Tolna Megyei Népújság, 1981. november (31. évfolyam, 257-280. szám)
1981-11-01 / 257. szám
1981. november 1. MÉPÜJSÁG 11 Művészbarátsag Szovjet és magyar festők műveiből nyílt kiállítás Budapesten, a Szovjet Kultúra Házában. Inaisvili: Favágók Z. Dzsobadze: Nyáj G. Managadze: Ősz Kahétiában Nagy Előd: A Rubljov Múzeum A nemzeti megújheilás művészete Magyar művészet 1830-1870 között Hatszáz műtárgyból álló művelődéstörténeti tárlat nyílt a Magyar Nemzeti Galériában, amely november végéig tekinthető meg. A sokoldalú kiállításon teljes korrajzot látunk festmények, szobrok, metszetek segítségével. Számtalan tervet is - egy korszak hiánytalan kulturális keresztmetszetét. Az anyag gyűjtésében a Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Kutató Csoportja és a Nemzeti Galéria alapos munkát végzett. Közel hetven intézmény és magángyűjtő bocsátotta anyagát e nagyszabású kiállítás rendelkezésére, így a ráckevei szerb templom, a szentendrei szerb egyházművészeti gyűjtemény, a váci Vak Boty- tyán Múzeum, a váci püspökség. Jelentős az építészeti anyag — számtalan tervet, rajzot láthatunk. Érdekesek a tierney William Clark tervezte Lánc- híd-változatok, s Feszi Frigyes, a Vigadó építőjének tusrajza a zsámbéki romról. Láthatjuk a Parlament számtalan terv-variációját — Pollack Mihályé is érdemes alkotás, függetlenül attól, hogy Steindl Imrére bízták a terv megvalósítását. A XIX. század nagy építésze volt Ybl Miklós, aki nemcsak az Operaház és a budapesti Szent István Bazilika, hanem a fóti romantikus stílusú templom építésével tette nevét ismertté. A pesti megyeház építője, Zit- terbarth Mátyás is több metszetével szerepel a kiállításon. Gazdag a szoborgyűjtemény. Arról tanúskodik, hogy a nemzeti eszméket több nemzedék vállalta feladatának, így Mátyás király portréját Ferenczy István, Alexy Károly és Fadrusz János is megmintázta. A kor híres sírkőfaragója az 1818ban Dömsödön született Geren- day Antal készítette Vörösmarty Mihály és Kölcsey Ferenc síremlékét és a 48-as honvédemlékeket, s ő alapította az Első Országos Szabad Márványmű- gyárat. Kimagasló a tárlat rajz-, grafikai és festészeti kollekciója. Nemcsak az derül ki, hogy milyen választékos Barabás Miklós portrégalériája, hanem az is, hogy Kelety Gusztáv és Ligeti Antal tátrai, jeruzsálemi képeivel Csontváry munkásságát előlegezik meg. Székely Bertalan ismert alkotásai mellett ezúttal egy kevéssé felfedezett tájképével is szerepel. A tápióbicskei ütközet jelentős tett volt a 48-as szabadság- harcban. Than Mór örökítette meg lendületes festői forgataggal. Molnár József litográfiákat készített bakonyi kanászokról és a szénahordásról — Visegrádot id. Markó Károly mellett Feszi Frigyes is megörökítette —, Vác látképét 1858-ban metszette rézlapra ismeretlen festő. E valóban páratlan művelődéstörténeti anyag a nemzeti megújhodás méreteit reprezentálja, a reformkor és a szabadságharc évtizedeiből, és azt, hogy minden történelmi megpróbáltatás közepette is élő és gyarapodó folyamat lett, maradt a magyar közművelődés egésze. Nemcsak az irodalom és a zene, hanem a képzőművészet és az építészet területén is. L. M. Régi módon - új szemlélettel Már csaknem a hegyek közé érünk a falu felső végén, amikor jobboldalt különleges építményt pillantunk meg: fedeles híd vezet át a patakon. Belsejében padok húzódnak, s emberek pihennek az árnyékban. A túlsó parton, a domboldalban két-három ősi formákat idéző faház körül félmeztelen férfiak szorgoskodnak: fundamentumot ásnak, szálfát fűrészelnek, gerendát faragnak; mások deszkát gyalulnak, asztalokat, székeket állítanak össze. Odébb guzsalyok állnak, orsók pörögnek, a házban lányok és asszonyok szőnek. A velemi népművészeti stúdió alkotótelepén vagyunk. A férfiak többsége Vas megyei fafaragó. Hat évvel ezelőtt a megyei népművészeti kiállítás értékelő tanácskozásán többen kérték, hogy rendszeresen ösz- szejöhessenek, tanulhassanak, így kapott szakkörvezetői megbízást a tanácskozáson részt vevő Péterfy László szobrász- művész, akinek néhány alkotói közösség megteremtése fűződött már nevéhez. Az összejövetelek eleinte kéthavonta zajlottak a megyei tanács velemi továbbképző házában. A faragók hamarosan túljutottak a „csangkfaragá- son"; nagyobb erőfeszítést igénylő és hasznosabb feladatokat kerestek. Elkészült a pi- henőhíd, a sárkányos kapu és néhány gyermekjáték. 1978-ban hozzákezdtek az eddigi legnagyobb munkához: a házépítéshez. Két rövid táborozás alatt 30-35 fafaragó Erdei Andrásnak, a környékbeli népi építészeti emlékektől ihletett tervei nyomán felépítette a tájba illeszkedő, emberi léptékű épületet, s a bútorok jó része is elkészült közben. Ma már ez a faház ad otthont az évente újabb munkákra gyülekező faragóknak. Nemcsak Vas megyeieké és nemcsak faragóké lett a hq;. A vasiakkal együtt dolgoznak az ország más vidékein élő — Tokajból vagy más faragótáborokból ismert - barátaik; és más olyan mesterek, népművészek, akik az emberi környezet otthonosabbá tételén munkálkodnak. Szövők, hímzők, kovácsok, bőrművesek, gyékényesek, fazekasok. A bútoroktól a térítőkig és takarókig minden helyben készül. Halljuk, hogy jövőre fűrészmalom épül, amely a patak energiáját fogja felhasználni, s a mai villany- és benzinmotorok munkáját veszi át. Valamiféle skanzen épülne itt? A régi paraszti önellátó kultúra „élő múzeuma"? Netán valamilyen múltba forduló szekta kultuszhelye? Kétségkívül másféle élet ez, mint a hegyoldalainkat, vízpartjainkat elborító hétvégi házak világa; mint azoknak az élete, akik a kényelemteremtés legmodernebb eszközeit igyekeznek „birtokukon" felhalmozni. Az alkotótelep lakói nem hivalkodnak életformájukkal, de nem is zárkóznak kapuk mögé a világ elől. Zavarja őket, vagy sem a nézelődők tekintete, tudják, hogy társadalmi kísérlet részesei, s a kísérletből az egész társadalomnak kell okulnia. A kérdés pedig az: vajon meg lehet-e fékezni az emberiségnek azt a rövidlátó és felelőtlen szenvedélyét, hogy a mind nagyobb „komfort” é.- dekében egyre „korszerűbb" eszközökkel és egyre rohamosabb ütemben igyekszik „megváltoztatni" - valójában elpusztítani - a természeti környezetet? A népművészek természetes anyagokból formálják, természetes festékekkel színezik tárgyaikat, örömüket lelik a testet és szellemet egyaránt megmozgató közös munkában - ha nem is gondolnak arra mindnyájan és minden pillanatban, hogy alkotásaik előbb vagy utóbb visszakerülnek a természet körforgásába, nem úgy, mint az elhasznált „modern” műanyag tárgyak tömege, mely egyre fojtogatóbb takaróval borítja földünket. Nekünk, né- zelődőknek, azonban el kell gondolkodnunk, és meg kell értenünk, hogy a népi építészet és kézművesség emlékei nem azért értékek, mert régiek, mert már kevés van belőlük, vagy mert érzelmi szálakkal kötődünk hozzájuk. Nem is csak azért, mert sok munka és tudás halmozódott fel bennük, és ma már kevesen vállalkoznak az efféle munkára. Ezek a tárgyak elsősorban azért értékek, mert olyan életmódra utalnak — és talán bíztatnak —, amelyben az emberiség tapintatosabb kézzel, jobb gazdaként bánt — és kellene, hogy bánjon! — a természettel, mint korunk embere, aki nem veszi észre, vagy nem akarja észrevenni, hogy „maga alatt vágja a fát". TRENCSÉNYI IMRE
