Tolna Megyei Népújság, 1982. április (32. évfolyam, 77-100. szám)

1982-04-03 / 79. szám

1982. április 3.- TOLNA © rtÊPÜJSÀG özvegy Szabó Albertné — született Guzorán Erzsébet — ötven évvel ezelőtt lett hivata­losan is egy kommunista párt tagja, mégpedig a franciáé. Azért kell hangsúlyozni, hogy hivatalosan is, mert a munkás- mozgalomban már azelőtt is te­vékenykedett a Vajdahunyad melletti Lupény nevű bánya­telepen. — Hogyan emlékszik ma azokra az időkre, ma éle­tének hetvennyolcadik évében? — Hogyan volt az én fiatal életem? Rosszul... Milyen fiatal­ságom lehetett, ha mindig hi­deg volt a hátamon az Ing, mert mindig félni kellett. — Számunkra ez ma már történelem, engem például minden érdekel, ami elődeinkkel akkor tör­tént... — Nehéz életünk volt az biz­tos, de miről meséljek? — Az életéről. Hol szü­letett? — Bukovinában, Hadikfalván, de Vajdahunyadon nőttem fel. A férjem faluját Istensegítsnek hívták. Tizenhét éves voltam, amikor megiismerkedtünk, ő meg huszonegy, 1922-ben szü­letett meg a fiunk, Lajos. Na­gyon beteg voltam, több gyere­kem nem lett. A férjem már 1919 óta részt vett a mozgalom­ban. * — Mit tetszett szólni ahhoz, hogy ilyen veszé­lyes dologra vállalkozik? — Semmit sem szóltam, ő akart menni, egy férfiembert hagyni kell, menjen az útján. — Hogyan kerültek Lu- pényból Franciaországba? — Jöttek a franciák munká­sokat toborozni, a férjemet már akkor elküldték, mert hogy azoktól akartak megszabadul­ni, akik az igazságot mondták, munkásérzelműek voltak. Elő­ször csak a férfiak mentek, mii ott maradtunk, mert a fiam hímlős lett, nem engedtek ben­nünket. Csak fél év múlva ép­pen karácsonykor, szentestén érkeztünk meg Franciaország­ba. ..Lansz" városa mellett, Lie- vinben, a harminchármas szá­mú lakásban laktunk. A^gyerek francia iskolába járt, hamar megtanulta a nyelvet, őt vit­tem mindig magammal a bolt­ba tolmácsolni. Ott is letartóztatták a kom­munistákat, gyűjtöttünk a csa­ládjuknak, hogy legyen miből éljenek. Eljött a híre Sallai és Fürst letartóztatásának, de hiá­ba tiltakoztunk, gyűjtöttünk aláírásokat, mégis kivégezték őket. Egyszer egy gyűlésen Ká­rolyi Mihály lis beszélt. A tilta­kozás miatt aztán kiutasítottak bennünket Franciaországból. Megint költözni kellett, de else­gítettek bennüket az elvtársak Párizsba, majd a határig. A hatóságok azt akarták, hogy rendőrök kísérjenek bennünket, de ezt sikerült megakadályozni. A Vörös Segély velünk volt, Párizsban ügyvédet fogadtak, el ils érték, hogy mivel a férjem­nek nem volt munkája, kap­tunk vonatjegyet ingyen a ha­tárig. — Tíz nap Párizsban, azt hiszem, a mi nemzedé­künk számára az is mást jelent, mint önnek akkor. I Milyennek látta a francia fővárost? — Gondolja el, hogyan lehe­tett volna élvezni még a szé­pet is, ha egyszer az ember se bent, se kint nem volt. Azt nem tudtuk, hogy a cso­magjaink is csők a határig jön­nek. Hazaértünk, de nem volt semmink, a szüleim, amit tud­tak, segítettek rajtunk, de ők is szegény és öreg emberek vol­tak. Az el vtársak segítettek ben­nünket. A férjem nem kapott munkát, már hajnalban sorba álltak a gyárkapukban, délelőtt kijött valaki és mondta, hogy „máma felvétel nincsen". Azo­kat a gazdáköt vették fel dol­gozni, akiknek otthon cselédeik voltak, és tudtak vajat, tojást, húst vinni. Nekik mindig volt munka. Dolgoztunk, ahol lehe­tett, kőművesek mellett, nap­számban. Aztán mégis bekerült a vasgyárba a férjem, az ön­tödébe. Később jöttek az elv­társak Temesvárról és azt mond­ták jöjjön ki és legyen össze­kötő. Kérdeztem, hogy akkor miből élünk majd. Segítünk, mondták. A férjem járta a fal­vakat, agitált, szervezte a mun­kásokat. Én meg vittem a röp­lapokat, tettem, amit kellett. Egyszer éjszaka zörgetnek, megindult bennem a félelem, ki lőhet ilyenkor? Hát egy elv­társ volt, azt mondta, holnap a szomszéd faluban gyülekez­nek tízen, a hajnali hármas vo­nattal el kell mennem értesí­teni őket. Később tudtam meg, hogy a Daradics Feri mostohatestvére volt. A Ferinek az anyja is hordta a röplapokat a köténye alatt. Indultam, még meg se vir­radt, találkoztam a szomszéd falu állomásán azzal az ember­rel, akit ismertem közülük,-ma is emlékszem a nevére, Váncsa elvtárs. Amikor felszabadultunk, egy gyűlésen elmondta: ennek az asszonynak tízen köszönhet­jük az életünket. — A férjét mikor tartóz­tatták le? — Negyvenben, éppen Mi­kulás napja volt. A tanító fele­sége szólt, hogy segítsek készül­ni a névnapra. Egyszer csak jön a férjem egy csendőrrel. Még ma is szörnyű e'rről beszélni, azt hittem, mindjárt szörnyet­halok, hiszen ettől féltem min­dig. Mentem haza csomagolni, vettem a pénzt, amink volt. Egy ember kérdezte meg az utcán: Hát a Lajkó meg mibe keveredett? Én nem tudtam, hogy őt is letartóztatták, inas volt a városban. Röplapokat vitt azon bukott le. A csendőrségen azt mondták, viszik őket Dévá­ra. Az állomáson láttam, lán­con tartották őket, kettesével, heten voltak, az én fiamnak nem volt párja, összeverték őket. Temesváron törvénykedtek egy darabig, a férjem öt, a fiam négy és fél évet kapott és vő lam i rengeteg pénzbüntetést. Egyedül maHadtam. Dolgoztam, ami volt, télen házakhoz jártam, nyáron nap­számban kapálni, aratni, ami adódott. El kellett lássám őket a börtönben. Nem húzták fel a robruhát, így ruha és cipő is kellett nekik. Később Karónse- besre kerültek a börtönbe, az messze is volt. Az állomáson dolgoztam, ott összeszedtük az elszórt búzát, kimostuk, abból sütöttünk kenyeret. De ez a háború miatt tilos volt, kukori­cából lepényt csináltunk, azt tettük kívülre. Előbb persze en­gedélyt kellett kérni Bukarest­ből, a börtönigazgatóságtól, hogy mehessek hozzájuk.- — Minden alkalommal? — Mindig és én nem is tud­tam elég jól románul. Szeren­csére, az asszonynak, ahova jártam takarítani, két katona­tiszt fia volt, a kisébbiket min­dig rá tudta beszélni, hogy ír­ja meg a kérvényt. Mentem a vonatta a sok csomaggal. Két­szer kellett átszállni. — Segítettek az embe­rek? — Ha mondtam, hogy a bör­tönbe megyek, mindig segítet­tek. H — Nem félt? — Akkor nem, hiszem a fér­jemről és gyerekemről volt szó! Ismertem Georgiu Dejt, ott volt börtönben. Mindjg azt mondta a férjemnek, hogy ezt nem fe­lejtjük el a feleségednek. Egy társát, a Kovács Piuszt maga mellé is vette a háború után, katonatiszt lett belőle. A bör­tönben kőből dísztárgyakat csi­náltak, azt hoztuk ki eladni, legyen egy kis pénzünk. — Csak úgy ki lehetett hozni, eladni? — Lehetett az irodán át is, de akkor levették a százalékot. Egy őr segített, annak adtuk a pénzt is, amit kaptunk érte. Még most is megvan ez a kis váza meg fényképtartó, a fér­jemre emlékezem, ha ránézek. ’! — Mikor szabadultak? — Amikor a szovjetek fel­szabadítottak bennünket, aztán úgy döntöttünk, hogy átjövünk Magyarországra. Megint össze­csomagoltunk, de ismét semmi nélkül maradtunk, mert a cso­magjaink elvesztek. Hiszen tud­ja, milyen idők voltak még negyvenötben? Bonyhádon kap­tuk ezt a házat, meg nyolc hold földet, a házat nem in­gyen adták, ki kellett fizetni. Dolgoztunk mindig, aztán se tettünk másként, a mozgalom­ban is maradtunk, a férjem mindjárt másnap jelentkezett a kommunista pártba. Agitál­tunk, szerveztünk, én népneve­lő lettem. A fiám az ifjúsági mozgalomban dolgozott, aztán meg a nártbizottsá~ra került. Fiatalon lett rokkantnyugdíjas, hdmar meghalt. Két unokám van. Két éve a férjem is el­ment... — Én még öt éve sem vagyok párttag, alig tudom elképzelni az ötven évet, ilyennek gondolták akkor a szocializmust amilyen lett? — Nem gondoltuk semmi­lyennek, elvtársnő, a férjem mindig azt mondta, hogy az igazságért kell harcolni, mega munkásfiatalomért. Nem irigy­lem a mai fiataloktól ezt a jó világot, de azt azért nem sze­retem látni, hogy vannak kö­zöttünk, akik azt hiszik, semmit se kell már tenni. Engem a férjem vitt a mozgalomba, de elvégeztem mindig mindent, amit a párt rám bízott. Nem bánom, hogy így történt, in­kább örülök neki, hogy volt erőm végbevinni azt, ami a dolgom volt. — Visszament később Romániába, látogatóba? — Többször is. A Plusszal, akiről meséltem, találkoztam most két éve Vajdahunyadon, a temetőben. Hatvanban jártam Bukarestben is, a húgom fia kísért el. Georgiu Dej-zsel nem tudtam beszélni, de a veterán nyugdíjat megkaptam. — Milyen volt Vajda­hunyad a leiszabadulás után 15 évvel? — Még a víz sem ott folyt, ahol azelőtt. Építettek egy nagy gyárat, ahol az áramot fejlesz­tik. Olyan nagy falat húztak a víz útjába, hogy annak a tete­jén járnak az autók. Sok más gyár is épült, lakótelepek. El­tűntek a kis faluk a hegy olda­lából. A húgom fia a Szovjet­unióban tanult, az elektromos művekben dolgozik. Vágytam mindig vissza, hiszen ott nőt­tem fel. Most már nem tudom, hogyan lesz, a húgom ígérte, hogy az idén eljön, de már ő is elmúlott hetvenéves. Még- egyszer az életben azért szeret­nék eljutni Vajdahunyadra! — Kora és egészségi állapota miatt a pártmun­ka végzése alól felmentett, mégis jár taggyűlésre, leg­utóbb is elment... — Sok betegségem van, az igaz. A szememet megoperál­ták már régen, az ízületeim is fájnak, mágbs a vérnyomásom, de vágyok a taggyűlésre, a többiek közé. Tudni akarom, mi történik a pártban, mi újság a nagyvilágban. Egyszer, amikor drága lett az újság, lemond­tam. Egy hónapig olyan vol­tam, mint a süket, oedig van televízióm, meg egy harminc­éves rádióm, még szól, mégsem tudtam újság nélkül meglenni. Nem feledkezik meg a párt se énrólam, a hetvenötödik szüle­tésnapomon is köszöntöttek, most meg a párttagságom öt­venedik évfordulóján egy szép vázát kaptam, a nevem is bele van vésve. Amikor hazahoztak, csők leültem, néztem az aján­dékot és sírtam. Többet törődik velem a párt, mint az uno­káim... — Hogyan telnek a hét­köznapjai, amikor nincs taggyűlés, se évforduló? — A sógornőm, az öcsém felesége mos rám, pedig már ő is hatvan körül jár. Jó neki, van négy fia, négy menye és nyolc unokája. Az öcsémék tö­rődnek velem, visznek autóval orvoshoz, ahova kell. Főzni még tudok. Jaj drága elvtársnő, úgy elbeszélgettük az időt, s meg se kínáltam egy kis sütemény- nye'l... v — Köszönöm szépen. — Itt van ez a föld is, telne rá, hogy megműveltessem, de nem köpök rá embert. Takarí­tani járt ide egy asszony, mert hajolni nem tudok a szemem miatt, de már nem jön. ígértem húszforintos órabért, de nincs, aki vállalja. — Segíthetünk valami­ben? — Az öregségen nem lehet segíteni. Nincs már nekem más kívánságom, mint egy szép te­metés. Tudja, itt Bonyhádon az öregek vallásosak. Azért szeret­nék széo temetést, hogy lássák, o'ap nélkül is el lehet szépen búcsúztatni az embert. De már ez sem az én dolqom, sírkövet csináltattam, elférünk alatta mindketten. — Szívből kivánom, hogy ez minél később kö­vetkezzen be és kívánok addig is jobb egészséget. IHAROSI IBOLYA Múltunkból Az alispán sokáig törhette fejét, amíg leírta a következő mondatot: „A forradalmi át­alakulás a hosszú és elvisel­hetetlen háború vasfegyelme és néma szenvedései által le­kötött indulatokat oly eruptív módon szabadította fel, hogy annak hullámai nemcsak a fe­gyelmezett közrendet, nemcsak az állami szociális fejlődés előfeltételét képező törvény­tiszteletet borították fel, ha­nem áttörték azon gátakat is, melyeket az állami jogrend, a vagyon- és életbiztonság meg­védése céljából emelt”. Ezt a meglehetősen hosszú körmon­datot 1919. február elején ve­tette papírra. A polgári de­mokratikus forradalomról szólt a jelentés, amelyet a megyei törvényhatósági bizottság ülé­se elé terjesztett. Az alispán — ezen nem csodálkozhatunk — egyáltalán nem örvende­zett a forradalomnak. Ha az illem megengedte volna, szí­vesen fogalmazott volna más­képpen. A konzervatív beállí­tottságú alispán mély haragra gyúlt, amikor sorra kapta a jelentéseket 1918. novemberé­ben arról, hogy a községekből kénytelenek elmenekülni a jegyzők, a főjegyzők —, s emiatt leáll a közigazgatási apparátus munkája. Ö, a me­gyei önkormányzat első embe­re, aki megszokta az utasítá­sok kiadását, most kénytelen volt tétlenül szemlélni az ese­ményeket. A jelentést megírhatta vol­na egyedül is, jól ismerte Tol­na megye forradalmi helyze­tét. De a hivatali rend meg­követelte, hogy jelentést kér­jen a főszolgabíróktól. A tamási járás főszolgabí­rója a terjedelmes jelentés­ben a többi között így fogal­mazott: „A forradalmi mozgalom já­rásom területén erős hullámo­kat vert, s egyes községekben teljes anarchiává fejlődött. A mozgalomban részt vett tö­meg a rablástól, gyújtogatás­tól sem tartózkodott. így rab­lások, gyújtogatások voltak Tamásiban, Koppányszántó, Bedeg, Tengőd, Felsőireg, Nagyszokoly, Magyarkeszi, Ozora, Pincehely és Szakály községekben, ahol a lázongó tömeg a zsidó lakosság üzle­teit feltörte, kifosztotta, Tamá­si és Tengőd községekben pe­dig több kifosztott épületet felgyújtott." A jelentés elmondja, hogy „a mozgalom a szolgálatból hazatért katonaság köréből in­dult ki, s hozzájuk a lakosság legalsóbb osztálya csatlako­zott. Veszélyes jelleget a moz­galomnak az adott, hogy a hazatért katonai egyének szol­gálati fegyverrel voltak felsze­relve, s a folyamatos lövöldö­zéssel a lakosságot megfélem­lítette, testi épségében, életé­ben veszélyeztette". (A Tisztelt Olvasó ne le­pődjön meg a rablás, foszto­gatás, alsó néposztály — és hasonló kijelentéseken, a dol­gozó tömeget ilyennek, azaz rablónak, fosztogatónak, al- sóbbrendűnek tartották egy­koron.) Keserűen állapította meg a tamási főszolgabíró, hogy a forradalmi mozgalomnak nem lehetett ellenállni, nem lehe­tett megfékezni, mert nem volt, akit vele szemben fel lehetett volna fegyverezni — „nem volt vállalkozó" — mondja a jelentés. Mit jelentett a központi já­rás főszolgabírója? A rendkí­vül rövid jelentése így hang­zik : „A hazatérő katonák közül néhányon, a hozzájuk csatla­kozott csőcselékkel együtt a közrénd felforgatására törek­szenek, a hatóság karhatalom hiányában úgyszólván teljesen tehetetlenül áll. Csak az értel­mesebb lakosság állandó éberségével sikerül a közren­det nagyobb megrázkódtatás­tól megóvni. Nagyobb számú megbízható csendőrség, avagy fegyelmezett katonaság sürgős felállítására lenne szükség, mert a tavasszal beállható élelemhiány komoly veszedel­mek bekövetkeztére adhat al­kalmat. A hatósági intézkedé­seknek kellő karhatalom hiá­nyában érvényt szerezni nem lehet, s a lakosság elvadult részét csak kellő eréllyel lehet arról meggyőzni, miszerint a köztársaság nem azt jelenti, hogy nincs törvény, s minden szabad...” A gyönki járási főszolgabíró is kétségbeesett hangú jelen­tést küldött az alispánnak. Idézzük: „A forradalmi átalakulás teljesen felborította itt i$ a közállapotokat. Nincs rend, nincs törvénytisztelet, teljes szabadosság uralkodik. A köz­hatóságok valóságos tojástán­cot kénytelenek járni, hogy egyrészt feltűnően ne vétsenek a szabályok ellen, másrészt tagjaik élete ne kerüljön ve­szélybe, mert tapasztalták, hogy az államhatalom képte­len őket megvédelmezni. A közbiztonság teljesen megren­dült, csak véletlenség, ha va­lakinek a vagyona sértetlen marad, személyes érdem, ügyesség, nagy eszélyes- ség (?), ha valaki személye bántatlan marad. A hatóság nem képes senkit és semmit megvédelmezni. . .” Az alispán a megyei össze­gező jelentésében megállapí­totta, hogy a lakosság haragja azért irányult a jegyzők és fő­jegyzők ellen, mert ők voltak azok, akik végrehajtották a há­borús időkben a megszorító ren­delkezéseket. MIRŐL BESZÉLNEK A CSENDŐRI HAVIJELENTÉSEK? Hivatalos adatok birtokában vitába kell szállnunk az alispán és a járási főszolgabírók jelentései nek azon kivételével, hogy mér- hetetlen rablás, fosztogatás lett úrrá az embereken. A VI. számú csendőrkerület szekszárdi szárnyparancsnoka minden hónapban jelentést készített az alispán részére az elkövetett és felderített bűncselekményekről. Az alábbiakban közöljük a havi jelentések ide vonatkozó adatait: (Alispáni lírátok 46/1919.). Rablás, lopás, zsarolás 1918 előfordult kiderített elfogott feljelentett esetek egyén január 104 február 104 március 123 április 98 május 81 június nine; július 106 augusztus 133 szeptember 125 október 129 november 80 december 54 101 15 101 88 19 101 85 27 142 92 17 105 75 21 76 en adat 101 24 100 130 33 107 109 29 101 102 _______22______123 7 5 97 53 48 35 275 A fenti hivatalos adatok szerint jelentősen csökkent a bűnese­tek száma! Szó sincsen tehát a bűnözési hullámról, szó sincs ar­ról, hogy „a csőcselék” törvényt nem tisztelve borított fel min­dent, nincs szó az erkölcsi fellazulásáról sem. Az azonban tény, hogy például a nagybirtokok magtárainak feltörésében, s az ott talált gabona szétosztásában — éhező tízezrekről volt szó a me­gyében is! — valóban nagy számban vettek részt. Erre ad magya­rázatot a feljelentettek magas száma. A LAKOSSÁG ÖRÖMMEL FOGADTA A KÖZTÁRSASAGOT Az alispán a megyei törvény- hatóság részére készített jelen­tésében, a politikai helyzetet ér­tékelő rész befejezéseképpen a következőket állapította meg: „Egyébként tisztelettel je­lentjük, hogy a forradalom szül­te köztársasági államformát a nép örömmel és megnyugvás­sal fogadta, ami a jövőt illető­leg biztató és megnyugtató je­lenség". K. BALOG JÁNOS

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom