Tolna Megyei Népújság, 1982. június (32. évfolyam, 126-151. szám)
1982-06-19 / 142. szám
ió Képújság 1982. június 19. IRODALOM G. Nagy llián: 1 Művészet Zuhogott. A határállomáson veszteglő hosszú kocsisor végéhez rozoga Trabant érkezett pöfögve. A vezető leállította a motort. A mellette ülő fiú sze- delödzködött, lejébe nyomta fekete kalapját. — Köszönöm a fuvart, minden jót. — Kinyitotta az ajtót, és kiszállt. — Te! — kiáltottak utána. — Hülyére ázol! — Ha kedvezőtlen idők járnak, hát kedvezőtlen idők járnak. Jó éjszakát. Lassan, zsebre dugott kézzel sétált föl a sorompóig. Mire a határőrhöz ért, alaposan el is ázott. Elövette útlevelét, de a katona rászólt. — Várni, várni! Meglátta a fiú táskájából kiálló rudacskái. — Ez mi lenni? — kérdezte gyanakodva. — Furulya. A vásárban vettem — kihúzta, megmutatta. Nem fegyver, Iából van. — Á! Tudni muzsika — mosolygott a katona. — Lenni művész, ó játszani nekem, játszani kicsi dal! — Nem tudok. Nem vagyok zenész, csak úgy vettem. Megtetszett. — No jó, menni kicsit vissza, várni, várni! Úgy 100—150 méternyire volt egy kihalt épület. A fiú odasétált, beállt az eresz alá, nézegette hangszerét. Kár, hogy nem tudok rajta játszani — gondolta. De az ösztön az mégiscsak valami! Belelújt. Szép, halk, éles hangot adott. Próbált valami dallamot összehozni: Tüti-tü-dü-ta ra ta-ri dam. — Gyönyörű! Ezek a hangok?! A pillanat műve. Az én „müvem". A szivemé, lelkem titkos jelei, hangjai: lélek-csöndlurulya-hangok-lül-lélek. — Azanyját! Újra megszólaltatta, először halkabban, aztán erősebben. Játszott, csodálkozott. Ez az — súgta magának. Abbahagyta. Kis szünet után megpróbálta megismételni az előbbi dallamot. Sikerült. Prrr-ra rirram-parra-rram. — Mi lenne, ha elfurulyáznék egy verset?! Nézzük csak! Héja-nász az avaron Belekezdett. A hangok szomorúan, hosszasan szakadtak föl. Hajlitotta, halkitotia, erősítette, gyorsította, lassította. — Ez az! Ez az! Góg és Magág fia vagyok én. A lábával vadul dobolni kezdett. A Hortobágy poétája. A magyar Ugaron. A Tisza-parton. Hajlongot1 előre-hátra. Egyre erősebben, bátrabban, vészesebben fújta. Arcán veriték- gyöngyök csillagképe. Szemében gyönyörűség, fájdalom, dac, megszállottság. Két könyöke le-löl mozgott ritmikusan, mint a szárnyak. Egyetlen eksztázisban ringott, mint az önfeledten repülősdit játszó gyermek, mint a sirályhivogató viharzó tenger. Fújta! Fújta! Fújta! Csak akkor születtek nagy dolgok ti-tiditti-dü-du to-te tidö-ti Ha bátrak voltak akik mertek tü-tüdü-üdüzöi-fré igu-lade Nem vette észre, hoay a katona ott áll előtte löldühödött arccal. — Hééééé! ■■— kiáltott rá. A fiú kiejtette kezéből a hangszert. — Útlevél!? Útlevél! Menni a fenébe! Fábián László: R. W. drezdai otthonának ablakából „szent áhítattal” nézi az opera hazafelé botorkáló karmesterét Rettenetesen unom Cornelius Nepost, és tulajdonképpen a zongoraleckéket is, amiket házitanítom ad, Ludwig .Geyer, apám kifejezett óhajára, aki szentül meg van győződve róla, hogy valamiben (egyelőre azonban kideríthetetlen, miben) tehetséges vagyok, és a tehetségem föltétlenül valamely művészeti ágban fog megnyilatkozni —- tartja ugyancsak makacsul ő —, téhát végig kell próbálnom az összes lehetőséget, kísérleteznem kellett a festészettel is, nóha a rajzolás számomra fizikai szenvedés (és még ezen az áron sem jutottam benne messzire), szerencsét próbálni egyebekkel, noha engem kizárólag a költészet vonz: abban magam sem kételkedem, hogy remekül eligazodom a versdallamok között, lám, emlékversemet is kinyomtatták, amit osztálytársam halálára írtam, pedig a Kreuzschule mesterei ugyancsak szigorú mércét alkalmaznak (igazítottak itt-ott művemen is), és én már csaknem bizonyosan tudom, költő leszek, méghozzá igazi drámaköltő, nem fogom zongorával, skálázással, egyéb nyavalyákkal gyötörtetni magam, jóllehet ez a Freischütz valahogy beleült a fülembe, és ha a nagyságos tanító úr kiteszi a lábát, ezt-azt már eljátszogatok belőle. Sáhöner, grüner, schöner, grüner Jungfernkranz... —mindenhol és mindenki ezt dalolja, tegnap egy szobalány, ma egy suszterlegény ment el itt áz ablak alatt, füttye egyszer csak átváltott erre a melódiára, ami bizony nem is akármilyen mestertől származik, és már én is tudom játszani zongorán: ma reggel a másik szobában apámnak is eljátszottam, ő ott feküdt besüppedve abba a mély ágyba, amelybe napról napra jobban elmerül, jóformán csak a szeme látszott már ki, és talán én is csak onnét olvastam le, hogy tetszik neki a dolog, mert hangját nem hallottam, szájmozgását követni nem tudtam, talán mert én nem vagyok hozzászokva az efféléhez, inkább csak anyám és olykor nővéreim merészkednek abba a szobába, ■nem azért, mintha tilos volna a belépés, de — azt hiszem — inkább csak fél mindegyikünk, a betegség, a fenyegetés riaszt el onnét, ahova a szív húzna, és a kíváncsiság csábítana, ám reggel anyám is azt mondta, örömet szerzek vele, ha megmutatom tudományomat, hiszen ezt csak úgy magamtól tanultam, hallás után játszottam el. Most már azonban elegem van a zongorából is, a Jung- fernkranzból is, és azt hiszem, szinte mindent tudok Cornelius Naposról, valamit pedig sejtek abból a titokból, amit a másik szoba tartogat, így hát kiülök inkább az ablakba, hogy az utcát bámuljam, a simára kopott szürke meg lilásbarna köveket, a kövek közt a lovak aranysárga nyomait, amelyekbe helyenként szabályos órkocskát vágott az átgázoló kocsikerék, és valójában ez az egyetlen jelzés arra, hogy a lovak után kocsi volt fogva vagy éppen társzekér, amelyen lisztet hordanak föl a malomból, de így déltájban ritkulnak a szekerek is, kocsik is, igyekszik mindenki valami harapnivaló közelébe kerülni. Érdekes, ebben az utcában, de kivált a mi oldalunkon, csaknem mindig félhomály van, valami olyasmi, amit a szomszéd szobában (rábeszélték anyámat, hogy a függönyöket húzza be, az jót tesz a betegnek, de én nem tudom, miért éopen ez tenne jót), azért, persze, ez még nem az a szürkeség, amelyben minden egybeolvad, inkább csak az árnyalatok vesznek el, a finomságok merülnek alá a tétova bizonytalanságba, ahonnét csupán sejtésekként idéz- hetők meg, és ez már egy játék: vajon azt sejtem-e meg, ami közelebb kerülvén bizonyossággá válik, vaqy csak vaktában próbálkozom afféle szerencsejátékosként, akit a kihívás szenvedélye hajszol, s akiben annál erősebb a szenvedély, mentői kevéssé társul hozzá a szerencse, én pedig már messziről találgatni szeretem a .fölbukkanó, jelenséget, ha szekér, mi a terhe, mit visz, ha kocsi, kinek a szolgálatát látja el, ha pedig gyalogos, hát miféle, mi járatban van, miért éppen ezt az időt választotta úticéljának elérésére, és a találgatásoknál nagyban segítségemre van a léptek hangja — a Mester lépteit azonban messziről! könnyű azonosítanom. Apám egyszer (akkor még nem volt beteg) azt mondta, talán azért jár ilyen fáradtan, ilyen vonszolódva, mert keserves megpróbáltatás számára minden perc, amit azzal az olasszal kell eltöltenie az operában, de én hallottam másoktól, hogy a Mester mindig is nehezen járt, már menni is nehezen tanult meg, sőt valaki még azt is elmondta, hogy valaha igen jó hangja volt, szépen énekelt, de Breslauban véletlenül savat ivott, és az tönkretette a hangszálait, nekem pedig ez is eszembe jut, ha kö- hécselni hallom, márpedig ez sem ritka eset, mivel a köhögése is éppen olyan, mint azé, aki savat ivott (én úgy képzelem), ám nem kell köhögnie, hogy fölismerjem: elárulják a léptei : én még reggelente is, amikor tanítóm gyötör valami újabb léhetetlenséggel, hallani vélem, hogy baktat ablakunk alatt (olyankor, természetesen, az ablak csukva), megy az operába kelletlenül, tele félelemmel a várható veszekedésektől. Sokáig azt hittem, ki tudom várni, hogy egyszer a Shöner, grüner, schöner, grüner Jungfernkranzot fütyülje, mert úgy képzeltem, ez illenék hozzá leginkább, ő azonban egyetlenegyszer sem fütyörészett, sem a Jungfernkranzot, sem egyebet, ment ahogy szokott, leszegett fejjel: az ablakból úgy tetszett, mintha az utcakövek billegtet- ték volna, és az olyan nevetséges volt. Kuncogásomra föl pillantott, én azonban tudom, nem is vett észre, mert inkább csak hallott ilyenkor, semmint látott volna, egész mozgása erről árulkodott; az jutott eszembe, tőle szívesen tanulnék zongorázni, de arról fogalmam sem volt, hogy vajon jól zongorázik-e? Magamban. megszavaztam neki néhány ravasz mozdulatot, amelyekkel birtokba veszi a billentyűket, és elképzeltem néhány mondatot is, amivel fortélyait kívánja elmagyarázni és átadni, mert azonnal észreveszi bennem a tehetséget, hiszen apám is egyre jobban bízik bennem. Vajon, miért ragaszkodom én így képzelgéseimben kettősünkhöz? Az a csaknem nyomorúságos alak (ezt nem az öltözékére értem) az ablak alatt nem is sejti, hogy valaki vele foglalkozik ábrándjaiban. Képzelgéseim átcsapnak feje fölött, és érintetlen hagyják töprengéseit. A másik szobából nem jön segítség, pedig apám el szokta találni gondolataimat. iHa most arra a majdnem piros kőre rálép, valami kellemes és nagyszerű dolog fog történni a közeljövőben. Nem lépett rá, na és ha arra a kélk bazaltra? A távolodó hát immár lehetne akárkié, hiszen ez a furán itt rekedő félhomályféle ebből is szokványosán szürkít, én azonban még mindig hallom a jellegzetes és árulkodó lépteket, mint ahogy azt hallottam a zongoránál, amikor a Jungfern- kranzot játszottam, és azt fogom hallani mindenkor, gyanítom, ha valaha is rá kell gondolnom erre a koravén ifjúra, aki lehetett volna az én . .. De képzelgéseim átcsaptak a feje fölött. tép magyar könyu 1981 Régi hagyomány az elmúlt év legszebb könyvei fölött szemlét tartani az ünnepi könyvhét táján. Végignéztem a Vigadóban 1981 legszebb könyveit. Távol egymástól kettőre figyeltem fel különösképpen: az egyik Az ember tragédiájának a Corvinában készített bibliofil kiadása, a másik ugyanennek a klasszikus műnek a Szépirodalminál megjelentetett olcsó változata. A kiállításnak ez a két darabja a már Kner Imre által is megfogalmazott eszményt jelképezi: a szép könyv egyfelől tömegnek szánt áru, másfelől a tipográfia művészetének megtestesülése; a könyv köntöse, a könyv tartalma harmóniában kell hogy egyesüljön. A szép könyv lehet egyszerű is, olcsó is, és lehet szemet gyönyörködtető, illusztrált kincs is. Persze mindez ismerős, régi megállapítás. Az idei kiállítás azt bizonyítja, a magyar könyvművészet változatlanul megbízhatóan magas színvonalú, a legjobb hagyományait folytatja. .«ENDREI • DOBSZAY RAJECZKY A magyar olvasóközönség díját a híres 1590-es Vizsolyi Biblia hasonmáskiadása kapta. Számos mű részesült kitüntető oklevélben, többek közt Illyés Gyula Közügy című új verseskötete, a Gyermekjátékok című könyv, amely német és magyar nyelvű változatban látható. örvendetes, hogy két tankönyvet is oklevéllel jutalmazhattak: a gimnáziumok III. és IV. osztálya, valamint az általános iskolák számára készült biológiai albumot. A gyermek- könyvek kategóriájában többek közt Lázár Ervin Berzsián és Didekijét emelték ki. A különböző jutalmak felsorolása nagyobb terjedelmet igényelne, ehelyett két alkotó- művész nevét jegyezzük fel: Szántó Tiborét, aki a Lipcsében kiadott Gutenberg-díj idei kitüntettettje, s Löblin Juditét, aki az Úrihímzés című könyv kitüntetettje, s Löblin Juditét, ráfus-díjban részesült. A kiállítást a Magyar Nép- köztársaság Művészeti Alapja rendezte a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésével közösen. Gy. L. KÚTI HORVÁTH GYÖRGY: Tulipán Nyílik a fényre ablaka ég néz a vidékre kút-szeme mély Szertelen lány ő tűz öle méz karcsú virág nő szép csoda szép Fölring a térben hintája szél egy kicsi éden egy kicsi kéj Este ha halkan szirma bezár csillagot altat kelyhébe már... A milánói makaróni titka alán nincs jogom haraT gudni a könyvtárosra, aki azt állította, hogy szombaton és vasárnap nem érdemes a könyvtárat nyitva tartani. Ő tudja. Bizonyára kipróbálta. Miféle jogon ítélem meg őt? Milyen jogon akarom megszabni a munkaidejét? És a népművelőre? Rá tán haragudhatok, hogy szombatra nem tervez programot? Neki is jár a szabad szombat. És ő is példákat tud citálni arra, hogy a szombat délelőtti rendezvények megbuktak az érdektelenség miatt. Meggyőző érvelés. Már-már elfogadnám, ha nem jutna eszembe a milánói makaróni családi története. Ezzel a sokak által kedvelt ételfajtával egyik sógornőm várt bennünket családi összejövetelre. Gyermekeim még soha nem kóstolták és — rossz szokás, de mit tegyek? — nem akarták megízlelni sem. Mi, felnőttek nem sokat kérettük magunkat, hozzáláttunk a teljes mennyiség elpusztításához. Egy idő múlva a fenséges étket újra felkínáltuk a gyerekeknek, ínycsiklandozó jelzőkkel ecsetelve annak nagyszerűségét, és a nagyobbik fiam végül megkóstolta. Láttam rajta, hogy ízlik neki a falat, és csak megalapozatlan véleményéhez való konok ragaszkodása miatt húzza el a száját. Amikor második alkalommal, másutt vendégeskedvén, ismét találkoztak gyermekeim a milánói makarónival, a nagyobbik már szó nélkül tüntette el a saját adagját. S mostanában, otthon, ha Gergőn múlna, a vízcsapból is milánói makaróni ereszkedne alá. Még rövidnadrágos népművelő koromból tudom, hogy az új kezdeményezések nem arattak tomboló sikert csupán attól, hogy újak voltak és kezdeményezések. Hosszú harcnak, a közönség meggyőzésének, a lappangó igények felkeltésének kellett követnie az adott program vagy művelődési forma meghirdetését. Hogyne lenne szükséges ez a küzdelem akkor, amikor a magyar történelemben először szeretnénk kulturális lehetőségeket teremteni milliós tömegek számára heti két szabad napon? Mert el kell ismernünk — elegendő tapasztalatunk van már róla —, hogy nem csupán a munkára nevelés okozhat problémákat egy társadalomban. A szabad idő bölcs eltöltésére való késztetés legalább ilyen gondokkal jár. Sőt! A munka elvégzésére rákényszerít az anyagi szükség, kereteit megteremti a képzettség, a munkaidő és a munkahely. De mi kényszerít arra, hogy á szabad időben művelődjünk, szórakozzunk, sportoljunk? Szabadidős szokásaimat mi.határozza meg? A közösségi hagyomány, mint egykor? Nemigen! A régmúltból már csak a kocsma maradt élő, s napi szokás. Nagy az iskolák és a köz- művelődési intézmények felelőssége. Az iskoláké, mert érzékenyebb emberi • életkorban alakíthatnak ki új szokásokat, az intézményeké, mert hét végi kulturális kezdeményezéseik életmódformáló lehetőséggé válhatnak. S hogy a népművelőnek is szüksége van a szabad napra. Igen. De legyen ez a nap a kedd, a csütörtök vagy a péntek. Akár mind a három. De a szombat, a vasárnap és a tévéadás nélküli hétfő nem. S ha ehhez az szükséges, hogy a vasárnap is dolgozó pékekhez, buszvezetőkhöz vagy bányászokhoz hasonlóan túlóradíjat kapjanak, ám kapják meg azt. Őket is meg kell fizetni azért, mert a hétvégét nem a családjukkal, hanem a köz szolgálatában töltik! S hogy miből? A hét végi kulturális vállalkdzások nyereségéből. A játszóházak, a szombat- ra-vasárnapra áthelyezett közhasznú tanfolyamok, az utazási irodákkal közösen szervezett kirándulások, a játéktermek és a szórakoztató programok bevételéből. Mert lehet, hogy a milánói makaróni kezdetben nem ízlik az ember fiának. De ha rájön az ízére, mert ízlése szerint van elkészítve, biztosak tehetünk benne, hogy megfizeti az árát. N. G'.
