Tolna Megyei Népújság, 1982. május (32. évfolyam, 101-125. szám)

1982-05-22 / 118. szám

( TOLNA \ e tstépCijsàg 1982. május 22. Múltunkból Negyven év. Két szó és mö­götte egy ember életének mun­kája van. Ezek a munkás évek még be sem fejeződtek, hiszen bár a nyugdíj már látható kö­zelségben van, csak 1985 nya­rán búcsúzik el a Simontornyai Bőrgyártól Székely! József cso­portvezető. — Milyen volt, így visz- szatekintve rá, az la negy­ven, munkában töltött év? — Hosszú, nagyon hosszú, tulajdonképpen magam is el­csodálkoztam, amikor január­ban átvettem a jubileumi ju­talmat, egy teljes havi fize-' tést. Az az igazság, hogy el is fáradtam, úgy érzem, hogy amennyire eddig szaladtak az évek, most mindegyik egyre hosszabb lesz. Mindig nehe­zebb este felkelni és indulni az éjszakai műszakba. A régi társak közül sokan elmentek már nyugdíjba, meg végképp az életből is. Megöregedtem. — Azt hiszem, tr mosta­ni szomorú gondolatai tu­lajdonképpen attól van­nak, hogy elérhető közel­ségbe került a nyugdíjas- idő, tapasztaltam ezt már saját környezetemben is. Azt mondják, ezt >a gon­dolatot is meg lehet szok­ni és végül is egy új, má­sik élet következik azután. — Lehetséges, hogy így van. Ha majd egész nap ráérek, többet fogok törődni a kertem­mel, az állatokkal. — Sok van? — Dehogy, kis kert, egy hí­zónak való és baromfiak, de mindig szerettem a kertet, az állatokat, egváltalán a termé­szetet, csak kevés időm volt rájuk eddiq.- — iHol volt az első mun­kahelye? — Az érdekes volt, persze nem is számít bele a neqy- ven évbe, de mégiscsak akkor dolgoztam először. Édesapám cselédember volt. Jártuk az or­szágot, én Mezőszilason szü­lettem. Nyolcán voltunk testvé­rek, 1926-ban jöttünk Simontor- nyára, édesapám itt is napszá­mos volt, gazdáknál. Dolgozott kőművesek mellett, csak 1928- ban vették fel a qyárba, ma úgy mondanánk, hogy segéd­munkásnak a nversbőrraktár- ba. Más munkahelye aztán nem is volt, onnan ment nyug­díjba. Az eqvik nővérem mindenes­lány volt a tanítónőnél, aki szervezője volt az Új Nemze­dék című lápnak. Az újságot hordtam ki nyáron, ez volt az első munkám. Tizenöt éves ko­romban kerülhettem be a gyár­ba, udvari munkásnak, rakod­tuk a szenet, meszet, később aztán apám mellé kerülhettem a nyersbőrraktárba, de 1940- ben elküldték, akkor naoszám- ból éltem, később a Hanqya szövetkezetnél is dolaoztam, maid meoint visszavettek a gvárba. 1943. november else­jén behívtak munkaszolaálatra, három hónapra, a törökbálinti feayverqyárba. Persze nem há­rom hónap lett belőle és olvan veszélyes veqvszerek között doloo7tunk. hoav valamennyien vörösek lettünk. A hajunk be­vett» n veavszert. 1944. december 2-án haza­jöttünk Simontornvára, gvaloa, meq ahogvan lehetett. Vissza a avarba. A szemét alól szed­tük ki a qéoeket. meaindult az építkezés 1945-ben szinte eaész évben nem csináltunk mást. mint éoítettük újjá a avárat. Akkor épült a meszes­üzem is. annak a cserepeit eqv iqazi Aooonvi arófnő szá­molta le nekünk. Azlt hiszem, bontásra szerzett meg valami épületet. Nekünk csak az volt a fontos, hogy építettük a gyá­rat, most már magunknak. — Engedjen imeg egy nem nagyon udvarias kér­dést, tudom, hogy később szakmunkás-bizonyítványt is szerzett, tímár. Mit lehet szeretni ezen a szakmán, hiszen a bőr még büdös is. — Nem • büdös, hozzászok­tam, én már nem érzem annak. Van a bőrnek szaga, de az nem rossz. Életem folyamán végigdolgoztam az egész gyá­rat. Mire nyugdíjba megyek, meglesz a negyven éven egy helyben is. Dolgoztam én olyan helyen is régen, hogy a bőrön még rajta volt itt ott a csont, nyáron mozogtak benne a kukacok, mégsem éreztem elviselhetetlennek. — Miért ne lenne szép ki­dolgozni a bőrt, az ember ke­ze alatt alakul ki, lesz puha, finom és rugalmas. Ha innen kikerül, már jöhet is a susz­ter, hogy cipőt csináljon belő­le. A leghosszabb időt a puhító­gépen dolgoztam, az már iga­szán szép és tiszta munka, az utolsó munkafolyamat a festés előtt. Ez a legszebb, itt kap­ja meg valódi és nagyszerű tulajdonságait a hajdani nyers­bőr. — Valahogy az az érzé­sem, hogy az ön nemze­déke másként viszonyul a munkához, mint a fiata­labbak. Ne értse félre, nem azt akarom monda­ni, hogy az öregek jól, a fiatalok meg rosszul dol­goznak, de más a viszo­nyuk a munkához. Mintha az idősebbekben több sze­retet lenne <a gép és• az anyag iránt. — Én is így látom, a múltkor is mondta valaki a műhelyben, oda nézz, ez így adia ki a kezéből a munkát. Én mindig kényes voltam arra, hogy amit megcsinálok, az jó legyen, ab­ból lehessen cipőt készíteni. Az ilyesmire nincs más magya­rázat, mint az, hogy becsület is van a világon! Ma már az emberek, és nem is csak a fiatalok felületeseb­bek, sokszor megelégszenek a félmunkával. Amit én csinál­tam, azért vállalom is a fele­lősséget, sőt, a nyersanyagból a lehetséges leqtöbbet hoztam ki, szóval még javítani is lehet a bőrön, ha valaki akar, ahe­lyett, hogy rontana rajta. Dol­gozni csak jól érdemes és kész. Látom, hogy vannak emberek, akik csak a pénzt nézik, a munkájuk minőségével meg nem törődnek. — Ha már a pénzről volt szó, megkérdezhetem, hogy 40 év után mennyi a fizetése? — Az alapfizetésem négy­ezer-négyszáz forint, a csoport­vezetőség belekerül nekem ha­vonta 5—600 forintba, ennyi­vel keresnek többet, akik a gépen maradtak. A délutános és éjszakai pótlékokkal együtt elérheti az ötezer forintot. — Kanyarodjunk egy ki­csit vissza az időben. Ho­gyan került kapcsolatba a rítunkásmozgalommal? — Beleszüilettem. Jóval a feh szabadulás előtt már hallottam édesapámtól a Szovjetunióról. Itt a gyárban nem volt szak- szervezet, el is vitték volna rögtön a csendőrök azt, aki szakszervezeti tag. Édesapám az I. világháborúban, 1915-ben fogságba esett és Oroszország­ban volt 1918-ig. Látta, ho­gyan éltek ott a* emberek a cár alatt meg a forradalomból is láthatott keveset. Elmondta, hogy nem igaz az, amit az új­ságok írnak, meg általában a propaganda terjeszt. Még azt is mondta, hogy mazsolás ke­nyérrel etették a hadifoglyokat, meg is lett a következménye. Elvitték Kaposvárra vizsgálati fogságba. Mivel valóban nem csinált semmit, pár hónap múl­va hazaengedték, annyi az ér­dekes az egészből, hogy én már tudtam, hogy a szocializ­mus nem olyan, mint amilyen­nek akkor itt hirdették. A szakszervezetnek az első pillanattól a tagja voltam és persze vagyok is. — Miért lépett be 1948- ban a kommunista pártba? — Akkor olyan idők voltak, ki tudatosabban, ki kevésbé tu­datosan, de mindenki a párt­hoz közelített. Egyszerűen olyan idők voltak, a kommunista párt adott programot, azt akarta, amit mi akartunk, öt- venben bekerültem az üzemi bizottságba, mondták, hogy én legyek a titkár, illetve akkor még elnök volt. El is küldtek háromhónapos szakszervezeti iskolára, elvégeztem, de csak nem vállaltam. Akkor lett he­lyettem a mai gazdasági igaz­gató, Perger Imre az üb-elnök. Később mégegyszer így zajlott le, akkor sem vállaltam. — Többször is „ki akar­ták emelni", hiszen szere­tik a gyárban, tekintélye van az emberek előtt, miért nem hagyta magát meggyőzni? — Sok oka llehet ennek, a lényege azt hiszem az, hogy kevésnek éreztem magam ah­hoz, hogy ezer ember ügyében vállaljak felelősséget, a kép­zettségemet is kevésnek tartot­tam ekkora feladathoz. — Ez még mindig ke­vés, mert később kitűnő­vel elvégezte a hetedik, nyolcadik osztályt, szakmát szerzett, tehát a tanulás nem lehetett akadály, már csak azért sem, mert abban az időben az új ve­zetők között kevés volt a jól képzett ember. Min­denki tanult. — A lényeg akkor is az, amit már mondtam, de az is igaz, hogy 1949-ben megnősül­tem, a feleségem is gyárban dolgozik, özvegy édesanyja nevelte őt és a nővérét, sze­gényesen éltünk. Meg ajtón megértheti, hogy a tanfolya­mok, iskolák nem Simontor- nyán voltak, így is sokat kellett távol lenni, egy fiatal házas nem akarja mindjárt hónapok­ra elhagyni a családját, öt- venben megszületett a kislá­nyunk is. Anyósoméknak volt egy kis szoba-konyhás házuk, akkor kezdték építeni. Sokat dolgoz­tunk nemcsak a gyárban, ha­nem utána részes kukoricát vállaltunk. Volt, hogy a műszak után ketten indultunk tüsköt vágni az erdőbe. Később épí­tettünk a régi házhoz még szobákat. Mire minden kész lett, már csak ketten marad­tunk, anyósom és a sógornőm korán meghaltak, a kislányunk meg férjhez ment. Egyébként ő is a gyárban dolgozik, a könyvelésen, csak most gyesen van a kisebbik unokámmal. Azt már talán mondanom sem kell, hogy a vejem is itt sofőr a gyárban, a munkásszállításnál. — Mi szeretett volna lenni gyerekkorában? — Lehet, hogy furcsa, de villanyszerelő. A villanyszerelő­műhelyben doilgoztam, mint se­gédmunkás. Akkor a motorokat még olajozni kellet, ezt a munkát egy öreg szakival csi­náltuk ketten. Láttam a vil­lanyszerelőket és elképzeltem, milyen szép lehet a munkájuk. De hát, ketten lehettek csak inasok, és az előmunkások gyerekeit vették fel, nem en­gem, akkor még segédmunkás maradtam. Csak azt sajnálom, hogy nem tanultam. Ha most lennék húsz­éves, biztosan tanulnék, azt nem tudom mit, de tanulnék. Mindig is szerettem, már majd­nem negyven éves voltam, ami­kor elvégeztem az általánost, nem volt nehéz, ismertem a gyárat, a szakmunkástanfolyam sem esett nehezemre, be is iratkoztam akkor a technikusi minősítőhöz szükséges előké­szítőre, de néhány órára nem tudtam elmenni és akkor úgy éreztem, nem tudom behozni a mulasztásokat, pedig biztos, hogy sikerült volna. Most már mindegy, lényeg, hogy akkor kimaradtam. — A társadalmi mun­kától viszont sosem sza­kadt el, 1968-ig az üzemi szb. tagja volt, kezdetben munka és bérfelelős, majd ez ketté vált és csak a bér lett az ön reszortja, volt újítási felelős. Több mint húsz éve alapszervezeti pártvezetőségi tag. — Szeretem csinálni, e nél­kül el sem tudnám képzelni az életemet. A munkatársaim gondjai az enyémek is. Ha mó­dom van rá, és bizalom is van bennük irántam, természetes, hogy megteszem a dolgomat, nem? — Valóban, ilyen egy­szerű, de végül mégiscsak vállalta a kiemelést, mert csoportvezető lett, az elő­készítőben. — Vállaltam, de- ennek az oka az volt, hogy nagyon fájt a térdem, a derekam, még kórházban is voltam. Úgy gon­doltam, így könnyebb lesz, nincsen annyi fizikai munka. Aztán nagyon megszerettem, mert törődni az emberekkel jó dolog, ha nem is könnyű, üzemrészünkben harminchárom —harmincöt ember van egy műszakban, a többségük nő. Majdnem mindenki simontor­nyai, ismerjük egymást jól. I — Van már utódja? — Voílt egy fiatalember, de már tulajdonképpen meg is előzött, mert a technikusi mi­nősítőjével együtt megkapta a művezetői kinevezését is. De majd tanulnak a fiatalok és ők jönnek a helyünkbe. — Mi jelent sikert az ön munkájában? — Nagy munkasikereim nem voltak, háromszor lettem kiváló dolgozó, a munkatársaim és a főnökeim megbecsülnek. Van nálunk egy patronálási rend­szer, ez azt jelenti, hogy min­den csoportvezetőhöz egy bri­gád tartozik szorosabban. A • mi brigádunk nyerte el most május elsején a váillalat kiváló brigádja címet, ezt megelőzően már kétszer aranyjelvényesek lettek. Igaz, hogy az előkészí­tőben mindeqyik brigád élen jár a munkában, arany- és ezüstjelvényesek valamennyien. Hogy mi az én sikerem, talán az egész életem munkája, úgy együtt... IHÁROSI IBOLYA Aki Tolna megye történeté­vel foglalkozik, annak előbb- utóbb kezébe kerülnek olyan könyvek, oklevelek, iratok, ame­lyek megemlítik Cikádor nevét és az ott egykor létezett apát­ságot. A ciszterciták lakták a kolostort. Hol volt ez a Cikádor? Voltak — s tán még ma is vannak —, akik úgy vélik, hogy a cikádori apátság megyénk déli részén, Cikó községhez közeli területen volt, s a köz­ség mai neve (Cikó) a koráb­binak rövidítéséből (Cikádor) keletkezett. Ezt a nézetet erő­sítette a Cikó határában lévő nagyobb méretű épületrom. Máris adott a következtetés: ezek a romok az egykori apát­ság épületének romjai. A vita különösen a múlt szá­zad második felében volt igen élénk. Régészek, történészek, építészek, s ki tudja még kik, illetékesek és illetéktelenek ír­tak, nyilatkoztak. A vitát lezá­randó Békefi Rémig egyetemi magántanár, cisztercita pap el­határozta, feltárja a Cikó mel­letti romokat. 1893. júniusában elutazott Cikóra, s megkezdte az ása­tást. Felfogadott 30 embert a munka elvégzésére. A szerzett tapasztalatokat megírta, a ta­lált épületromról hiteles leírást adott. Az ásók nyomán egy templom alaprajza bontakozott ki előtte. A főhajó hossza 17,60, a szélessége pedig 7,60 méter. Az északi oldalon lévő mellékhajó 7,83 méter volt. A déli hajó két részből állt: a szentélyhez közelebb eső rész 3,73, a másik rész pedig 9,10 méter hosszú volt. A templom kettős tornya el- lentés a ciszterciták építési módjával, ugyanis a cikádori apátsági templom — egykori leírás szerint, egy picinyke, fá­ból készült, bádoggal bevont toronnyal rendelkezett. A további feltáró munka azt tanúsította, hogy a cikói temp­lom körül nem volt kőépület, ebből adódóan a szerzetesek nem tartózkodhattak nagy számban a templom körül. Ta­pasztalat ugyanis az, hogy a ciszterciták a templomot és a kolostort összeépítették. De ha ez a templom nem a cikádori apátság, akkor mi­féle templom volt? A község lakói ezt a vidéket „MáTia Széplakinak, „Széplakinak nevezik. A korábbi oklevelek tanúsáqa szerint a XV. század második felében Széplakon plébánia volt, s számottevő la­kossággal rendelkezhetett a teilepülés. A község a török uralom első felében adózott (1564), későbbről adatok nem állnak rendelkezésre. A terület elnéotelenedett. Az 1660-as években Széplak és környéke Jurassin György tihanyi várka­pitány, Giurginich György és Naqy András tulajdona lett. A XVIII. század elején Kethelyi Jánosé volt. Mérey apát 1703- ban magáénak követeli Szép­lakot azzal az indokkal, hoqy eddig is ő használta. 1743- ban Cikó és Széplak a Percze- lek és Gyulai Gaál Sándor bir­tokába került. Az említett oklevelekben kö­zölt földrajzi neveket ma is használja, ismeri a község la­kossága. De ezekben az okle­velekben nem szerepel ugyan­akkor Cikádor. Hol volt tehát Cikádor, hol volt a ciszterciták kolostora? A választ egy kis kitérővel kell kezdeni: Albert király halála után a rendek nem tudtak megálla­podni az úi király személyében. Voltak, akik a lengyel Ulászlót kívánták a trónra, mások Lász­lót akarták királynak. Az ellen­felek a vitát végül is fegyver­rel döntötték el. A csata a ci­kádori apátság közelében zaj­lott le, az apátsáq közelében táborozott a hadrakelt sereq. A csatát Hunyadi János vajda és Újlaki Miklós macsói bán seregei nyerték mea. A króni­kások leírták a csatát, megem­lítve, hogy az összecsapás szín­helye a Dunától mintegy 5000 lépésnyire volt. (Már csak ezért sem lehetett Cikó a szóban for­gó apátság helye.) A króniká­sok azt is tudni vélték, hogy Cikádort másnéven „Zek”-nek — a kiejtés szerint ,,Szék”-nek, vaqy ehhez rokon hangzású helységnek nevezték. De nerq- csak a krónikák, a XIV. és a XV. századból származó okle­velek is gyakran egyidejűleg használják a két megnevezést. Felfigyelt arra is Békefi, hogy a „Zek"-eL és Cikádort kizáró­lag a pécsi egyházmegye te­rületére helyezik az oklevelek. S mert ezen a területen mind- összesen három ,,Zek", azaz szék létezik (Németszék, Ma­gyarszék és Bátaszék), könnyű az azonosítás: Cikádor nem lehet más, mint a Bátaszékkel azonos település. Szembetűnő érdekességként említjük, hogy nem tartozik a túl gyakori esetek közé, ami­kor két apátságot egymáshoz egészen közel alapítanak (Bâ­ta, Bátaszék). Békefi nagy érdeklődéssel forgatta a középkori oklevele­ket. Kíváncsi volt arra, hogy mikor és ki alapította a ciká­dori apátságéit és miként zaj­lott az élet az épület falai kö­zött, miként vettek részt annak lakói az egykori közéletben. A források tanúsága szerint II. Géza király állapította 1142- ben. Tehát királyi alapítású volt, s később is gondoskodtak róluk: birtokokat adományoz­tak a cisztercitáknak és számos esetben nagy értékű ajándé­kokat is kaptak. Nagy Lajos és Zsigmond király is volt kegyura az apátságnak. Az alapítást követő évtize­dekből úgyszólván semmit sem tudunk, adatok nem maradtak fenn. Fél évszázaddal később­ről származó adatok arról ta­núskodnak, hogy az apátot a cisztercita nagykáptalan meg­büntette. Bűne az volt, hogy egyik apáttársát valamilyen ügyben meggyanúsította. Hat napon át kellett vezekelnie, kö­zöttük az egyiken csak kenye­ret és vizet kapott. A XII. század végén újabb izgalmas eseménynek volt szín­helye Cikádor. Konfliktus tá­madt Kalán pécsi püspök és a földvári apát között. Állító­lag a földvári apót királyi ok­levelet hamisított, s ezért őt a cikádori apátságba zárták. Egyes adatok szerint a ciká- doriak nem őrizték a földvári apátot kellő körültekintéssel, s megszökött —, más adatok szerint a büntetését letöltve szabadult, s visszatért Földvár­ra. A rajta esett sérelmet úgy kívánta kiegyenlíteni, hogy a pécsi püspökség egyik bázisá­nak lakóit — hatósági segít­séggel — elvitette, a papokat kidobatta, s meg is verette őket. Ezért a tettéért a pécsi püspök egyházi átokkal sújtot­ta. De ez nem zavarta már a földvári apátot. A források úgy tudják, az egyházi átok elle­nére is misézett, és szabadon rendelkezett a kolostor vagyo­nával. Ez az eaész bonyodalom jórészt elkerülhető lett volna, ha a cikádoriak a ráiuk bízott apátot kellő szigorúsággal őr­zik. Úgy tűnik, a ckiádori apát­ságban szigorú egyházi rend uralkodott. Ezt abból következ­tethetjük, hoay a cikádori apá­tot — másik két társával együtt — azzal bízta meq a nagykáp­talan 1274-ben: vizsgálja meg, milyen állapotok uralkodnak a magyarországi cisztercita kolos­torokban, igazak-e a hírek, melyek szerint nagyon megla­zult a rendi fegyelem? Néhány oklevél arról is szól, hogy Cikádor a XIII. század­ban hiteles helyként is műkö­dött. Oklevelet állított ki, sze­mélyeket iktatott be birtokába. Gyakorta megesett, hogy hiva­talos eljárásban az apátság tagjai tanúként voltak jelen. Békefi Rémig a cikádori apátság megszűnéséről a kö­vetkezőket írta: „A cikádori apátság javai a szomszédos báttai apátságéival a zavaros időkben (a török uralom alatt — a szerk. megjegyzése) any- nyira összeforrtak, hogy egy úrnak, a báttai apátnak tulaj­donát képezték. Sőt, a báttai apátok Báttaszékre, a régi Ci- kádorra jöttek lakni. S így esett meg, hogy a cikádori apátságnak egészen nyoma ve­szett — Báttaszékét mindenki a báttai apátság ősi tulajdo­nának vélte, s megszületett a »báttaszéki apátság« elnevezés. 1751. október 14-e a jövőre is biztosította a két ősi apát­ság javainak együttmaradását, mert Mária Terézia akkor csa­tolta mindegyiket a bécsi »The- resianum«-hoz". K. BALOG JANOS

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom