Tolna Megyei Népújság, 1982. január (32. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-23 / 19. szám

» io Képújság 1982. január 23. Magyarország felfedezése Beszélgetés Gondos Ernővel 1970-ben jelent meg a Ma­gyarország felfedezése című szociográfiai-sorozat első kö­tete, Mocsár Gábor Égő arany című könyve. Néhány hónappal ezelőtt pedig a hu­szonötödik, Thiery Árpád mű­ve Veszprémről. Ebből az al­kalomból kerestük fel Gondos Ernőt, a sorozat szerkesztő bi­zottságának titkárát. — ör> irodalomtörténész és olvcisásszociológus. így nem­csak a könyvek értékét vagy értéktelenségét, hanem 'kö­zönségsikerüknek vagy bu­kásuknak a titkát is ismer, 'heti. 'Minek tulajdonítja a Magyarország felfedezése sikerét? — A siker az egész dokumen- tumműfajra vonatkozik, .ideértve a szociográfiát, az önéletrajzot vagy a.z útirajzot is. A műfaj megújulása idején, úgy húsz évvel ezelőtt, Csoóri Sándor vagy Csók Gyula könyvének azért lehetett sikere, mert az emberek szerettek volna a 'fe­lületesebb információk helyett valami megfoghatóbb, őszin­tébb képet kapni a valóságról. Ez nagyfokú közéleti érdeklő­dést jelez, amely, mint mindig, a társadalomkritikai művekhez kötődik.- Ha a siker a lakkozó tájékoztatás ellenhatásaként született, akkor a tömeg­kommunikációs eszközök nyíltságának növekedésével a szociográfia műfalja visz- szaszorult. — Nos, nem vitás, hogy Végh Antal nagy vihart kavart pe- nészleki riportjának és a kora­beli sajtónak a társadalomkri­tikája között nagyobb volt a különbség, mint egy hasonló erejű mai mű és o mai sajtó va,lóságfeltárása között. 'De le­gyenek bár nyitottabbak a tö­megkommunikációs közlemé­nyek, ez a nyíltság nem szün­teti meg a szociográfiák megszü­letésének és kiadásának az in­dokoltságát. Ezt o műfajt ugyanis — a terjedelmet és a valóságfeltárásban elért mély­ségét tekintve — 'nem pótolhat­ja semmiféle napi, heti vagy ha­vi publikáció. — Én mégis úgy érzem, hogy éppen a Magyarország felfedezése sorozat kötetei­nek népszerűsége csökkent az elmúlt évek alatt.. Lehet, hogy sokan vásárolják, de kevesen olvassák végig ci műveket. — Nézze, ez igaz, hogy a so­rozaton belül változó a művek minősége. De ez az egyenetlen­ség elkerülhetetlen. Sokféle szerző, sokféle téma — nem vár­hatjuk, hogy mind azonos, ki­váló színvonalú legyen. Azzal azonban nem értek egyet, hogy az elmúlt években nem voltak olyan sikeres könyvek, imínt tíz évvel ezelőtt. Fábián Katalin Makoldi családja vagy 'Halmos Ferenc Illő alázattal című mű­ve nagyon fontos dolgokat mondtak el. Zsolt Róbert köny­ve is nagy siker volt, és az újabbak kőiül o 'Föl zamatos je­len című antológiát sem ne­vezhetjük sikertelennek, hogy csak néhányat említsek. Arról lehet beszélni, hogy a szerző­ket és a témákat tekintve mó­dosítani kell eddigi szemléletün­kön. Évtizedes tapasztalat pél­dául az, hogy a földrajzi egysé­geket vizsgáló művek nagy ne. hézségek árán születnek meg. Egy-egy település olyan bonyo­lult a kapcsolatrendszerét és problémáit tekintve, hogy átfo- aó leírása, a legfontosabb konf­liktusok kiválasztása nagyon ne­héz, Ha ezek a müvek jók, ak­kor nagyon nagy teljesítmény van az elkészítésük mögött. Ilyen jellegű megbízást már nem adunk ki.- Milyen irányban válto­zik a sorozat? — Közelebb akarunk menni például a szakmákhoz. Most készül Bakonyi Péter izgalmas­nak ígérkező könyve a pszichi­átriáról, Márton János műve az agrárviszonyok alakulásáról, 'Szász Imre szociográfiája a va­dászatról. Másik szándékunk a társadalomtudományok terüle­tén dolgozó fiatalok megnyeré­se. Azoké, akik nem csupán szakmailag, hanem íróként is alkalmasak szociográfiák készí­tésére. Elképzelhető, hogy a fiatal szerzők munkáiból újabb antológiák is megjelennek a sorozatban. Húsz-huszonöt ívet megírni ugyanis rettenetesen n,agy munka, célszerűbb, ha először csak negyven-ötven ol­dalas műveket kérünk a fiata­loktól. — Kezdetben a sorozat szer­zői között több volt az író. — Valóban, 1968-ban Darvas Józseffel még harminc írót hív­tunk össze. Közülük néhányon meg is írták tervezett szociog­ráfiáikat. Azóta is megkeressük őket, ha úgy érezzük, hogy egy- egy témához vonzódnak, s vál­lalkoznak terjedelmesebb mű­vek elkészítésére, így keressük meg —.mint már említettem — Szász Imrét és Tatay Sándort, aki a Jelenkorban teszi közzé szociografikus sorozatát a Kö- zép-Ounántúlról. Vaigy Albert Gábort, aki a dél-dunántúli nemzetiségi próblémákról ír egyetlen család tükrében. 'De megegyeztünk tavasszal iHuszá- rik Zoltánnal is, hogy 'Bábolná­ról szóló filmje mellékterméke­ként írja le észleléseit, gondo­latait naplószerűem, s rajzoljon hozzá. Sajnos, ez a mű már nem készülhet el. — A harmincas években, az első Magyarország felfe- dezése-sorozat műveinek megjelenését gyakran követ­ték botrányok, perek. Vol­tak-e ezekhez hasonló kö­vetkezmények az elmúlt év­tizedben ? — Inkább úgynevezett belső perek, harcok voltak, amelyek során az egyik vagy a másik műben ábrázolt terület helyi vezetői néhezen vették tudomá­sul a könyvek megjelenését, az igazság kimondását. Ezekben a küzdelmekben azonban szeren­csére mellettünk álltak a párt és a kormányzat illetékesei. — Furcsa, hogy mindig csak az „érintettek” emelnek szót a problémák nyjjvános- ságra kerülése ellen, más területeken senki más ném / akar „önmagára ismerni". — Egy jó példa azért akadt. Végh Antal könyvének a meg­jelenése után a Bács-IKiskun megyei pártbizottság szocioló­gusokat toborzott és telepített le a megyében, szabad kezet adva nekik. „Nemcsak másutt vannak hibák — mondták —, jó lesz, ha nálunk is körülnéznek egy kicsit”. — Végezetül érdekelne, hogy a 'Magyarország felfe­dezéséből miért maradt ki néhány fontosnak tűnő té­ma: az öregség, az oktatás­ügy, a cigányság, a sze­génység, a vallás... — Éppen most tárgyaltunk valakivel, aki az Idősek 'prob­lémájáról kitűnő tanulmányt tett közzé a Valóságban. Van rá re­mény, hogy megírja az öregek­ről szóló könyvet. A cigányság­ról szóló szociográfiához néhá­nyon már hozzákezdtek, de el­készíteni még nem sikerült. A többi téma pedig nehezen 'meg­közelíthető vagy megírásukra nem akadt még vállalkozó. NÓGRÁDI GÁBOR Reich Károly A finom vonalú grafikák és a gyermekkönyv-illusztrációk mes­tere, Reich Károly kiállításon mutatja be életművét a Vigadó Galériában. A 300 egyedi és sokszorosított grafikából álló tárlat a művész sokoldalú te­vékenységét illusztrálja. Mese-, vers- és regényillusztrációi mel­lett plakátjai, linómetszetei és önálló rajzai is ott sorakoznak a bemutatóterem falain. Reich Károly munka közben Radnóti-illusztráció ! kis f alusi állomáson mind többen gyülekeznék. Szombat dél van. Persze, a kútfúrók is megjöttek már, lehet­nek vagy tizen. Letelepednek a vaslábú padokra, csöndesen ülnek. Hiába, egy hét munkájának húzása a karokban, dere­kakban . . . Nem lármáznak most, mint hétfőn reggel szoktak Az adóügyes, aki két hete összekülönbözött velük a hangosko­dás miatt, most is tartja a haragot. Odébb áll meg, kint, a nortonkút mellett, s távolra néz, el a váltók felé, mintha bi­zony arról jönne a vonat. Itt van már a három fiatal tanító né­ni, akik együtt laknak a volt jegyzőlakásban, s jön apró léptei­vel a plébános úr is. Köszönget jobbra-balra. Aki nem ismeri, meg nem mondaná, hogy pap. Szürke öltöny, legényesen ki­gombolt ballonkabát, éppen csak a táskája lurcsa valami­képp. Nem is táska az, inkább mulatságosan kicsi, fából ké­szült barna bőrönd. Csend van. Néha puffan valami, reccsen egy ág. Ritkásan esnek az ütések: öregember munkálkodásának hangja. — Nézd, az meg keresztapám — mondja az ünneplős kö­zépkorú férfi a feleségének. Bent állnak a gesztenyefa alatt, az asszony kezében süteményes üvegtál, a férfiéban demizson. Lakodalomba készülhetnek. Nagyobbacska fiuk kabátot szo­rongat a hóna alatt. — Fogd ezt meg — nyújtja neki apja a kötött üveget. — Megnézem az öreget. — Elindul a rakodó irányába. Ott, közel a szertár sarkához, hajladozik a nagy fej­szével Balogh Mihály. — A lenéért csámborogsz el, mindjárt jön a vonat... — Hol van az még — legyint az asszonyra a férfi. — Hol van, hol van. Váró vonatot még nem láttál. .. Egy hosszú, nagy csontú, inas kútfúró is elindul a lakodal­mas ember után. Kíváncsiságból. Neki nem jutott hely a pá­don, gondolja, megmozgatja kicsit a lábait. — Apátja ám, keresztapám! Adjon isten... — áll meg az ünneplős férfi. — Te vagy az, Misukám? Hát aprítanám, de nem könnyen adja ám meg magát, a teremtésit... — Japán akác, ugye? — Az, a fene a fajtáját, azért olyan szívós. Tudod, ideadta a főnök, mindiből. Vegyem ki, oszt vigyem. Nem kell máma már a vasútnak részt adni. Nekem meg jól jön ... — A tuskóval mért kínlódik? El kellett volna fűrészelni a tö- vinél, aztán kalap... — szól most bele a hosszúra nőtt kút­fúró. — Á, az olyan nem munka — ingatja a fejét az öreg. — Kár is a tüsköt benne hagyni, meg ki tudja: kihajt a gyökér, nem győzik irtani. Majd mondják akkor, hogy na, az öreg Ba­logh csak a színét szedte meg a levesnek... Aztán hová? — kérdi a keresztliút. — Lakodalomba — mondja amaz közömbös hangon, — Hát az jó, Misukám! — Tudja a fene. Nem hiányzik. Tudja, nem úgy van már, mint valamikor. Valahogy nem ácsingózik rá úgy az ember fia. — Aztán kihez? — Rózsinak a lánya ment férjhez. Tudja, az asszony nénjié. — Jól van az, na. Azt mondják, nem az a fontos, ki a ha­lott, hanem hogy mit eszünk a torban ... — Mosolyog, hehe- rész az öreg a saját tréfáján, aztán beleköp a tenyerébe, neki­veselkedik újra. Egy oldalt induló, majd hirtelen lefelé gör­bülő gyökeret csapkod, de bizony nem sok sikerrel. Úgy rúgja az vissza a fejszét, mint a gumi. Apró, sárga forgácsok válnak le róla, akkorák csak, mintha bicskával faragnák . .. — Szívós egy fa ez, úgy nézem — szól ismét a kútfúró. — Az, hallja. Ilyet még igaz, tán soha nem vettem ki, de nem hittem volna. Azt mondjuk, ugye, a rendes akácnál nincs erősebb. Hát én azt nézem, hogy ez nehezebben adja me« magát. . . — A fejsze éles? — Ez? Már hogyne lenne. Nézze csak meg ... A kútfúró fölemeli a fejszét. Nézi. Ujjaival is megtapogatja. — Békebeli — mondja. — Ebben nincs hiba ... Na, kilépne a gödörből egy pár percre, bátyám? Megpróbálom már én is. hátha szót fogadna . . . — Hát próbálja, na... — néz föl rá bizonytalanul az öreg, nem is tudja, tréfára vegye-e vagy komolyan. De amaz már Annus József: |#£i m*r% Éjt été w A Éjt wm Mf Mfl l#f1 gombolja is az ingujját, veti a bőrzakót, nyújtja a lakodalmas embernek. Akkor hát komolyan gondolta. Kimászik Balogh Mi­hály, átadja cf helyet. Nézik az idegent, lói beállt, annyi bizo­nyos. Lendíti a fejszét, lecsap. A kutyafáját! Itt aztán van erő. Még egy, no még egy kicsi, a gyökér már meg is pattan, akár az elvágott kötél. Billen az egész fa a rakodó felé, de ki nem dől még. — Ez igen ... — bólogat elismerően az öreg. — Hát hiába, itt már csak fogytán az erő. — Odalép azért a Iához, mintegy mutatva, hogy azért ő itt a vállalkozó. Lökdösi a derekat, de bizony feszesen áll még, mozgatja a földet erről is, arról is a lent cövekelő gyökér. A kútfúró újabb feszes kötélnek vág oda. Erre fölfigyelnek már a társai is. — Nézzétek — mutat a bajlódó ember leié a kis köpcös, micisapkás. — Károly elállt napszámba. .. Nézzük már, mit csinál. Odaballagnak vagy hárman. Evődnek a favágó emberrel, de az nem törődik vele. Már a harmadik gyökeret vágja át, göm- bölyödik a tuskó, mipd jobban megdől a derék, de kifordulni nem akar még. — Szusszanjon egyet — fogja meg a fejszés ember vállát a keresztfiú. — Vágok már rajta én is egy párat. — Vissza­adja a kabátot, sőt a magáét is lerántja, odaadja. Meg kell hagyni, szakszerűen csapkod az ünneplős paraszt is. Kikereke­dett a tuskó, nem látni már egyetlen fogódzóját sem. A fa mégis áll, visszapattan, ha lökdösik. Mintha acélból lenne. — A vezér! A vezérgyökér tartja még, emberek... — szólt a nézelődők karéjából a micisapkás. — Azt keresd meg, Ká­roly, mert addig nem adja meg magát. De igyekezz, az istene­det, mert három perc múlva itt a vonat... A keresztfiú kiszáll a gödörből. Bizonyosan munkavezető le­het ez a köpcös, mert olyan határozottan parancsolt Károlyra, eszébe se jutott gondolkodni, már cserélik a fejszét kabátra. — Nem próbálná inkább a budákkal? — Mivel? Mi a nehézséggel? — kérdi nevetve a micisapkás. — Hát ez el — emeli meg az öreg. — Csákány az, tatám ... Budák? Na, Károly, piszkáld meg avval a budákkal... A gödörben álló ember elkapargatja előbb a földet, végre megleli a lefelé futó vastag gyökeret. Épp csak kivillan a sár­gás bőre, de látszik azért, hogy erős, igen erős. — Az az — szólnak bele többen, mintha aranyat látnának. — Ott adj neki! De nagyokat, Károly! — A többiek is lölállnak a pádról, közelebb oldalognak. Két-három fiatal szavalókórust indít: — Haj-rá, Fe-ke-te! Haj-rá ... — Ne hülyüljetek már — áll meg kevéske kacagásra amaz. Inkább számoljatok. Ha nyolcból nem vágom át, egy-egy kor­só! Rendben? — Naná, ez a biztos korsó, apám. Na, nézzük csak: egy, kettő, három, négy, öt... Azannya! Elpattan az oszlopnyi vastag gyökér, a faderék majdnem le­feküdt már. Apróbb szálak tarthatják még, mert hiába csim­paszkodnak rá ketten is, még mindig nem engedi a gödröt. — Na, gyertek már, ge tátsátok a szátokat — áll oda a köp­cös is. — Fogjuk meg, aztán errefelé kezdjük csavarni. Mint a mesebeli lanyűvő. Na, most.'. . Na, még egyszer ... — Itt a vonat, emberek! — kiált oda nekik a piros sapkás. — Tartsa már vissza egy pillanatig, hadd dobjuk ki ezt a vackot... Na, még! Ne húzd, csavard! Ez az! Most már a mienk... Reccsenés, ropogás, aztán a tuskó felpattan a gödör szélé­re, mintha óriás csapna oda az öklével. Most látszik, hány ki­sebb gyökér varrta még a földhöz a szívós japán akácot. — Most aztán roham, második kocsi... — kiáltjcf a mici­sapkás, de már kocog is, pocakja remeg. Fut utána, majd le is hagyja a többi kútásó. A lakodalmas ember már a peronon adja vissza a hosszúra nőtt Károly kabátját. Az asszony pöröl, de a férje leinti: — Jól van, na, ráértem... Idegenek is segítettek, láthattad. Az egész brigád a lehúzott ablakokban könyököl. Integet­nek az öregnek, aki furcsán áll a kidöntött fa mellett. Vissza­int ő is. I vonat már a váltókon csattog. Elhelyezkednek mind. A köpcös kártyacsomagot húz elő a belső zsebéből. A plébá­noshoz fordul: — Ugyan, szaki, adja már ide azt a fáintos kis táskát... — Kérem ... — nyújtja készségesen a civilbe öltözött pap, aztán oldalt lesve nézi, mint csattogtatják bőröndjén az ör­dög bibliáját...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom