Tolna Megyei Népújság, 1982. április (32. évfolyam, 77-100. szám)

1982-04-10 / 84. szám

1982. április 10. 10 KÉPÚJSÁG ■* > V > A Jelenkor áprilisi száma A Pécsett szerkesztett irodal­mi és művészeti folyóirat új szá­mának élén Béládi Miklós Hely­zetkép a mai magyar széppró­záról című tanulmányának első része olvasható. - Örkény István születésének 70. évfordulója al­kalmából válogatást közöl a fo­lyóirat az író hagyatékában ma­radt, publikálatlan jegyzeteiből, Somlyó György pedig Az író éle­te című írásában emlékezik Ör­kény Istvánra. A szépprózák sorában olvas­hatjuk Bereményi Géza regény- részletét, Esterházy Péter elbe­szélését, valamint Tatay Sándor Bakony-szociográfiájának újabb részletét. Versekkel többek kö­zött Bisztray Ádám, Csordás Gá­bor, Takács László, Tandori De­zső és Zelei Miklós szerepel a számban. Figyelmet érdemel Martyn Ferenc: A szenvedély többje cí­mű művészeti írása, Bori Imre jugoszláviai szemléje és Tüskés Tibor Nagy László-tanulmányá- nak újabb részlete. A kritikai rovat élén Simonffy András Kompország katonái című köny­véről ír Koczkás Sándor. A számot Kolbe Mihály rajzai lillusztrálják. GYŐRFFY CSABA: Születésnapodra 1. ATTILA ugye megvársz az odvas fák törzséhez tapadva és nem árulsz el hogy senki voltam itt lépteid tiszafák-suhanása az élet más így számomra nélküled kibírni tudom nem eresztettél volna magamra hagyva ­de ne bánkódj ötvözd versbe verseimet s teremtsd meg a kommunizmust 2. ATTILA ne vádold magad a síneket sem azért fektették le hogy odavesd magad vagy a JÓZSEF ATTILÁK között. TÖTTŐS GABOR: Dal helyett Óvtál hajadtól: szála magány­sötét. Rám hull esőből, ha pocsolyák körét aszfaltra éjlő gond teríti és csak a föld, csak a föld alattad. Ments meg magamtól: foszlik az ég : szemed. Rám dőlt fa-éj, rám ronthat a reggel is: kilopva némult napjaimból a tüzek, a szavak, csönded, jeled. Iszlai Zoltán: Cserebere szopránhangon Paszkó Gábor hónapokig csereberélte garzon öröklaká­sát úgynevezett tanácsi keze­lésű kétszobásra. Hirdetett új­ságban, fán, falon, kirakatüve­gen és villanyoszlopon. Megné­zett harminckilenc lakást. Olyik tetszett, másik nem, aztán, hogy otthagyta a menyasszo­nya, valamennyit elfelejtette, és úgy határozott, maradni fog. Ekkor tűnt fel lakásán az a nő, aki nem hagyta, hogy el­felejtse. — Száznyolcvankettő nyolc­vanegy? — kérdezte az asszo- nyi hang, mikor Paszkó reggel fél hétkor álomittasan fölszed­te a rekedten csörgő telefont. — Száznyolcvankettő nulla negyvenegy: téves — düny- nyögte az újságíró. A magas hang nagyot sikkantott. — Jujujuj, akkor nem is maga cserél lakást, és nem is újságíró, és biztosan aludt! — De én cseréltem — Pasz­kó a süketebbik fülére vette át a kagylót —, de már nem.. . illetve, én vagyok. — Istenkém, istenkém, még­se hagytáli cserben — trillázott az asszony. — Valaki azt mondta, hogy maga a cserélő újságíró, és rosszul adta meg a számot. Ugye nem készül sehová máma délelőtt? Nekünk szabad a szombatunk. — Én? Azt hiszem, nem. Vagyis az uszodába készül­tem. .. — Ne, ne, csak azt ne, mert összedől bennem a világ —- vágott közbe a dallamos kolo- ratúr —, én pont tizenegyre ott vagyok magánál, csak be­ugrók a fodrászhoz, és akkor mindent, de mindent megbe­szélünk. — A. . . a fodrászhoz? — kapkodott levegőért Paszkó. — De miért pont tizenegykor? — A címét mondja, a cí­mét! Gyorsan, mert szétme­gyek! — szakította félbe az asszony. — A dolog.. . életbe­vágóan fontos. Paszkó megmondta a címét, letette a kagylót, kicsoszogott a fürdőszobába, visszafeküdt. Arra ébredt, hogy cseng a te­lefon. — Száznyolcvankettő nulla nyolcvanegy? — kérdezte ugyanaz a hang. — Kész a fe­jem! öt perc múlva ott leszek. — Tessék? — dörgölte meg szakállát a férfi. — Hogy ja? Jó, itt vagyok. A „hang” lecsapta a kagy­lót. Mire Paszkó ásítozva meg­borotválkozott, csöngettek. — Ilyennek képzeltem! — kiáltott lelkesen a hamvas sző­ke, illatos, középkorú és kö­zéptermetű asszony a küszöb előtt toporogva. Félretolta a házikabátos Paszkót az ajtó­ból, és egyenest a fürdőszobá­ba rontott. Fellobbantotta a gázbojlert, lehúzta a vécét, megigazította frizuráját a tü­kör előtt. Kézenfogva a szobá­ba húzta az újságírót. — Ilyennek képzeltem. Ilyen naposnak, délkeletinek, vilá­gosnak, tágasnak. És mégis icipicinek. Megjegyzem, magát is — intett mosolyogva Paszkó felé a táskájával. — Most, hogy a gyerekek lementek Bál­ványosra, és árva a ház, és én egyre csak a lakásokat járom, most derül ki, hogy ez éppen nekem való. — ö. . . igen. Szabad a ne­vét? — kérdezte valamennyire magához térve a férfi. — Az enyém: Paszkó Gábor. — Ó, tudom, kedves Gá­bor! Az uram is az volt. Nem ismerte véletlenül? Maguk olyan sok mindenkit ismernek. Á persze, maga még fiatal. De ő már szegénykém, hatvanhá­romban megkapta az utolsó előtti figyelmeztetést. — Az utolsó előtti... — Paszkó visszatette a gyüröge- tett dobozba a Symphoniót. Vendége szemét — sokdiopt- riás, lila színben játszó szem­üvege fölött — elfutotta a könny. — Szegényemet a Korányiba vitték. Az egész ember negy­venhét éves volt. Maga meny­nyi? — Tessék? Harmincöt — fe­lelte zavartan Paszkó Gábor. — -És még meg se nősült? — De, hogyne. Csak — el­váltunk — vallotta be pirulva az újságíró. — Színésznő. Biztos valami kis színésznő. Aztán jön a partner, és kész a kocsi. — Nem — mondta tompán a férfi, — Ö. .. izé. Szóval statisztikus. — A lányom kész fogorvos. Kicsikém! Alig ismerte szegény férjemet. Amikor hatvanhárom szeptember tizenhetedikén be­vitték a kórházba, az én ki­csim még csak hétéves volt. Lemondtak az uramról, olyan hátsófalit kapott. De akkor én azt mondtam a főorvosnak: ve­gye tudomásul, Kálmánka, én innen az én drágámat élve ki­hozom! Ki is jött. Hét hónap múlva. Ezerkilencszázhatvan- négy március tizentötödikén. Kitűztem az erkélyünkre a pi- ros-fehér-zöld zászlót és men­tem érte. Kálmánka, nem is­merte? Az a szegény főorvos, azóta ö sincs már köztünk, mind a kettőnket sírva csókol­gatott. Volt egy új nyolcötve­nese. Azzal jöttünk haza. Dia­dalmenetben. — Az élet. Ilyen az élet — sóhajtotta kicsit érthetetlen megkönnyebbüléssel Paszkó. — Májusban halt meg a drágám — fújta ki erélyesen az orrát az asszony. — Pedig milyen édesen lábadozott! Sé­tálgattunk. Végre kedvére bé­lyegezheted Az erkélyen öntöz­te a paradicsompalántáit. Szép erkélyünk van, zászlótartós, na­pos. A nagykovácsi vityilló mellé azóta is mindig paradi­csomot ültetünk. Aztán egyik percről a másikra: volt-nincs. A kórházba már vissza se ke­rült. Tizenhét éve lesz, májüs- ban. Magdikám, kicsikém, meg én, tizenhét évet éltünk együtt. Erre jött ez a fiú, állatorvos. Nem ilyen derék ember, mint maga. Nem. Az apja a Bala­tonnál állatorvos. És most itt vagyok, egyedül a lakásommal. A vityillóval is bajok lesznek. Hát hogy járjak Nagykovácsi­ba a Balatontól? Kocsit a sze­mem miatt nem vezethetek. És különben is! — Igaz — mondta az újság­író bambán a füstjébe bámul­va. — Hát hogy? — Látja, ez az — fújtatott az asszony. — Itt éltem le, magától három utcára, az éle­temet. Itt sétálgattunk a kert­jük előtt a drága betegemmel. S ha maga most azt akarja, hogy ne cseréljünk, akkor én elkövetem ennek az életnek a legnagyobb ballépését. Érti maga ezt? Lefogadom, hogy nem. — Nem. Nem — mondta panaszosan, s az igazsághoz híven Paszkó Gábor. — Persze. De látja, mi van itt a kezemben? Tudja, hogy ez mi? Paszkó — mivel az utóbbi időben maga is lakáscserével foglalkozott — rögtön rájött. Az özvegy vityillógondozónő egy kitöltött lakáscsere-papírt lobogtatott. — Lakáscserepapír! — erő­sítette meg sejtelmét hevesen az asszony. — Hétfőn, azaz holnapután kell beadnom. Hét­főig még visszaléphetek. Egy kis palotát kapnék a lakáso­mért Balatonföldváron. De most menjek le oda csak azért, mert tényleg tizenegy kilomé­terre laknak onnan a gyere­keim? Nyáron még egyszerű. Meglesz a második unokám. Az első még az egyetem alatt jött. Remélem, ez a második kislány lesz. De télen? Egy mozi, egy színház. . . húszéves az operabérletem. Onnan jár­jak Földvárról látogatóba a barátnőimhez? Ezek is úgy megbánták, mint a kutya, ami hatot kölykezett. Felépítették azt a csodapalotát, odaköltöz­tek a jó kis tanácsi kétszo­básukból, aztán jöttek vissza egy év múlva albérletbe, Rá­kospalotára. Mind az öten. — Kicsodák jöttek vissza? — kérdezte idegesen Paszkó. — Ok, ők. — Az özvegy a papírra csapott. — Akik erre a cserére rábeszéltek. No, ak­kor följön hozzám? öltözzön, megvárom. Meglátja, milyen szép kétszoba-hallosba fog megnősülni megint. A házat biztosan ismeri. A Kékgolyó ét­teremmel szemben van. Ott mondták nekem, hogy maga cseréli a lakását. Egyszer úgyis megnősül. Itt meg nem férnek el hárman. Pláne né­gyen, ha ikrei lesznek. Most olyan sok az iker. Paszkó — úgy is, mint ta­pasztalt csereberélő — való­ban ismerte a házat. Lassacs­kán felfogta a dinamikusan trillázó asszony villámcsapás- szerűen a fejéhez vágódó élet- történetét is. De hát pillanat­nyilag a menyasszonya ugrott, a ház nagy volt és tatarozat- lan. Ezért semmi értelmét nem látta a kétszoba-hallos meg­látogatásának. De érezte, hogy valamit tennie muszáj. — És ha én most azt mon­danám — dörgölte- homloka bőrét óvatosan —, hogy... szóval, hogy már nem akarok cserélni, mert belátható időn belül szaporodni sem akarok, viszont lebeszélném magót ar­ról, hogy Földvárra költözzön, ahhoz mit szólna? Pesten any- nyi csere akad! Az asszony szava — bejöve­tele óta először — megsze­gett. ölébe eresztette a csere­papírt. Néma csodálattal, ham­vas fejét ingatva bámulta Paszkót. Az újságíró gyana­kodva kezdte behúzni a vállát. — Hogy mit szólnék? — tört ki eqy hosszú-hosszú fél perc múlva az asszony. — Azt, hogy maga egy drága, egy gyönyö­rű ember. És hogy a lányomé- kat, kerül, amibe kerül, visz- szahozom én még Bálványos­ról! Ki fogja fölnevelni az uno­káimat azon a falun? Az állat- orvosné? Megteszi nekem, hogy még egyszer kimondja? És én tudni fogom, hogy magától ho­va kell indulnom. — Ne cserélje el velük, ha­nem válogasson tovább — mondta simán Paszkó, s miköz­ben furcsa elégedettséget ér­zett, már tudta, mi következik. .— Köszönöm! — kiáltotta a vendég. Fölugrott. Négybe ha­sította a papírokat. Két kézzel fülön ragadta, és háromszor megcsókolta Paszkó Gábort: közte egyszer szájon. — Ne kí­sérjen ki. Megyek a földváriak­hoz. Majd hívom! Az újságíró pislogva dörzsöl­te a szája sarkát. Nézte az érvénytelen papírfecniket. Szó­rakozottan elolvasta a szoprán özvegy energikus aláírását, és eszébe villant, hogy ez a szó­ból értő, s jó szóra hajló asz- szony, még csak be sem mu­tatkozott. BERTÓK LÁSZLÓ: Udvara nő Végül csupán a betegek, becsapottak, árvák maradnak, körülülik az életet, mint ünnepre terített asztalt, kínálják egymást, kóstolgatnak, hinnének még, de nincs kinek, kivágódik néha egy ablak, minden sebed lük.etni kezd, megkérdezik, mi van veled, s leülsz, mint akit beavattak, végigfut rajtad a hideg, de azt válaszolod, hogy jól vagy, és udvara nő minden szónak, hogy elférjen a sok kereszt. Leonyid Fulstyinszkij : Hogyan ismerkedjünk üdüléskor? Jelen előadásunk a hallgatóságnak csupán bizonyos, szőkébb köréhez szól. Mindazok, akik feleséggel, gyerme­keikkel nyaralnak, ne is ügyeljenek rárd tovább, akad elég problémájuk. A kérdés mindeneklölött az, hogy: kivel ismerkedjünk? S ez lesz első tételünk. Csakis nőkkel. Fiatalokkal és még liatalabbakkal. Az üdülés során fellelhető egyéb típusokra ne pazaroljuk az értékes időnket. Namármost, ami a nőket illeti, ők lehetnek kissé ékesebbek is, de azért még a szemrevalóság határain belül, szőkék, barnák, fekete hajúak, s persze vö­rösek is, ami pedig alkatukat illeti, nos karcsúak, esetleg nádszálvékonyak, sportos külsejűek, enyhén molettek, de dús idomúak is. Ha már megvan a jelöltünk, fogjunk hozzá az akcióhoz. A megismerkedésnek, mint köztudott, három fokozata van. Az első az, amikor a keresztnevét tudjuk az illető hölgynek, a második, amikor a teljes nevét megmondta és a harma­dik, amikor már a levélcímét is közölte velünk. Egyébként meglehetősen széleskörűen elterjedt az a vé­lemény, hogy az ismeretség kezdeményezéséhez bizonyos különleges tulajdonságokra van szükség, mint például a személyes varázs, a kapcsolatteremtés képessége, bizonyos adottság a partner figyelmének lebilincselésére. Ez kérem nagy tévedés! Egészen másra van szükség. A tengerparti felfokozott lehetőségek körében ilyesmikre van elsősorban szükségünk, mint jó szabású zakó, jó vonalú nadrág, diva­tos ing, választékos nyakkendővel, divatcipő, no és termé­szetesen modern napszemüveg. Az ismerkedés szempontjá­ból valamennyi ruhadarab megfelel. Nehogy azt higgyük, hogy el kell halasztanunk például valaki megszólítását, ha nincs rajtunk a szemüvegünk. Ismerkedni lehet strandon, utcán, buszra várva, orvosi várószobában és másutt. De az öltözet és a hely szempontjából legmegfelelőbb a gumi­sapka és a strand vize, mégpedig a bója mögötti hely, aho­vá nem lehet ellátni a partról. Ha tehát az ember egy pil­lanatra „takarásba kerül" a part irányából, haladéktala­nul fogjon hozzá az ismeretség megalapozásához. Különben. a mentőcsónak előbb ér oda, mintsem a kívánt ismeretség létrejönne. A hely tehát nem gond. De gond a „hogyan" kérdése. Ez már egész tudomány, amiként a tudományos pálya ese­tén, igy itt is akadnak pályára termettek és alkalmatlanok. Az ismeretség legkezdetén alapvető dolog: ki kell mondani az első mondatot. Az első mondatok kategóriáján belül három alkategóriát különböztetünk meg. Van egy alsó lók, egy egyszerű, majdnem primitiv fokozat. Ilyenek, mint: „Mennyi idő van?" „Mondja kérem, hogyan juthatnék el innen a strandra?" „Hol van itt egy autóbusz-megálló?" Nincs helytelenebb dolog, mint igy kezdeni a próbálko­zásunkat. Ilyen kérdésre azonnal pontos, kimerítő választ lehet ad­ni, ezt meg is kapjuk, s miután ilyenformán kimentettük a témát, nincs mit beszélgetnünk tovább. Egyik erre, másik arra megy tovább, igy csak a zöldfülűek próbálkoznak. Ennél sokkal jobban beválnak az úgynevezett „elbeszélő stílusú" első mondatok. Ezekre az jellemző, hogy nem kí­vánnak konkrét választ, csupán abba a helyzetbe hozzák a partnert, hogy minden megerőltetés nélkül mondhasson ő is valamit. Az ilyen mondatot mintegy magának, maga elé mondja az ember. Ilyeneket: „Milyen jó, meleg ma a ten­geri", vagy „Csuda meleg van, a csillagát!". A jó időjárás­ról aztán már egy ügyes fordulattal át lehet térni másra is, ami szintén jó. Egy jó filmre, könyvre stb. A harmadik a kiemelt kategória. Ez a legnehezebb, a leg­színvonalasabb. Ezek bizonyos értelemben „létfilozófiai" jel­legű gondolatoknak nevezhetők, mélyen intellektuálisak, amellett jócskán titokzatosak, sejtelmesek is. Az ilyesmi úgy hat a kiszemelt partnerre, mint a jó konyak. A fejébe száll, s bár még magánál van, a lába már valósággal a földbe gyökerezett. Ilyesmit lehet mondani például: „Ma oly kék a tenger, mint Rerih vásznain", vagy például — arcunkat a szellőbe tartva, lehunyt szemmel — „Susog, susog, mint egy Beethoven-szimiónia harmadik tételében a hárfa." Ha mind­ezek hallatán a hölgy nem fordítja el a fejét, akkor nyert ügyünk van. Azt jelenti, hogy rá tud hangolódni arra, amit érzünk, s ha nem is szólal meg, már a szeméből látjuk, hogy folytathatjuk a beszédet. Ám de nem árt óvatosnak lenni. Ebben a kategóriában nem ritkán előfordulnak olyan egyebek, akik már a beszélgetés legelején szóba hozzák Einstein relativitáselméletét. Nos, az ilyenektől igyekezzünk mielőbb szabadulni, mert igazán emberünkre akadunk, s nagyon valószínű, hogy nem fogjuk bírni cérnával. Ha sikerült az ismeretség, a továbbiakban még a követ­kezőkre érdemes ügyelni. Ne mondja az ember, hogy ö űrhajós, hogy miniszterhelyettes, vagy író, aki titokban nya­ral itt. Az ember válasszon magának valamilyen szolid fog­lalkozást, csendesen nevezze meg, de nézzen hozzá jelen­tőségteljesen, engedje sejteni, hogy szűkszavúsága indo­kolt. Ami a családi helyzetet illeti, itt sem az a fontos, hogy kimerítő információt adjunk magunkról, mert ezt sokféle­képpen lehet magyarázni később. Igy már el lehet kezdeni. Végül még egy igen fontos do­logra hívnám fel tisztelt hallgatóim figyelmét. Nagyon ügyeljenek arra kérem, hogy megjegyezzék mind az öt vagy hat újonnan megismert hölgy esetében, hogy melyiküknek mit, milyen nevet, milyen foglalkozást mondtak magukról. Fordította: Konczek József

Next

/
Oldalképek
Tartalom