Tolna Megyei Népújság, 1981. október (31. évfolyam, 230-256. szám)

1981-10-25 / 251. szám

1981. október 25. ^NÉPÚJSÁG 11 Seregszemle Kaposvárott Dunántúli tárlat A képzőművészet igazi ünne­pe volt az a verőfényes őszi vasárnap —1 Somogyország fő­városában. A szervezők, rende­zők igencsak kitettek magukért, hogy a Dunántúl tájairól össze- sereglett művészek, hivatalos vendégek jól érezzék magukat. A pergő események alig hagy­tak időt a tisztesebb szemlélő­désre. A dunántúli tárlat meg­nyitását követte a művésztele­pek (újabban előkelőbben hangzón szimpozíonoknak ne­vezett alkalmi társulások) mun­kájának dokumentálását célzó bemutató, majd a Bernáth Aurél műveiből gyűjtött állandó kiállítás átadása. Ráadásnak estébe nyúló konferencia tett kísérletet a művésztelepek gond­jainak felsorolására, jövőjének felvázolására. A telhetetlenek még villámlátogatást tehettek a Ráma-hegyre, Rippl Rónai mű­vészete, emléke előtti főhajtás­ra. Az igazi attrakciónak a két helyre elosztott dunántúli tár­lat (e sorban a negyedik) ígér­kezett. Valójában fél országnyi tájegység mozgalmas, sokolda­lú művészetének bemutatására törekedtek a rendezők. Nem ke­vés dilemmával keltett számol- niok, de Rideg Gábor (mint fő­rendező is!) a katalógusban igyekezett egyértelművé fogal­mazni a szándékot: „A művé­szetnek szeretnénk fórumot te­remteni a Dunántúlon... meg­nyilatkozási, véleménynyilvá­nítási lehetőséget". A cél mél­tányolandó, hiszen biztató előz­ményekre támaszkodhat. A Ber­zsenyi Társaság már a húszas évek végétől igyekezett közös táborba toborozni e régió mű­vészeit. Talán kevésbé ismert tény, hogy Győrött 1944-ben rendeztek egy valóban széles körű I. dunántúli tárlatot is, de ennek hírét elsodorta a törté­nelem vihara. Most az országos programba illeszkedve, az ösz- szes érintettek „áldását" élve­ző szemle körvonalai bontakoz­nak ki. Gondot legfeljebb a helyiség okozhat, mert a művé­szek aktivitását nem érheti szó. A vonzó díjakat sokan, köztük a dunántúli megyék ajánlották fel. Feltűnő, hogy Fejér és Zala erejéből nem tellett némi pénz­magra, de művészeik nem ma­radtak távol. Minden megye képviselteti magát, s ez a tár­lat léte melletti voksolásnak fogható fel. A házigazdák mel­lett (ők három díjat nyertek) különösen Baranya (három díj) és Győr-Sopron (a fődíjat nyer­te) tett ki magáért a szereplők számát, műveik értékét, minő­ségét és számát tekintve. A dicséretes igyekezet elle­nére jegyzetünk nem lehet fel­hőtlen. A nagyszámú mű meg­osztása (tegyük hozzá: kény­szerből!) nem segített valami­féle összkép kialakításában. A kiállításfűzér a komplexitás jegyében született. Ez némileg újnak hat a szakágbemutatók korában. A szándék a manap­ság elmosódó műfajmezsgyék és az ágazatok szerinti polari­záció feloldását szorgalmazza, mintegy bizonyítva a vizuális művészetek egyetemességét, egymásra utaltságát. Sajnos, a puszta akarat a szerves kap­Borsos Miklós: Csíra csolat bemutatásához nem ele­gendő. Egyelőre nincsenek meg a feltételek a mélyebb össze­függések kibontásához. A du­nántúli műhelyek egymástól el­szigetelten működnek, egyetlen kiállítás — a legjobb szándék ellenére — nem képes valami­lyen vezérlő elvet felmutatni. Még a sokat emlegetett „pan­non szellem" jelenlétét is csak elvétve fedezhettük fel. A színvonal megnyugtató je­len körvonalait jelöli ki. Erőtel­jes munkákkal vannak itt a gyárakhoz, művésztelepekhez kötődő iparművészek. A prímet — hagyományosan — mégis a festők viszik. Ez az itt-ott vitat­ható díjak megítélésében is ki­fejezésre jutott, de nem jelenti a műfaj látványos megújulását. Az igazi szellemi izgalmat, ért­hetően Borsos Miklós közép­pontba helyezett, pár múzeumi darabból álló bemutatója je­lentette. Művészetének kieme­lése példa és tisztelgés, az erő­vonalak fókuszában élő, egy­szerre magyar, dunántúli és egyetemes rangú, hetvenöt éves mester munkássága előtt. Jó volt újra látni a csodálatosan fehér Erőst, Egry sors-szántotta arcmását, az életigenlés míto­szát megtestesítő Csírát, dom­borításait, érmeit. Közelebbről szemügyre véve a sűrű szövetű rostán átjutott műveket, egyértelműnek véljük Giczy János soproni festő sike­rét. A „Dunántúli művészetért” — Borsos mintázta — éremmel díjazott képek következetesen épülő, egyéni hangot képviselő, parasztromantikától mentes, ám nagyon is a falusi életbe gyö­kerező festészetet képviselnek. Világos szerkesztésmód, halk szavú, szikkadt líraiság, átélt mondanivaló jellemzi. Valósá­gos, tiszta élményanyagból táp­lálkozik, s valami különös őszin­teség szólal múltról, jelenről — a rohanó, bizonytalan jövőnek. Hasonló szemlélet figyelhető meg, más hangfekvésben Papp Albert, Szelestey László és ta­lán Joanovits István képein is. Természetközelség a sajátja a nívódíjas Csiszár Eleknek, ki­nek szívszorító Búcsú című ké­pére emlékezünk szívesen. A látvány és a látomás sajátos szintézisét teremti meg vásznain Szekeres Emil (nívódíjas) és Szabados János. Akadt a festőik között egy nagyon eredeti meslter (nyu­godtam iletiheitjük e címmel I), aki egészen egyéni, művekbe formált világot teremtett. Társ- tallam'u'l áll a stülusváltogatók tengerében, SzeHíem, tudás, egyéniség dolgában, alig van hasonló festőnk. Csalk a díj- aszitólk nerr> akarják tudomásul venni, hogy Czürálki Lajos mun­kái (s munkássága!) nem csu­pán apró bókolkna érdemesek. (Itt még arra sem méltatták!) Ez akkor válik nyilvánvalóvá, ha összevetjük a kiemelt díjjal elismert Halász Károly kétség­telenül arti'sztikius, de kevés új elemet tartalmazó sorozataival. Ha már az elvontabb művészet tájára tértünk, említsük meg Bartha. László érdemes művész világos célokat megvalósító, fe­hérbe Hajló vásznait (mívódíj), Végvári I. János ellentmondás­ra ingerlő akvarelTjeit. Kaposi Endre megkapó egyszerűség­gel, Kelle Sándor bővérű fes- tőiséggel villantja fel a táj egy szelletét. Tisztes névjegyét he­lyezte el Udvordi Erzsébet (Ria- náis) és Újházy Péter. A szobrászok1 közül Bors Ist­ván munkáit jutalmazták, de plasztikának tekinthetjük Er­dős János festett, csillogó- fénylő Triptichonját is (nívódíj). Kedves élethelyzetet faragott fába1 Alexovits László (Tere- fere), öntött bronzba Szabolcs Péter (Gyerekek). R. Kiss Lenke madáriljesztője jó előképek utánérzéseiként hait Az érmek, plakettek sorából Friedrich Fe­renc, Renner Kálmán., Gera Kditalin. munkáit jegyeztük fel. Szándékosan nem'erőltetjük az irányzatok szerinti számba­vételt, mert ahány művész, annyi törekvés színezi az össz­képet. A grafikusoknál sincs másként. Ka'jári Gyula elszán­tan tragikus vallóságlátása. mel­lett jól megfér Koppány Attila burjánzó szerkezetessége, Széli György tér- és idősíkokat tör­delő, újrarendező találékony- ságta, Kroijesirovies Henrik1 meg­lepő mértaniassága. A nívódí­jat megérdemelten1 kapta Vál­tó László szorongó életérzése­MŰVÉSZET két tükröző nyomataiért (Transz­ponálta«). Gácsi Mihály a kö­nyörtelen szatíra fegyverét veti be emberi gyengéinket ostoro­zó míves linómetszetein. Révész Naip'sugár erénye a1 finom raj­zosság, Falrsang Sándoré a groteszk iránti hajlandóság. Az iparművészek elismerését R. Füzesi Zsuzsanna nívódíja jellziL A lapformákhoz közelítő, színezett apró porcelánjai szob­rász! szándékot sejtetnek. Gesz- ler Mánia a síkkép felé tekint, s hasonló lépés* figyelhető meg Molnár Sándor kerámiáin1 (Fű- nyomalt). Szekeres Károly sa- mott vázái az anyag tulajdon­ságait juttatják szerephez, Ta­más Ákos étkezőgornitú rája, Jegenyés János, Csere Ilona üvegjei a használhatóság igé­nyét elégítik ki: magas művé­szi fokon. A „dunántú'lisóg" tartalmát Fürtös Ilona gobelin­je, Honty Márk« tűzzománcai tükrözik — többszörös áttétel­ben. ToJVto megye művészetét Halász Károlyan kívül Voinea- Dslást Elena Csodái című sej­telmes olajfestménye képviseli. A dunántúli tárlat elérte1 cél­ját: programot adott, megmoz­dította' a provincia művészeit. A távólmaradák érzékeny hiá­nyát tudta' feledtetni, de tel­jesen semlegesíteni — nem. Névsort citálni' értelmetlen, Martyn Ferenc távollétét még­sem1 hagyhatjuk említetten. Még azon iis * lehetne töprengeni: meddig' tart ai Dunántúli? — merthogy Szentendre is ai jobb parton1 fekszik! SALAMON NÁNDOR Fotó: Heitler László Színházaink történetéből Színház született Szabolcsban Augusztus 26-00 ünnepélyes társulati] üléssel nyitotta meg kapuit ai felújított nyíregyházi színiház. A Szabölcs-Sza,tímár megyei Tanács 79 augusztusá- böni hozott ható razaitot az ön­álló tásuJtaitú színház létreho­zására, és működési félte telei­nek fokozatos megteremtésé­re. A régi' nyíregyházi' kő szín­ház, amelyet 1894. február 6- án avattak fel, s amely Alpár Ignác, a kor egyik legnevesebb építészének tervei alapján ké­szült, soha nem rendelkezett állandó társulattól. Mindig úgynevezett fogadó színház volt, de múltjában olyan ven­dégeikkel büszkélkedhet, mint Rózsahegyi Kálmán', Pethes Imire, Jászlai Móri, Ódry Árpád és Csortos Gyula, hogy csalk a leghíresebbeket említsük, s azokat, akik többször is meg­törd ulltaik itt. A fe Is zabold ülő s után egy ideig a Hungária filmszínház működött o már akkor is elég­gé1 megviselt épületben, majd ismét színház lett, ahol rend­szeresen. felléptek1 a Faluszín­ház utazó társulatai, de a> mis­kolci és ai debreceni1 színházak is. Ám az épület tovább rom­lott, kívül-bellűl, a1 technikai felszerelések egyre siralmasabb állapotba kerültek — már ami egyáltalán' volt —, s az 50-es évek végére elkerülhetetlenné vált a' teljes felújítás, korszerű­sítés. 1960-ra megfi’aitlallodott az akkor már hatvanhat éves épület. 'Kívülről megőrizte a tervező elképzeléseit, stílusos kastély-sárgái színével méltó­ságteljesen1 magasodott a1 haj­dani1 „Károlyi-ikert" gömbaká­cai tölé. Am belül új ruhát kapott, meleg színű textílbo.rí- táslt, piros plüss foteleket, és amvi a fő, korszerű színpadgé- pezetett, húzókkal, világítótor­nyokkal, és az ókkari techni­káihoz mérten „mindentudó” fényszabályozóval. Jellegében viszont továbbra; is fogadószín­ház maradt, egészen a leg­utóbbi évekig. Ebben a minő­ségében' feladatát kiválóan lát­ta el. Bevezette a bérletrend- szert, közönséget nevelt, a deb­receni Csókonlaii Színház szin­te minden előadásával1 átjött, de szerepelt itt ai miskolci, a békéscsabai, a szolnoki1, sőt, a budapesti Nemzeti Színház is. Emlékezetes előadások eb­ből az időből a debreceniek Koldusoperája, Zsebes Jakab szerepében a pályakezdő Dégi Istvánnal, a Miskolci Nemzeti Színház Arturó Uija Sztlankay Istvánnál ai címszerepben1, a tragikus hirtelenséggel elhunyt ígéretes szabolcsi író, Sipkay Barna „A világ peremén” cí­mű drámájának ősbemutatója, szintén1 a miisfco lótokkal, Dar­vas Ivánnal a főszerepben. Színház és jó előadások'szű- kiiben tehát soha sémi voltak a nyíregyháziak, ám a város rob­banásszerűen. fejlődött, elérte a százezres lélekszámot, főis­kolák nyíltak, s o művelődési idényeik magasabb szintű ki­elégítése sem várathatott to­vább magára, fgy született meg. a. nyíregyházi önálló tár­sultait gondolata, melynek való­ra váltósárai a legmalgyobb egyetértéssel fogott össze a megye és a város, a párt- és az állalmi' szervek. Nagy erő­feszítést követelt ez mimden- Mtő!, hiszen, a. felszabadulás óta szinte nem alakult új tár­sulat vidéken, Az épületet is fel kellett újítani ismét, kor­szerűsíteni1, „lakhatóvá tenni” a leepdő társulat számára. Fel­újították, illetve kicserélték a színház valamennyi gépészeti és elektromos berendezését, biztonságos acélszerkezetű zsi­nórpadlása, kényelmes közle­kedőik, munlkakiairzaltok és vilá­gítási hidak kerültek, a régi faszerkezetek helyére. A szín­házterem hangosítását, az üze­meléshez elengedhetetlenül szükséges hang- és fényjelzé- ses ölsszekötteltéshez korszerű e lektroakusztika i berendezése - két szereltek fel. Bár az épület nem. műemlék, a mostani felújítás során is megőrizte klasszifcizó'ló homlok­zatát, és tiszta, áttekinthető belső tereit. Az ötszáz főt be­fogadó nézőtér légkondicionált, barna textillbuirlkolatóval, nemes hatású, forrná tervezett sárgaréz lámpatesteivé!, a társalgó te- retsokszorozó bromztükreivel méltó otthona lehet a Bozóky István vezette társulatnak, mely azzal, hogy ideszerződött, s itt akar dolgozni, hittel vállalta ezt a tájat, Bessenyei, Krúdy, Móricz Zsilgmond, és Váci Mi­hály földjét. Vállalták a ,,'leg- messz'ibb megyét” többek, kö­zött Höll István, Bárány Frigyes, Vitai András, Hercegh CsBlllta, Musste Anna, Györgyfalvy Pé­ter, Barhinek Péter, s a rende­ző: Fehér György, Balázs Adóm, és Nagy András László, és még sokain mások, akik tud­ják, hogy nálunk KÖzép-iKelet- Eurápában. a színházailaipítás miíndja is történelmi1 tett volt. A fiatal társulat magyar klasszikussá!1 indította1 első szín­házi évadját A Csongor és Tünde bemutatója október 17- én volt. MESTER ATTILA Része a nemzeti múltnak Szinte szállóigévé lett mostanában a tele­vízió jól sikerült műsorcíme: Unokáink is látni fogiák. Alkalmazzuk jó értelemben, célozván arra, hogy amit szépen, maradandóan alkotott a mai generáció, azt még a XXI. században is dicsérni, talán csodálni is fogják. S idézget­jük némi gúnyos felhanggal is, ha valamiről úgy tartjuk: ezért még a késői unokák is fej­csóválva emlegetik az 1970-es, 80-as évek embereit. Kiszámíthatatlan ugyan, hogy a jövő század magyarjainak mire lesz gondjuk, annyi azon­ban szinte biztos, hogy számonkérik rajtunk a még régebbi idők emlékeinek megőrzését. Hi­szen mi is sajnáljuk, hogy történelmünk sok évszázadából alig van látnivalónk. Kötelessé­günk tehát, hogy ami van, azt őrizzük meg, s eleve úgy kezeljük, hogy unokáink is láthas­sák. Ne bolygassuk a viszontagságos múltat, amelyhez a néhány évtizeddel ezelőtti gon­datlanságok is hozzátették a magukét. Indul­junk ki csupán abból, hogy maradt még né­hány városunk, amelynek évszázadokon át ki­alakult épületegyütteseit elemi érdeU!,nk meg­védeni a jövő számára. Annak peng szinte önként kínálkozó módja: a városmagok kul­turális központtá alakítása, illetve ilyen funk­cióinak védelme. Mint például a budai Várban sikerült. Igaz. hogy több évtizedes munkával állítják helyre a történelmi falakat, az Anjou-királyok, Zsig- mond és Mátyás király palotáit, de a végered­ményt tudjuk. Múzeumok, kép- és könyvtárak kerültek a Várba, s ha — amiben bízunk — a történelem békés évszázadokat enged megél­ni az egymást követő nemzedékeknek, ezen az állapoton bizonyára nem akarnak és nem lógnak változtatni a sokadik unokák sem. Az elmúlt negyedszázadban három párt- és kormányhatározat is rendelkezett az építés­ügyről. Ezek közül a legújabb, az 1965-ben kelt a meglevő épületek helyreállításáról és rendeltetésszerű használatáról. Kétségtelen, hogy ezekben is, mint népgazdaságunkban ál­talában — az első helyen a lakásépítés és -helyreállitás szerepel, ennek okát és jelentő­ségét nem kell külön indokolni. De ezzel együtt súlyt kapott a műemlék és műemlék jellegű épüetek karbantartása, a védett és védelemre méltó városközpontok ügye. Sorolhatjuk a példákat. Sopronban már év­tizedek óta tart a városközpont rehabilitációja, ennek során — néhány, nem tanácsi kézben levő épület kivételével — szinte teljesen sike­rült helyreállítani, illetve megőrizni az ősi vá­rosmagot. Itt a lakásokon kívül csaknem kizá­rólag kulturális intézmények és idegenforgalmi látványosságnak számitó műemlékek vannak. Kissé túlságosan is: a történelmi városban jó­szerivel olyan hely — vendéglő, eszpresszó, stb. — sincs, ahol a nevezetességek nézegeté­se közben megpihenhetnének. S a másik szél­sőség: bár volna rá lehetőség, máig sem til­tották ki a városközpontból a gépkocsiforgal­mat, amely pedig köztudomásúlag károsítja a falakat, rontja a levegőt. Ez utóbbi téren előbbre jár Eger és Székes- fehérvár. Mindkét régi városmagot — s benne a sok látnivalót — megvédték az autóktól (noha ez Egerben egyelőre nem vonatkozik az éjjel-nappal árut szállító tehergépkocsikra). További tennivaló az, hogy helyiségcserékkel kell gondoskodni a történelmi városmagnak még hangsúlyozottabban kulturális központtá emeléséről. Az alapok és az adottságok meg­vannak mindkét helyen. Pécsett sikerült, olyan múzeumutcát kialakíta­ni, amelynek már Európa-szerte híre van. Ha­sonló a helyzet Szentendrén, ahol szinte min­den idegenforgalmi idényre megnyílik egy-egy új múzeum, vagy állandó kiállítás. Pedig az utóbbi helyen lényegesen megnehezíti a kul­turális városközpont kialakítását, hogy a házak többsége személyi tulajdonban van. Említhetjük Győrt is, ahol szépen halad a történelmi városmag helyreállításának, meg­őrzésének és méltó hasznosításának terve, vagy Veszprémet, amelynek ősi várát ugyan­csak tiszteletre méltó ütemben hozták rendbe. Ide kívánkozik Kőszeg, a Nyugat-Dunántúlnak Sopron mellett második műemlék városa, és Vác ugyancsak imponáló törekvéseivel. Szom­bathelyen a képtár része a városközpont reha­bilitációjának — s még mindig nem szóltunk minden városról, amely éppen az utóbbi évek­ben, évtizedekben törekszik arra, hogy korsze­rűen őrizze meg saját múltját. Az pedig része a nemzeti múltnak. Készülnek az ország legtöbb városának, na­gyobb községeinek rendezési tervei. Valameny- nyiben jelentős szerepet kap a meglévő érté­kek védelme. Az viszont már elsősorban a he­lyi tanácsokon, kulturális testületek vezetőin, az ott élő szakembereken és a lokálpatriótá­kon múlik, hogy hol, milyen mértékben tudják mozgósítani az erőket a célok elérése érdeké­ben. Vagyis, hogyan, mennyire és mikor sike­rül raktárak, termelőüzemek, szövetkezeti helyi­ségek helyett könyvtárakkal, művelődési há­zakkal, képtárakkal és egyéb kulturális intéz­ményekkel benépesíteni a védelemre méltó városmagokat. Kétségtelen, hogy mindezek anyagi áldozato­kat is kívánnak, hiszen központi alapokból ma nem sokra telik. Azt a keveset jól, gazdaságo­san felhasználni, és hozzá a helyi lehetősége­ket célszerűen társítani — ez ma a legfonto­sabb tennivaló a történelmi városmagok kul­turális hasznosítása terén. Hogy unokáink büszkék legyenek arra, amit a mai generációk hagynak rájuk. VÁRKONYI ENDRE

Next

/
Oldalképek
Tartalom