Tolna Megyei Népújság, 1982. március (32. évfolyam, 51-76. szám)
1982-03-13 / 61. szám
1982. március 13. A ^NÉPÚJSÁG Az Ascota brigád Arany jelvény háromszor Csillag Józsefnek hívják a TOTÉV Ascota brigádjának egyetlen férfitagját. Az asszonyok, leányok így a mai „föl- állásban'' tíz éve együtt dolgoznak, háromszor nyerte el a brigád a szocialista munkaversenyben az arany jelvényt, a brigádnaplóik száma pedig több, mint ahányon vannak. Jár az idő, szaladnak az évek a brigád fölött is, és ezt azon is lemérik, hogy egyre több géppel kell dolgozniok, gyarapodnak a számok, amelyeket fel kell dolgozni, s az anyagkönyvelésnek nem szabad tévedni, mert annak a gazdálkodási nyereség csökkenése lehet a következménye. nyilvántartás kezelésénél, a TO- TÉV-esek saját módszert dolgoztak ki, ez áttekinthető. Úgyszintén számos ötletet valósítottak meg a leltári anyag feldolgozása során. Elképzelhető, hogy félmilliárd forint termelési értéket produkáló vállalatnál mennyii anyagot kell év végén leltározni. A harmadik témakörZsoldos Aurélné osztályvezetővel beszélgettünk a szocialista brigád munkájáról. — Mindenekelőtt azt szeretném elmondani, hogy vállalatunknál megbecsülése van az irodai dolgozóknak, fontos, a termelés részeként tartják számon munkánkat. A számviteli osztályunk beépült a gazdaság- vezetés munkáját előkészítő döntési rendszerbe, hiszen a mi utólagos, értékelő adataink is szükségesek a jobb munka- szervezéshez, a hatékonyabb kivitelezői munkához. A brigád lényegében két részből áll: a főkönyvi csoport és az anyagkönyvelés, az előbbinek négy, az utóbbinak öt személy a tagja, s még külön az osztályvezető és a helyettes és persze Csillag József. A bizonylati rendszer korszerűsége lehetséges helyi kezdeményezés után is, de úgy is, hogy az irodalomból, más vállalatoktól vesznek példát. A Az anyagkezelési csoport tagjai Csillag József fogyoeszköz-nyüvántartó ben, a mérlegkészítésnél is sok olyan sajátos munkafogást alakítottak ki, amelyek könnyítik a brigád tagjainak munkáját, az értékelést gyorsabban végezhetik el. Nem nehéz a könyvelői munka - mondják azok, akik még nem ültek gép mellett, akik csak a négyszer-forint-filléres, tartozik-követel lapokat ismerték. A munka nagy szellemi igénybevétellel jár. Egyik-másik gépnél például harminc percnél nem szabad tovább dolgozni — a monotónia, a gép zaja, és a rendkívüli koncentráció megviseli a dolgozót.- Különösen zárások idején van nálunk sok munka — tájékoztat Sipos Mária brigádveze- tő-helyettes. - Gyakori, hogy túlórázni kell, mert a munkánkhoz az adatokat késve kapjuk, de nekünk időre kell továbbadni a számadásokat. S persze túlóra, az nem is túlóra, hanem csak túlmunka. Van, amikor úszik a szabad szombat, volt rá példa, hogy vasárnap is bent voltak, tették dolgukat munkatársaim, persze az osztályvezetővel az élen. Egyébként ez a brigád évek óta arról nevezetes, hogy nincs kötött munkaideje. Csak annyii, hogy reggel tízig be kell érkeznie mindenkinek, hogy mikor távozik, és a heti munkaidejét milyen beosztásban tölti le - saját munkájától függ, azaz ha reggel hatkor kezd, akkor bent tartózkodhat akár este hatig iis, de másnap előfordul, hogy csak éppen „megmutatja” magát. Nem lazítja ez a munkarend a fegyelmet? A vezetőt és a beosztottakat — a brigádot — nem érik ezért támadások? — Nem gyengébb a munka- fegyelem nálunk, mint más osztályon. Amikor bevezettük ezt a munkarendet, már jó ideje szocialista brigádként dolgoztunk — mondja Zsoldos Aurélné. — Volt „múltunk”, elismerGépterem, könyvelőgépekkel és kezelőikkel, előtérben Zsoldos Aurélné ték addigi tevékenységünket, bizalmat kaptunk a vállalat vezetőségétől. 'Persze, a kettős könyvelést már maguk mögött tudják, hiszen egyre 'korszerűsítik a munkát, különféle hazai és külföldi gépek vásárlásával. A nagy lépés majd az lesz, ha a szekszárdi SZOV megkezdik a munkát. Elsőként jelentkezett a TOTÉV ennél az új cégnél, hogy a teljes anyagkönyvelést átadják. E munka szakszerűbbé tételére szervezési csoportot alakítottak a vállalatnál, idén január elsejével. Valójában az lesz a helyzet, hogy a kezdeti időben párhuzamos könyvelés folyik majd: az Ascota brigádnál; a szervezési csoport által pedig a SZOV-nél. Tapasztalatok bizonyítják, hogy minden számítógépes rendszernél az első időszakban jó, ha párhuzamosságot tartanak fenn. Szűk irodákban, zümmögőzörgő gépek között dolgozik a TOTÉV Ascota brigádja, amelynek tagjai a szocialista munkaversenyben minden évben kimagasló eredményeket érnek el. PALKOVÁCS JENŐ Fotó: CZAKÓ SÁNDOR. H agas korú anyám nyaranta szülőföldemen gazdálkodik. Télen nálam kuporog. Hanem februárban, ahogy ablakán benéz az első felhőtlen nap, fogja az ajtó kilincsét. Izgalmán látom, hogy menne hazafelé. Számolja a napokat. Busáné- nak odahaza ilyenkor már csipognak első kelésű csirkéi, Honráth- nénak néma kiskacsái. Ö meg itt téblábol a városi lakásban tétlenül. Mondja is: — Mennék, fiam! — Hideg van még, a föld fagya sem ereszt. — De hát Dudásáénak választási malac rölög már az áljában, Recskiné húzza a rónát a máknak. Pirongatom, mert a szép szavas marasztalás nem fog rajta. — Talán most akarsz meggazdulni? Magatok-biró korotokban annyi volt a földetek, ami a körmötök alá akadt. Hanem most, herelölded a kevermesi határban, répatáblácskád Kunágota szájában, cirkod a dombegyházi kertek alatt. Semmi ésszel mondható nem fog rajta. Áprilisban már költözünk. Azután nagy rohantomban, szinte csak úgy egy-egy fél napra esek haza nyolcvanéves anyám látására. Háza körül tengernyi férfikéz után kiáltó tennivaló. A kémény kalaptégláját szétszivta a fagy, csörmelékje eltömte a lüstjáratot. A nagykapu leesett a sarokvasáról, a kerítéseket kutyák, disznók luggatták át. Kapok ásóra, kapára. Ám az ásó nyelét téli álmában megették a szúvak. Na, egy jó logású nyelet belé! Fogom a baltát. Életlen, mint a bot. Elő a köszörűkövet. De annak teknőjében nem áll meg a víz. Fenekelni kell. Kapom a fűrészt, hogy deszkát vágjak hozzá. A fűrészről az egerek leették a madzagot. Megelevenedik a népmeséi világ. Ugrok a boltba, a spárgára nemet intenek. Megyek a kenderlöldre, de harsogó zöld a levele. Sötétedik, amikor fáradtan leülök a falu hónaljában. Gondolatban körülsántikálom. Bajok nékül is szeretem akárhányszor birtokba venni. Itt minden az enyém. Minden gondja, baja, öröme. Semmim sincs benne. Csak az emlékeim. Érhetek haza olykor akár késő éjszakai órákban, lefekvés előtt körülfutom. Minden a helyén? Szorongok. Lélek- száma csökken. A lakosok szaladoznak széjjel. Máshová húzza őket az élet. Bár sokuknak magam nyújtok segédkezet. Hogy a jó eszűek el ne kallódjanak. De más kijáratokon is elszivárog a fiatalja. Sajnálom. Kár ezért a szorgalmas, meleg égaljú faluért. Fájna, ha elmúlás környékezné, ha paréj verné löl az udvaruk földjét, ha bedeszkáznák egykor értelmesen néző ablakszemeit házainak. Ragaszkodásom selyemszálaival szeretném együtt tartani, megújítani, paradicsomi állapotokat palántáim belé. Megtartó meleget lehelek magamból, hogy megragasszam őket. Tudom, jámbor óhajok. Nemcsak megüresedett házak árválkodnak az utcákban, újonnan épültek is feszítenek. Hanem a kupái határoknak háttal, a falu legvégén, holdvilág derengésében révülök rá egy félig lerombolt épületre. De hisz ez volt a szegényház! Riadt arcok suhannak föl a romok közül. Csupa Julis néni. Időtlen korú, csont, bőr. Mosolytalan, egy- pöndölyös, mezítláb járó. Tiszta. Téglával súrolta kezét, lábát. Senki sem tudta, mi a böcsületes neve, honnan került közénk. Megbízásból zsebkendőbe kötött három tojással is elment a mesz- szi tiz kilométerekre lévő piacra. Fáradalmát olykor köcsögnyi aludttejjel is honorálták. Panaszkodni nem hallotta senki. Neki is lehetett pedig élettörténete, vágya, szomorúsága. Temetéseken ő vitte a fátyolos keresztet, amiért a gyászkendőt, a karjára akasz- tottat, magáénak tudhatta. Többre nem vihette. A jövedelmező siratóasszonyságot nem érhette el. Lehet, hogy pipiskédéit utána? Miből élt, nem lehetett tudni. Nem koldult. Ami ételneműt naponta a kötényébe löktek, hazavitte, a karólábú ágyakkal teli rakott tágas szobában társaival megosztva ette. Mögötte Kuka Béla arca sejlik föl. Böcsületös neve, foglalkozása volt. Jókezű kovácslegénynek ismerték, aki az üllőt úgy tudta megcsöngetni, tüzes vasaiból a felsistergő szikrák virágcsokrokba rendeződve kápráztatták a keze munkájára várókat. Egyszer, okát senki sem tudta adni, megcsábult. Márminthogy megbolondult. De a népek szerették, a goromba szót Kuka Béla mentségére szépítették. Amikor megcsábult, a szerszámok többet nem engedelmeskedtek neki. Kipityogott a kezéből a hidegvágó, a menetfúró, a lovakra fordítva akarta fölverni a patkót. Kovács- fujtalója kigyulladt, attól leégett a műhely. Keserves tehetetlenségében idős anyját verte napjában többször is. A szomszédok fenyegették: — Megállj, mert téged is megver ezért az isten! Attól kezdve kicsi házuk egyszem ablakát párnával tömte el, hogy ha pülöli az anyját, meg ne lássa a mennyben lakó. Hangtalanul cselekedett. Nem tudott beszélni. Innét Kuka a neve. Amikor őszülő fejjel az anyjáról is elárvult, magában nem tudott élni. A község szegényei közé esett, a sinylődőbe. Hirhe- dett nagy erejét semmire sem használta. Nyaranta kidöntött faderékon ült, csalinak megnyálazott lába szárán logdosta a legyet. Kupacba dobálta. Dicsérték. Hasznosnak tartották. Miből élt? Nem tudni. Dolgozni, lopni nem járt. A szegényház udvarából mint község halottját, festett koporsóban kisérték utolsó útjára. A kántor seppegve imádkozott fölötte, csak a temető kisharangja jajveszékelt érte. — Ringy-rongy, ringy-rongy — kiabálta. Jobb halottak után a templom harangjai kondultak. — Ködmön-mente, ködmön-mente! Selyem-bársony, selyembársony! — adták tud túl mindazoknak, akiket illetett. Pucor Jani. Annak is volt tisztességes neve. De mivel csak böndöje megtöltésével vergődött világéletében, hát ezt a nevet ragasztották rá. Valamikor haspártiságát érteni lehetett. Községi hivatalt viselt az apja. Sintérül szolgált. Disznóvészkor könyékig járhattak a zsírban. Amikor a tápláló szülék elhaltak, Pucornak nem volt akkora észbeli képessége, hogy a magas hivatalt elörökölje. A község szegénye maradt. Annak törvénye szerint élt. Esténként szerényen húzódott meg a kocsmazugokban, érdeklődő szemmel nézte az italozókat. Soha nem kért semmit. De ha kínálták, megitta a lúgot is, csak forró ne legyen! A kocsmárosok kegyeletesen öntögették össze neki g sört, bort, pálinkát, ami darabban maradt záróra után. Pucor bevette. Olykor haza is vitt belőle a többieknek. A szerencsétlenek furcsa viselkedése könnyen tolta szánkra csúfolásukat. Ám a felnőttek egy-két pofonnal téritettek bennünket az egyenes útra. Mondták: még mi is oda kerülhetünk! A község nem engedte őket koldulni. Azt szégyellte volna. A Vilimek. Elevenen hussan föl emlékük a félig lebontott ház porködeiböl. Az eltartó apa tudós kanásza volt a falunak. Kint lakott a legelő szélére rakott pásztorházban. Valami külföldről vásárolt, Szultán nevezetű törzskan halálra pocskolta. Sok kiskorú gyerek maradt utána. Leginkább lányok, akik apjuknak bojtárul szolgáltak, de ott cseppent még egy éppen járni tanuló kisfiú is. Gyásznak gyász, meg gond. Szaladni új kanász után. A falu két napig sem maradhat pásztor nélkül. A kijárás disznók széthányják az ólakat. Az új pásztornak meg lakást kell adni. Így az árvák beköltöztek a szegényházba. A lányok — a természet törvénye szerint — fölserkentek, férjhez mentek. A fiú? Ahogy fehér fotópapiron csöndeskésen hivódik elő a kép, úgy jelenik meg előttem a maga valóságában. Félárbocos fehér gatyaszárban, nyakatlan kötött ingben, mint aki most kelt ki az ágyból. Méterekre áll meg előttem, köszön. — Hallom, a kutya fog valakit. Órahosszája látom, nézi a házam. Előbb nem ismertem meg, bátyám! — Én sem magát, ne is haragudjon. — Nem csudálom. Amikor maga elment, bugyuta kötök voltam. Az idő elkötyög fölöttünk. Én vagyok a kis Vilim. — És itt lakik? — Itt, itt lakok családostól a magaméban. Ahogy a szarvára fogyatkozott hold, meg a távoli lámpa- lüzérek derengésében kérdő szemöldököm fölszalad, emberem szava megered. — Na, igen. Maga erről nem tudhat. A ház úgy az enyém, hogy megvettem. Tiz év óta itt állt, romlásnak indulva, lakatlanul. A falu tartogatta, hogy köllhet ez még. De lakót az élet már nem teremt belé! Erőszakkal sem lehetne embert belehajtani. — Én meg, bár nem itt születtem, itt csöpörödtem föl, vágyódtam rá. Mikor a tehetségem kinőtt, mégvásároltam. Belülről raktam egy új házat, olyat, amiért nem kell elpiruljak. Mert amúgy nehézgépkezelő vagyok. Építettem. Szégyellje magát az élet, ráöl töm a nyelvemet! — Most, ahogy a romokat bontom, helyére tágul a kiskert. Szilvalákat ültetek oda. Apám, nyugodjon, szerette a szilvát. A magáéról nem szedhetett soha. Néha a férgeséből löktek néki egy-egy kalappal a gazdák. Most majd, ha esszük a termést, rágondolunk. — Szóval akkor nem kell többet szegényház? — Hát hogy köllene, kinek köllene? — Ebben biztosak lehetünk? — Rajtunk nem múlik! Kezet rázunk. Sietős a dolgom. Madzagot fonok a fűrészre, deszkát szabok, vizesvályút lenekelek, baltát köszörülök, ásónyelet faragok, leállítom a kerítésoszlopokat. Azóta nem járnak át anyám kertjébe a szomszédok jószágai. Szikszói Károly illusztrációja
