Tolna Megyei Népújság, 1982. június (32. évfolyam, 126-151. szám)

1982-06-05 / 130. szám

1982. június 5. TiÊPÜJSÀG 11 „A zene mindenkié” Beszélgetés Czigány Györggyel Az Astoria Szálló" halijában már készülődik a rádió stábja szokásos déli programjának le­bonyolítására. A „Ki nyer ma?" műsorvezetője ezúttal Czigány György. A műsor előtt kerítet­tünk sort erre a beszélgetésre. — Azzal, hogy a televízióban adminisztratív vezető lettem, egyáltalán nem változott meg a zenei ismeretterjesztéshez fű­ződő kapcsolatom, továbbra is munkatársa maradtam a rádió­nak - mondja beszélgetésünk kezdetén Czigány György, a te­levízió zenei és kulturális osz­tályának vezetője. — Szívemhez ma is közel áll a Ki nyer ma? népszerű műsora, és ezért rend­szeresen vezetem is. — A zene megszerettetésére véleménye szerint melyik műfaj alkalmasabb? — Ebben a fontos munkában egyik műfaj sem nélkülözhető. Jómagam alkatomnál fogva in­kább a rádiózást szeretem, a hangszóró előtt jobban érzem magam, mint a tv-kamerák tár­saságában. Ennek ellenére tisz­tában vagyok a televíziózás kí­nálta ismeretterjesztési lehető­ségekkel. Természetesen kellő­képpen kell tudnunk differenci­álni, s megfelelően alkalmas időben adni a különböző réteg­műsorokat. Mondjuk, az olyan zenei programoknak, mint a karmesterverseny vagy a Röpülj páva is volt, feltétlenül csúcs­időben kell elhangozniuk. — A rétegműsor eleve azt jelenti, hogy csak kevesekhez szól? — Nem is olyan nagyon ke­vesekhez! Bár kifejezetten ré­tegműsornak tekintünk például egy. beszélgetést a magyar gre­gorián zene kutatásáról, de mégis legalább olyan fontos műsor lehet, mint mondjuk a karmesterverseny. A felmérések szerint ennek a beszélgetésnek 'mindössze háromszázalékos volt a hallgatottsága, de így is na­gyon sok embert, népstadion- nyi tömegeket érintett. A réteg­műsorok közönsége különben sem véletlen verbuválta nézők, vagy hallgatók, mindig is tuda­tos vállalkozásban vesznek tészt. — Tapasztalata szerint hát­rány vagy előny, ha a zenei is­meretterjesztő vezetői pozíciót tölt be? — Vezetőként is úgy látom a teendőket, mint egy alkotó­műhely tagjaként. Úgy gondo­lom, nem rossz, ha egy művé­szeti információkkal foglalkozó intézmény vezetői maguk is al­kotó emberek, mert így na­gyobb áttekintésük van az‘Irá­nyításhoz. Személyesen tapasz­talhatják a buktatókat, és de- mokratikusa'bban gondolkod­hatnak, cselekedhetnek. A mo­rális bátorságuk is nagyobb lesz a kockázatok vállalására, s nem tartják magukat biztosí­tottnak az esetleges kudarcok­kal szemben, amelyeket nekik is vállalniuk kell. — Mi lehet a kiindulási elv a zenei ismeretterjesztésnél? — Az alapvető feladatunk a művészi élményadás és a ne­velés. Akkor lesz igazi a didak­tikus szándék, ha megfeledke­zünk e szándékról az élmény átadásának hevében. — Mit lehet mindezért tenni? — A rádió meg'ifjadott gár­dája igazán mindent elkövetett ennék érdekében, és rengeteg ötlettel jelentkezett. Ilyen pél­dául a Dupla vagy semmi, vagy akár a Ki nyer ma? is, amelyet nemcsak a zeneértő és kedvelő értél miségiek követnek figye­lemmel, de a zeneileg képzet­lenek is végighallgatnak. Vala­mennyi műsorunknál arra törek­szünk, hogy fokozzuk a hallga­tóság aktivitását. — Tehát mindenkihez el le­het juttatni a muzsikát? — Úgy vélem, igen. Ám rend­kívül fontos annak a nimbusz­nak a szétoszlatása, hogy a ze­ne az egyszerű ember számá­Czigány György ra „más világ”. A zenéhez bár­kinek köze lehet. Hadd idéz­zem Kodály Zoltán szavait: „A zene mindenkié !" — Természetesen differenci­áltan kell adnunk a zenét. — Van rétegződés, ez magá­tól értetődő. Az egyik réteg szá­mára csupán felvillantjuk a ze­nét, míg egy másik rétegnek már a zene szerkezetét, indu­latait is átadjuk. Ezért szerkesz­tünk bonyolultabb műsorokat is. Én hiszek abban, hogy az eqyszerűbb emberek számára is elérhetők a zene élvezetének magasabb fokozatai is. Évek során barátommá lett egy esz­tergályos, aki valamikor magyar­nóta-rajongó vélt, de a zené­vel való ismerkedése révén ki­nyílt előtte a világ, és feléb­redt benne a szellemi érdek­lődés, a minőség iránti vágy. Azóta is beszámol nekem a ze­nével való találkozásairól. — Vannak akadályai a zenei ismeretterjesztésnek? — Mindenesetre jó lenne, ha mindenki eljuthatna egy bi­zonyos alapfokú zenei készség kifejlesztéséhez, de a nehézsé­gek már az iskolai oktatás so­rán elkezdődnek. Ráadásul ez az egyénektől is függ, hiszen vannak olyanok, akiknek a fo­gékonyságát rendkívül nehéz előbbre mozdítani. Az ilyen esetekben be kell csempész­nünk a jobb minőséget. Ám mindezt továbra is úgy, hogy elsősorban zenei élményben ré­szesüljenek, és ne kizárólagos zenei ismereteket szerezzenek! Az érzelmeket kell megmozgat­nunk az emberekben. A televí­zió és a rádió ezért rendkívül sókat tehet. Általános értékű receptek persze nincsenek a zene befogadására. Minden kornak meg kell találnia a sa­ját módszereit. A szolfézs vagy éDpen a népdalénéklés sem old meg mindent. A zenét min­denkinek egyénileg kell átélnie. — Mennyire lehetünk opti­misták az eredményeket ille­tően? — Én optimista vagyok! Ná­lunk, a hajdani elmaradottság­hoz képest, az elmúlt évtize­dekben nagyon sok minden tör­tént a zene megszerettetéséért, befogadtdtásáért. Más orszá­gokhoz viszonyítva jól állunk. Sókfelé járva azt tapasztaltam, hogy szót érthetünk a hazöl kö­zönséggel. Én soha nem érez­tem elkedvetlenítőnek ezt az ismeretterjesztő munkát. Talán hiba volt. Kétségtelen, hogy vannak olyan rétegek, amelyek nehéz feladat elé állítanak min­ket. Ha csak arra az esetre gondolok vissza, amikor egyszer a frissiben bevonult újoncok között, egy szörnyen ételszag ú ebédlőben kéllett olyan műsort, játékokat kitalálnunk — majd­nem óvodás szinten —, hogy némi eredményt érhessünk el... No persze, nem tudom átfo­góan értékelni eredményeinket, de erre a feladatra pazaroltam erőm jó részét. Nekem üdítő vállalkozás volt. S hajlandó va­gyok hinni a szociológusoknak, tömegkommunikációs kutató­központóknak az eredményéket illetően. A rádió és a televízió nagy lehetőséget kínál ehhez a munkához, és ezt ki is hasz­náljuk. SZÈMANN BÉLA Fenékpuszta, régészetünk kincstára A fenékpusztai római erőd a Balatonba ékelődő földnyelv­re épült. Hajdan a mainál sok­kalta kiterjedtebb vízfelület vette körül, kitűnő védelmet nyújtva így az ott lakóknak. Ez az erősség — ókori nevén: Lacus Pelso — védte, ellen­őrizte a Balaton egykor leg­fontosabb átkelőhelyét, megrö­vidítve így a Rómába vezető főutat. Nem véletlen, hogy másfél ezer évvel ezelőtt a keleti gótok királya, Thiudimer is Fenék­pusztát választotta székhely­ként. Hódításra nevelt fia, a későbbi Nagy Theodorik talán éppen a lenyűgöző, hatalmas víztükröt látva kezdte el szőni világhódító álmait. Ha hihetünk a gótok törté­netírójának, Jordanesnek — s a kutatók is jól értelmezik so­rait —, akkor Nagy Theodorik itt, a Balaton mellett született. Erre s a történetkutatás más rejtélyeire is keresik a választ a régészek Fenékpusztán, vala­mint a környező területeken. * A Balaton nyugati partja — az előkerült leletek tanúsága szerint — a csiszolt kőkorszak­tól napjainkig állandóan lakott volt. Nem véletlenül fordult a régészek figyelme erre a terü­letre. A fenékpusztai római em­lékekről Römer Flóris már 1861- ben beszámolt. SZOVJET—MAGYAR EGYÜTTMŰKÖDÉSSEL A keszthelyi Balatoni Múze­um volt igazgatója, dr. Sági Károly 1947-ben kezdte el a területen az ásatásokat. 1970- től a Művelődési Minisztérium támogatásával indult meg Fenékpusztán a nagyobb ará­nyú feltáró munka. 1976-tól pe­dig — dr. Erdélyi István vezeté­sével — a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézete irányítja az ásatásokat, s eb­be dr. Valerij Tyitov régész ve­zetésével négyfős szovjet ku­tatócsoport is bekapcsolódott. (Ezzel párhuzamosan Majáki- ban, a Don-kanyarban magyar régészek bevonásával honfog­lalás kori ásatásokat végez­nek.) / A háború végén a keszthelyi múzeum anyaga megsemmisült, s mivel a gyűjtemény java ré­sze régészeti leletekből állt, kézenfekvő volt, hogy ennek pótlására Fenékpusztán ismét meg kell kezdeni az ásatáso­kat. A munka az ókeresztény bazilika feltárásával indult. Ezt még a rómaiak építették, de a honfoglalók is használták. Sá­gi Károlyt itt az a kérdés fog­lalkoztatta elsősorban, hogy a nagyon magas szintű római kultúra miként hatott az ide te­lepült magyarságra. KATONAI TÁMASZPONT A fenékpusztai ásatások ki­derítették, hogy az itt található nagyméretű, négyszázszor négy­száz méteres, 2,5 méter falvas- tagságú, húszméterenként kör­bástyákat, illetve magas sarok­bástyákat magába foglaló, északon és délen egy-egy ka­puval ellátott erődítményrend­szert 337 körül, I. Konstantinus uralkodásának végén építette a környéken elterülő birtokok népe. Lakói nem voltak kato­nák. Iparosok és földművesek védték — ha kellett — az erő­dítményt. Pannónia területének egy részét — így Keszthely kör­nyékét is — 433-ban Róma át­adta a hunoknak. Az ásatások azonban arra engednek kö­vetkeztetni, hogy ez a változás nem befolyásolta az itteni erő­dítmény életét. 453-ban meg­halt a hunok királya, Attila. Ezt követően a germán törzsek fellázadtak, s a gepidák veze­tésével megverték a hunokat, akik kelet felé húzódtak visz- sza. Az ottani germán törzsek, a keleti gótok azonban útju­kat állták. Kőiben Avitus, római császár — kedvező alkalmat látva az elvesztett területek visszaszer­zésére — 455 őszén hadjára­tot indított Pannóniába. A ró- mdiaik a fenékpusztai erődít­ményt szánták katonai után­pótlási bázisuknak. Ezért hatal­mas mennyiségű gabonát, vala­mint bort, olajat és vaskészlete­ket halmoztak fel az erőd biz­tonságosnak vélt falai között. BARBÁR TÁMADÁS Az ásatások arra engednek következtetni, hogy igen jelen­tős tábor volt a fenékpusztai. A tábor területén levő péksé­geikben például több mint 15 mázsa kenyeret süthettek egy­szerre. A gyommagvak bizonyít­ják, hogy a búzát a Földközi­tenger vidékéről szállították Fenékpusztára. A békés időszak azonban alig pár napig, legfel­jebb néhány hétig tarthatott. 455-ben (valószínűleg október­ben) mégsemmisítették az erő­döt. A csapás váratlanul érte a rómaiakat. Az ellenség felgyúj­totta, kirabolta az erődöt, majd a hullákat temetetlenül hagy­va elvonult. Mintegy fél évig volt lakatlan az erőd, 456 ta­vaszán Thiudimier keleti gát király telepedett itt le. Nyilván­való volt, hogy ezek a gepidák elől nyugat felé tartó keleti gó­tok pusztították el előzőleg a fenékpusztai erődöt. Visszatérve azonban meg kellett tisztíta­niuk az oszló emberi és állati hulláktól az erődítményt. Ezt a munkát a gótok a környék né­pével végeztették el. HIÚ VÉSZEI ,v ■ Mi, ^ • é| d • A hombárokba és a kemen­cékbe összevissza dobált, egy­másra hányt tetemek maradvá­nyainak látványa megrázó volt. A régészek szerint talán sehol máshol nem jelentkezett még ilyen nyersen, a maga borzal­masságában a népvándorlás kor arculata, mint éppen Fe­nékpusztán. A hullák eltakarítására kive­zényelt emberek a talált érté­keket megpróbálták biztonsá­gos helyekre elrejteni. Elásták vagy eldugták, azt remélve, hogy egyszer még .visszajöhet­nek értük. Az elrejtett kincse­ket azonban csak 1500 évvel később találták .meg a régé­szek, sok értékes lelet birtoká­ba jutva így. A THEODORIK-REJTÉLY 'Fenékpusztáról a gótok csak 471 után vándoroltak a Balkán­ra, majd Itáliába. Ekkor már Nagy Theodorik a birodalom ura, akiről a legenda azt tart­ja, hogy Fenékpusztán srületett. A romokból újjáépült erőd, va­lamint az évékkel ezelőtt elő­került keleti gát fejedelmi leány- sír (ami egyébként az első ilyen lelet hazánkban) igazolja, hogy a gótok valóban meg is tele­pedtek a Balaton mellett. Az is tény, hogy Nagy Theodorik Fenékpusztán nevelkedett, az viszont mindmáig nem bizonyí­tott még, hogy itt is született volna. A keleti gótok idővel tovább vándoroltak nyugat felé, de egy csoportjuk Valószínűleg később is helyben maradt, a letelepült avarokkal, valamint a megma­radt rómaiakkal sajátos késő népvándorlás kori kultúrát hoz­va itt létre. A késő romái időkben igen fejlett volt ezen a területen a gyümölcstermesztés. A leletek tanúsága szerint szőlőt, diót, mandulát, cseresznyét, szilvát, almát és barackot is termesz­tettek a Fenékpusztán élt ró-_ maiak. Apáról fiúra örökített’ sajátos agrotechnika ötvöző­dött aztán a honfoglaló magya­rok mezőgazdásági ismeretei­vel. A Keszthely környéki, ipar­hoz, földműveléshez értő ke­resztény népcsoport minden bi­zonnyal az itt letelepült ma­gyarság életformaváltásában is nagy szerepet játszhatott. Per­sze mindezek eldöntésére még sok mindent kell tisztázni, eh­hez azonban előbb fel kell tár­ni az egész földnyelvet. SZELESTEY LÁSZLÓ Magyar fotóművészek a nagyvilágban Nálunk még mindig eseten­ként vitatkoznak rajta: mennyi­ben művészet a fotózás. Világ­szerte már régóta éldőlt a kér­dés. Ehhez a magyar fotósok is hozzájárultak, mégpedig azzal, hogy kiemelkedő sikereket arat­tak, s többen nemzetközi hír­névre tettek szert. Az úttörők - mint Brassay, Capa, Paul Al- masy, Juan Gyenes és mások - legnagyobb sikereik idején kül­földön éltek, ott váltak világ­hírűvé, de az itthon élő, több­nyire felszabadulás utáni ma­gyar fotóművészek nevét is megismerte a világ. Amatőrö­két és hivatásosokét egyaránt. S hogy az többiekkel kezdjük a sorit: a Cegléden élő Tóth Ist­ván nemrég kapta meg a Pho­tographie Cociety of New York nevű tekintélyes amerikai klub­tól „Az évszázad kiváló fotog­ráfusa" címet. Hozzá kell azon­ban tenni — anélkül, hogy a nem fényképezésből élő. kitűnő művész érdemeit ez csorbítaná -, Tóth István nevét és műveit iobban és többen ismerik kül­földön, mint határainkon innen. Talán éppen a sokáig húzó­dott viták következménye az, hogy a magyar fotósok művei kissé megkésve jutottak el szá­mos országba. Ne firtassuk a múltat - tény, hogy végre elju­tottak, és sikereket arattak. So­kan nézték meg például Párizs­ban, 1980 őszén a Magyarok című fotótörténeti kiállítást, amely hazai fényképezésünk 1850-1980. közti fejlődését, eredményeit és legszebb alko­tásait mutatta be. S még ugyanannak az évnek utolsó he­teiben újabb magyar kiállítás nyílt a francia fővárosban: ma­gyar fotósok Párizsban és fran­cia fotósok Budapesten készült felvételeit mutatták be. Jó lehetőségeket nyújtanak fotósaink nemzetközi szereplé­séhez a különböző pályázatok. A holland alapítványból évente megrendezett World Press Pho­to pályázaton az 1970-es évek közepén több magyar nyert dí­jakat. így Friedmann Endre, Benkő Imre. Török László, Hem- ző Károlv, Farkas József, Fejes László, Ruzsonyi Gábor. Hasonló jellegű pályázatot ír ki évenként az Interpress Foto, amelynek legutóbb Mongóliá­ban és Kubában volt zsűrizéssel egybekötött nemzetközi kiállí­tása. Itt is számos díjat nyer­tek fotósaink, a már említette­ken kívül Bara István neve ke­rült fel a legjobbak listájára. Népszerű a fotóművészet a magyar közönséq körében is, amit a kiállítások sikere mutat legjobban. Iqen sokan tekintet­ték meg 1980-ban a budapesti Műcsarnokban. A lenini kultu­rális forradalom útján című ki­állítást, omelyen valamennyi szocialista ország fotósai bemu­tatkoztak. A kiállítást - amely a műcsamáki siker után végig­járta az érintett országokat — a Magyar Fotóművész Szövetség szervezte. * Ennél is több látogatót von­zott az ugyancsak a Műcsar­nokban rendezett Tény - kép című fotókiállítás: több mint százezren tekintették meg. Ha­marosan nemzetközi turnéra in­dul a kiállítás anyaga, bemu­tatják Finnországban. Norvé­giában és Olaszországban is. A Magyarország élete, min­dennapjai iránti külföldi érdek­lődés növekedése lemérhető az itt készült fotók sikerein, a mind gyakoribb és nagyobb méretű kiállításcseréken is. Párizs váro­sával például szinte rendszeres­sé válnak Budapest fotókiállítás- cseréi. Most készül hasonló megállapodás a finn kamera­klubbal. A szocialista országok közül Kuba, az NDK, Bulgária és Jugoszlávia fotóművész-szö- vetséqeivel átlag kétévenként cserél kiállítást a magyar szö­vetség. Ilyenkor fotóművészek is utaznak kölcsönösen egymás fővárosába. Természetesen a kollektív ki­állításokon kívül egyéni bemu­tatkozásokra is van lehetőség, s ezzel a fotósok minden or­szágban igyekeznek élni. Az NSZK-ban, a dortmundi magyar napokon Korniss Péter felvéte­lei arattak sikert a közönség körében, Becsben Bállá Deme­ternek volt önálló kiállítása, Havannában Féner Tamásnak (aki egyébként a Fotóművész Szövetség főtitkára), Hemző Károly felvételei pedig Firenzé­ben, Rómában és Varsóban ke­rültek az értő közönség elé, ugyancsak nagy sikert aratva. Nagygyörgy Sándor műveiből Indiában, Szebeni Andráséból Helsinkiben, Párizsban, Varsó­ban rendeztek kiállítást, a szov­jetunióbeli Novoszlbirszkben Eifert János felvételeiből, most ez év májusában pedig Reis- mann Mariann képei voltak lát­hatók az NSZK-beli Freiburg- ban. S a felsorolás korántsem tel­jes. A magyar fotósok járják az országot — és a világot. Fényké­pezőgépeik, modern kameráik megörökítik hétköznapjainkat és ünnepeinket, a mai magyar valóságot — s hírt adnak róla mindenkinek, akit bel- és kül­földön érdekel. Sikereik, nem­zetközileg egyre nagyobb hír­nevük bizonyítja, hogy ilyenek mind többen vannak. S az el­ismerés, amilt kapnak, elsősor­ban művészetüknek szól ugyan, de - hiszen a fénykép objektív - az országnak is, amleyről ké­peik beszélnek. VÁRKONYI ENDRE A fenékpusztai ásatások

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom