Tolna Megyei Népújság, 1982. január (32. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-09 / 7. szám
IO ^ÉPÜJSÀG 1982. január 9. Dimitar Dublev: Súlyos egyéniség Gondoljanak, amit akarnak, beszéljenek, amit akarnak, de a súlyos egyéniségeknek megvan a maguk jelentősége. Ezt magamról tudom. Amikor megszülettem, már türelmetlenül vártam, hogy rátegyenek a mérlegre, és amikor a szülésznő közölte, hogy három kiló és hatszázötven gramm vagyok, azaz ötven grammal több, mint a szomszédságomban fekvő bébi, örömömben összeszoritot- tam az öklömet, és kiabálni kezdtem. A továbbiakban ez az ötven gramm döntő szerepet játszott az életemben •— több „emberséget" és mindenből jobbat akartam a környezetemnél. Ha késett a kiszolgálás, üvölteni kezdtem. Mint gyerek, szívósan és kitartóan növekedtem. Ha valami csinyt tettem, és a kortársaim el akartak páholni, és a karizmaikat kezdték mutogatni — nem ijedtem meg. Némán elvittem őket a zöldségesbolt mérlegéhez. Meg- méredzkedtünk. Csodálatukra mindig nehezebbnek bizonyultam, és így kitűnt, hogy én más súlycsoportban vagyok. Megdöbbenve vonták meg a vállukat, és békén hagytak. Én meg befordultam az első utcába, és észrevétlenül, ügyesen a zsebembe rejtett kövekkel kezdtem dobálni a házakat. Már a gyermekkoromban nyilvánvaló lett az éleslátásom. Hamar rájöttem, hogy Így alapozom meg az életemet. Mindent végigküzdöt- tem. Ámbár az iskolai érdemjegyeim nem voltak túl fényesek, de mindig rendbe jöttek, amikor kipótlódtak azokkal a teli demizsonokkal, amelyeket apám utasítására este a tanáraim lakására vittem. Nehezebb volt a helyzet, amikor munkába álltam. Jelölt az sok volt, de szakképzettségem szerinti, jól fizető állás — kevés. Ekkor egy távoli rokonom lépett közbe, aki súlyosságomat a szavával növelte meg a megfelelő tudományos területen. Másnap volt megfelelő állásom. Az évek számával a tapasztalataim is növekedtek. A mérleg nyelve mindig felém billent. A súlyomhoz most már egy kocsi is járul, valamint egy csodálatos kapcsolat — egy sógor, akit a feleségem révén szereztem. Igaz, vannak emberek, akik szállnak, kiemelkednek közülünk a sokemeletes házak fölé, és eltűnnek az égen. Ki nem tiszteli az idealistákat, a valaha megvalósuló rögeszmék megszállottjait? Tapsot nekik. De mondják meg nekem, lehet-e mérlegelni az ideákat, a rögeszméket, a puszta vakmerőséget? Nem lehet. A kozmikus kutatások által szállított adatok megállapítják, hogy az ember nem bírja el a súlytalanságot. Ezért kell gyarapodni. Már aki gyarapodhat. Minél jobban. A súlyért. Ezért vagyunk a földön. Amikor az ember elég súlyos, ott marad, ahová helyezik. Nincs szél, ami megingassa, nincs vihar, ami elsöpörje. Hát ilyen a súlyos egyéniség. Igaz, hogy keveset foglalkoznak vele az újságok, és ritkán mutatja be a televízió, de egy nap fölmérhetik, és helyesen értékelik sírját helyzetüket. Az életben minden megméri saját magát. Migra y Ernőd fordítása Marafkó László: Rugókoncert □ umos teát kaptunk a vacsorához. A bögre fölé hajolva meglegyintett az alkohol párába vegyült illata. Vizsgák előtt volt ilyen jó, amikor a körtéri talponállóban dupla adag rummal kértük a teát, s lebegve mentünk a tanszékig. Hunyorítottam Zsuzsának, aki elmosolyodott. Ez a nagynéniötlet nekem jutott eszembe: amikor már két hete keringtünk parkokból elűzve, meg lépcső- házfordulóban megriasztva, eszembe ötlött a kisvárosban élő Ella néni, akinél utoljára általános iskolás koromban nyaraltam. Este lett, mire a busz le- zötyögött velünk. Ella néni megölelt, Zsuzsát egy pillanatra szemügyre vette, aztán átkarolta. örült nekünk, talán évek óta nem voltak vendégei a szomszédok kivételével. Alig vártuk, hogy átessünk a beszélgetésen meg a vacsorán. — Akkor egy szobában ágyazzak nektek? — és Ella néni bizonytalanul nézett rám. — Mert csak ott fűtök. — Természetesen — mondtam. — Ősszel, amikor a tsz- ben dolgoztunk, fiúk, lányok közös teremben aludtak. — No, jól van, de azért a cicát bent hagyom nálatok. Nehogy megfázzon. A sötét, politúros szekrényből szabályosra vasalt ágyneműt vett elő, megágyazott. — Ez lesz a tiéd — mutatta Zsuzsának a zongora melletti heve rőt. — A tied meg ott — sa fal melletti virágmintás, öreg kanapéra bökött. Sokáig szöszmötölt a szomszéd szobában, végre lekattintotta a lámpát,, amelynek ernyőjét csipkeszegély díszítette. Szél dörzsölte össze kint a diófa ágát, nyaralásból emlékeztem a roszogó hangra. Ella néni alatt megnyikordult az ágy. Atyaúristen, csak Zsuzsa el ne aludjon! Nem tudom, mennyi idő telhetett el, amikor elhatároztam, nem várok tovább. Először a fél lábamat tettem le, hogy kipróbáljam, nem recseg-e a padló. Biztatóan indult. A szoba közepén lehettem, amikor az első reccsenés következett. Megálltam. Abban a pillanatban puha érintés a lábamon — a macska dörgölőzött hozzá. Kézzel félretoltam, nehogy rálépjek. Már ott álltam Zsuzsa heverő- jénél. Félrehajtott takaróval várt. Leültem, mire a heverő egyik rugója akkorát kondult, mintha elpattant volna. Zsuzsa fojtottan nevetett. Engem a gutaütés kerülgetett. Fél percet vártam, s már fáztam. — Gyere, mert didergek — súgta Zsuzsa. Felemeltem a lábam a padlóról, a rugók, mint egy zenekar, megkondultak. Hogy miért nem javíttatja meg őket?! A szomszéd szobában az asztalilámpa fénye foszforeszkálni kezdett. — Nem kértek valamit? — kérdezte Ella néni. — Nem — súgta áthatóan Zsuzsa. — István már alszik is. Elaludt a fény. Átkaroltam Zsuzsát, mozdulatlanul feküdtünk. Éreztem hajának illatát, az ágynemű tisztaságszagát. Valamit tehetett a szekrénybe, aminek illata átjárta az ágyneműt. Már jól felmelegítettük a takaró alatti kuckót. Megcsóko- tam Zsuzsa nyakát, megborzongott. A kezem vándorútra indult. A lábamon nyomást éreztem. A macska felugrott az ágyra, s a takaró végében befészkelte magát. Zsuzsa kuncogott. Rúgtam egyet, a heverő megkon- dult. A macska leugrott, aztán újra fel, s most Zsuzsa lábánál keresett menedéket. Percekig vártunk. Próbáltam lehámozni Zsuzsa pizsamáját, de kilendült alattam egy rugó, oldalamba éreztem a pattanását. Zsuzsa hangtalanul rázkódott a nevetéstől. Ennél még az is jobb volt, amikor egy délelőtt — a többiek előadáson voltak — a kollégiumba becsempésztem Gabit. Áldott sodronyos ágy, amely úgy rejt el, mint egy lövésztek- nő! Azon a csöndes délelőttön egy kis baleset azért történt. A sodrony egy helyen kiszakadt a szögvaskeretből, s valószínűleg a gondnok vagy valamelyik társam, elődöm az alvásban, dróttal kötözte vissza. Ennek kiálló vége akadt a tenyerembe, s felszakította. Gabi aranyos volt, rögtön indult volna, hogy kimossuk a sebet, elfeledkezve arról, hogy az első takarítónő patáliát csap, vajon mit keres egy idegen lány a fiúkollégiumban. És a fenyőerdő? Suhogtak a lombok, s a tavalyi meg még régebbi tűlevelű-szőnyeg tüskéi beleálltak a bőrünkbe. Gizi az eget nézte. Egy vitorlázógép keringett a magasban, egyre szűkülő köröket írva le, s egyre alacsonyabban. — Te, ez nem minket néz? — kérdezte és kisimította szeméből a barnásvörös haját, amely teleragadt fenyőtűvel. A gép egyre vesztett a magasságából, majd hirtelen lendülettel eltűnt a fák fölött. Hol is van most Gizi? Férjhez ment egy agronómushoz. És Gabi? Fogalmam sincs. Zsuzsa egyenletesen szuszogott mellettem. Végigsimítottam az arcát, de nem változott a lélegzés ritmusa, csak parányit sóhajtott. Majd megpattantam. a saját ágyam lesz kiirtom a rugókat. Kibelezem a heverőt! És vajon hol lesz Zsuzsa? Egy rossz kanapé rugóinak emléke leszek a számára? És még hátravolt az utam a saját ágyamig. OLÁH ZOLTÁN: TÖTTŐS GÁBOR VERSEI NEMSOKÁRA Egész nap esett az eső. A kigyóbörű platánok tizenkét karátos szemekkel szórták be a csönddel behavazott földet... Köddel megvert fák alatt tűnt el a pillangó-léptű délelőtt. Rétek harmatcsepp-öltésü sodronyát bombázta madár-esővel a lepke-szövetű szél... Félrebeszélt a harangzúgástól lerészegedett este, s a házak neonfénnyel átitatott falai telesuttogták a várost: nemsokára tél lesz. Jean Simon: elégiácska volt világ — s albérletmére tű csodám az élet távoli vastüdös hexameter: hallatszott vonatok sietős nesze ha éjszaka épp kint álltam a kertben az ásott földre vizeltem csak havi hétszáz plusz re zsi s láttam a nap be-besü tne könyveken lógna a ritka sugár » mint rendje I az együgyű embereken Ma... Magadra úgy maradsz: szivedet ing alatt megérzed mint undok bogarat. Mongol kiállítás Mongol képzőművészeti kiállítás nyílt a Műcsarnokban. A kiállításon XVII—XVIII. századi szőnyegek, kultikus tárgyak és a mai mongol képzőművészet reprezentatív tárgyai láthatók. Gelegijn Ódon: Műkedvelő színjátszócsoport (XX. század) CSORBA GYŐZŐ: Napközben olykor elálmosodom; ledőlök, s már aludnék is, de nem, de nem megy addig, míg lábujjhegyen nem jő a Kedves (szinte úgy oson), s be nem takar. Félébren figyelem, majd boldogan csukódik két szemem. Levél az igazgatónak Tisztelt Igazgató Úr! Bátorkodom tudatni önnel, hogy az alábbi sajnálatos eset miatt néhány napig távol kényszerülök maradni a munkától. Tegnap, amint a délutáni sétából hazaértem, észrevettem, Ihogy jó pár cserepet letépett a tetőről az erős szél. Tüstént csináltam egy csigasort, amelynek a segítségével egy ládában új cserepeket húztam föl a tetőre. Kijavítottam a hibát, és nem volt más hátra, mint hogy a megmaradt nem kevés cserepet leengedjem a földre. Megtöltöttem a ládát, majd lementem. Megragadtam a kötelet, és elkezdtem leengedni a terhet. Szerencsétlenségemre a láda nehezebb volt, mint én, így megemelkedtem, és megindult velem a kötél fölfelé. Félúton a láda alaposan a vállamnak ütődött, de nem veszítettem el a hidegvéremet, haladtam tovább, mígnem fejem nekikoppant a tetőgerendának. Ezzel egy időben a jobb kezem mutatóujja beszorult a csiga és a kötél közé. Ekkor földet ért a láda, és a nagy huppanástól leesett róla néhány cserép. Most én bizonyultam nehezebbnek a tehernél, így megindultam a föld felé nagy sebességgel. Félúton ismét összetalálkoztam a ládával, mely ez alkalommal a sípcsontomnak vágódott hatalmas erővel. Földet éréskor az imént kihullott törött cserepekre estem, minek következtében több súlyos sebesülés ért az alfelemen. Ez volt az a pillanat, amikor elveszítettem mind ez ideig megőrzött hidegvéremet, és elengedtem a kötelet. A fentről elszabadult láda egyenesen a fejemre zuhant — ekkor elveszítettem az eszméletemet. A feleségem vitt be a kórházba, ott tértem magamhoz. Kérem a fentiek szíves figyelembevételét. Maradok tisztelettel: Paul René. V. Kazanyevszkij: SZERETNI KELL Kolja, a szerelő szerelmes volt Verába, ezért aztán a televíziós készülék szerelvényfaíára — ahová a tranzisztorokat kellett beleillesztenie — odakarcoita, hogy: „K-t-V^Z”. Vagyis Kolja meg Vera egyenlő a szerelemmel. Ez a tevékenység oda vezetett, hogy megrongálta a nyomtatott áramkört. Vera ezen a szerelősoron dolgozott, a MEO-ban. Valahányszor szemébe tűnt a felirat, mindig elpirult örömében, s zavarában azonnal odaütötte a pecsétet, hogy „Kiváló minőség”. Grigorjev mester a raktároslányba, Másába volt szerelmes. így aztán, amikor^ éppen nem volt megfelelő lámpa a raktárban, örömmel elfogadott helyette más típust is. No és, általában, az egész szerelőszalag forró érzéseket táplált Másenyka iránt, ennek következtében a készülékbe sokszor került nem oda való lámpa. A MEO vezetőjének, Zinaida Petrovnának igen tetszett Krusilnyickij, az üzemvezető. És, jóllehet Zinaida Petrovna férjnél volt, s három gyermeket is szült már, mindezek ellenére még a gondolatától is irtózott, hogy akár csak egy darabot is kiselejtezzenek azon tv-készülékek közül, amelyeket Krusilnyickij vezetése alatt gyártanak. Zuzukin igazgatóba reménytelenül volt szerelmes Nellike, a titkárnője. Titokban mindig megsemmisítette azokat a reklamációs leveleket, amelyekben jól beolvastak az igazgatónak. S még sokan, sokan voltak szerelmesek ebbe is, abba is a televíziókat gyártó üzemben. Popljusev polgártárs viszont senkibe nem volt szerelmes. Egyszerűen csak szerette volna, ha van egy jó készüléke. Vásárolt hát egyet. A készülék mintegy két órán keresztül derekasan működött, akkor aztán valami sercegés kezdett hallatszani belőle. A képernyő kialudt, újra felvillant, és megjelent rajta egy nyílvesszővel átlőtt szív, ezt követően pedig a készülék elhallgatott, de most már örökre, s meszűnt a kép is. Popljusev nagy szomorúan elballagott a műszaki áruházba, hogy kicserélhesse a hibás készüléket. Amilyen egyszerű ember volt, még csak elképzelni sem tudta, hogy miről van szó. Végül is az emberek nem élhetnek szerelem nélkül. Fordította: Konczek József (Fordította: Grabócz Gábor) Tára istennő (XVII. század) Tauhajbor láma (XVIII. század) Sarau Baldugijn festménye (XX. század) Hajndzangijn Szodnomceren: Veterán (XX. század)
