Tolna Megyei Népújság, 1982. március (32. évfolyam, 51-76. szám)

1982-03-13 / 61. szám

6 rtÉPÜJSÀG

1982. március 13.

— Pályafutása során kapott jó néhány kitüntetést. Ezek közül miért csak — a díszpolgári oklevél lát- ható itt ebben a szobában?

■— ^Magért se gondolja, hogy kérkedésből! A díszpolgár] dímet és az ezt tanúsító diplomát 1980-ban, Dombóvár varossá avatásának 10. évfordulóján nyertem el. Akkormár Ihüszonnégy éve voltam a munkámmal dombóvári lakos.

I

*> — Nehéz volt ez a huszonnégy év?

— Bizony az volt. De erről maga is tud egyet-mást újságíróként, hiszen igen régi ismerősök vagyunk.

— Ez igaz. Viszont eddig akárhányszor csak a munkájáról beszélgettünk. Illetve a város és város- környék egészségügyi ellátásáról, közegészségügyi helyzetéről.

— Most nem erről lesz szó? — Dehogynem erről! Csak éppen más módon. Most a díszpolgárhoz jöttem, aki ez év júniusában Orvosként nyugdíjba vonul. — Nincs ebben semmi különös. Má várom háza a lányaimat Budapestről. A születésnapomat jönnek megünnepelni, férjestül. Hatan leszünk a hét végén ebben a kétszobás lakásban, amiről ilyenkor derül ki, hogy kicsike. Egyébként, ötvenkilenc éves vagyok, elfáradtam és az egészségem se szolgál már évek óta valami jól.

— Nem voltak kissé engedékenyek a pályatársai, amikor röviddel egy infarktus után visszaengedték dolgozni?

— Világért se hibáztassa Őket, én akartam folytatni a munkámat, de tavaly ősszel aztán ismét tiltakozni kezdett a szivem. Úgyhogy már nem is dolgozom júniusig. Június 1-től leszek nyugdíjas.

— Mikor legutóbb véletlenül találkoztunk, meghökkentett a keserűségével.

— Keserű lettem volna? Nem emlékezem már, mi okom volt rá. Tudja, én mindig a szívemre vettem mindent. Sokan mondják, hogy ez nem helyes dolog, de én csak így tudtam élni. Cselekvésre készen, mindenre érzékenyen és jóhiszeműen. Úgy is mondhatnám, megőrizve azt a lelkesedést, naivitást, amivel az orvosi pályafutást kezdtem, és ami idehozott Dombóvárra.

— Mikor volt ez?

— Pécsen végeztem és azután Kaposvárra kerültem egy évre, a kórház gyermekosztályára, ahol már harmadéves koromtól famuláltam. Innen egy, az életemben beállt változás miatt mentem vissza 1949-ben a pécsi gyermekklinikára, ahol hat évig dolgoztam. Dombóvárra a férjemmel 1955 őszén jöttünk. Ö gyermekszakorvosnak, én járási főorvosnak. De azzal a titkos reménnyel, hogy majd csak lesz egyszer számomra is gyermékszakorvosi állás.'

I — Harcolt érte?

— Ha azt felelem, hogy nem eléggé, biztosan megérti. Nyakig merültem el a szervezői munkába, előbb járási főorvosként, majd járási közegészség* ügyi felügyelőként. Tizennégy évig vittem ezt a kettős szerepet, majd a várossá avatás utón végeztem egy darabig a városi főorvosi feladatokat is.

Ha megemlítem, hogy 1955-ben nyolc orvosa volt a dombóvári járásnak, s ma van csaknem száz a kórház—rendelőintézetben dolgozókká! együtt, akkor sejthető, mi történt itt az egészségügyi ellátás területén. Hasonlóképpen a közegészségügy, járványügy területén is.

— Mi volt munkájában a legnehezebb?

— A kezdés, aztán a fejlődésből, az igények növekedéséből fakadó újabb és újabb feladatok. Mint amilyen például a kódház—rendelőintézet építése is volt. Hallatlanul sok zűrre!, idegeskedéssel, csatározással. Bőven lesz mire emlékezni.

— Es szeret emlékezni?

— Nem mindenre. Ha az első hónapjaimra gondolok, ma is keserűség fog el. Dombóvár és környéke 1955 után még sokáig a kaposvári kórház— rendelőintézet ellátási területe volt. Ezzel magyarázható, hogy kinevezésem után három hónapig a tájamra se néztek a megyétől. Hiányzott pedig

— Valaki csak bevezette azért hivatali teendőibe...

— Hát persze! Doktor Domokos írnák, aki Gyönkről járt ide helyettesíteni és egy héten három napig tartózkodott Dombóváron. Mikor már kineveztek, reggel nyolc órakor bementem a hivatalba, megérkezett az írnák bácsi és azt mondta: „Na jöjjön gyorsan angyalkám, mert másfél óra múlva megy a vonatom!" Aztán rámutatott két hatalmas paksamétára, hogy ezek itt a jogszabályok, ezek meg az akták. „Olvassa el, mindjárt látni fogja, mit kell csinálni.”

— Egyszer mintha beszélgettünk volna már arról, hogy Pécsnek egy rosszízű lakásügy miatt fordítottak hátat. Itt nyomban kaptak lakást?

•— Nem. Egy hónapig még Sásáról jártunk be, én akkor voltam tethes a kisebbik lányommal. Férjemnek éltek Sás- don rokonai, azoknál laktunk, s ott jó helye volt a nagyobbik kislányunknak is. Nem költözhettünk azonnal a Hunyadi téri első állami lakásunkba, ami mellett ott volt a gyermekszakorvosi rendelő is. Azon a helyen most egy négyemeletes lakóház áll. Ide három évvel ezelőtt költöztünk. Szóval, nem emlékezhetünk könnyű meghonosodásra. Ott voltak a gyerekek, aztán hamar kiderült az is, hogy a férjem egyetlen gyermekszakorvosként a munkájához nem tudja nélkülözni a személygépkocsit. Gyorsan kellett összegyűjteni az autó árát.

— Mostanában a diplomás fiatalok igen keservesen panaszolják, hogy észveszejtőén nehéz az életkezdésük.

— Attól függ, hogy mihez képest! Én nem kaptam szálláshelyen és ellátáson kívül mást Kaposváron, ahol ketten voltunk egy férfi kollégával a 80 ágyas gyermekosztályon és másnaponként ügyeltünk. És vasárnap délután 2-ig is bent kellett lennünk! Nem akarom én ezt a hajdani állapotot idealizálni, de azt vallom, hogy a oályakezdés próbatételei senkinek nem ártanak meg. Sőt! Arra alkalmasak ezek, hogy a hivatástudatot elmélyítsék. Erre a mi viszonyaink között is nagy-nagy szükség lenne.

— Úgy tudom, a szülei orvosok voltak.

— Igen. Édesapám 50 évig volt a kadankútiak körzeti orvosa. Édesanyám is ott volt orvos, de ő már nem él. A papa 1970-ben költözött ide Dombóvárra, de még ma is inén élénk levelezést folytat egykori betegeivel. Disznóöléskor, szüretkor pedig jönnék a csomagos látogatók Kadarkútról. No de egy életen át szolgáltak ott a szüleim. Apám ráadásul művészetszerető ember volt, és született népművelő, mert szervezett kórust és szimfonikus zenekart, tanított színjátszócsoportot és nem restéit maga is színpadra lépni, például Illyés Gyula Fáklyaláng című darabjában Kossuth Lajosként.

— Azt hiszem, a hozzá hasonló mentalitású orvosok lassan elfogynak. Nagy kár.

— Persze, hogy az. Mivel manapság fehér hollónál is ritkább az olyan kolléga, aki vállalja, hogy egy helyen öregszik meg. Másfél-két év egy körzetben, aztán évekig üres a körzet. Mindenki a jót, a még jobbat keresi...

— Csak magyarázza a jelenséget, vagy a megértésével menteni is tudja?

—• Inkább magyarázom. Nekem ugyanis az a véleményem, hogy valóban megfelelni bármilyen feladatnak nem lehet úgy, hogy máma itt, holnap ott van az ember. Élni? Éldegélni? Azt lehet. De igen gyönge becsvágyra vall, ha valaki élethosszán ennyivel is beéri.

— Nem hiszem, hogy etikai felfogásával túl népszerű lett volna.

— Emiatt azért pillanatig se fájt soha a fejem.

— Azért se, hogy életműve igen sok más ember életművébe olvadt bele?

— Nézze, amolyan lelki levelező barátságféle fűz egy előadóművészként is kiemelkedő színművészünkhöz, aki egy alkalommal igen vegyes összeállítású előadógárdával járt nálunk. Ez a művész akkor arc nélküli városnak nevezte Dom- bóvórt. Amikor én díszpolgár lettem, ő Kossutíh-díjat kapott. Gratuláltam neki a kitüntetéshez, s megírtam, hogy már nem annyira arc nélküli ez a város. De ebben nekem, meg a hozzám hasonlóknak csak annyi a szerepünk, mint a szőttesben a felvető szálnak. Nem mi adjuk a színt, de szolgáljuk a szőttes tartósságát.

— Megkérdezhetem, mivel tölti a napjait?

— Pihenéssel és azzal, amivel aktív koromban kevesebbet tudtam foglalkozni, a háztartássá!. Láthatta, most is a konyhában foglalatoskodtam. Szeretnék készen lenni, mire megjönnek a gyerekek. Különben most majd arra is több időm lesz, hogy meglátogassam őket. Borzasztóan szeretnék már nagymama lenni. De a nagyobbik lányom, aki jogot végzett és a pénzintézeti központban dolgozik, nem érte be csak a jogi doktorátussal, három idegen nyelvből is államvizsgázott. Lékötötte eddig a tanulás.

— Hogy-hogy egyik gyerekük se választotta az orvosi pályát?

— Mert egyiket se erőltettük az orvosi pályára. Látták, mit jelentett édesapjuknak az orvosi gyakorlat, nekem az egészségügyi ellátás szervezése. A

kisebbik lányunk egészségügyi szakiskolát végzett és ez után, saját elhatározásából végezte el az egészségügyi főiskolát. Ő védőnő Budapesten. S mivel rájött a tanulás ízére — ami egyáltalán nem volt rá jellemző, míg gimnazista volt — most szociológiát szeretne tanulni.

— Beszélhetnénk kicsit az életkörülmények változásáról?

— Gondolja, hogy ez érdekes? Dombóvár fejlődését olyan sokan ismerik. Azt hiszem a hazai fiatal városok között Dombóvárnak nincs szégyenkeznivalója. De azoknak sem, akik a város arculatát kialakították. Jó itt élni. Hogy is mondjam? Már érdemes együtt öregedni a várossal. iHát persze, nem passzívan. De az is elég közismert, hogy a dombóváriak lokálpatriotizmusa nem tűri a tétlenséget.

— Mikor idekerültek, nem jártak el innen színházba, hangversenyre, vagy vásárolni?

— Ritkán, mert a munka nem engedte meg. És a vásárlás... Már maga is elfelejtette volna, ihogy az ötvenes évek senkinek se jelentették a nagy személyi beruházások időszakát? Mint annyian még, mi is nagyon szerényem éltünk. Aztán amint javultak a körülményeink, úgy nőtték a gyerekek iskoláztatásának, szárnyra bocsátásának költségei. Nem panaszkodhatunk, de akármilyen hihetetlen, máig is adósa vagyok magamnak egy irhabundával.

— Ha most kellene választania, ugyanezt az életutat választaná?

— Azt hiszem, kitartanék a gyermekgyógyászat mellett. Félre ne értse, nem azért, mert megbántam azt a több mint negyedszázadot, ami az életemből Dombóvárnak és környékének egészségügyi ellátásába, közegészségügyi fejlődésébe épült bele észrevétlenül. De a szervezői murika más, mint a gyógyítói. Szép jövőt jósoltak nekem annak idején Pécsett, gyermekorvosként. Már nem tudhatom meg, hogy ez okkal történt-e, vagy csak rokon- szenvből...

— Mi a véleménye, napjainkban könnyebb már valamivel annak a nőnek, aki vezetésre mer vállalkozni?

— Nem. A nőnék változatlanul többet kell produkálnia, de nemcsak a munkában. Rendszerint napjainkban is a nő mond le például a férje javára a teljes értékű önmegvalósításról. Mert nemcsak feleség, hanem anya is. S ha most eszébe jutna megkérdezni, hogy meddig lesz így, csak azt felelhetném, nem tudom. Léhet, hogy 15—20 év is kell még e vonatkozásban a szemléletváltozáshoz.

— Mit tanácsol azoknak a nőknek, akikben megvan a bátorság arra, hogy vezetői posztokat vállaljanak?

— Azt, hogy követeljék ki maguknak azt a szakmai, erkölcsi támogatást napi munkájukhoz, amire szükségük van, mert a jó ügy érdekében nemcsak szabad, kell is egy kis erőszakosság.

— Úgy látom, akaratom ellenére elfárasztot- tam. Zavartalan pihenést kívánok és még sok boldog születésnapot!

LÁSZLÓ IBOLYA

Fotó: Magyarszéki E.

Múltunkból A véletlen gyakran segíti a kutatókat. Olykor hosszú évekig keresnek, kutatnak, s nem találják a keresett tárgyat, s más esetben pedig szinte belebotlik az ember. Hosszú időn át gyűjtötték a szakemberek a „Tolna megye sajtóbibliográíiájá"-hoz az adatokat, sok minden előkerült. Már-már úgy hittük, hogy minden adat, ami sajtótörténeti jellegű, ismert. S ekkor került elő egy kisalakú, megsárgult, el- rongyolódott újság, amely 1930. december 31-én jelent meg, a kiadásért a Szekszárdi Zene Egyesület volt a felelős, készült a Kaszás Sándor-féle nyomdában. Az újság címe: Muzsika, 10 fillérbe került, a terjedelme pedig 16 oldal.

Ez az újság elsősorban a város zeneéletével foglalkozik. Nagy terjedelmű cikk ismerteti a Szekszárdi Zene Egyesület történetét. Megtudjuk belőle, hogy néhány lelkes zenebarát 1927-ben kezdte a szervezkedést: Borgula Ede, Gaál József, Hemmert János, Hirt Ferenc, Hoffmann Lajos, Kaszás Endre, Marth Ilonka, Sápszky Andor és Theisz Lőrinc. Ök kérték fel Be- rényi Istvánt a karnagyi tisztségre. Hamarosan új tagokkal is gyarapodott a kezdeményezők tábora. Megtudjuk, hogy nagy nehézségbe ütközött a próbák helyének biztosítása. Ezt úgy oldották meg, hogy az egyik kisiparos, Theisz Lőrinc felajánlotta műhelyét a rendszeres próbákra. Nem volt természetesen kiváló akusztika, de ez akkor másodrangú kérdés volt. Lényeg, hogy összejöhettek és muzsikálhattak. Nem sokáig váratott magára az első bemutatkozó hangverseny sem. 1928. februárban történt, hogy a polgári körben — egy Katalin-est keretében — léptek dobogóra a szekszárdi dalkör műsorának keretében. 1928-ban elkészítették az alapszabályukat, amit soron kívül jóváhagytak részükre.

A Szekszárdi Zene Egyesület 1928. augusztus 27-én tartotta alakuló ülését. Megválasztották a vezetőséget és a 28 tagú választmányt. (A választmány magas száma arra utal, hogy valóban szinte tömegmozgalommá lett a zenélés a megyeszékhelyen.) S egymást követték a fellépések. Ök szolgáltatták a zenét a szekszárdi iparoskor székházavatóján, felléptek az Országos Gárdonyi Géza Irodalmi Társaság rendezvényén, a MANSZ kultúrdélutánján, 1929. november 7-én adták az első önálló estet, ezt követte az 1930. január 4-i fellépés. A második önálló műsorral 1930. május 8-án léptek a közönség elé a Szekszárdon a szálloda emeleti nagytermében. A május 20-i könyvnapon is az ő muzsikájukat hallgathatták a megjelent ünneplők. S néhány hónappal később előadták harmadik önálló műsorukat. Mindig nagy sikerrel.

A „Muzsika” vezércikkét dr. Halmos Andor írta. Az újság — tekintve, hogy Szilveszter napjára jelent meg, telve van vidám írással, élcelődéssel. Több apró hír is található a lap hasábjain. (A cikkeket három hasábra tördelték.) A kisiparosok és kiskereskedők hirdetései Is olvashatók. Valószínűleg ezek tették rentábilissá a megjelenést.

Az újság megjelent számából ennyit tudhattunk meg a megye- székhely egykori zenei életéről. De tudjuk, hogy a Zenei Egyesület továbbra is fennmaradt. 1933. május 7-én tartott hangversenyén többek között a Rá- kóczi-nyitány; Dvorzsák: Humo- reszk, Strauss-keringők; Lehár: Mosoly országából egyveleg ; Fu- dik: Az ezred gyermekei - induló szerepelt.

1938. március 13-án a megyeháza dísztermében adtak nagy sikerű hangversenyt. Ekkor Suppé-, Schubert-, Grieg-, Massenet-, Leoncavallo-, Hubay- és Kacsóh-, Kodály-, Erkel-, Lehár- számokat tűztek műsorukra.

A háborús évek visszavetették a zenei életet a városban. A háború nem kedvezett a zenének. A felszabadulás után is csak nehezen indult. Az embereknek elsősorban a megélhetés volt a gondjuk. De a fennmaradt dokumentumok arról számolnak be, hogy már 1947-ben sikeresen szerepeltek a szekszárdi zenészek. Az év végi hangversenyen már ismét gazdag műsort mutathattak be. Ekkor Mo- zart-művek szerepeltek műsoron. 1948-ban, a szabadságharc centenáriumának évében fellépést fellépés követett. Talán ekkor volt a Zenekedvelők Egyesületének a legsikeresebb éve.

Mindezeket annak ürügyén mondottuk el, hogy előkerült egy családi levéltárból a Muzsika című Tolna megyei újság.

„MEG KELL TÖRNI”

A MAZAIAKAT

A Magyar Tanácsköztársaság leverése után, azokat, akik csak „kisebb” szerepet játszottak az eseményekben, elbocsátották munkahelyükről. Vehették az emberek a vándorbotot, s kereshettek munkát. Nem szívesen fogadták fel sehol az ilyen embereket, félve, hogy a munkaadó ellen lazítanak. Egy munkahely azonban szinte válogatás nélkül fogadta az embereket, ez pedig a bánya volt. A bányászok ekkor még a kivételes törvény hatálya alatt dolgoztak, s még költözködési joguk sem volt. A Tolna megyei bányákba is jöttek munkát keresni. Fel lis vették őket. Ez egy idő után feltűnt dr. Hagymássy járási főszolgabírónak is. 1920. június 9- én a bonyhádi főszolgabíró feliratot küldött a megye alispánjának, ebben a következőket írta :

„Folyó hó 8-átV a Keresztény Behozatali Társaság Bányavállalat iparvasútjának közigazgatási bejárása alkalmával azon meggyőződést szereztem, hogy a mindjobban szaporodó munkáslétszámmal bíró vállalat annyi idegen, más bányavállalattól elbocsájtott munkást alkalmaz, akiknek megbízhatósága kétes, hogy úgy_ politikai tekintetben, mint a közbiztonság szempontjából szigorú ellenőrzésük és fegyelmezésük feltétlenül szükséges.

Ezenkívül közismert tény, hogy Máza község túlnyomó részben kommunisztikus hajlamú bányamunkás és kisházas lakossága is a legnagyobb mértékben megbízhatatlan, erőszakos, fegyelmezetlen népség, melyet a konszolidáció érdekében meg kell törni, mert azokból belátás, rend, nyugalom enélkül nem várható.

Kérem ennélfogva hathatós támogatását, hogy Máza község egyelőre egy legalább öt főből álló csendőrséget kapjon, mely egyelőre rekvirált lakásban, azután pedig a bányavállalat által építendő házban lenne elhelyezve, mely iránt a vállalat kötelező nyilatkozatot tett, amit egyidejűleg a szárnyparancsnoksághoz megküld- tem.”

Az alispán a kezdeményezéssel egyetértett, azt továbbította az illetékes hatóságoknak. Csendőrséget azonban ekkor nem kapott a község, de arra jó volt a főszolgabíró akciója, hogy Máza községben az eddiginél többször jelentek meg a csendőrök, hogy „betörjék a fegyelmezetlen” mázai bányászokat. Hiábavaló kísérletnek bizonyult. A Horthy- rendszerben számos esetben léptek fel a mázai bányászok a munkaadókkal szemben.

K. BALOG JÁNOS