Tolna Megyei Népújság, 1981. december (31. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-20 / 298. szám
1981.-december 20. IníÉPÜJSÁG 11 Köztéri szobrászatunk Varga Imre Károlyi Mihály szobra Budapesten (1975) A felszabadulás utáni magyar köztéri szobrászatról mindmáig nem készült összefoglaló érvényű művészettörténeti feldolgozás, elemzés, s a kritikai számbavétel is csak esetleges. Eleddig csupán egy-egy életmű vonulatát felrajzoló monográfia, kismonográfia látott napvilágot, vagy egy-egy kiemelkedőként értékelt mű ismertetése igazíthatja el a szakembereket és a közönséget abban a már-már nyilvántartási gondokat okozó műegyüttesben, amely az elmúlt három és fél évtizedben köztereinken kapott otthont. Pedig ezen alkotások állandó, jelenvaló szereplői életünknek, hétköznapjainknak és ünnepeinknek, hatásuk vagy hatástalanságuk, aktivitásuk vagy pasz- szivitásuk közügy. A helyes értékrend kialakítása nemcsak a közönség orientálását szolgálhatná a meglévő szobrászati alkotások befogadásában, hanem a tanulságok megvonásával minden bizonnyal pozitív hatással lehetne a napjainkban és a közeljövőben készülő művekre is. A megrendelések áthághatatlan követelményektől hemzsegő, szigorú, körülhatárolt kiírásokban érkeznek el a művészekhez, akik nem tehetnek mást: szolVarga Imre: Radnóti gaian másolják elődeik és kortársaik szoboreszményeit, s esetleg csak egy-egy bátrabb alkotónak sikerül néha egy kis lépéssel előbbrelépni, a konvenciókat meghaladni. Az eredmény: sok-sok egyforma mű köztereinken, sok-sok hasonló jelenség és plasztikai megoldás szobrainkon, és így nem véletlen, hogy csak ritkán villan föl a szobrászi lelemény, a valóban magunkénak érezhető, a kifejezést őszintén és lebilincselően magában rejtő-kisugárzó, korszerű alkotás. Történelmi jelentőségű személyiségeinknek, tu- dományos-kultu rá lis-művészeti életünk kimagasló egyéniségeinek portrékat, portréemlékműveket, történelmi sorsfordulóink emlékeztetőiként monomuntális emlékműveket, a félreesőbb helyekre, parkokba, vízpartokra, a lakótelepek panelházai közé könnyed és felhőtlen alakokat megjelenítő díszítőszobrokat állítunk. Az összkép lehangoló, mert az integető és a korsós nők, a megvetők és a kenyérvivők, kenyérszelők figurái, a békésen heverésző aktok, a játékos állatfigurák — hogy csak a leggyakrabban feltűnő kom- poz’íciós sémákat emeljük ki — tematikailag sem lesznek elégséges támpontok hiteles kordokumentumként a majdan visszatekintő történeti értékelésnek. Bonyolultabb, izgalmasabb és eseményekben, érzésekben, gondolatokban is — gazdagabb korszakunk annál, mintsem, hogy ez legyen szobrászatunk fő tendenciája: probléma- mentes, tükörsima, csiszolt művészeti-szellemi tükörkép kialakítása. Ha a magyar szobrászat általánosító jellegű vonását kellene meghatároznunk, akkor azt mondhatnánk: prosperáló, virágzó — jóllehet Virágzását csak statisztikai adatokkal támaszthatjuk alá. Sok, rendkívül sok a szobor, de mégis kevés a magas esztétikai mércével mérhető alkotás. Vidéki városaink központi terei szobrokkal agyonzsúfollak. Elég csak Salgótarjánra gondolnunk, ahol egyetlen nézőpontból négy művet szemlélhetünk egyszerre, vagy Tatabányára, ahol viszonylag kis területen hat mű köszön a sétálóra. Budapesten, a Fene- ketlen-tó körüli parkban Kosztolányi Dezső, Bartók Béla és József Attila szobra mellett még három díszitőszobor — egy kőmackó, egy fekvő fiú és egy álló munkáslány — társaságába most készült egy új antifasiszta emlékmű. De nem sokkal tisztább a kép a Parlament épülete körül sem. Szűk tereink, parkjanik, ligeteink még szűkebbé zsugorodnak, a természet, az építészet és a szobrászat egymás lábára hágva küzd a helyért, és a végén egyiknek sem marad elegendő. A hatvanas évektől napjainkig fokozatosan eltűnt a köztéri szobrok alól a posztamens, a talapzat, a bronzalakok egyre közelebb kerültek a befogadókhoz. Majd különböző anyagokkal — utcakő, talpfa, szikla — párosítva, tárgyakkal és archi- tektonikus elemekkel ötvözve úgy épültek be a köztérre, hogy a távolság, határvonal a befogadók és a szoboralak között teljesen eltűnt. Köztéri szobrok mellé a posztamens gyanánt felhasznált padra ülhetünk újságot olvasni, vagy a szoborlépcsőn felfelé lépegetve találkozhatunk a lefelé ereszkedő emlékműalakkal. Vagyis az emlékművekben megörökített személyiségek köznapi alakok lettek, s s így felmerült egy új — még megoldatlan — szobrászati- szemléleti kérdés: egy önmagát emlékműként tulajdonképpen már megszüntetett, a köznapi valóságba került szobor hogyan létezhet mégis emlékműként? A szoborállítás gyakorlata honunkban általában az volt, hogy egy, a köztérről teljesen függetlenül elkészült művet gépiesen bemeltek egy meglévő építészeti vagy természeti környezetbe. Így öröklődtek ránk azok a közegek, ahol az építészeti együttes hatását zavarja meg a szobor, vagy ahol a szobor kifejezését zárja el az építészeti környezet. Manapság egy ellentétes, a korábbi gyakorlatot mintegy feloldani szándékozó törekvés az uralkodó: a szobrok tá- gabb környezetre való kiterjesztésének kísérleti fázisát éljük. Egy mű felállításánál, térbe helyezésénél a művész már több tényezőre is figyel, így a terep kialakítására, a parkosításra, a közlekedési utak kijelölésére, stb. Jellemző példa Varga Imre szekszárdi Prométheusza, mert a mértéktartó arányok és határok megvonására, az erőterek pontos kialakításának szükségességére figyelmeztet. Nem lehet vita tárgya, hogy mi a fontosabb: a városközpont, vagy a város- központba kerülő szobor. Nyilvánvaló, hogy egy funkcionális térnek szolgálnia kelj az e térre kerülő plasztikát, s ugyanígy a plasztikának is szolgálnia kell a funkcionális teret. A nehézségek ellenére a fel- szabadulás utáni magyar monumentális szobrászat több, mai megőítélésünk szerint maradandónak minősíthető művet alkotott. Kerényi Jenő sátoraljaújhelyi Partizánemlékműve, Somogyi József hódmezővásárhelyi Szántó Kovács Jánosa, Schaár Erzsébet tihanyi Tudós nőkje, Varga Imre Radnótija (Salgótarjánban és Mohácson), Makrisz Agamemnon pécsi felszabadulási emlékműve, Melocco Miklós Tatabányán és Debrecenben elhelyezett Adyja, úgy véljük, nemcsak mint a mának szóló, hanem a későbbi koroknak is hiteles mondandót hordozó művészeti alkotásként marad fenn. Reméljük, ezen alkotássor gyarapodásának lehetünk tanúi a nyolcvanas években. WEHNER TIBOR Somogyi József Szántó Kovács szobra Hódmezővásárhelyen Jegyzetek egy megkésett évkönyvről Kiadóink lépéshátránya, a terjesztés nehézkessége időnként oda vezet, hogy amikor kezünkbe kerül egy fontos könyv, tartalma már veszít időszerűségéből. Friss példánk az Ars Hu>ngarica című művészettörténeti periodika, amelynek 1979-es köteteivel csak most akadt találkozásunk. A hetedik évfolyam első száma összeállítással köszönti a 80 éves Tolnay Károlyt, világhírű művészettörténészt. Sajnos, tő már aligha olvasta nyomtatásban Vayer Lajos köszöntőjét, mert o múlt évben elhunyt. A késekedelem nem csökkenti a kötetben lévő, sokszor izgalmas kérdéseket boncolgató tanulmányok értékét. Egyetlen számon belül szinte az egész magyar műtörténeti múlt a vizsgálódás körébe kerül. Entz Géza Antal például Árpád-kori kőfaragványokról értekezik. A másik végpontot pedig Keserű Katalin Hencze Tamás-dolgozata jelzi. Néhány közleményre külön is érdemes felfigyelnünk. Élre kívánkozik Aradi Nóra, írása. A kézikönyv-munkálatok során felmerült Mednyánszky- problémákból emelt ki néhányat. A szakirodalomról szóló fejezet lényegében Kállai Ernő régen megérett rehabilitációjának tekinthető. Mednyánszky- kérdéskörben 1943-as könyve „mindeddig a leggazdagabb, legsokoldalúbb kép a festőről”. Érdemei közé sorolja a szerző, hogy ő „látta a legtöbb képet” a festőtől, vizsgálódása pedig „a leginkább alkotásközpontú”. Kritikustársaival összevetve jut arra a következtetésre, hogy „mindig nyitott szemmel kereste a művészetben az újat", ezért tudott „a közelmúlt újdonsága, eredetisége iránt is fogékony" lenni. Ezt éppen Mednyánszky- jával bizonyította. (Nem lenne haszontalan újra kiadni!) Az Iparművészeti Főiskola történetét Bundev-Todorov Ilona vázolja. Fontos adatokat, tényeket közöl, köztük olyanokat, amelyek Borsos Miklós tanári működését világítják meg. S összevetést kínálnak emlékeivel. Néhány új, magyar vonatkozású adatot olvashatunk Gel- lér Katalinnak a Julian Akadé- miráló szóló dolgozatában. A Tájékozódás rovatban külön blokk foglalkozik Tolnay Károly munkásságával. Vayer professzor személyes élményeit is idézve életének fordulópontjaira irányítja figyelmünket, tevékenységét az egyetemes kultúra szemszögéből mérlegeli. A németalföldi művészet terén végzett alapvető kutatásait értékeli Urbach Zsuzsa részletes áttekintése. Történeti rendet követve szemelget Tolnay kutatási eredményeiből, részletesen ismerteti két nagylélegzetű munkáját. Bosch-monográfiáját egyetemi disszertációnak írta, de az „a mai napig standard- mű", miként a csatolt életműkatalógus is. Időállóságát bizonyítja, hogy születése után negyven évvel csaknem változatlanul kiadhatónak találták. A Fül-ep Lajosnak ajánlott munka, noha Urbach szerint „legjobb jpűve”, magyarul nem olvasható. Miként Bruegel-kutatásairól számot adó munkái sem, amelyek ugyancsak ma is érvényes tudományos eredményeket foglalnak magukba. A sort 1925- ben megjelent, a mester rajzaival foglalkozó munka nyitotta meg. összefoglalását pedig 1935-ben adta ki Brüsszelben. Számos problémát tisztázott, így „például az itáliai út jelentőségét és viszonyát az olasz reneszánszhoz”. Később az itáliai művészet került Tolnay érdeklődésének középpontjába, de apróbb közlemények tanúsítják, hogy vélegesen nem tudott lemondani ifjúkori szenvedélyéről. Teljesítménye csak felsőfokú jelzőkkel minősíthető, hiszen „művei révén alaposan megváltozott a németalföldi művészet összképe a művészettörténetben”. Hasonló rangot vívott ki magának a Michelangelo- kutatásban, érdemesnek ítélve a „rejtélyt” arra, hogy rááldozzon csaknem egy életnyi időt. Életművének eme vonulatát Zentai Lóránd követi, ugyancsak a tanulmányok születési rendjében vizsgálva kis dolgozatokat és az ötkötetes összefoglalót. A fontos adatokat, számunkra új ismereteket tartalmazó elemezésekhez Tolnay Károly könyveinek (24 kötet) és tanulmányainak (157) részletes bibliográfiája csatlakozik. Egyetlen kifogásunk: miért nem közölhetők magyarul a magyarságát mindig vállaló Tolnay Károlytól vett — főként az Ur- bach-írást nehezítő — idézetek? A kötet gazdag képanyaga mellett a „szemle”-rovat tömör, korcos élű kritikáit kell még említenünk. Itt olvastuk a bántó megállapítást b.a.-tól, mely szerint „Dévényi Iván, az idő előtt elhunyt neves műgyűjtő dilettáns volt a szó régi, jó értelmében”. Feltérképezendő munkássága, tudása, tájékozottsága, cikkeinek, könyveinek tartalma, ítéleteinek alapossága cáfolja meg a feloldással enyhített, felületes ítéletet. Bírálója bőven okulhatna szakmai erényeiből. A következő oldalon neki címzett szúrások tanúsítják, lenne mit tanulnia. Pedig neki is bölcsész diplomája vagyon, miként az volt Dévényi Ivánnak. (Akadémiai Kiadó.) SALAMON NÁNDOR A Zsolnay-gyár története 1868-ba-n. kérvény érkezett be Pécs város polgármesteréhez. „A külvárosban ... hol a közönség előtt ismeretes .. . edényt készítő fazekas műhelyem 'létezik: — egy nagyszerű, a mű ipar igényeinek megfelelő és a mostani mű ipar színvonalán álló gyárat szándékozom feli állítani, mégpedig okként, Ihog.y az a már ott létező épületek tökéletes, átidomítása és nagymérvben történő kiterjesztése által lenne építendő. Kérem, hogy Első Pécsi_ Cement Chamotte és Tűzbiztos Agyagáruik Gyára címen alapítandó gyárhoz ai városi tanács az iparengedélyt adja meg.” A kérelem benyújtója a hazai porcelán- és kerámiagyártás neves személyisége, Zsol-nay Vilmos. Zsol-nay Vilmos 1828. április 27-én született. Anyjától sokrétű művészi képességeket örökölt, mely a festői pálya felé vonzotta, az apai örökség ai természet titkait kutató és felhasználó technika kedvelésében-, üzleti érzékiben és nyugodt, magabiztos akaratban nyilvánult meg. E szerencsés tulajdonságok tették lehetővé, hogy Zsol-nay Vilmos üzeméből európai- hírű gyárat fejlesszen. Eredetileg kereskedőnek szánták, 11 éves korában már taihonc volt apja üzletében-. 16 éves korában a bécsi Polytechnikum kereskedelmi tagozató n-ak volt hallgatója, maljd beutazta Cseh- és Németországot. A szabadságharc idején a pécsi nemzetőrség tagja volt. 25 éves korában önálló kereskedést nyitott, és ügyesen vezetett cég-e -rövidesen jelentős külföldi kapcsolatokat épített ki. Egyik levele jellemző további életére: „Életemet csak a cselekvés és alkotás vágya tölti ki. Éjjel- nappal dolgozom, és .máris sokat értem el. Ha -itt megállnák, boldog gondtalan életet élhetnék,. így sokat kell küzdenem, míg elérem a- célt.” Zsol-nay fáradhiatatlao-u! dolgozott .azon, hogy -a gyárban -új, művészi kerámiát készítsenek. 1873-lba-n a bécsi kiállításon érte el első sikereit, magyar dí- szű edényekkel. 1878-ban -a- párizsi világkiállításon mutatta be újfajt-o edényeit, amelyeket egy sajátságos gyu-rmá-ból készített, a-mel-y a- porcelán és -a fajansz között áll. Sárgás (ivoire) színezetű alapanyagokra addig nem ismert, élénk tűz-ben -beégetett zománcokat alkalmazott. Különleges díszedényéi több kiállításon, külföldön is feltűnést keltettek. A -nyolcvanas években új -anyagot alkalmazott: a pi-ro- g-ránitot, amely kályhák és épületdíszek anyagául szolgált. Találmányai közül ímeg kell említeni a Zsolnay-féle -kemény- cserepet, amelyet ő porcelán- fajansznak nevezett, és ’annak változatait, valamint a pluton-i- tot és pi-rográn-itot. A -középkori mór -mesterek ismerték a- fémfényű mázaik titkát. Tőlük tanulták el ezt -a -reneszánsz korának olasz keramikusai, de velük sírba is szállt e technika titka. E máz rejtélyét 400 év múlva -legsikeresebben Wa-nlba Vi-n-ce műegyetemi tanár és. Zsol-nay Vilmos fejtették meg. Wartha újra feltalálta és Zsol-nay tökéletesítette -a színes fémfényű máz egy válfaját, amelyet eozinnak neveztek el. A f-aenzai és gubbói -lüszte-r technika 400 év múlva továbbfejlesztve Pécsett folytatódott. Ezzel a. gyár és vele a magyar -kerámia- az élre -nyomult, 1900-ra -nem volt a-z agyag- árugyártásn-ak egyetlen ága sem, -amelyben fényes eredményekkel ne dolgozott volna a Zsolnay-gyár. Zsol-nay Vilmos 1900. március 23-án halt meg. PAP JANOS
