Tolna Megyei Népújság, 1981. október (31. évfolyam, 230-256. szám)
1981-10-25 / 251. szám
1981. október 25. ^NÉPÚJSÁG 11 Seregszemle Kaposvárott Dunántúli tárlat A képzőművészet igazi ünnepe volt az a verőfényes őszi vasárnap —1 Somogyország fővárosában. A szervezők, rendezők igencsak kitettek magukért, hogy a Dunántúl tájairól össze- sereglett művészek, hivatalos vendégek jól érezzék magukat. A pergő események alig hagytak időt a tisztesebb szemlélődésre. A dunántúli tárlat megnyitását követte a művésztelepek (újabban előkelőbben hangzón szimpozíonoknak nevezett alkalmi társulások) munkájának dokumentálását célzó bemutató, majd a Bernáth Aurél műveiből gyűjtött állandó kiállítás átadása. Ráadásnak estébe nyúló konferencia tett kísérletet a művésztelepek gondjainak felsorolására, jövőjének felvázolására. A telhetetlenek még villámlátogatást tehettek a Ráma-hegyre, Rippl Rónai művészete, emléke előtti főhajtásra. Az igazi attrakciónak a két helyre elosztott dunántúli tárlat (e sorban a negyedik) ígérkezett. Valójában fél országnyi tájegység mozgalmas, sokoldalú művészetének bemutatására törekedtek a rendezők. Nem kevés dilemmával keltett számol- niok, de Rideg Gábor (mint főrendező is!) a katalógusban igyekezett egyértelművé fogalmazni a szándékot: „A művészetnek szeretnénk fórumot teremteni a Dunántúlon... megnyilatkozási, véleménynyilvánítási lehetőséget". A cél méltányolandó, hiszen biztató előzményekre támaszkodhat. A Berzsenyi Társaság már a húszas évek végétől igyekezett közös táborba toborozni e régió művészeit. Talán kevésbé ismert tény, hogy Győrött 1944-ben rendeztek egy valóban széles körű I. dunántúli tárlatot is, de ennek hírét elsodorta a történelem vihara. Most az országos programba illeszkedve, az ösz- szes érintettek „áldását" élvező szemle körvonalai bontakoznak ki. Gondot legfeljebb a helyiség okozhat, mert a művészek aktivitását nem érheti szó. A vonzó díjakat sokan, köztük a dunántúli megyék ajánlották fel. Feltűnő, hogy Fejér és Zala erejéből nem tellett némi pénzmagra, de művészeik nem maradtak távol. Minden megye képviselteti magát, s ez a tárlat léte melletti voksolásnak fogható fel. A házigazdák mellett (ők három díjat nyertek) különösen Baranya (három díj) és Győr-Sopron (a fődíjat nyerte) tett ki magáért a szereplők számát, műveik értékét, minőségét és számát tekintve. A dicséretes igyekezet ellenére jegyzetünk nem lehet felhőtlen. A nagyszámú mű megosztása (tegyük hozzá: kényszerből!) nem segített valamiféle összkép kialakításában. A kiállításfűzér a komplexitás jegyében született. Ez némileg újnak hat a szakágbemutatók korában. A szándék a manapság elmosódó műfajmezsgyék és az ágazatok szerinti polarizáció feloldását szorgalmazza, mintegy bizonyítva a vizuális művészetek egyetemességét, egymásra utaltságát. Sajnos, a puszta akarat a szerves kapBorsos Miklós: Csíra csolat bemutatásához nem elegendő. Egyelőre nincsenek meg a feltételek a mélyebb összefüggések kibontásához. A dunántúli műhelyek egymástól elszigetelten működnek, egyetlen kiállítás — a legjobb szándék ellenére — nem képes valamilyen vezérlő elvet felmutatni. Még a sokat emlegetett „pannon szellem" jelenlétét is csak elvétve fedezhettük fel. A színvonal megnyugtató jelen körvonalait jelöli ki. Erőteljes munkákkal vannak itt a gyárakhoz, művésztelepekhez kötődő iparművészek. A prímet — hagyományosan — mégis a festők viszik. Ez az itt-ott vitatható díjak megítélésében is kifejezésre jutott, de nem jelenti a műfaj látványos megújulását. Az igazi szellemi izgalmat, érthetően Borsos Miklós középpontba helyezett, pár múzeumi darabból álló bemutatója jelentette. Művészetének kiemelése példa és tisztelgés, az erővonalak fókuszában élő, egyszerre magyar, dunántúli és egyetemes rangú, hetvenöt éves mester munkássága előtt. Jó volt újra látni a csodálatosan fehér Erőst, Egry sors-szántotta arcmását, az életigenlés mítoszát megtestesítő Csírát, domborításait, érmeit. Közelebbről szemügyre véve a sűrű szövetű rostán átjutott műveket, egyértelműnek véljük Giczy János soproni festő sikerét. A „Dunántúli művészetért” — Borsos mintázta — éremmel díjazott képek következetesen épülő, egyéni hangot képviselő, parasztromantikától mentes, ám nagyon is a falusi életbe gyökerező festészetet képviselnek. Világos szerkesztésmód, halk szavú, szikkadt líraiság, átélt mondanivaló jellemzi. Valóságos, tiszta élményanyagból táplálkozik, s valami különös őszinteség szólal múltról, jelenről — a rohanó, bizonytalan jövőnek. Hasonló szemlélet figyelhető meg, más hangfekvésben Papp Albert, Szelestey László és talán Joanovits István képein is. Természetközelség a sajátja a nívódíjas Csiszár Eleknek, kinek szívszorító Búcsú című képére emlékezünk szívesen. A látvány és a látomás sajátos szintézisét teremti meg vásznain Szekeres Emil (nívódíjas) és Szabados János. Akadt a festőik között egy nagyon eredeti meslter (nyugodtam iletiheitjük e címmel I), aki egészen egyéni, művekbe formált világot teremtett. Társ- tallam'u'l áll a stülusváltogatók tengerében, SzeHíem, tudás, egyéniség dolgában, alig van hasonló festőnk. Csalk a díj- aszitólk nerr> akarják tudomásul venni, hogy Czürálki Lajos munkái (s munkássága!) nem csupán apró bókolkna érdemesek. (Itt még arra sem méltatták!) Ez akkor válik nyilvánvalóvá, ha összevetjük a kiemelt díjjal elismert Halász Károly kétségtelenül arti'sztikius, de kevés új elemet tartalmazó sorozataival. Ha már az elvontabb művészet tájára tértünk, említsük meg Bartha. László érdemes művész világos célokat megvalósító, fehérbe Hajló vásznait (mívódíj), Végvári I. János ellentmondásra ingerlő akvarelTjeit. Kaposi Endre megkapó egyszerűséggel, Kelle Sándor bővérű fes- tőiséggel villantja fel a táj egy szelletét. Tisztes névjegyét helyezte el Udvordi Erzsébet (Ria- náis) és Újházy Péter. A szobrászok1 közül Bors István munkáit jutalmazták, de plasztikának tekinthetjük Erdős János festett, csillogó- fénylő Triptichonját is (nívódíj). Kedves élethelyzetet faragott fába1 Alexovits László (Tere- fere), öntött bronzba Szabolcs Péter (Gyerekek). R. Kiss Lenke madáriljesztője jó előképek utánérzéseiként hait Az érmek, plakettek sorából Friedrich Ferenc, Renner Kálmán., Gera Kditalin. munkáit jegyeztük fel. Szándékosan nem'erőltetjük az irányzatok szerinti számbavételt, mert ahány művész, annyi törekvés színezi az összképet. A grafikusoknál sincs másként. Ka'jári Gyula elszántan tragikus vallóságlátása. mellett jól megfér Koppány Attila burjánzó szerkezetessége, Széli György tér- és idősíkokat tördelő, újrarendező találékony- ságta, Kroijesirovies Henrik1 meglepő mértaniassága. A nívódíjat megérdemelten1 kapta Váltó László szorongó életérzéseMŰVÉSZET két tükröző nyomataiért (Transzponálta«). Gácsi Mihály a könyörtelen szatíra fegyverét veti be emberi gyengéinket ostorozó míves linómetszetein. Révész Naip'sugár erénye a1 finom rajzosság, Falrsang Sándoré a groteszk iránti hajlandóság. Az iparművészek elismerését R. Füzesi Zsuzsanna nívódíja jellziL A lapformákhoz közelítő, színezett apró porcelánjai szobrász! szándékot sejtetnek. Gesz- ler Mánia a síkkép felé tekint, s hasonló lépés* figyelhető meg Molnár Sándor kerámiáin1 (Fű- nyomalt). Szekeres Károly sa- mott vázái az anyag tulajdonságait juttatják szerephez, Tamás Ákos étkezőgornitú rája, Jegenyés János, Csere Ilona üvegjei a használhatóság igényét elégítik ki: magas művészi fokon. A „dunántú'lisóg" tartalmát Fürtös Ilona gobelinje, Honty Márk« tűzzománcai tükrözik — többszörös áttételben. ToJVto megye művészetét Halász Károlyan kívül Voinea- Dslást Elena Csodái című sejtelmes olajfestménye képviseli. A dunántúli tárlat elérte1 célját: programot adott, megmozdította' a provincia művészeit. A távólmaradák érzékeny hiányát tudta' feledtetni, de teljesen semlegesíteni — nem. Névsort citálni' értelmetlen, Martyn Ferenc távollétét mégsem1 hagyhatjuk említetten. Még azon iis * lehetne töprengeni: meddig' tart ai Dunántúli? — merthogy Szentendre is ai jobb parton1 fekszik! SALAMON NÁNDOR Fotó: Heitler László Színházaink történetéből Színház született Szabolcsban Augusztus 26-00 ünnepélyes társulati] üléssel nyitotta meg kapuit ai felújított nyíregyházi színiház. A Szabölcs-Sza,tímár megyei Tanács 79 augusztusá- böni hozott ható razaitot az önálló tásuJtaitú színház létrehozására, és működési félte teleinek fokozatos megteremtésére. A régi' nyíregyházi' kő színház, amelyet 1894. február 6- án avattak fel, s amely Alpár Ignác, a kor egyik legnevesebb építészének tervei alapján készült, soha nem rendelkezett állandó társulattól. Mindig úgynevezett fogadó színház volt, de múltjában olyan vendégeikkel büszkélkedhet, mint Rózsahegyi Kálmán', Pethes Imire, Jászlai Móri, Ódry Árpád és Csortos Gyula, hogy csalk a leghíresebbeket említsük, s azokat, akik többször is megtörd ulltaik itt. A fe Is zabold ülő s után egy ideig a Hungária filmszínház működött o már akkor is eléggé1 megviselt épületben, majd ismét színház lett, ahol rendszeresen. felléptek1 a Faluszínház utazó társulatai, de a> miskolci és ai debreceni1 színházak is. Ám az épület tovább romlott, kívül-bellűl, a1 technikai felszerelések egyre siralmasabb állapotba kerültek — már ami egyáltalán' volt —, s az 50-es évek végére elkerülhetetlenné vált a' teljes felújítás, korszerűsítés. 1960-ra megfi’aitlallodott az akkor már hatvanhat éves épület. 'Kívülről megőrizte a tervező elképzeléseit, stílusos kastély-sárgái színével méltóságteljesen1 magasodott a1 hajdani1 „Károlyi-ikert" gömbakácai tölé. Am belül új ruhát kapott, meleg színű textílbo.rí- táslt, piros plüss foteleket, és amvi a fő, korszerű színpadgé- pezetett, húzókkal, világítótornyokkal, és az ókkari technikáihoz mérten „mindentudó” fényszabályozóval. Jellegében viszont továbbra; is fogadószínház maradt, egészen a legutóbbi évekig. Ebben a minőségében' feladatát kiválóan látta el. Bevezette a bérletrend- szert, közönséget nevelt, a debreceni Csókonlaii Színház szinte minden előadásával1 átjött, de szerepelt itt ai miskolci, a békéscsabai, a szolnoki1, sőt, a budapesti Nemzeti Színház is. Emlékezetes előadások ebből az időből a debreceniek Koldusoperája, Zsebes Jakab szerepében a pályakezdő Dégi Istvánnal, a Miskolci Nemzeti Színház Arturó Uija Sztlankay Istvánnál ai címszerepben1, a tragikus hirtelenséggel elhunyt ígéretes szabolcsi író, Sipkay Barna „A világ peremén” című drámájának ősbemutatója, szintén1 a miisfco lótokkal, Darvas Ivánnal a főszerepben. Színház és jó előadások'szű- kiiben tehát soha sémi voltak a nyíregyháziak, ám a város robbanásszerűen. fejlődött, elérte a százezres lélekszámot, főiskolák nyíltak, s o művelődési idényeik magasabb szintű kielégítése sem várathatott tovább magára, fgy született meg. a. nyíregyházi önálló társultait gondolata, melynek valóra váltósárai a legmalgyobb egyetértéssel fogott össze a megye és a város, a párt- és az állalmi' szervek. Nagy erőfeszítést követelt ez mimden- Mtő!, hiszen, a. felszabadulás óta szinte nem alakult új társulat vidéken, Az épületet is fel kellett újítani ismét, korszerűsíteni1, „lakhatóvá tenni” a leepdő társulat számára. Felújították, illetve kicserélték a színház valamennyi gépészeti és elektromos berendezését, biztonságos acélszerkezetű zsinórpadlása, kényelmes közlekedőik, munlkakiairzaltok és világítási hidak kerültek, a régi faszerkezetek helyére. A színházterem hangosítását, az üzemeléshez elengedhetetlenül szükséges hang- és fényjelzé- ses ölsszekötteltéshez korszerű e lektroakusztika i berendezése - két szereltek fel. Bár az épület nem. műemlék, a mostani felújítás során is megőrizte klasszifcizó'ló homlokzatát, és tiszta, áttekinthető belső tereit. Az ötszáz főt befogadó nézőtér légkondicionált, barna textillbuirlkolatóval, nemes hatású, forrná tervezett sárgaréz lámpatesteivé!, a társalgó te- retsokszorozó bromztükreivel méltó otthona lehet a Bozóky István vezette társulatnak, mely azzal, hogy ideszerződött, s itt akar dolgozni, hittel vállalta ezt a tájat, Bessenyei, Krúdy, Móricz Zsilgmond, és Váci Mihály földjét. Vállalták a ,,'leg- messz'ibb megyét” többek, között Höll István, Bárány Frigyes, Vitai András, Hercegh CsBlllta, Musste Anna, Györgyfalvy Péter, Barhinek Péter, s a rendező: Fehér György, Balázs Adóm, és Nagy András László, és még sokain mások, akik tudják, hogy nálunk KÖzép-iKelet- Eurápában. a színházailaipítás miíndja is történelmi1 tett volt. A fiatal társulat magyar klasszikussá!1 indította1 első színházi évadját A Csongor és Tünde bemutatója október 17- én volt. MESTER ATTILA Része a nemzeti múltnak Szinte szállóigévé lett mostanában a televízió jól sikerült műsorcíme: Unokáink is látni fogiák. Alkalmazzuk jó értelemben, célozván arra, hogy amit szépen, maradandóan alkotott a mai generáció, azt még a XXI. században is dicsérni, talán csodálni is fogják. S idézgetjük némi gúnyos felhanggal is, ha valamiről úgy tartjuk: ezért még a késői unokák is fejcsóválva emlegetik az 1970-es, 80-as évek embereit. Kiszámíthatatlan ugyan, hogy a jövő század magyarjainak mire lesz gondjuk, annyi azonban szinte biztos, hogy számonkérik rajtunk a még régebbi idők emlékeinek megőrzését. Hiszen mi is sajnáljuk, hogy történelmünk sok évszázadából alig van látnivalónk. Kötelességünk tehát, hogy ami van, azt őrizzük meg, s eleve úgy kezeljük, hogy unokáink is láthassák. Ne bolygassuk a viszontagságos múltat, amelyhez a néhány évtizeddel ezelőtti gondatlanságok is hozzátették a magukét. Induljunk ki csupán abból, hogy maradt még néhány városunk, amelynek évszázadokon át kialakult épületegyütteseit elemi érdeU!,nk megvédeni a jövő számára. Annak peng szinte önként kínálkozó módja: a városmagok kulturális központtá alakítása, illetve ilyen funkcióinak védelme. Mint például a budai Várban sikerült. Igaz. hogy több évtizedes munkával állítják helyre a történelmi falakat, az Anjou-királyok, Zsig- mond és Mátyás király palotáit, de a végeredményt tudjuk. Múzeumok, kép- és könyvtárak kerültek a Várba, s ha — amiben bízunk — a történelem békés évszázadokat enged megélni az egymást követő nemzedékeknek, ezen az állapoton bizonyára nem akarnak és nem lógnak változtatni a sokadik unokák sem. Az elmúlt negyedszázadban három párt- és kormányhatározat is rendelkezett az építésügyről. Ezek közül a legújabb, az 1965-ben kelt a meglevő épületek helyreállításáról és rendeltetésszerű használatáról. Kétségtelen, hogy ezekben is, mint népgazdaságunkban általában — az első helyen a lakásépítés és -helyreállitás szerepel, ennek okát és jelentőségét nem kell külön indokolni. De ezzel együtt súlyt kapott a műemlék és műemlék jellegű épüetek karbantartása, a védett és védelemre méltó városközpontok ügye. Sorolhatjuk a példákat. Sopronban már évtizedek óta tart a városközpont rehabilitációja, ennek során — néhány, nem tanácsi kézben levő épület kivételével — szinte teljesen sikerült helyreállítani, illetve megőrizni az ősi városmagot. Itt a lakásokon kívül csaknem kizárólag kulturális intézmények és idegenforgalmi látványosságnak számitó műemlékek vannak. Kissé túlságosan is: a történelmi városban jószerivel olyan hely — vendéglő, eszpresszó, stb. — sincs, ahol a nevezetességek nézegetése közben megpihenhetnének. S a másik szélsőség: bár volna rá lehetőség, máig sem tiltották ki a városközpontból a gépkocsiforgalmat, amely pedig köztudomásúlag károsítja a falakat, rontja a levegőt. Ez utóbbi téren előbbre jár Eger és Székes- fehérvár. Mindkét régi városmagot — s benne a sok látnivalót — megvédték az autóktól (noha ez Egerben egyelőre nem vonatkozik az éjjel-nappal árut szállító tehergépkocsikra). További tennivaló az, hogy helyiségcserékkel kell gondoskodni a történelmi városmagnak még hangsúlyozottabban kulturális központtá emeléséről. Az alapok és az adottságok megvannak mindkét helyen. Pécsett sikerült, olyan múzeumutcát kialakítani, amelynek már Európa-szerte híre van. Hasonló a helyzet Szentendrén, ahol szinte minden idegenforgalmi idényre megnyílik egy-egy új múzeum, vagy állandó kiállítás. Pedig az utóbbi helyen lényegesen megnehezíti a kulturális városközpont kialakítását, hogy a házak többsége személyi tulajdonban van. Említhetjük Győrt is, ahol szépen halad a történelmi városmag helyreállításának, megőrzésének és méltó hasznosításának terve, vagy Veszprémet, amelynek ősi várát ugyancsak tiszteletre méltó ütemben hozták rendbe. Ide kívánkozik Kőszeg, a Nyugat-Dunántúlnak Sopron mellett második műemlék városa, és Vác ugyancsak imponáló törekvéseivel. Szombathelyen a képtár része a városközpont rehabilitációjának — s még mindig nem szóltunk minden városról, amely éppen az utóbbi években, évtizedekben törekszik arra, hogy korszerűen őrizze meg saját múltját. Az pedig része a nemzeti múltnak. Készülnek az ország legtöbb városának, nagyobb községeinek rendezési tervei. Valameny- nyiben jelentős szerepet kap a meglévő értékek védelme. Az viszont már elsősorban a helyi tanácsokon, kulturális testületek vezetőin, az ott élő szakembereken és a lokálpatriótákon múlik, hogy hol, milyen mértékben tudják mozgósítani az erőket a célok elérése érdekében. Vagyis, hogyan, mennyire és mikor sikerül raktárak, termelőüzemek, szövetkezeti helyiségek helyett könyvtárakkal, művelődési házakkal, képtárakkal és egyéb kulturális intézményekkel benépesíteni a védelemre méltó városmagokat. Kétségtelen, hogy mindezek anyagi áldozatokat is kívánnak, hiszen központi alapokból ma nem sokra telik. Azt a keveset jól, gazdaságosan felhasználni, és hozzá a helyi lehetőségeket célszerűen társítani — ez ma a legfontosabb tennivaló a történelmi városmagok kulturális hasznosítása terén. Hogy unokáink büszkék legyenek arra, amit a mai generációk hagynak rájuk. VÁRKONYI ENDRE