Tolna Megyei Népújság, 1982. március (32. évfolyam, 51-76. szám)

1982-03-20 / 67. szám

1982. március 20. rtÉPÜJSAG 5 Népművészet Nincs vasárnap népművészeti vásár nélkül, nincs olyan szá­mottevő esemény - filmfeszti­vál, könyvhét, ifjúsági találko­zó -, amelynek „járulékos ele­meként” ne szerepelne a nép- művészeti kirakodóvásár. Jár- tomban-keltemben látom, he­tenként több meghívón olva­som, messzi megyék városainak művelődési intézményei is kül­dik tájékoztatóikat meg plakát­jaikat, tudatva, hogy náluk ek­kor és ekkor népművészeti ki­rakodóvásár lészen. Nem ellenzem a népművé­szeti vásárokat, bemutatókat, a magyar népi művészet kincsei­nek ilyen módon való széles körű bemutatását és terjeszté­sét, de szeretném hangsúlyoz­ni a népművészeti jelzőt. Még akkor is, ha a népművészet és a népi iparművészet mindin­kább összemosódik, s ebben a f közeledésben mind kisebb teret kap az első fogalom, és mind nagyobbat az ipari jellegű te­vékenység. örömmel látom, hogy egyre jobban érdeklődnek a népművészet iránt, ugyanak­kor aggódva figyelem bizonyos vadhajtások növekedését, olykor burjánzását. A népművészeti alkotások iránti érdeklődés nemcsak va­lamiféle társadalmi izlésválto- zást jelez, nemcsak a bartóki tiszta forrás kereséséből fakad, hanem közrejátszik be/ine litt- ott a divat is. A divat pedig múlandó. Valami kampánysze­rűség, valamiféle időszakos lel­kesedés tapasztalható a nép­művészet tiszta forrásából való merítéseinkben. Már közhellyé silányult a vi­déki házak kifosztása, azaz a régi népi kerámiák, használati eszközök felvásárlása és a vá­rosi házak velük történő díszí­tése. Ebben is több a divat, mint a szülői, nagyszülői kör­nyezet iránti nosztalgia, és az őszinte tisztelet az ősi népi művészet iránt. Legalábbis, ami társadalmi méretű lakáskultu­Nem lehet Nincs megrázöbb, mint a gyermekhalál — mint egy gyer­mek értelmetlen, szörnyű elmú­lása. S ha erőszak, ha torz és iszonyú indulat mozdította a gyilkos kezét, még megválaszol- hatatlanabb a kérdés: miért tehette? Miért nem lehetett megoltalmazni a piszkos indu­lattól, miért nem lehetett biz­tonságosabbá tenni a hazave­zető útját annak a gyermek­nek? Gyermekéletet kioltó bűn- cselekményekből akadt — saj­nos - néhány az utóbbi esz­tendőkben, hogy most csak a gyermekeit meggyilkoló, azóta már méltón megbűnhődött mis­kolci férfi esetére, vagy a ceg­lédi, az egész országot meg­rázó gyermekhalálra gondol­junk. De beteges vágyak, nemi elferdülések is követelhetnek néha gyermekáldozatot. Jólle­het, nem gyakoriak ezek a bűn- cselekmények, a közvélemény — benne is elsősorban a szülők, nevelők - sokszoros felháboro­dással és a megelőzés útját ke­reső elhatározásokkal kíséri a tettesek bűnhődéséig vivő útját. Legyen szó lakótelepekkel tűzdelt, több tízezres lakosú vá­rosról, vagy nagyközségről: ve­szélyek is leselkednek a gyer­mekekre. Orvosi, pszichológiai megfigyelések igazolják, hogy a modern kor életritmusa, a ki­sebb csoportokban előforduló nemi szabadosságok, másutt a lelki folyamatok elferdülése előidéz olyan magatartást, amely veszedelmet jelent. A ko­rábban a maguk körében min­denkit ismerő lakóközösségek lazábbakká tettek szinte min­denütt. Emberek - egymás kö­zelében élők - alig, vagy sem­mit nem tudnak egymásról. Já­rási orvostól hallottam az egyik alföldi megyében: visszavonha­tatlanul vége annak a korábbi állapotnak, amit az ő körorvos apja még természetes jelenség­vagy üzlet? ralis cikké történő „átminősíté­sét” illeti. Hovatovább az ere­deti népművészeti remekek el­tűntek, újraszületésük — nem illik azt írnom: újratermelésük! — szinte teljesen megszűnt, hi­szen a parasztember már nem maga készítette fadobozban tartja borotváját, a villanypász­tor nem farag botot, stb„ szük­ségleti cikkeit nem magának gyártja a nép fia, és vágyait, álmait nem vési-faragja fába- szaruba. Igen kevesen ápolják már a népművészetet, ám an­nál többen lettek népi iparmű­vészek, azaz a népművészetre épülő tisztes kisipar művelői. Ez a megkülönböztetés nem kíván valamiféle rossz minősítés vagy megszégyenítő hátrább sorolás lenni, pusztán ténymegállapítás. Megbecsülést érdemlő tisztes népi iparművészek mellett ügyeskedők is beállnak a sor­ba, és a népművészeti kirakodó- vásárokon hovatovább nem népművészeti alkotás, hanem inkább népi liparművészeti mun­ka kínálja magát, nem ritkán olyan tömeggyártás« ízzel és jelleggel, hogy az effajta vásá­rokon járkáló ember el kell, hogy gondolkodjék. A népművészethez igen közel álló iparművészeti értékek mel­lett ott vannak a sátrakban a már teljesen iparszerűen termelt tömegcikkek is - például a bőr­műveseknél a szíjból font kor­bács, s feltűnnek olcsó bazár­áruk, helyenként giccsek, érték­telenségek is. Nem egy népmű­vészeti kirakodóvásárnak hirde­tett eseményen lehettünk - és félő, hogy a jövőben még in­kább lehetünk — tanúi ilyesmi­nek. Vigyázzunk hát! Kár len­ne a népművészetből táplálko­zó népi iparművészet egyszerű vásári portékává devalválódá­sát, a népművészeti kirakodó- vásároknak pusztán kereskedel­mi eseménnyé züllését szótlanul néznünk. BENEDEK MIKLÓS őrt állítani nek tapasztalt: mármint hogy egy falu, sőt akár egy járás te­rületén ismerték egymást nem­csak a közvetlen szomszédok, hanem a település egész lakos­sága. A káros-kóros indulatok sem maradtak rejtve ezekben az egykorvolt közösségekben. Egy Miskolc vagy Kecskemét nagyságú település lakosság szempontjából ma ismeretlen terület, bejáration föld. A nagy lakótelepeken sokszor az egy emeleten lakók sem tudnak semmit egymásról.' Újfajta szülői, pedagógus­magatartásokat igényelnek ezért is a megrázó bűnesetek. Elsősorban a mainál következe­tesebb családi fegyelem kiala­kítására intenek: például arra, hogy a gyerekek útja az 'isko­lából, a napköziből elsősorban és ellenőrizhetően az otthonuk­ba vezesssen. De másként is: az idegen, az ismeretlen személy iránti tartózkodó magatartás kialakításával, az iskolai neve­lésben pedig az emberismeret, az utcai viselkedési szokások kellő formálásával. Akadnak ezek mellett olyan teendők is, amelyekkel sok helyütt megelőz­hetők a veszélyhelyzetek. A ma­gasházakban a kapuk, a tető­átjáró zárva tartása, a pincék, a tárolók csukása, általában a lakótelepi közös helyiségek szemmel tartósa, rendszeres el­lenőrzése is elmulaszthatatlan kötelessége elsősorban a ház- felügyelőnek, a lakóbizottsóg tagjainak és mindenkinek. Sokáig gyűrűznek - méltán - egy-egy tragédia hullámai beszédtémáink sorában. A meg­előző cselekvést fontolgatjuk, az említett elővigyázatossági szabályokról is szó esik a leg­több helyen. Komolyan kell ven­ni ezeket, mert - s ezt minden­ki tudja, érti — sohasem lehet minden gyermek mellé őrt állí­tani. Üueghazban, parkban, erdőn Ki gondolná, hogy a külön­böző korokat az építőművészet­tel és más művészetekkel együtt a kertkultúra is mennyire jel­lemzi! A reneszánsz geometri­kus alakzatai, a barokk kertek nyírott bokrai, a biedermeier miintás díszkertjei a kor embe­rének szellemét tükrözik. A mai kertek sajátja a praktikum: a tereken, a házak előkertjeiben, az intézmények körüli kis par­kokban a géppel nyírható fü­vet évelő növények, cserjék, ta­lajtakaró örökzöldek szakítják meg. A sok-sok bíbelődést igénylő ezerszínű egynyári pa­lántákat már csak néhány he­lyen ápolják az üvegház mele­gében, hogy aztán májusban, a fagyok elmúltával a terek ágyá- saiba ültessék. Dombóváron, a városi kerté­szetben azért még mindig gon­doskodnak arról, hogy a várost kék agerátum, sárga bársonyka, piros szalvia, fehér iberisz, pi­ros muskátli, rózsaszín begónia díszítse. A város kertészeinek 4000 négyzetméter virágfelüle­tet kell gondozniuk, és csak a belterjesen gondozott park te­rülete 25 hektár. A párás, meleg üvegházban cserepes növények díszlenek: a város központjában lévő, min­dig gazdag választékú pavilon­ba kerülnek. Akárcsak a fólia alatt nevelt vágott virágok, a szegfű, a gerbera és a diszkrét illatú frézia. A Béke park évszázados kő­ris- és tölgyfái alatt már virág­zik egyetlenegy százszorszép. A „hosszú nyakú" flamingóvirág Tulipánportré Afrikai ibolya A fóliakonténerekbe szegfűt ültetnek majd A jeltáblák alatt: egynyári palánták Fréziabirodalom VARKONYI MARGIT Tűzdelik, azaz pikírozzák a szál viapalántákal

Next

/
Oldalképek
Tartalom