy a közért képes volt sokszor hajnalban kelni. Elmondhatom róla, becsületesen és tisztán ment nyugdíjba. Bárki elé bármikor odaállhat, mert nem mondhatják el róla, hogy nem a közösségi érdekek irányították a munkáját. A gimnáziumi évek érlelték meg bennem az elhatározást, hogy testnevelő legyek. Dunszt Ferenc, a kecskeméti Katona József Gimnázium testnevelője bátorított és segített ehhez. A Testnevelés1! Főiskolán a tanulmányok mellett rövidtávfutó voltam. Ott kapcsolódtam be a mozgalmi munkába, csoport KISZ-titkár voltam. A véremben van a nyüzsgés, a mozgás. Szerettem szervezni, mozogni, mindig belülről hajtott a közösség összekovácsolásának vágya. Talán éppen ezt ismerte fel bennem volt igazgatóm, Bacsó Miklós, amikor 1972-ben felkért, hogy legyek az intézet KlSZ-tanács- adó tanára. Bacsó elvtárs indított el és gyámolított a tanári pályán. Neki sokat köszönhetek. Tíz éve a testnevelő tanári, a diáksportkör tanárelnöki és az említett KISZ- tanácsadó tanári feladatokat látom el.

— Nemrégiben iskolájuk KISZ-bizottsága az 1981/82-es mozgalmi évben végzett munkáról számolt be a KISZ-meg ye- bizottságnak. A beszámolóban volt olvasható, hogy a szakmunkástanulók magatartása sok problémát hordoz.

— Ezt a mondatot arra értjük, hogy tanulóink döntő többsége éppen a bejárás miatt hátrányos helyzetű. Szüleik keveset tudnak velük foglalkozni. Tény, hogy nem a legjobb képességű tanulók. Amikor idekerülnek, már a felnőttkor küszöbén állnak. Az erkölcsükben és a magatartásukban jelentkező hiányt az iskolának kell bepótoltatni velük. Eredményeink jelentősek, ám ezek még

nem olyanok, amilyeneket mi igazából szeretnénk. Ezek a gyerekek mind a gyakorlati munkáséletben vannak. Ott érik őket egyenesben a különböző, hol jó, hol rossz hatások. Olyanok is, amelyek károsak. A hétköznapi munkában kell megértetni velük, hogy nem az követendő a munkában, amit történetesen egy színvonal nélküli munkahelyen láttak. Szoktam nekik mondani — akkor is, amikor még történelmet tanítottam, s most is —, hogy vannak kirívó esetek, de nem azok az általánosak. Az pedig végképp káros, ha nem a jól, hanem a rosszul beidegzett szemléletet veszik át, azt a gyakorlatot folytatják. Értékelem a gyerekek őszinteségét. Az igazságra törő szakmunkásvélemény már most kell, hogy jelentkezzen náluk. Szeretem őket. A munkában, a sportban és a mozgalomban a nary többségre lehet számítani. Természetesen nálunk is vannak italozók és fegyelmezetlenek, de ezeket a gondokat igyekszünk házon belül megoldani.

— A világnézeti neveléssel lényegre törően foglalkozik a beszámoló. Engem az foglalkoztat, hogy ezt hogyan folytatják a tanórákon felül.

— A világnézeti neveléshez sok lehetőséget nyújt az ifjúsági mozgalom. A politikai vitakörök valóban a hétköznapi kérdésekre reagálnak. A gyerekek nagyon igénylik a különböző kül-, bel- és gazdaság- politikai kérdések közötti eligazodást, a felvilágosítást, a feltárást. A spontán jelentkező kérdések érdeklik őket. Ami végső soron az ő húsukba is vág, vághat. A vitakörökön is felnőttként kezeljük őket. Az ilyen fórumokon esetlegesen uralkodó tanár—diák viszony elaltatná és kikezdené a sikert. Konkrét tényékkel igyekszünk őket meggyőzni némely nézetük helytelenségéről. Természetes, hogy kémélten kezeli az iskola ezt a témát. Akik itt tanulnak, ők a jövő szakmunkásai. Nevelésük nagy felelősség. Munkánk gyümölcsét az jelenti, amikor megtudjuk, halljuk, hogy városi mozgalmi testületben ott dolgoznak a mi volt tanulóink is.

— Iskolájuk KlSZ-szerve- zete kétszer nyerte el a Kiváló KISZ-szervezet zászlót...

— Ha a sikerélményt keresem a mozgalmi munkában, ezek erősítenek bennünket. Persze, a szóbeliek is, amelyeket felsőbb szervektől kapunk. A zászló elnyerése az egész kollektíva érdeme. KlSZ-tanács- adói munkámban nékem az jelenti a személyes sikert, ha tudom, hogy a végzős hallqatók között akadnak olyanok, akik bátran kiállhatnak az üzembe. Meggyőződésük, véleményük, egészséges Világszemléletük van. Ilyenkor büszkélkedhetünk, jogosan. Amikor én idekerültem, akkor az iskolában se a mozgalmi, se a sportélet nem rendelkezett még jelentős múlttal. Ezzél nem azt akarom mondani, hogy ami ma van, az az én érdemem. Az eredmény: mindenkié. Aki a közösségi munkában dolgozik, annak jut egy-egy szelet az örömből.

— És a családnak mi jut a szabad időből? A gyermekszobában láttam

I kislányuk bájos rajzait, itt a szekrénysoron, a szamovár mellett Virág fényképről mosolyog ránk.

— Pedagógus házaspár vagyunk. Feleségem az itteni ének-zenei általános iskola úttörőcsapat-vezetője. Azok a délutánok, amelyek más pedagógus házaspárnak szabad időt jelentenek, nálunk hiányoznak. Sokszor szoktuk is mondani, persze viccesen, hogy a _ mi gyermekünk ,,hátrányos helyzetű". Közelben nem lévén nagymama, sokszor ismerősünknél, barátunknál helyezzük él a kislányt. Gyakran ők is mennek érte az óvodába. A családi élettel párhuzamosan azért igyekszünk olyan baráti és társasági életet is élni, amely kielégíti az igényünket. Mi nem a közhiedelemben élhintett pedagóguséletet éljük. Nincsenek üresjáratú perceink. Munkánkon keresztül sok-sok foglalkozású, életvitelű és különböző korú emberrel találkozunk. Sokszor a vasárnapok is áldozatul esnek a sport- és az egyéb közösségi programnak. Itthonról csak a tanítási szünetekben mehetünk el. A hét többi napján az iskolának, a munkának élünk.

— Kislányuk mit szól ehhez a mozgalmas élethez?

— Virág ötéves, fogékony és szereti a sportot. Amikor nincs a hétvégeken sportesemény, akkor libasorban megyünk kerékpárral kirándulni. Ezek azok az órák, amikor valóban együtt van a család. Együtt és boldogan.

— Húsz éve KISZ- és tizenegy éve párttag. Mire ébredt rá, mit tanult meg a mozgalomban eddig eltöltött évek alatt?

— A főiskolán, amikor az akkori párttitkár megkérdezte, hogy nem a kommunisták között lenne-e a he'y®m, még nehezen tudtam válaszolni. Űk és a családom, természetesnek tartotta a kérdést, nekepi azonban hirtelen jött. Egy ilyen döntés nem fél órára szól. Azóta több mint tíz év telt e1. Nem akarok nagy szavakat mondani, mégis van úgy, hogy az ember erről nem tud hét köznla pián beszélni. A pártban tanultam meg dialektikuson gondolkodni az összefüggéseket meglátni. Magabiztosabb is lettem azáita1, hogy jelenségek összetevőit fel tudom ismerni. Mérlegelek. Ez utóbbi nagyban segít az apróbb, s a nagyobb döntéseimben. De leginkább azt tanultam meg, hogy az ember szavának legyen Hitele, a hibákat ne nézzük el, ne csak beszéljünk róla, hanem a mozgalmon belül oldjuk meg. Én sohasem szerettem a mellébeszélést, a köntörfalazást.

— Nemrégiben a KISZ Központi Bizottságának székházában vette át a KISZ-érdemérmet. Mire gondol, amikor a kezébe veszi?

— A kollektívára, amelyre számíthatok. Újabb siker csak őáltaluk és velük érhető el.

SZŰCS LÁSZLÓ JÁNOS

A diákok, az egyetemi és főiskolai hallgatók, a történelem szakos tanárok és a kutatók között is mindmáig bonyolult időszaknak tartott korszak az ellenforradalmi rendszer restaurációja és stabilizációja, a Magyar Tanácsköztársaság minden vívmányának felszámolása. Nincs vita abban, hogy a proletárhatalom megdöntéséről, a burzsoázia hatalmának újbóli visszaállításáról van szó. De a részletkérdésekben és néhány alapvető kérdésben akadnak eltérések. A helytörténetből emeljünk ki egy vitatott részletet: még nem került nyugvópontra az, hogy milyen szerepük volt az angoloknak Tolna megye néhány községének 1919. évi megszállásában. Egyáltalán az angolok jártak-e Tolnában? Hiszen a demarkációs vonal a baja—bátaszéki vasútvonal mentén húzódott, s onnan csak néhány kilométerre húzódtak északabbra a szerb csapatok.

A magyar hadügyminiszter jelentette, hogy az angolok Pakson, Dunaföldvárott és Du- napentelén (a mai Dunaújváros térsége) partra szálltak, támaszpontot építettek ki maguknak. Arra is van bizonyíték, hogy Pakson élelmiszer-beszolgáltatásra hívták fel a község lakossáqát. Mindezt megszállóként követték el. Tegyük hozzá, hogy nemcsak Pakson, de környékén, még Nagydorogon is gyűjtötték az élelmiszert. Ennél sokkal több aztán nem áll rendelkezésre. Tudjuk, hogy a paksi angol katonai egységekkel Horthy is fel akarta venni a kapcsolatot.

Mások barátként üdvözölték őket. Például a szekszárdi polgármester, az angolok kivonulásakor meleg hangú levelet intézett az angol egységek parancsnokához, amelyben a szívélyes együttműködésről tesz említést. Ez arra enged következtetni, hogy nem megszállóként voltak jelen. Az is tény, hogy Pakson nem gátolták a közigazgatást, nem szóltak bele a hatósági feladatok megoldásába. Dunaföldvárról pedig végleg nincsenek hírek arról, hogy mit tettek az ott partra szállt egységek. Nem tudjuk, mekkora csapatok voltak, hány hajóval érkeztek, milyen konkrét feladatuk volt. Idős emberek, akik egykor szinte minden eseményben részt vettek, vagy szemtanúk voltak, egy szót sem szólnak az angolok jelenlétéről.

Megszállóként érkeztek, vagy csak a dunai hadiflotta szokásos megmozdulásáról volt-e szó? — Paks és Dunaföldvár helytörténészei számára érdekes feladatot jelenthetne e kérdés további kutatása és megírása.

Sokkal áttekinthetőbb a bányászok harca az ellenforradalom ellen. E harcban a Tolna menvei bányászok az élen haladtak. A kaposvári katonai kerületi parancsnokság 1919. szeptember 9-én azt jelentette a fővezérségnek, hogy a nagy- mányoki bányászsztrájk békés tárgyalással leszerelhető nem volt, a völgységi járási főszolgabíró a sztrájk erőszakos letörésére tett javaslatot, és indítványozta, hogy a bányászokat sorozzák be katonáknak, s ezután mint katonai munkásokat alkalmazzák őket hadimunkára. A javaslatát megtoldotta azzal is, hogy két század katonaságot kért a harcoló bányászok ellen. A főszolgabíró javaslatát a fővezérség elfogadta — híve volt a fővezérség a „katonai megoldásoknak". Idézzük a fővezérségnek a kaposvári parancsnoksághoz szeptember 9-én küldött táviratát:

„909/3 hdm. számra értesítem, hogy a főkormánybiztos a nagymányoki bányászok kényszermunkába való állításához hozzájárult és ezt a bonyhádi főszolgabírósággal követlenül is közölte. — Ennek alapján, ha okvetlen szükségesnek mutatkozik, a körletparancsnokság a bányászok sorozását elrendelheti."

Szeptember 12-én az alispán jelenti, a kétségbeesett erőfeszítések eredménnyel jártak, befejeződött a sztrájk a bányákban. Idézzük a rövid táviratot, anjit a kormánybiztoshoz küldött:

„Bányászsztrájkra vonatkozólag jelentem, hogy a szászvári és komlói bányákban a munkát felvették. Nagymányo- kon tegnap karhatalom három munkásszakra osztotta fel a napot, első munkásszakra 150 embert munkába állítottak, a másodki munkásszakba ugyanannyi munkás beszállításáról gondoskodott.. . összes bányászok munkába álltak, a bánya rendes üzemben van."

A tőkés restaurációnak fontos eleme volt a haladó gondolkodású személyek letartóztatása, internálása. A megyei lap annak idején rendszeresen közölt rövid híreket arról, hogy hány ember van őrizetben a szekszárdi börtönben. Nem egy alkalommal tette szóvá a rossz börtönviszonyokat, a zsúfoltságot. De nemcsak a sajtó, hanem még a kerületi kormánybiztos is tett említést a tömeqes letartóztatásról. 1919. október 25-én a többi között a következőket írta:

„A szekszárdi törvényszéki fogházban tarthatatlan a helyzet, mert a fogházban, amely eredetileg 144 egyén befogadására készült, -jelenleg 400 egyén van letartóztatva. Munkatermek is át vannak már alakítva fogdának. Félő, hogy járvány esetén, elkülönítésre alkalmas helyiség hiányában, nagy bajok állhatnak elő."

A tőkés restauráció legmegdöbbentőbb tette, amely a megfélemlítés mellett széles felháborodást váltott ki még a „középosztálybeliek" soraiban is, az a fehérterror volt. Ismertek Prónay Pál különítményeseinek gyilkosságai Szek- szárdon, Tolnán, Bogyiszlón, Faddon, Pakson, Dunaföldvárott, Simontornyán, Ozorán, Tamásiban, Gyönkön —, hogy csak a Tolna megyei gaztettekre emlékeztessünk. Friedrich miniszterelnök is szóvá teszi ezt a hadügyminiszternek küldött átiratában :

„Több oldalról veszem azon jelentést, hogy úgynevezett fehérgárdisták Tolna, Fejér és Veszprém megyék egyes részeiben a megyei hatóságok és a közönség legnagyobb felháborodását kiváltó önkényeskedést követnek el, sőt, népítéleteket provokálva számos embert kivégeztettek."

Az átiratban ezt követően arról tesz említést a miniszter- elnök, hogy az ilyen cselekedetek ártanak a magyar ügynek nyugaton, rossz fényt vetnek a magyar belpolitikai viszonyokra, és bizalmatlanságot keltenek a magyar hadsereggel szemben. „A hadsereg, illetve azok egyes parancsnokin fiqyelmeztetendők volnának, hoay saját felelősséqükre ne ítélkezzenek és büntessenek” — javasolja a miniszterelnök. Ez a javaslata azonban az égvilágon semmit sem ért, hiszen ezt követően történt a tabi, a siófoki vérengzés és felsorolni is sok lenne a többi különítményes gaztettet.

S mintha Horthy válaszolni kívánt volna a miniszterelnöknek, auqusztus 28-án úiabb utasítást adott a kommunisták elleni terror folytatására:

„Az orszáq jövőjét erélytelen emberek, személyi szempontok, rövidlátó félénkséq által kockára tenni nem engedem.

Ma kivételes állapotok között nem dolqozhat a közigazgatás 1914 előtti felfogással és módon.

Elvárom, hogy minden katonai parancsnokság és közigazgatási hatóság a leggyorsabban és legerélyesebben' jár el mindenekelőtt a kommunizmus bűnöseivel szemben, másrészt népítéleteket megakadályoz. Amennyiben pedig akár hatóságok, akár egyes vezető állásban lévők gyámoltalan puhasággal működnének tovább, azokat állásukból azonnal fel fogom menteni, illetve a kormánybiztos útján rendelkezési állományba fogom helyezni."

K. BALOG JÁNOS