Tolna Megyei Népújság, 1981. november (31. évfolyam, 257-280. szám)

1981-11-07 / 262. szám

s Képújság 1981. november 7. Múltunkból — Klein elvtársi Mikor és hogyan lett kommunista? — A „mikor"-ra talán nehezebb válaszolni, annak ellenére, hogy a dátum megközelítően ponto­san rögzíthető. A „hogyan”-ra már könnyebb. I — Miért? — Negyvenöt januárjában léptem be itt, Tamásiban. De hagy akkor már én kommunis­ta lettem volna? Kizárólag ér­zelmi alapon választottam ezt a pártot. Érzelmi alapon, de meggyőződéssel. Ám nem sok idő kellett, hogy értelmemmel is fölfogjam: a magyar nép boldogulásához, felemelkedésé­hez, a szörnyű háború okozta pusztítás, az emberi lelkekben is végbement tragédiák meg- gyógyítására a kommunisták adnak programot. Kommunistá­nak tartottam magamat évek­kel később is, amikor ki voltam zárva a pártból, akkor is aktí­van részt vettem a politikai munkában. — De térjünk vissza a negy­venötös időkre. Érzelmi okokról beszélt. — Negyvennégyben érettsé­giztem Budapesten. Hazatér­temkor szüléimét már elvitték, sejtettem — és ez sajnos, be­igazolódott —, ott pusztultak Auschwitzban. Én kijártam az erdőre dolgozni, hogy ne legyek a csendőrök szeme előtt. Hama­rosan behívtak Mohácsra mun­kaszolgálatra. Kaposvárra, majd Pestre vittek bennünket, ott él­tem át a Szálasi-hatalomátvé- telt, puskacső előtt — ami meg­lehetősen groteszk volt — esket­tek föl bennünket Szálasira. Aztán elindítottak bennünket gyalogmenetben Németország felé. Bicske környékén szöktem meg többedmagammal. Másfél hónapi bojkálás után, 1944. ok­tóber 26-án szabadítottak föl bennünket a fővárost körülzáró szovjet csapatok. Ez nemcsak fölszabadítás volt nekem, ha­nem újjászületés is. Tulajdon­képpen az életemet mentették meg. Ekkor határoztam el, hogyha szerencsésen hazaérek, azok közé állok, akik a legel­szántabb ellenfelei voltak a szüléimét elpusztító és engem is majdnem megsemmisítő rendszernek. — Utána hazatért Tamá­siba. — Igen, mégpedig gyalogo­san. Szilveszter napján, délután értem Tamásiba. Jól emlékszem, mlhtha most fs előttem lenne a község határában lévő, Tamási feliratú golyó szaggatta tábla. Nem tudtam könnyek nélkül megállni. Mindaz, ami történt velem, hihetetlen erős tettvágy- gyá alakult át, meg akartam váltani a világot. Azóta már rájöttem, hogy a világ megvál­tása nem olyan egyszerű do­log, semmi képességem nincs rá. Mindenesetre, hihetetlen ambícióval vetettem magam be­le a közéletbe. Megtudtam, hogy a Radanovics kocsmában tartják összejöveteleiket a kom­munisták, én is jelentkeztem. A pártszervezet megbízásából vet­tem részt a MADISZ megalakí­tásában, majd vezetésében, az­tán sportügyeket, kulturális ügyeket intéztem - jómagam is aktív sportoló voltam -, részt vettem a polgárőrség munká­jában, majd a párt a megala­kuló demokratikus rendőrségbe küldött. — Az új rendőrségnek ak­koriban nagyon fontos fel­adatai voltak. — Igen. A közrend megszilár­dítása, a régi rendszer itt-ott már aktivizálódó híveinek meg­fékezése. Elvégeztem egy „gyorstalpaló" tanfolyamot, utána alhadnagyi rangot kap­tam. Nem tekintettem én ak­kor életcélomnak a rendőrségi munkát, ennék ellenére úgy ér­zem, becsületesen elláttafn fel­adatomat. 1946 végén kértem leszerelésemet, nem akartak el­engedni, utána is jó ideig ren­delkezési állományban voltam. Közben, 1946 augusztusában megnősültem, a szomszéd kis­lányt — akinek már gimnazista koromban is udvaroltam — vet­tem feleségül. — A negyvenöt utáni pár évben még nem dőlt el, hogy milyen rendszer alakul ki Magyarországon ... — Én egy pillanatig sem gon­doltam erre. Többedmagammal - főként a MADISZ-ban, akik­kel együtt dolgoztam — szilár­dan hittünk abban, hogy mun­kánknak meglesz az eredménye. Jó társaság volt, akkor még nem volt tv, rádiója is kevesek­nek volt, műsoros esteket, bálo­kat rendeztünk és ezeket ter­mészetesen összekötöttük a po­litizálással, élénk volt a sport­élet. Még ma is gyakran ösz- szetalálkozom olyanokkal, akik­kel együtt voltam a MADISZ- ban, vagy sportolóként. A mi­nap is ránk köszön egy idősebb férfi. Feleségem kérdezi, hogy honnan ismer bennünket. Hát ő volt a kapusunk — mondja az illető. Feleségem megjegyez­te: Jó lenne már, ha mint nyug­díjast köszöntenének... Abban az időben hihetetlen lelkesedés volt bennünk. Bíztattuk a fia­talokat, hogy tanuljanak, Würtz Ádám is köztünk volt, rajzok­kal díszítette a párthelyiséget, biztattuk: tehetséges vagy, menj tanulni. Ma elismert, többszö­rösen kitüntetett grafikusművész. Agitáltunk, jártunk szervezni a környező falvakba, gyalog, vagy legfeljebb biciklivel. Úgy éreztem, hogy amikor negyven­hét végére, negyvennyolcra be­következett a „fordulat éve”, abban egy icipici részt a mi munkánk is benne van. — ló érzés volt? — Máig is. az. Annak ellené­re, hogy számomra keserűség­gel is vegyült. Kizártak a párt­ból. Nem azért, mintha csaltam, loptam volna, vagy a rendszer ellensége lettem volna. Az egyedüli ok: kispolgári szárma­zásom. Szüleim kereskedők vol­tak, volt egy szatócsboltjuk. Édesanyám igazi kereskedő, na­gyon kedves, udvarias asszony volt. Még máig is emlegetik, akik ismerték, és én is hivatko­zom őrá, amikor a bolti dolgo­zók egyikével-másikával van probléma. A kizárást megfelleb­beztem. Még akkor, ötvenegy­ben. Utána nem tettem többet, csak azt, hogy úgy dolgoztam, végeztem a politikai munkát is, csak rettenetesen fájt, hogy nem párttagként. Szilárd híve maradtam szocialista rendsze­rünknek. Akkor már vezetője voltam a FÜSZÉRT-fióknak, tu­lajdonképpen ekkor váltam szakképzett kereskedővé. Sze­rencsémre a párt községi, járá­si vezetői nem tartottak meg­bélyegzett embernek, ránk bízták például a május elsejei ünnep­ségek szervezését, faliújság­cikkeket írtam, részt vettem a kulturális munkában. — Aztán jött 1956 ősze ... — Már zajlott az ellenforra­dalom, itt Tamásiban is egyre inkább eluralkodott a bizonyta­lanság, amikor az utcán meg­szólított a járási pártbizottság első titkára, mondván, hogy megérkezett a tagsági köny­vem, átveszem-e. — Hogy-hogy átveszem-e? — kérdeztem. ­Mert bizony hallottam olya­nokról, akik ezekben a napok­ban összetépték — mondta. Márpedig én éppen azért fel­lebbeztem öt évvel ezelőtt, mert kommunistának éreztem magam- válaszoltam. így aztán újra birtokosa lettem a piros köny­vecskének. Érdekessége, hogy 1956. október 18-án állították ki. A belépés időpontja: 1945. „összkomfortos sztrájk” volt abban az időben a legtöbb he­lyen. Mi azonban egy napra sem álltunk le. Mentünk Pécs­re, Budapestre áruért. Ijesztő volt a Nagykörút, szinte telje­sen kihalt, itt-ott egy-két men­tőautó, néhány katonai jármű. De végül is sikerült áruval meg­rakodva hazatérnünk. — Akkor már ismét párt­tag volt, újult erővel kapcso­lódhatott be a mozgalmi munkába. — Igen. Elmondhatom, hogy nagy elégtétellel és örömmel fogadtam ezt, úgy éreztem, ér­demes volt kitartóan, becsüle­tesen dolgozni. Négy elvtárs kapott elismerő levelet a járá­si pártbizottságtól a konszolidá­ció érdekében végzett tevé­kenységükért, köztük voltam én is. Megújult erővel dolgoztam, teljesítettem, amit rám bíztak, ötvennyolcban megválasztottak a községi pártszervezet vezető­ségi tagjává, hatvankettőben titkár lettem, hatvanötben - akkor már két éve elnöke vol­tam a földművesszövetkezetnek- kértem föl mentésemet, mivel a községi csúcsvezetőség már tíz alapszervezetet fogott össze. Ekkor már tagja voltam a járá­si pártbizottság revíziós bizott­ságának, majd a pártbizottság­nak, hatvanhétben pedig meg­választottak a járási párt-végre­hajtó bizottság tagjává. E tiszt­séget ma is betöltőm. — Közben végbement a mezőgazdaság szocialista átszervezése... — Nem volt valami nagy a szerepem ebben, azt tettem, amit sok párttag. Helyben, a környékbeli falvakban agitál­tam. Pár napot töltöttem Értény- ben. Megmondom őszintén, nem vagyok mezőgazdasági szak­ember, most se nagyon értek hozzá így én nem mertem vol­na termelési Oldalról vállalni ezt az agitációt, mert a vitában alulmaradtam volna’. Inkább a politikai oldaláról beszéltem. Türelem kellett hozzá. Elmenni a paraszthoz egyszer, aztán még egyszer és még egyszer. Vol­tak, akik azt mondták, aláírják a belépést, én meg azt írjam alá, hogy legalább ezer forintot fognak keresni havonta. | — És aláírta? — Megmondtam, hogy én ezt nem írhatom alá. De megvilágí­tottam, hogy ez a rendszer va­lakikért van: a dolgozó embe­rekért. És a parasztság olyan erőt képvisel, o rendszer alap­vető érdeke, hogy o mezőgaz­daság fejlődjön, o parasztság egyre jobban éljen. I — Találkozott azóta olyan téesztaggal, akit annak ide­jén meggyőzött?- Nem is egyszer. Naigykó- nyiban építettünk egy kisárühá- zat, sok társadalmi munkával, amiben én is részt vettem. Ahogy hordtuk a szurkot a te­tőre, megszólít egy helybeli em­ber: hallja, amikor maguk ná­lunk agitáltak, csak igazuk volt Ennél rosszabb sose legyen, mi.nt a mostani életünk. Parasz­tok között éltem gyermekkorom óta, jól tudom, ha a parasztem­ber azt mondja, hogy rosszabb sose legyen, az bizony azt je­lenti, hogy nagyon meg van elé­gedve. — Hogyan lett áfész-el- nök? — Hatvainháramban volt egy jelentősebb egyesülés, a szaká- lyi, ai regölyi és a nagykónyi földművesszövetkezet egyesült a tamásival. Akkor kértek fel, hogy vállaljam a megnagyob­bodott szövetkezet vezetését. Már volt némi gyakorlatom, ta­pasztalatom a1 mozgalomban, előzőleg ugyanis az FJK-nak - a földművesszövetkezetek járá­si központjának — voltam fel­ügyelő bizottsági elnöke. Mégis, függetlenített elnöknek idejön­ni, féltem. Most már nincs okom azt mondani, hogy megbántam. Azóta újabb egyesülések vol­tak, ma huszonhat településre terjed ki tevékenységünk, tíz és fél ezer taggall, közel nyolcszáz dolgozóval és nyolcszázmillió forint forgalommal. — Tehát egy valóságos nagyüzem ... — Az, ha a dolgozók számát és a forgalmat nézzük. Ám ez 265 egység között oszlik meg, igen szétszórtan. Nem ugyanaz, minfha egyben lenne, mert tu­lajdonképpen ezt a forgalmat egy nagy áruházban is le lehet­ne bonyolítani. Különben, sze­retek a tagok közt, a dolgozók közt lenni, beszélgetni, éltető elemem a mindennapos eszme­csere, beszélgetés az emberek­kel. Nem tudom azt megtenni, amit akkor, amikor még csak hét községünk volt, hogy min­den termelési tanácskozást ma­gam tartottam, de ha tehetem, a részközgyűlésekre elmegyek, ezt sokallják is. | — A tagság? — Nem, a vezetők. Ilyenkor én azt mondom: ha baj vein azon a helyen, abban a község­ben, szégyellnék magam helyett mást küldeni, ha meg nincs baj, akkor miért ne mennék? Nincs kényes kérdés, esetleg kényes válasz adódhat. Vitatkozni sze­retek, és ha a vitában alulma*- radok, az se okoz nekem prob­lémát. — Hogyan érintette a szövetkezetét a gazdasági reform? — Megnőtt az önállóság, a felelősség. Azelőtt sorra jöttek a körlevelek, hogy ezt meg ezt kell csinálni, tulajdonképpen elég volt azt a kottát „lemuzsi- kálni”, nem volt kockázat. Az új helyzetben decentralizáltuk a jogköröket, a felelősséget, éltünk és élünk a több csatornás áru- beszerzés lehetőségeivel. Hogy eredményesen alkalmazkodhat­tunk az új módszerekhez, bizo­nyítja, hogy aiz első évi ered­ményeink alapján már megkap­tuk a Minisztertanács vándor­zászlaját. Azóta is, évről évre jó eredményeket érünk el. — Befejezésül kérem, be­széljen mai közéleti tevé­kenységéről. — Egy időben funkcióhalmo- zánaik tartottak. Én valahogy úgy vagyok, hogy amit rám bíz­nak, igyekszem becsületesen el­végezni. Van, akinek egy is sok, ha nem látja el. -Másnak meg több sem, ha ,lelkiismeretesen eleget tesz vállalt kötelezettsé­geinek. Nekem nem elég, ha naponta nyolc órát dolgozom. Tagja vagyok a párt járási vég­rehajtó bizottságéinak, a MÉ­SZÖV elnökségének, a Fogyasz­tási Szövetkezetek Országos Ta­nácsának és társadalmi elnöke a Skálacoop-nak. Úgy érzem, mindegyikben helytállók és ezért nem kevés elismerésben, kitüntetésben volt részem. — Köszönjük a beszélge­tést. 1ANTNÉR 1ÁNOS Az elmúlt hetekben izgalom­tól piros arccal ültek fiatalok és idősek a zsűri előtt, hogy o já­tékvezető kérdéséire válaszolja­nak. A Magyarországi Földmun­kások Országos Szövetsége megalakulásának 75. évforduló­ja alkalmából került sor a ve­télkedőkre. Az üzemi selejtezők lezajlottak, a megyei döntőre pedig november 9-én kerül sor Szekszárdon, a szakszervezetek székházában. Á Dalmandi, a Paksi, a Hőgyészi, a Szekszárdi Állami Gazdaság, a Tamási Erdőgazdaság és más szervek, valamint intézmények fizikai és szellemi dolgozói készültek munka utáni -a vetélkedőkre. Nem volt könnyű a készülés, már a téma miatt sem. Az el­múlt évtizedekben, a mezőgaz­dasági munkásérdekképviselet történetéről alig-clig esett szó. Tehát egészen új területtel kel­lett megismerkedni a vetélke­dőknek. S most az üzemi vetél­kedők legjobb nyolc csapata küzd az országos döntőbe ju­tásért. Tolna megyében is vannak hagyományai a mezőgazdasági m u rakó sé rd ek ké p vi se I e tne k. Sze r- vezettség tekintetében nem tar­tozott az elsők közé az ország­ban a megye agirárproletariá- tusai, de nincs mit szégyellnie. A megye parasztsága gyakran vívott éles osztályharcot — gaz­dasági és politikai téren - a földbirtokosokkal és a tőkés bérlőkkel. Legismertebbek az 1897—1898-as, valamint az 1905 —1906-os és az 1912. évi arató-, illetve az arató- és cselédsztráj­kok. Az 1905—1906. évi paraszti megmozdulások Dózsa Györgyöt idézték a tőkéseknek . . . Nem csodálkozhatunk azon, hogy a hatóságok 1906 nyarán minden indoklás nélkül hozták meg ha­tározataikat, amelyekben az ér­dekvédő szervezetek alakuló üléseit betiltották. Az ország­ban is elsők között kapta kéz­hez Mözs község parasztsága az elutasító, betiltó határoza­tot. Pedig a paraszti szakszerve­zetek megalakítása iránt igen nagy volt az érdeklődés a me­gyében. Jócsák Kálmán szociál­demokrata vezető, a földmun­kásszövetség ügyvezető titkára 1906 telén Nagyszékelyben szer­zett tapasztalatait így összegez­te: „ .. . a lakosság már reggel óta ünnepi díszben várt ben­nünket, és érkezésünk alkalmá­val a községi nagyvendéglő ter­mei és udvara már tele volt ér­deklődő férfiakkal, asszonyok­kal és gyermekekkel, annyirai, hogy még a szomszéd házak te­tején is ültek emberek, ahon­nan a községi vendéglő udva­rára be lehetett látni." A községi jegyző a lakosság nagyarányú megmozdulását látva,, segítséget kért o járási főszolgabírótól, ciki 12 csendőrt küldött ki a községbe. A jegyző hiába szólította fel a jelenvol­takat a: távozásra, azok ellen­álltak, s kijelentették: „Maga nem hívott bennün­ket, a földmunkásszövetség hí­vott ide és csak az küldhet ha­za, mert törvényes joga van bennünket összehívni.” A gyűlésen részletesen is­mertették a földmunkásszövet­ség programját, amit nagy fi­gyelemmel hallgattak, majd a kérdések sokaságával árasztot­ták el a községbe érkezett szö­vetségi vezetőket. Az ügyvezető titkár nem kis lelkesedéssel ír­ta : „Igaz, másfél-két óra lefor­gása után elmehetne a tömeg, mert azután már csak a veze­tőséggel van dolog. Azonban senki sem mozdul, amíg a kikül­dött ott van. Kíváncsiak, hogy mit mond még. Egy szavát sem akarják elszalasztani.” 1906-ban jelentős befolyásra tett szert a szövetség Tolna me­gyében. Viszonylag rövid idő alatt 12 helyi csoport alakult. Hasonló volt a helyzet ország­szerte. Az alapszabályt csak 1906. januárjában hagyták jó­vá, s tagjainak száma még ab­ban az évben elérte az 50 000- et. Népszerűsége érthető, hi­szen az agarárproletariátust leginkább foglalkoztató gazda­sági kérdések megoldását tűz­te céljául. Az alapszabályon azonban még alig száradt meg az engedélyező aláírás, máris megkezdődött a szervezet üldö­zése. A hatóságok nem voltak válogatósak az eszközökben. A megtévesztéstől a megfélem­lítésen át a szervezet betiltá­sáig mindent bevetettek - eredménnyel. A tagságnak csak alig 10 százaléka maradt meg. A megyében is a szervezetek többségét felszámolták, mind­össze három maradt meg 1907. december végéig. Ezt követően a megyében alig lehet érdemleges Iratot ta­lálni a földmunkásszövetség te­vékenységéről. Egy évtized telt el, amikor újra hallatnak ma­gukról. Ez egybeesik a ma­gyar munkásmozgalom általá­nos fellendülésével, amely 1917 —1918-ban következett be. A polgári demokratikus forrada­lom idején Tolna megye agrár- proletársága is bízott abban, hogy földet kap. Ezért nagy figyelemmel kísérte a szociál­demokrata párt és a FÉKOSZ (a szövetség megváltozott ne­ve) állásfoglalását ebben a kérdésben. Mint ismeretes, a két szervezet közös határozati javaslatot terjesztett a buda­pesti munkástanács elé, köve­telve : a vagyonosok fokozott meg­adóztatását, a vagyonadó el­érheti akár a 100 százalékot is: magánszemélyek kezében 500, az egyház tulajdonában legfeljebb 200 hold maradhat; — a kisajátított földért az ál­lam fizessen kártérítést; az állam tulajdonába kerülő földek az igénylők között - megváltható örökbérlet formá­jában - kerüljenek kiosztásra. A juttatott föld nagysága 10-20 hold legyen, amely az igénylő család megélhetéséhez elegen­dő. Földhöz juttatásban első­sorban a földmunkások terme­lőszövetkezetei részesüljenek — mondja ki a határozattervezet. 1918. december 26-án — ka­rácsony másnapján — a FÉKOSZ országos értekezletet tartott, amelyen a fenti határozati ja­vaslatról folyt a vita. Ezen a tanácskozáson jelen volt az ozorai küldött is, aki több kérdésben ellenvéleményt fej­tett ki. Kifogásolta a föld álla­mi megváltását, ingyenes el­kobzást követelt; magasnak tartotta a megtartható birtok- maximumot, s az egyházi bir­tok teljes kisajátítását követel­te. Többen szót emeltek azért is, hogy az értekezlet ne ismer­je el a magántulajdont, s ki­fogásolták, hogy a tervezet nem foglalkozik a kommun,sta termelésre való teljes áttérés­sel. (Az ozoraiak nem mentek el ennyire a követeléseikkel.) A Magyar Tanácsköztársaság megdöntését követően ismét nehéz napok köszöntöttek a szövetségre. Szakadás követke­zett be, a jobboldaliak eljutot­tak odáig, hogy kijelentették: „...a földművelő munkásnépet — az ország és magának, a földmunkásságnak az érdeké­ben — meg kell szabadítanunk az ipari munkások, valamint a nemzetközi szociáldemokrata párt befolyásától és irányításá­tól.” Azt is hangsúlyozták, hogy a szociáldemokrata szövetség bolsevista eszmékkel fertőzi meg a földmunkásokat. Annak idején elég volt ennyi ahhoz, hogy a mozgalom legjobbjait a hatóságok letartóztassák, be­börtönözzék, üldözzék, zak­lassák. A Tolna megyei szervezetek a baloldali irányzathoz csatla­koztak. Ilyen értelmű levelet juttattak el a Világszabadság szerkesztőségéhez többek kö­zött a felsőiregi, a nagykónyi és a tolnai szervezet. • A történészek még nem tár­ták fel a megye parasztságának harcát a tőke ellen. Legkidol­gozottabb a nagy aratósztráj­kok korszaka, de alig tudunk valamit a két világháború kö­zötti időből. Szép feladat len­ne ez a helytörténészek szá­mára. K. BALOG JANOS

Next

/
Oldalképek
Tartalom