Tolna Megyei Népújság, 1982. május (32. évfolyam, 101-125. szám)
1982-05-29 / 124. szám
IO NÉPÚJSÁG 1982. május 29. í*. i . n •■ • . ■ ■'?' ■ S, Wé&ií'' yfcvááffi, &ÉfôVÉL Mfy&Àâ '$$$ <v‘ WÊÊÊ> ÆË W ^ IRODALOM jr Amos Imre rajzai Árnos Imre 1939 és 1944 között készült rajzaiból a Magyar Nemzeti Galériában nyílt kiállítás. A fasizmus kibontakozása és véres tombdlása határozta meg Ámos Imre rövid, nélkülözésekkel és szenvedéssel teli alkotópályáját. Együtt lélegzett korával, önmagán érezte az antiszemitizmus egyre markol óbb szellemi, majd testi fojtását. Megrázó élményeit mély lélektani önláttatással tárta fel művein, Chagallhoz hasonlóan. A II. világiháború idején Ámos művészetében egyre inkább előtérbe került a gyorsreflexíókra alkalmas rajz, az ecsettel felvitt, feszesen hajló tusvonál. Tusfestményei a létprdblémák- ra reagáló agy és a belső látástól is vezérelt kéz asszociatív expresszionista víziói. Az élet kontinuitására utal motívumai közül a létra, az óra, a ház; a pusztulásra a kígyó, a kés, a láng; a minden rosszán túli emberi meg'bélcélésre a zöld ág, a hold és az angyal. S a legtöbb rajzon ott az ember, a művész maga, illetve a művészházaspár, a hallálal szembenéző földi íészeMáikók. Idén, Ámos Imre születésének 75. évfordulóján, a kiállított csaknem félszáz rajz a német haláltáboíbön elveszett művész üzenete fenyegetett korunknak az emberféltő humánum aktualitásáról. Csongor Rózsa: Kései bűnbánat árom nap múlva eltemette'az idegen földön váratlanul elhunyt férjét. A negyedik napon mintha csak. pihenés céljából időzött volna, folytatta két barátjával a megkezdett turistautazást. A kis osztrák városka egyike azoknak a Duna jobb partján, amelyben néhány száz lélek él, csodálatos ősi nyugalomban, mégis a modern városok minden lehetőségével. Körbe az Alpok szilijei és fenyves erdői, délen a Duna hűsvízű határa, s a városkából kivezető betonút, egyenest köti össze a kontinenssel. Ebben a városban érte élete delén járó férjét, ki épphogy elmúlt ötven esztendős, a halál. Szívroham — hangzott a kurta orvosi jelentés. Egy héttel ezelőtt négyen indultak útnak, egy középkorú házaspárral — a megboldogult munkatársaival. Gépkocsival, melyet Péter vezetett. Péter felesége a jóval fiatalabb Adél, mindvégig megértéssel segédkezett M. asszonynak. — Mit kezdenék most magam — hajtogatta M. asszony. — A nyelvet ólig beszélem és neked köszönhetem azt is, hogy itt temethetem el, abban a városban, amelyet végül is szeretett. Mintha csak idejött volna meghalni. .. — Hulltak a koporsóra a göröngyök, amikor ezt mondta Adélnak. M. asszony sosem volt féltékeny természetű, most azonban egészen könnyedén megérintette a féltékenység szele. Miért, hogy mindig Ottó kollégáival utazunk? Minden harmadik nyáron, mindig Péterekkel. Gyermektelen házasságukat nem a szerelem hozta össze huszonöt évvel ezelőtt, hanem akár egy hivatalos ügy elrendezését — a komoly mérlegelés. Mindketten magányosak, jóval túl a koron, amikor általában házasságot kötnek az emberek, s mindketten egy boldogtalan házasságból éppencsak kilábalva. Mintha "egymáshoz menekültek volna, egymás segítésére. Különös módon nem érezte a halál jelenlétét. Csodaszép, tobzódó nyár volt, kiegyensúlyozott június, mérsékelt meleg és mérsékelten hűvös éjszakák, éppen ezért mérsékelt fájdalom töltötte el, de mintha csak álmodta volna az egészet. Mintha nem vele, hanem egy távoli imerősével történt volna a váratlan eset. Ezzel magyarázható, hogy mintha csak átmeneti apróság szakította volna félbe útját, úgy határozott, tovább utaznak végső úticéljukig. Péter és Adél eleinte hallani sem akar. M. asszony elhatározásáról, de amikor az jottányit sem engedett, megadták magukat, cseppet sem titkolva az örömet, amelyet nyári szabadságuk folytatása miatt éreztek. — Nem fogadhatom el tőletek az áldozatot — mondta M. asszony —, a drága uram sem fogadná el. Ő senkitől nem fogadott el soha áldozatot. — Péter és Adél úgy találók, vattában .okosabb most utazni, mintsem M. asszonyt magára hagyni a bánatával. M. asszony azt'gondolta : Ottó réaen szívbeteg, évekkel ezelőtt azt mondta az orvos, bárhol, bármikor felmondhatja a rossz szív a szolgálatot. Mit tettem volna, ha kettesben ér vele a tragédia? Talán érezte is szegény, azért hívta mindig Pé<árolyi Amy: I. tért és Adélt. Az is meglehet, ide jött meghalni erre a vidékre, ahol hosszú éveket töltött a háború idején. Volt e vidéken, talán éppen ebben a városban egy nagy szerelme. Meghalt, negyvennyolcban, mint mesélte Ottó. Leveleztek sokáig. Éppen eleget hallottam erről a szerelemről, amely Ottó szerint a legtökéletesebb volt. Valóban meghalt, vetett lelkében gyanakvást a különös, rövid ideig tartó pillanat, amelyben felmérte — Ottó halott. Mégegyszer akkor hasított tudatába ez a gondolat, amikor már német földön jártak. Egyetlen rövid percig tartott az egész, aztán ismét lekötötte a látnivalók sokasága, a jól felszerelt kempingek, öreg városok, gazdag kirakatok, s a nyüzsgő nagyvárosok mozgalmas mindennapja. A névnapján, születésnapján majd eljárok a sírjához — gondolta, s egészen vidám lett az ötlettől. Olyan volt, mintha az egészet Ottóval gondolta volna ki, s beszélte volna meg, vele tervezgetne. Imúlt a ragyogó nyár. ■Éjj Az ősz ébresztette rá a Ç valóságra. Ottó születésnapja október végén lesz, ezért még szeptemberben elindította útlevelének soron- kívüli kérelmét. Saját és Ottó barátai ebben hathatós segítséget nyújottak. Egy hónap múlva már útban volt K. városka felé. Olyan izgalomban élt a készülődés napjaiban, mintha randevúra igyekezne, mintha élő férje várná, ilyen izgalmat, mondhatni forró várakozást talán a megboldogult életében sem érzett soha. Mikor megérkezett a csöndes temetőbe, megpillantotta a sírhalmot, a táblát, melyen az ő neve úgy virított, mintha a domb alatt az ő teteme pihenne, de így is szörnyű volt, hogy az a férfi pihent ott, akinek a nevét viseli — hirtelen ájulás környékezte meg. Annak is egy sajátos fajtája, mely nem eszmélet-vesztéshez vezet, ellenkezően, felfokozza az életösztönt, világosabban lát bizonyos, addig nem érzékelt dolgokat. Feszültségekkel megvert szédület, s valami nagy tenni- vágyás, mintha megváltoztathatná a halál tértyét, mintha csak rajta múlna, együtt utaznak-e vissza B. városba. Ebben a különös állapotban jutott el egy óra múlva a felismeréshez — férjemet örökre elvesztettem. Mintha ebben a pillanatban tudatták volna vele a szörnyű hírt. Leroskadt egy padra, nem messze férje sírjától, s úgy zokogott, hogy visszhangzott tőle a csendes temető. Valami jóvátehetetlen történt, gondolta, visszafordíthatatlan. Mivel válthatnám meg a sok elkövetett vagy éppen el nem követett vétkemet? Élete minden mulasztása a hátára szakadt. Az összecsapott vasárnapi ebédek, a megdermedt másnapos főzelékek, amikor oda sem figyelt Ottó panaszaira, fáj a gyomrod, hát fáj, hát menjél el orvoshoz, én nem érek rá, nekem is megvan a magam dolga, láthatod, nekem is van egzisztenciám, melyet gondoznom kell, ha kicsit is adok magamra, márpedig szeretnék adni magamra. .. nem a külsőségekben, hanem arra, amit ma úgy neveznek, önmegvalósulás. Eszébe jutottak a híg teák, a vékonyra kent vajas kenyerek, amit reggelinél csapott össze, a visszahozott tízóraik, melyeket olykor hetekig hordott aktatáskájában a megboldogult, a vendéglői ebédek, hogy a vasárnaponként hazahozott irodai munkáknak is eleget tegyen, a vasárnap délutánok, amikor papírjai fölött görnyedve, ingerült szavakkal válaszolt Ottónak, amikor panaszos hangon, soha nem az erőszak határát súrolva, betegségéről, fájdalmairól beszélt. Egyáltalán, milyen felesége voltam én? Az voltam-e? Nem csak magammal törődtem-e? Vajon meghalt-e az a nő, akiről ezt állította? Akit annyira szeretett? Vajon engem? Engem szeretett-e? Csupa megválaszolatlan kérdés, melyek súlyukkal a földre tepernek. A földbe, a halálba. . . És kétségbeesése olyan határtalan volt, hogy egyetlen könny nem jött a szemébe. Egészen sötét volt már, amikor egy idős ember jelent meg előtte. — Bezárnám a kaput — mondta. M. asszony nehezen értette meg. A temetőőr. Aki a dolgát teljesítené. M. asz- szony nem válaszolt, az őr legyintett. M. asszony a temetőben töltötte az éjszakát. Könny- telen, tehetetlen éjszaka volt, ezernyi, milliónyi csillaggal az égen. Fázott. Éhes volt. Szomjazott. El-elborította az álom ott a pádon ültében; semmit nem akart tenni testi szenvedései ellen. És a kérdések, mint az éjszaka valóságos látomásai, mind nagyobb sereggel, hántással rohamozták. Miként élhet tovább az ember ennyi kétellyel? Bűntudattal? Miért csak most érzi, tudja őket? Hajnalban elszundított egy órácskát, de csak azért, hogy ébredés után még nagyobb súlyként szakadjon rá a felismerés: nem szerettem eléggé. Tíz óra lehetett, amikor bement a városkába. Az öreg temetőőrrel is találkozott, az csodálkozva nézett rá, aztán sokáig utána bámult, érezte. Megkereste a virágüzletet, ősz szevásárolta annak minden virágát, megadta a címet, hová várja az őszirózsákat, dáliákat, hortenziákat, krizantémokat. Délre megérkezett a kis kocsi, telerakták a sirhantot virággal. Egész hegynyi sárga, meg hófehér, halványrózsaszín, meg bordó virág emelekedett Ottó sírján. lőször könnyű megnyug- vást érzett, mintha meg- szűntek volna önváddal :■ terhes lelkifurdalásai. De minél tovább állt a virághalom mellett — mely alatt, eleinte úgy gondolta, könnyebb és szebb a halott álma —, annál jobban nőtt a lelkében a nyugtalanság. Olyan érzés volt ez, mint a szomjas emberé, aki iszik, egyre iszik, s szomja nem csökken. Ellenkezően. Egyre szomjasabb. Mintha a víz képessége lenne véges ahhoz, hogy igazán szömjat oltó víz legyen. Mintha az ember képessége lenne véges ahhoz, hogy megváltoztassa a múltat. Ezt nevezik lelkifurdalásnak, annak is egy sajátos fajtájának, amely életünk előre haladtával nem csökken, egyre növekszik a lelkűnkben. M. asszonyt haláláig gyötörte ez az érzés. És minden pénzét virágokra költötte, de ez csak fokozta özvegységének súlyos bánatát. öltözetlenek //. A mi szemünk már maszk már kútiedéi alatta fekete a kút, a mély, de kerék kell, és méginkább motor hogy felhozza, mi mélyünkben honol bádog-köpenybe öltöztet eszünk titkolózásra való íriszünk Az állatszemek öltözetlenek mögöttük ott a takaratlan lét az örök etetésre éhezés. És ekkor kezdődik valami más. Az ételben már benn a gyengéd méreg, már szerelésre elítéltek. Vékony hangokon sir a kút és nyöszörög az éjszaka és sir a fű és sir a fa és sir a por, mert eltaposták sír a láb és panaszolják nemlétüket elemésztett társaság és sir a van és sir a nincs mint kéredzkedő kisgyerek és vár a völgy és vár a hegy hogy felemeld és ölbe vedd Zentai László versei: Idegek a celofánon Olykor nagy, celolán-zizegést fülelő idegekkel érzem esendöség szülte magányomat, és néha az áldozatok megbomló könnyeit éppúgy, mint simogatva kapott bűnömet, állapotom zöld pihegését, fönn és lenn maradásom arányát ebben a vég nélkül kárhozatokra vonó tiltakozásban, ahol csekkel kell már kifizetni mindent — önmérget gyűjtve a kinaromák pusztításához. Fütyölő, felemás vonatokra ugrok löl, s a jövőt megpuhatolva: vigaszt csattog a sínpár. Nagy zene! Orpheusz éneke lüktet, mint egy lelszabadult rokka, a végtelenig sodró, bolyhosodó fonalakban. Csöpp idegekkel érzem a törvényt: vár... vonzza az áttelelőt! Kisvárosi idill Hallotta a legfrissebb szöveget? Magára uszították a legdölylösebb ölebet. Le tudod írni még? Meglehérült arccal fordulsz zizegő sürgönydrótok felé hoznak-e visznek-e melledből felszakadó hangokat Zümmögő tavaszi szélben suttoghat a szerelem citerázó párok állnak a lényben boldog izzadtságcseppjeik zöldkoronás földbe ivódnak Le tudod írni még? Meglehérült arcodra Írisz teríti színes lobogóját — vádoló szemledőnek « Ábrahám Erzsébet versei: Költészet Költészet, nékem nem adtad fénylő glóriád, rajtam nincsenek krisztusi sebek, szentélyedbe emelt fővel nem léptem, értem nem nyúltak segélylő kezek. Meg kellett születnem, mert megszülettem, magából kidobott az anyag, s én jajongva, vajúdva jöttem a Földre, látván mi az. Úgy bomlott Úgy bomlott ki bennem, mint ahogy anyag sajdít létet és tudatot, s lám most megszületett, mégis magammal hordozom. Majd úgy robbant ki belőlem, mint löldből a vulkán, majd úgy szakadt le égről a Földre, mint lertelmes orkán, kipattant, mint tavasszal a virágzó rügyek, szétverte testem bilincseit az érzés, hogy szeretlek. Dal A béke kéklő galamb, emberkéztől ragyogó, zord lejkeken átsuhanó, védő, tiszta szó. R. BAJKAY ÉVA
