Tolna Megyei Népújság, 1982. február (32. évfolyam, 27-50. szám)

1982-02-23 / 45. szám

A NÉPÚJSÁG 1982. február 23. Moziban Kiégettek, unalmasak és reménytelenek Ettora Scola filmje a cannes-i fesztiválon is díjat nyert A terasz helyett ezt a címet is kaphatta volna Ettore Scola most bemutatott filmje, utalva egy korábbirc > Csúfak, gono­szak és koszosak. Csakhogy az egy olyan téves „szegénység” fogalom ellen intézett táma­dást, amelynek hamis dicsfé­nyét évszázadokon át nemcsak vallási, hanem ellenkező oldal­ról is igyekeztek fenntartani. (A magyar filmforgalmazás annak idején az eredeti cím harmadik jelzőjét nem is merte kiírni.) A terasz viszont csupán az olasz művészeti élet nagymenőiről, esetleg, általánosítva, az egész értelmiségről mondja el a jegy­zetíró által kiagyalt címben foglaltakat. És ez már koránt­sem olyan merész vállalkozás, mint az előző. Azon pedig kü­lön el lehet tűnőd™, hogy ezút­tal színesben látható édes éle­tük miért fakóbb annál, amit Fellini csupán fekete-fehérben mutatott meg? Az ábrázoltak változtak, vagy az ábrázoló^ De hiszen reklámstílusban akár sztárparádénak is mondhatnánk a szereplőlistát: Mastroianni, Tognazzi, Trintignant, Gass- man, Sandrelli... A formával sincs baj. Kitűnő ötlet a sablo­nos, ismételt jelenet: a házi­asszony tapsol és bejelenti: „Tálalva van!" Mire a teraszról beözönlenek a vendégek. Min- dig ugyanazok, vagy majdnem ugyanazok. Mindig majdnem ugyanarról a semmiről beszél­getnek, ugyanazokat a szelle­mességeket sütik el. Még ösz- szetűzéseik is szinte hajszálra egyformák. Ezzel nagyon film­szerűen, szavak nélkül mente­getőzik a szerző: lehet, hogy kicsit összekeverem a történte­ket, az időbeli sorrendért sem vállalok felelősséget, dehát egyik party annyira hasonlít a másikra... A szinte már rituális összejövetelekről indulnak és ide is térnek vissza az egytől egyig kudarccal végződő epizó­dok főhősei. A szellemileg im- P°*.en.ss® vált forgatókönyvíró önállósult, karrierpályára állt feleségét szeretné visszahódíta­ni. A gazdag producer viszont megtartani szeretné az övét, azért hajlandó finanszírozni egy ismeretlen rendezőcske os­toba filmjét, amely mellesleg nem várt sikert hoz álmerészsé­gével. A szigorú esztétikai el­veket valló dramaturg, akinek mindig igazat adnak, de soha­sem hallgatnak rá, stílszerűen, egy televíziós díszlet műhava alatt lel alkalmat a végső tilta­kozásra. Végül az Olasz Kom­munista Párt régi — bár időn­ként mellőzött —, ideológusa, akit a pártkongresszuson is személyes problémái foglalkoz­tatnak, ugyanis 35 évi, elvtársi hűségben leélt házasság után beleszeretett egy fiatal nőbe. A témát, amelyet a kongresszus elé akart vinni, — a párt és az értelmiség viszonya —, a veze­tőség úgyis iidőszerűtlennek ítélte. A kongresszus bemutatá­sa egyébként külön pompás kis „érted haragszom, nem elle­ned” etűd. Mert felvillan ugyan a főtitkár valóságos, markáns arcéle, de a vezetőségről és kül­döttekről készült (már nem biztos, hogy dokumentumjelle- gű) portrék bizony derűsen ön­elégült nyugdíjasforma arcokat mutatnak és az egész hallgató­ságban csupán egyetlen fiatal páron akad meg a kamera sze­me. Az egész filmről az a hír terjedt el, hogy hosszú, sokszor nagyon unalmas. Ezt a néző időnként csakugyan érzi testé­nek legilletékesebb, — a mozi­üléssel érintkező -, részén. Ké­sőbbi emlékeiben azonban az üresjáratok elmosódnak és in­kább a kárpótlásul kapott szel­lemes képek és gondolatok ma­radnak meg. Például a fiatal lány alakja, aki számtalan es­télyen keresztül hiába keresi meghívóját, a ház fiát. Végül az utolsó képsorokon találkoz­nak, ám csak messziről látjuk őket és úgy tűnik, hogy nem szavakkal beszélgetnek. Furcsa kézmozdulataik - átmenetként az élénk olasz gesztikulálás és a süketnéma jelbeszéd között, -, talán azt jelképezik, hogy megtalálták a régi nemzedék kiüresedett szóscblonai helyett a kommunikáció új módját. A zárójelenet pedig azt igazolja,, hogy a polgárt- (kispolgári) tar- tolmatlanság világegységét sem állami, sem ideológiai határok nem zavarják meg. CSONTOS KÁROLY Rádió Maszekvilág? Újra rajtunk a világ szeme. A környező és távolabbi, a szocialista és kapitalista orszá­gokban egyaránt sokan latol­gatják, mit hoz az új, a ma­gán kisipart, kereskedelmet, a magánvállalkozásokat engedé­lyező, sőt, támogató magyar gazdaságpolitika. Ami ezelőtt harminc, húsz évvel elképzel­hetetlennek tűnt, ma természe­tes. Hogy miként vélekednek er­ről a környező szocialista or­szágokban, hogy van ez Cseh­szlovákiában, az NDK-ban és a Szovjetunióban, arról Nyárá- di Péter szerkesztő riporter mik­rofonja előtt szóltak a rádió ezen országokban dolgozó tu­dósítói: Fikár László, Földvári Géza és Udvarhelyi Szabolcs. A Kossuth Rádióban sugárzott kerekasztal-beszélgetésből ki­derült, hogy a Szovjetunió al­kotmánya is engedélyezi a magánvállalkozásokat, de a gyakorlatban csak egyes köz­társaságokban van, viszont ma már sehol sem tabu erről be­szélni. Egyre többeknek az a véleménye, hogy szükség van rá, így a közeljövőben e terü­leten frontáttörés, jelentős vál­tós várható. Ilyen frontáttörésről az NDK- ban a közeljövőben nem be­szélhetünk. A helyzetnek meg­felelően fejlesztik a magán­kisiparnak, a magánkereskede­lemnek a lakosság ellátását biztosító tevékenységét a ma­gánerőben rejlő kapacitás jobb kihasználásával. Csehszlovákiában április 1-től várható az új rendelet megje­lenése, amely engedélyezi a magánkereskedelmet, de csak a saját készítésű termék, vagy a kereskedő és családtagjai ál­tal gyűjtött erdei termék eseté­ben. A cseh példa kapcsán hangzott el, hogy ahol vissza­szorítják a hivatalosan enge­délyezett maszekmunkát, ott virágzik a feketemunka, a kon­tárkodás. Tehát a „magyar modell” mindezeket kiküszöbölve az or­szág és a magánember — a szolgáltatást igénybe vevő — érdekeit egyaránt szolgálja. TAMÁSI Színházi esték A hetedik A XX. századi olasz színház Pirandello mögül lép elő, s valászinüleg nincs színpadi szerző, akire többé-kevésbé ne hatott volna. Még azzal is, hogy Pirandello is szívesen föllépett saját darabjaiban, éppúgy, mint De Filippo vagy Dario Fo, akinek A hetedik című darabját látta jónak előadni a Pécsi Nemzeti Színház. A darab műfaját tekintve komédia, alcíme igy hangzik: A VII. parancsolat: ne lopj — annyit! Az olasz szerzők divatba jöttek, nem is ok nélkül, mert Ugo Bettinek éppúgy sikere van, mint De Filippónak, s Mario Fo is a siker reményében jutott színpadhoz, ezúttal másodszor ezzel a darabbal, ami azért meglepő, mert ennél sokkal jobbat is irt. A Hetedik ugyanis hiába vonultatja fel a commedia deli' arte és Pirandello teljes eszköztárát, hozzátéve mindazt, ami az abszurd színházból megtanulható, nem jó, alapjaiban el­hibázott darab. Bizarr ötletei morbid unalomba fulladnak, szer­telen csapongását alig lehet követni, jellemei elnagyoltak, szerény társadalombírálata pedig, amivel a mai olasz vezető réteget szeretné leleplezni, erőtlen. Marad a „tizenhat éven felülieknek" csábitó figyelmeztetés, de erőltetett erotikája sem tud életet vinni ebbe a fárasztóan abszurd történetbe, amit mi tagadás, rezzenéstelen arccal unat­koztunk végig. Nemcsak mi, a színészek is. Szemmel láthatóan érdektelenül járnak-kelnek a temető és a bolondok háza közötti útvonalon, Konter László rendező pedig hősi erőfeszítéssel próbálja men­teni a menthetőt, néhány egészséges ötlettel. Vári Éva, Füsti Molnár Éva, Győry Emil jobb darabot és jobb szerepet érdemel. Cs. L. Jelenet az előadásból A Bartók-vonósnégyes hangversenyéről A Bartók-vonósnégyes a vi­lág majdnem valamennyi je­lentősnek mondható hangver­senytermében, így az ENSZ-pa- lota rangos személyiségekből összetevődő publikuma előtt. .. most február 15-én pedig Szek- szárdon, a Babits Mihály Me­gyei Művelődési Központ nagy­termében, kilencvennyolc főt számláló hallgatóság jelenlété­ben Beethoven, Bartók és Mendelssohn művészetét ra- gyogtatta... Hogy kilencvennyolc ember sok-e vagy kevés? Bartók művének értői és tisztelői egykoron tán összes­ségükben sem érték el ezt a nagyságrendet: Mendelssohn­nak csupán a zenekara (saját zenekara) számlált közel eny- nyit... Ha ingatjuk is a fejünket, úgy gondoljuk, sokkal fonto­sabb volt mindennél az inter­pretáció, az atmoszféra, az ihletettség; e faktorokat te­kintve egyiknek sem lényegi meghatározója a mennyiség. Komlós Péter, Devich Sándor, Németh Géza és Mező László nagy praxissal rendelkező mű­vészek. Az igazi artisztikum harcedzettségét tudhatják ma­gukénak, ezzel együtt teher­bíróképességét, de türelmét és a művek iránti alázatát is, mert ha — ott, a teremben — a felhangzó muzsikára koncentrál­tunk, rövidesen feledni tudtunk más hangulatromboló hatást. Komlósék nem maguknak játszanak, de a közönség ke­gyeit sem keresik. Számukra egyszerűen adatik a mű, a fel­adat; ők ennek nemes értelem­ben vett szolgái, mi pedig ré­szesekké válhatunk. A vonósnégyes műfaja persze nem tartozik a legkönnyebbek közé. Nem látványos, mint egy zenekar, s a már-már túlságo­san homogénné váló hangzást szinte a matematikai algebrá­val, elvont tudományokkal ro- konítják. Mindenesetre „esszen­ciális" zenének tarthatjuk, s ez a töménység bizony próbá­ra tevő I... Valószínűleg a műfaj efféle tulajdonságai inspirálják Haydn óta a zeneszerzőket; a mű­sorban elsőként felhangzó Op. 18-as D-dúr kvartettet a még alig 30 esztendős Beethoven alkotta. Ha a későbbi, „nagy” vonósnégyesekére gondolunk (Razumovszkij, Op. 131. cisz- moll kvartett), megérthetjük, miért áldozott erre a fiatalkori opuszra csaknem másfél évet, félretéve számos más kompozí­ciót is. A koncert csúcspontjának a Bartók-darabot gondoljuk. A megszólaltatás magas hőfokát szavakkal körülírni meglehető­sen nehéz volna, ám azt el? mondhatjuk, hogy igazán méltó produkciót jelentett a szerző nevét viselő, világklasszis együt­tes rangjához mérten. Bartók II. vonósnégyese 1915—1917 között keletkezett, az I. világháború meghatározó légkörén kívül szorosabb szel­lemi környezete-közege: Ady pályakezdése (Ady-dalok), a Kékszakállú... (Balázs Béla), Lukács, Babits, Fülep, Kodály... általában a századelő ún. sza­bad szellemi áramlatainak fel­hajtó erejét halljuk vissza, mintegy zenei hangokba transz­ponáltam Mendelssohn: Esz-dúr vonós­négyese a jól ismert men- delssohni „tündérzenéket” idézte, ennyiben tehát felüdü­lést jelentett záródarabként; ugyanakkor a tökéletes előadás valamennyi együttjáróival is megajándékozott. DOBAI TAMÁS TV-NAPLÓ Nőuralom Ha van szerző, aki soha nem tiltakoznék korszerűsítése miatt, minden bizonnyal Arisztophanész az, mert szándéka szerint mindig csak azt akarta, hogy korszerű legyen. Korszerűsége két és fél évezred óta tart, vidámságából is legföljebb annyit ve­szített, amennyire kortársi célzásai elkoptak, mégis nem árt magyar fordítójának aggodalmait is figyelembe venni, ugyanis Arany János még azt is hosszan indokolta, hogy az eredeti jambikus trimetert miért cserélte lel ötös jambussal. A vaskos kifejezések szókimondóbb átültetését pedig „szerencsésebb és bátrabb" fordítóra bizta, s épp a Nőuralomban Phormisiosszal kapcsolatban, aki „nagy bozontos szakállú ember!', szemérme­sen megjegyzi: „A metaphorát nem fejtegetem". A „szerencsésebb és bátrabb" jelző ezúttal három merész vállalkozót illet, akik közül Szilágyi Ákos és Szkárosi Endre „át­dolgozta" Arany fordítását, a rendező Mihályfi Imre pedig mint forgatókönyviró, társszerzőnek jelentkezett Arisztophanész mel­lé. Most már csak az a kérdés, mi lett a vitathatatlanul merész vállalkozás eredménye? A korszerűség nem egyértelmű fogalom, főleg nem Arisz­tophanész esetében. A Nőuralom ugyanis borotvaélen jár: az államcsínyt végrehajtó nők lelkes vezére, Praxagora, a bőség közösségét akarja megvalósítani, csak éppen visszájára fordul minden, Arisztophanész enyhén konzervatív felfogásának meg­felelően, mert a nők Praxagora „demokrata tervét" a szere­lemre értik, „egész vagyonukat közjóra bocsátva". A három szerző nem érte be a Nőuralom kézenfekvő vidám­ságával, s valami rejtélyes korszerűséggel akarta felruházni a jókedvű athéni nőket. De két és fél ezer év múltán „korszerű" lesz-e egy komédia, ha a lelkes nők cigarettáznak és biciklire ülnek, az egyik szereplő pedig a közvagyont Rákosi gipsz­szobrával gyarapítja, sőt a rendező utasításának megfelelően, kérkedve mutatja, hogy valamennyien felismerhessük? Ez nem korszerűség, s ugyanakkor Arisztophanész szellemé­től is távol van, valami mást érzünk a komédiában. Arisztopha­nész ugyanis vaskosságaivaI együtt, amit Aranyunk igyekezett tompítani, életszerűbb, fürgébb, ha úgy tetszik, ledérebb, s legkevésbé sem olyan sejtelmes, mint itt néhány jelenet. Az ere­deti ötödik részében kéjsóvár vénasszonyok lépnek fel, az egyik „aljas mozdulatot" is tesz, mint Aranynál olvassuk, ezek a tv-változatban túlfestett démonok, rémítő vámpírok, holott banyákról, csoroszjákról van szó, akik a törvényre hivatkoznak: „Törvény szerint kell az olyat Tenni ma már, ha áll a demok­rácia“. Csak fél siker az újra értelmezett Nőuralom, s mindenképp jobb lett volna, ha görög szakértőket is megkérdeznek. A sze­replők teszik, amit tehetnek, mérsékelt kedvvel, inkább az elébük tett szöveget mondják, mint Arisztophanészt—Aranyt, s csak néha érezzük úgy, hogy valóban a komédiaírás atyja szól hozzánk. CSÁNYI LÁSZLÓ Nem kell mindig kaviár...? A címben feltett kérdésre az olvasó ma este immár nyolca­dik alkalommal válaszolhat, sőt a kilencedik és tizedik még hátra van. Nem bevett szokás a tv-jegyzetirók gyakorlatában, hogy egy sorozatról annak befejezte előtt mondják el gondo­lataikat, de bízunk abban, hogy itt és most ez megbocsátható. Teljesen mindegy, hogy Thomas Lieven (alias Leblanc és még valószínűleg néhány más név) ma este milyen csalafinta mó­don hagyja el a portugálok Ínyenc szakácsmesterrel ellátott, vendégszerető börtönét. Biztosra vehetjük, hogy valahogyan elhagyja. Majdnem ilyen bizonyos, hogy a 8., a 9. sőt a 10. részben is lesz valamilyen bensőséges, ágybéli találkozója a női nem e célra készségesen rendelkezésre álló egy (vagy több) képviselőjével. Loos őrnagy átejtetése legalább ilyen bizonyossággal ismét elkövetkezik, ugyanígy brit kollégájáé is. Végül Lieven megjegyzésével zárul majd az esedékes folytatás, miközben elmélázik azon a lehetőségen, hogy micsoda élvezet lesz. kalandjait elmondani a klubban... Ezek után illendő válaszolni a kérdésre, hogy kell-e mindig kaviár? Természetesen nem kell, hiszen ez sem az. A kaviár mögött nem tömegtáplálkozási, elterjedtebb népélelmezési cé­lokat szolgáló étel, hanem ínyencség rejlik. Az NSZK-ból szár­mazó tv-filmsorozat a leghatározottabban nem ínyencség, ilyen formájában azonban mégis fogyasztható. Egész egyszerűen azért, mert a nézők (velük együtt természetesen e sorok írója is) olykor és adagolva szívesen fogyasztanak sületlenségeket. A „Nem kell mindig kaviár" természetesen sületlenség a javából, hiszen a valóságban se Canaris tengernagy emberei nem vol­tak elmegyengék, se az Intelligence Service nem foglalkozta­tott szellemi fogyatékosokat, a Troisième Bureau pedig még­oly kevéssé. Az embernek tehát eszébe se jut komolyan venni azt, hogy a titkos ügynökök háborúja csak ágyakban és játék- kaszinókban folyik, de ugyanakkor jól mulat a badarságokon. Tíz folytatás erejéig, de valószínűleg ez a maximum. Az egy óra múlva soha meg nem érkező Láng Vince folytatásait is nehéz volt a végtelenségig elviselni, Onedin kapitányról nem is beszélve. Verne Gyula Sándor Mátyás című regényének má­sodszori bujtoristvánositása most folyik a 2-es csatornán. Az ember számolja a heteket. Mi jöhet Thomas Lieven után? Oscar-díjas alkotás aligha lesz. Ha ennél a sorozatnál jobb, akkor örülünk. Ha rosszabb? Majd csak elviseljük valahogy. Végtére is az ember annyi mindennek ki van szolgáltatva... A Magyar Televíziót természetesen beleértve. (ordas) Képek kerestetnek A Magyar Nemzeti Galérta az idén szeptemberben kiállí­tást rendez a neves finn festő és grafikus, Akseli Gallen-Kal- lela alkotásaiból. A Kalevala- illusztrációiról közismert finn al­kotó sokat járt hazánkban, s egyebek közt kapcsolatban állt a gödöllői művésztelep tagjai­val is. Valószínű, hogy a mű­vésznek hazánkban is található alkotása. A Magyar Nemzeti Galéria kéri mindazokat, akik­nek Akseli Gallen-Kallela-mű van a birtokukban, vagy vala­milyen emléket, dokumentumot őriznek a művészről, jelezzék a kiállítást rendező galériának a 160-170 vagy a 160-100-as te­lefon a 110-es mellékállomásán hétköznap — szombat kivételé­vel — 10 és 15 óra között.

Next

/
Oldalképek
Tartalom