Tolna Megyei Népújság, 1982. február (32. évfolyam, 27-50. szám)
1982-02-23 / 45. szám
A NÉPÚJSÁG 1982. február 23. Moziban Kiégettek, unalmasak és reménytelenek Ettora Scola filmje a cannes-i fesztiválon is díjat nyert A terasz helyett ezt a címet is kaphatta volna Ettore Scola most bemutatott filmje, utalva egy korábbirc > Csúfak, gonoszak és koszosak. Csakhogy az egy olyan téves „szegénység” fogalom ellen intézett támadást, amelynek hamis dicsfényét évszázadokon át nemcsak vallási, hanem ellenkező oldalról is igyekeztek fenntartani. (A magyar filmforgalmazás annak idején az eredeti cím harmadik jelzőjét nem is merte kiírni.) A terasz viszont csupán az olasz művészeti élet nagymenőiről, esetleg, általánosítva, az egész értelmiségről mondja el a jegyzetíró által kiagyalt címben foglaltakat. És ez már korántsem olyan merész vállalkozás, mint az előző. Azon pedig külön el lehet tűnőd™, hogy ezúttal színesben látható édes életük miért fakóbb annál, amit Fellini csupán fekete-fehérben mutatott meg? Az ábrázoltak változtak, vagy az ábrázoló^ De hiszen reklámstílusban akár sztárparádénak is mondhatnánk a szereplőlistát: Mastroianni, Tognazzi, Trintignant, Gass- man, Sandrelli... A formával sincs baj. Kitűnő ötlet a sablonos, ismételt jelenet: a háziasszony tapsol és bejelenti: „Tálalva van!" Mire a teraszról beözönlenek a vendégek. Min- dig ugyanazok, vagy majdnem ugyanazok. Mindig majdnem ugyanarról a semmiről beszélgetnek, ugyanazokat a szellemességeket sütik el. Még ösz- szetűzéseik is szinte hajszálra egyformák. Ezzel nagyon filmszerűen, szavak nélkül mentegetőzik a szerző: lehet, hogy kicsit összekeverem a történteket, az időbeli sorrendért sem vállalok felelősséget, dehát egyik party annyira hasonlít a másikra... A szinte már rituális összejövetelekről indulnak és ide is térnek vissza az egytől egyig kudarccal végződő epizódok főhősei. A szellemileg im- P°*.en.ss® vált forgatókönyvíró önállósult, karrierpályára állt feleségét szeretné visszahódítani. A gazdag producer viszont megtartani szeretné az övét, azért hajlandó finanszírozni egy ismeretlen rendezőcske ostoba filmjét, amely mellesleg nem várt sikert hoz álmerészségével. A szigorú esztétikai elveket valló dramaturg, akinek mindig igazat adnak, de sohasem hallgatnak rá, stílszerűen, egy televíziós díszlet műhava alatt lel alkalmat a végső tiltakozásra. Végül az Olasz Kommunista Párt régi — bár időnként mellőzött —, ideológusa, akit a pártkongresszuson is személyes problémái foglalkoztatnak, ugyanis 35 évi, elvtársi hűségben leélt házasság után beleszeretett egy fiatal nőbe. A témát, amelyet a kongresszus elé akart vinni, — a párt és az értelmiség viszonya —, a vezetőség úgyis iidőszerűtlennek ítélte. A kongresszus bemutatása egyébként külön pompás kis „érted haragszom, nem ellened” etűd. Mert felvillan ugyan a főtitkár valóságos, markáns arcéle, de a vezetőségről és küldöttekről készült (már nem biztos, hogy dokumentumjelle- gű) portrék bizony derűsen önelégült nyugdíjasforma arcokat mutatnak és az egész hallgatóságban csupán egyetlen fiatal páron akad meg a kamera szeme. Az egész filmről az a hír terjedt el, hogy hosszú, sokszor nagyon unalmas. Ezt a néző időnként csakugyan érzi testének legilletékesebb, — a moziüléssel érintkező -, részén. Későbbi emlékeiben azonban az üresjáratok elmosódnak és inkább a kárpótlásul kapott szellemes képek és gondolatok maradnak meg. Például a fiatal lány alakja, aki számtalan estélyen keresztül hiába keresi meghívóját, a ház fiát. Végül az utolsó képsorokon találkoznak, ám csak messziről látjuk őket és úgy tűnik, hogy nem szavakkal beszélgetnek. Furcsa kézmozdulataik - átmenetként az élénk olasz gesztikulálás és a süketnéma jelbeszéd között, -, talán azt jelképezik, hogy megtalálták a régi nemzedék kiüresedett szóscblonai helyett a kommunikáció új módját. A zárójelenet pedig azt igazolja,, hogy a polgárt- (kispolgári) tar- tolmatlanság világegységét sem állami, sem ideológiai határok nem zavarják meg. CSONTOS KÁROLY Rádió Maszekvilág? Újra rajtunk a világ szeme. A környező és távolabbi, a szocialista és kapitalista országokban egyaránt sokan latolgatják, mit hoz az új, a magán kisipart, kereskedelmet, a magánvállalkozásokat engedélyező, sőt, támogató magyar gazdaságpolitika. Ami ezelőtt harminc, húsz évvel elképzelhetetlennek tűnt, ma természetes. Hogy miként vélekednek erről a környező szocialista országokban, hogy van ez Csehszlovákiában, az NDK-ban és a Szovjetunióban, arról Nyárá- di Péter szerkesztő riporter mikrofonja előtt szóltak a rádió ezen országokban dolgozó tudósítói: Fikár László, Földvári Géza és Udvarhelyi Szabolcs. A Kossuth Rádióban sugárzott kerekasztal-beszélgetésből kiderült, hogy a Szovjetunió alkotmánya is engedélyezi a magánvállalkozásokat, de a gyakorlatban csak egyes köztársaságokban van, viszont ma már sehol sem tabu erről beszélni. Egyre többeknek az a véleménye, hogy szükség van rá, így a közeljövőben e területen frontáttörés, jelentős váltós várható. Ilyen frontáttörésről az NDK- ban a közeljövőben nem beszélhetünk. A helyzetnek megfelelően fejlesztik a magánkisiparnak, a magánkereskedelemnek a lakosság ellátását biztosító tevékenységét a magánerőben rejlő kapacitás jobb kihasználásával. Csehszlovákiában április 1-től várható az új rendelet megjelenése, amely engedélyezi a magánkereskedelmet, de csak a saját készítésű termék, vagy a kereskedő és családtagjai által gyűjtött erdei termék esetében. A cseh példa kapcsán hangzott el, hogy ahol visszaszorítják a hivatalosan engedélyezett maszekmunkát, ott virágzik a feketemunka, a kontárkodás. Tehát a „magyar modell” mindezeket kiküszöbölve az ország és a magánember — a szolgáltatást igénybe vevő — érdekeit egyaránt szolgálja. TAMÁSI Színházi esték A hetedik A XX. századi olasz színház Pirandello mögül lép elő, s valászinüleg nincs színpadi szerző, akire többé-kevésbé ne hatott volna. Még azzal is, hogy Pirandello is szívesen föllépett saját darabjaiban, éppúgy, mint De Filippo vagy Dario Fo, akinek A hetedik című darabját látta jónak előadni a Pécsi Nemzeti Színház. A darab műfaját tekintve komédia, alcíme igy hangzik: A VII. parancsolat: ne lopj — annyit! Az olasz szerzők divatba jöttek, nem is ok nélkül, mert Ugo Bettinek éppúgy sikere van, mint De Filippónak, s Mario Fo is a siker reményében jutott színpadhoz, ezúttal másodszor ezzel a darabbal, ami azért meglepő, mert ennél sokkal jobbat is irt. A Hetedik ugyanis hiába vonultatja fel a commedia deli' arte és Pirandello teljes eszköztárát, hozzátéve mindazt, ami az abszurd színházból megtanulható, nem jó, alapjaiban elhibázott darab. Bizarr ötletei morbid unalomba fulladnak, szertelen csapongását alig lehet követni, jellemei elnagyoltak, szerény társadalombírálata pedig, amivel a mai olasz vezető réteget szeretné leleplezni, erőtlen. Marad a „tizenhat éven felülieknek" csábitó figyelmeztetés, de erőltetett erotikája sem tud életet vinni ebbe a fárasztóan abszurd történetbe, amit mi tagadás, rezzenéstelen arccal unatkoztunk végig. Nemcsak mi, a színészek is. Szemmel láthatóan érdektelenül járnak-kelnek a temető és a bolondok háza közötti útvonalon, Konter László rendező pedig hősi erőfeszítéssel próbálja menteni a menthetőt, néhány egészséges ötlettel. Vári Éva, Füsti Molnár Éva, Győry Emil jobb darabot és jobb szerepet érdemel. Cs. L. Jelenet az előadásból A Bartók-vonósnégyes hangversenyéről A Bartók-vonósnégyes a világ majdnem valamennyi jelentősnek mondható hangversenytermében, így az ENSZ-pa- lota rangos személyiségekből összetevődő publikuma előtt. .. most február 15-én pedig Szek- szárdon, a Babits Mihály Megyei Művelődési Központ nagytermében, kilencvennyolc főt számláló hallgatóság jelenlétében Beethoven, Bartók és Mendelssohn művészetét ra- gyogtatta... Hogy kilencvennyolc ember sok-e vagy kevés? Bartók művének értői és tisztelői egykoron tán összességükben sem érték el ezt a nagyságrendet: Mendelssohnnak csupán a zenekara (saját zenekara) számlált közel eny- nyit... Ha ingatjuk is a fejünket, úgy gondoljuk, sokkal fontosabb volt mindennél az interpretáció, az atmoszféra, az ihletettség; e faktorokat tekintve egyiknek sem lényegi meghatározója a mennyiség. Komlós Péter, Devich Sándor, Németh Géza és Mező László nagy praxissal rendelkező művészek. Az igazi artisztikum harcedzettségét tudhatják magukénak, ezzel együtt teherbíróképességét, de türelmét és a művek iránti alázatát is, mert ha — ott, a teremben — a felhangzó muzsikára koncentráltunk, rövidesen feledni tudtunk más hangulatromboló hatást. Komlósék nem maguknak játszanak, de a közönség kegyeit sem keresik. Számukra egyszerűen adatik a mű, a feladat; ők ennek nemes értelemben vett szolgái, mi pedig részesekké válhatunk. A vonósnégyes műfaja persze nem tartozik a legkönnyebbek közé. Nem látványos, mint egy zenekar, s a már-már túlságosan homogénné váló hangzást szinte a matematikai algebrával, elvont tudományokkal ro- konítják. Mindenesetre „esszenciális" zenének tarthatjuk, s ez a töménység bizony próbára tevő I... Valószínűleg a műfaj efféle tulajdonságai inspirálják Haydn óta a zeneszerzőket; a műsorban elsőként felhangzó Op. 18-as D-dúr kvartettet a még alig 30 esztendős Beethoven alkotta. Ha a későbbi, „nagy” vonósnégyesekére gondolunk (Razumovszkij, Op. 131. cisz- moll kvartett), megérthetjük, miért áldozott erre a fiatalkori opuszra csaknem másfél évet, félretéve számos más kompozíciót is. A koncert csúcspontjának a Bartók-darabot gondoljuk. A megszólaltatás magas hőfokát szavakkal körülírni meglehetősen nehéz volna, ám azt el? mondhatjuk, hogy igazán méltó produkciót jelentett a szerző nevét viselő, világklasszis együttes rangjához mérten. Bartók II. vonósnégyese 1915—1917 között keletkezett, az I. világháború meghatározó légkörén kívül szorosabb szellemi környezete-közege: Ady pályakezdése (Ady-dalok), a Kékszakállú... (Balázs Béla), Lukács, Babits, Fülep, Kodály... általában a századelő ún. szabad szellemi áramlatainak felhajtó erejét halljuk vissza, mintegy zenei hangokba transzponáltam Mendelssohn: Esz-dúr vonósnégyese a jól ismert men- delssohni „tündérzenéket” idézte, ennyiben tehát felüdülést jelentett záródarabként; ugyanakkor a tökéletes előadás valamennyi együttjáróival is megajándékozott. DOBAI TAMÁS TV-NAPLÓ Nőuralom Ha van szerző, aki soha nem tiltakoznék korszerűsítése miatt, minden bizonnyal Arisztophanész az, mert szándéka szerint mindig csak azt akarta, hogy korszerű legyen. Korszerűsége két és fél évezred óta tart, vidámságából is legföljebb annyit veszített, amennyire kortársi célzásai elkoptak, mégis nem árt magyar fordítójának aggodalmait is figyelembe venni, ugyanis Arany János még azt is hosszan indokolta, hogy az eredeti jambikus trimetert miért cserélte lel ötös jambussal. A vaskos kifejezések szókimondóbb átültetését pedig „szerencsésebb és bátrabb" fordítóra bizta, s épp a Nőuralomban Phormisiosszal kapcsolatban, aki „nagy bozontos szakállú ember!', szemérmesen megjegyzi: „A metaphorát nem fejtegetem". A „szerencsésebb és bátrabb" jelző ezúttal három merész vállalkozót illet, akik közül Szilágyi Ákos és Szkárosi Endre „átdolgozta" Arany fordítását, a rendező Mihályfi Imre pedig mint forgatókönyviró, társszerzőnek jelentkezett Arisztophanész mellé. Most már csak az a kérdés, mi lett a vitathatatlanul merész vállalkozás eredménye? A korszerűség nem egyértelmű fogalom, főleg nem Arisztophanész esetében. A Nőuralom ugyanis borotvaélen jár: az államcsínyt végrehajtó nők lelkes vezére, Praxagora, a bőség közösségét akarja megvalósítani, csak éppen visszájára fordul minden, Arisztophanész enyhén konzervatív felfogásának megfelelően, mert a nők Praxagora „demokrata tervét" a szerelemre értik, „egész vagyonukat közjóra bocsátva". A három szerző nem érte be a Nőuralom kézenfekvő vidámságával, s valami rejtélyes korszerűséggel akarta felruházni a jókedvű athéni nőket. De két és fél ezer év múltán „korszerű" lesz-e egy komédia, ha a lelkes nők cigarettáznak és biciklire ülnek, az egyik szereplő pedig a közvagyont Rákosi gipszszobrával gyarapítja, sőt a rendező utasításának megfelelően, kérkedve mutatja, hogy valamennyien felismerhessük? Ez nem korszerűség, s ugyanakkor Arisztophanész szellemétől is távol van, valami mást érzünk a komédiában. Arisztophanész ugyanis vaskosságaivaI együtt, amit Aranyunk igyekezett tompítani, életszerűbb, fürgébb, ha úgy tetszik, ledérebb, s legkevésbé sem olyan sejtelmes, mint itt néhány jelenet. Az eredeti ötödik részében kéjsóvár vénasszonyok lépnek fel, az egyik „aljas mozdulatot" is tesz, mint Aranynál olvassuk, ezek a tv-változatban túlfestett démonok, rémítő vámpírok, holott banyákról, csoroszjákról van szó, akik a törvényre hivatkoznak: „Törvény szerint kell az olyat Tenni ma már, ha áll a demokrácia“. Csak fél siker az újra értelmezett Nőuralom, s mindenképp jobb lett volna, ha görög szakértőket is megkérdeznek. A szereplők teszik, amit tehetnek, mérsékelt kedvvel, inkább az elébük tett szöveget mondják, mint Arisztophanészt—Aranyt, s csak néha érezzük úgy, hogy valóban a komédiaírás atyja szól hozzánk. CSÁNYI LÁSZLÓ Nem kell mindig kaviár...? A címben feltett kérdésre az olvasó ma este immár nyolcadik alkalommal válaszolhat, sőt a kilencedik és tizedik még hátra van. Nem bevett szokás a tv-jegyzetirók gyakorlatában, hogy egy sorozatról annak befejezte előtt mondják el gondolataikat, de bízunk abban, hogy itt és most ez megbocsátható. Teljesen mindegy, hogy Thomas Lieven (alias Leblanc és még valószínűleg néhány más név) ma este milyen csalafinta módon hagyja el a portugálok Ínyenc szakácsmesterrel ellátott, vendégszerető börtönét. Biztosra vehetjük, hogy valahogyan elhagyja. Majdnem ilyen bizonyos, hogy a 8., a 9. sőt a 10. részben is lesz valamilyen bensőséges, ágybéli találkozója a női nem e célra készségesen rendelkezésre álló egy (vagy több) képviselőjével. Loos őrnagy átejtetése legalább ilyen bizonyossággal ismét elkövetkezik, ugyanígy brit kollégájáé is. Végül Lieven megjegyzésével zárul majd az esedékes folytatás, miközben elmélázik azon a lehetőségen, hogy micsoda élvezet lesz. kalandjait elmondani a klubban... Ezek után illendő válaszolni a kérdésre, hogy kell-e mindig kaviár? Természetesen nem kell, hiszen ez sem az. A kaviár mögött nem tömegtáplálkozási, elterjedtebb népélelmezési célokat szolgáló étel, hanem ínyencség rejlik. Az NSZK-ból származó tv-filmsorozat a leghatározottabban nem ínyencség, ilyen formájában azonban mégis fogyasztható. Egész egyszerűen azért, mert a nézők (velük együtt természetesen e sorok írója is) olykor és adagolva szívesen fogyasztanak sületlenségeket. A „Nem kell mindig kaviár" természetesen sületlenség a javából, hiszen a valóságban se Canaris tengernagy emberei nem voltak elmegyengék, se az Intelligence Service nem foglalkoztatott szellemi fogyatékosokat, a Troisième Bureau pedig mégoly kevéssé. Az embernek tehát eszébe se jut komolyan venni azt, hogy a titkos ügynökök háborúja csak ágyakban és játék- kaszinókban folyik, de ugyanakkor jól mulat a badarságokon. Tíz folytatás erejéig, de valószínűleg ez a maximum. Az egy óra múlva soha meg nem érkező Láng Vince folytatásait is nehéz volt a végtelenségig elviselni, Onedin kapitányról nem is beszélve. Verne Gyula Sándor Mátyás című regényének másodszori bujtoristvánositása most folyik a 2-es csatornán. Az ember számolja a heteket. Mi jöhet Thomas Lieven után? Oscar-díjas alkotás aligha lesz. Ha ennél a sorozatnál jobb, akkor örülünk. Ha rosszabb? Majd csak elviseljük valahogy. Végtére is az ember annyi mindennek ki van szolgáltatva... A Magyar Televíziót természetesen beleértve. (ordas) Képek kerestetnek A Magyar Nemzeti Galérta az idén szeptemberben kiállítást rendez a neves finn festő és grafikus, Akseli Gallen-Kal- lela alkotásaiból. A Kalevala- illusztrációiról közismert finn alkotó sokat járt hazánkban, s egyebek közt kapcsolatban állt a gödöllői művésztelep tagjaival is. Valószínű, hogy a művésznek hazánkban is található alkotása. A Magyar Nemzeti Galéria kéri mindazokat, akiknek Akseli Gallen-Kallela-mű van a birtokukban, vagy valamilyen emléket, dokumentumot őriznek a művészről, jelezzék a kiállítást rendező galériának a 160-170 vagy a 160-100-as telefon a 110-es mellékállomásán hétköznap — szombat kivételével — 10 és 15 óra között.