Tolna Megyei Népújság, 1981. október (31. évfolyam, 230-256. szám)
1981-10-04 / 233. szám
10 "KÉPÚJSÁG 1981. október 4. IRODALOM yontran Augereau marsall volt az úr, ugyanaz az egykori tiszt, akinek az itáliai hadjárat előtt Bonaparte fővesztést ígért, ha nem rak1 féket a nyelvére. Augereau ekkor már élete öt- venheted'ik évében, járt és ez az ötvenhét mozgalmasabb volt, mint bármelyik napóleoni marsallé. „Castiglione hercegének" apja lakáj volt, az anyja zöldséges kofa, ő pedig 1774 óta minden elképzelhető, hadsereg katonája. A bivalyerős, óriási termetű és képtelenül vakmerő legény először saját törvényes uralkodójának hadseregébe jelentkezett, de onnan rövidesen megszökött. Katonáskodott porosz, orosz, spanyol, portugál és nápolyi lobogók alatt. Egy-egy hadsereg közötti átmeneti idejében vívóleckéket adott, mert valóságos művésze volt a kardforgatásnak. Párbajozott, nőket szöktetett meg, általában tökéletesen megfelelt annak a fogalomnak, amit a kiegyensúlyozottabb társadalmi életet folytatók „kalandor" szóval szeretnek megjelölni. 1790-ben, amikor az élet kezdett Franciaországban kevésbé unalmassá válni, haza’- loholt, belépett a nemzetőrségbe és gyorsán emelkedett a katonai ranglétrán, mert valóban értette a mesterségét. Egyik kortársa úgy vélekedett róla, hogy: — Békés viszonyok közt Augereauról néhéz megállapítani, hogy hol végződik nála a bátorság és hol kezdődik az arcátlanság. . . Ezen magának Napóleon császárnak is módja lehetett elgondolkodni Augereau —akkor még „csak" tábornok — volt az, aki a koronázás után így válaszolt az újdonsült császár kérdésére: — Nagyon tetszett a szertartás, felség! Csak kár, hogy nem vehettek részt rajta azok a százezrek, akik azért haltak meg, hogy ilyen szertartások ne legyenek többé! Azt senki nem tudta meg sosem, hogy Napóleon elgondolkodott-e Augereau szókimondásán, hiszen nem torolta meg. Ű tudta, hogy miért nem. Mindenesetre Augereau volt az, aki az ő parancsára már 1797. szeptember 4-én elfoglalta a Tuilleniákat, mellette volt Bru- maire 18-án, hadtestet vezényelt a. tervezett és soha meg nem valósult angliai partraszállásra szánt seregben és végigverekedett minden hadjáratot. Lehet, hogyha mindezt tudja róla, Simányi ezredes jobban átgondolja a Lyon ellen tervezett manővert, de Auge- reaunak jószerivel csak a nevét ismerte. A véletlen és a vakmerőség, mint annyiszor, ezúttal is segített. Meg valószínűleg az, hogy a marsall személyesen. nem volt jelen azokban az órákban, amikor a huszárok és kozákok átúsztaf- tak a Rhone-on. Egy folyón átúsztatni nem volt különösebb teljesítmény az akkori idők lova ska to ná inak, A megáradt folyó természetesen már nagyobb akadályt jelentett, ha pedig az áradás történetesen vékony jégtáblákat kavarguto.tt, az akadályok már majdnem a lehetetlenség határát súrolták. Alighanem a hagy hírű marsall seregében is így okoskodhattak, mert amikor a Hessen- Homburg huszárok és Tyurin őrnagy kozákjai Midbe Inéi elérték a folyót, nyomban megállapíthatták, hogy a túloldalon senki nem vár rájuk, őrszemek sincsenek. Részlet a szerzőnek a Móra Kiadó gondozásában kiadásra kerülő „Simonyi óbester” c. történelmi regényéből. fi lyoni kaland — Az jó, hogy ilyen biztonságban érzik magukat —, kezdett el hangosan gondolkodni Jóska. — Majd teszünk róla, hogy változzanak az érzéseik! Tyurin gyanakodva nézett rá. Már megszokta, hogy ettől a magyartól minden kitelik, de egy teljes ezredet szerencsejátékos módjára, kodkára tenni, még nála is szokatlan, lett volna. — Átkelünk? — kérdezte. Ha Simonyi most kiadja a parancsot, hogy: zonnal! Méghozzá te inA dúlsz elsőnek! úgy tétovázás nélkül nekiront a ____ folyónak valamennyi századával, még ha egy szálig ott pusztulnak is. A cár hadseregében az értelmetlen parancs nem. volt ritkaság. Simonyi azonban úgy látszik, eszénél volt. — No, nem mindnyájan! Én magammal viszek háromszáz legényt és jöjjön még kétszáz kozákt Csak tisztelgő látogatást teszünk Lyon városában!-A ló pompásan úszik, a katonaié pedig, ha lehet, még jobban, pedig még a nyergé- be-nyakába kapaszkodó huszár terhe is húzza. Csak az a kérdéses, hogy ilyen dermesztőén hideg vízben a huszár meddig képes kapaszkodni. Az ujjdk- ból és a karból hamar elszáll az erő, a csizma ólomnehéz, a ruha akár a szivacs, úgy telik meg nedvességgel. így vég- eredményiben. az átkelés egyike ai legnehezebb hadműveleteknek. Simányi épp azon morfondírozott magában, hogy mi szerint válogass'a ki az embereit, amikor a háta mögül váratlanul dudorászás ütötte meg a fülét. Valaki az ismert nótának már a második versszakát fújta : „A Dunáról fúj o szél, Mindenhonnan engem- ér, Ha Dunáról1 nem fújna, Ilyen hideg sem volna!' Megfordult. — De áldott jó kedved van, édes fiam! — szólított meg egy magasra nőtt, csüngő fekete bajuszé huszárt. — Jéggé fagy még benned a nóta, mire átérünk! A legényt láthatóan nem izgatták a hőmérsékleti viszonyok : — Nem baj, ezredes uram! — válaszolta. — Majd kitáncolom magamból a hideget! — Táncban részed lesz, any- nyi bizonyos! Mi a neved? — Köihuszár Czakó Pál, jelentem alázatosan! —v Czakó, tehát gólya ! Nos, ha csakugyan, költöző madár vagy, akkor gyere mellettem, próbáljuk ki mi elsőnek a Rhone folyót! •Czakó Pált egy minutumig se kellett biztatni. A többiek összesúgtak, hiszen irigyelt kitüntetés volt az, ha a nagy hírű ezredes valakit közvetlenül maga. mellé szólított. Elsőként merültek a folyóba, majd sorra a többiek is. öt oszlopban indultak, százasával, folyás irányában, legfel ül és legalúf a kozákok. Jósika a fontaineb- leaui császári Istállóból magával! hozott egy pompás arabs csöbört, de mert ennek a nemes állatnak nem nagyon bízott az edzettségében, most otthoni lovát választotta, a sokat próbált, bárányszelíd Bénit. A Rhone viszont a partjáról nézve se tűnt éppen szelídnek, de benne úsztatva még a vártnál is erősebb volt a sodra. — öregszem — csikorogta a foga- közt Jósika1. A folyó közepe táján- görcs állt a bal lábába és érezte, hogy előbb térdtől1 lefele, majd lassan fölötte is kővé merevednek a'z izmai. — Igyékezz, aranyom! — súgta a, lovának. — Vízihullá- nak igazán nem- kívánkozom! iBéni, mintha megértette volna, fokozott erőfeszítéssel úszott Czakó közhuszár valamivel balra mögötte és noha most nem nótázott, az ezredes megdöbbenve hallgatta, hogy még mindig az^előbbi dallamot sziszegi. — Ez vagy bolond, vagy vasból van — gondolta és hátraszólt a válla fölött. — Hány éves vagy, te gyerek?! A választ alig valamelyes li- hegés kísérte: — Vasárnap volt a tizennyolcadik születésnapom, ezredes uram! Négy napja, március 16-án, tehát ugyanaznap, mint az övé. Az ember az ötödik X-be lépve már kevés dolgon csodálkozik, a dátumoknak ezen a találkozásán sem. Tudta azonban, hogyha szól, örömöt szerez a bajuszos pacsirtának: — ördögöd van, fiam! Épp aznap volt az enyém is! A felvidult huszár füttyenitett meglepetésében. Sokáig persze nem lehetett folytatni a diskurzust, mert a Rhone egyre keményebb próba elé állította mindazokat, akik ezen a telet búcsúztató napon a habjaiba merészkedtek. Valahonnan jajszó hallatszott, sejteni lehetett, hogy egytilkük nem bírta tovább a hideg vizet. Orosz segély- kiáltás, tehát a kozákok közül is szedett áldozatot a folyó. A víz felerősítette és messzire vitte a hangot. Remélhetőleg Augereau marsallnak az utolsó pillanatban nem jutott eszébe egy kósza járőrt meneszteni errefelé. Akadálytalanul átértek azonban. T~ őst aztán táncolhatsz, ;1ljÍ legény! — szólt rá Cza- J^| kára és maga is esze- ____ veszett ugrálásba kezdett. Csizmájából kiöntötte a vizet, az uniformisa ropogott a rádermedt jégtől. Rövidesen megtelt a part szökdécselő, káromkodó és mindenféle furcsa bakugrásokat végző katonákkal. — Létszám-jelentést! — adta kii szökdécselés közben a parancsot. Kiderült, hogy három huszár, két kozák és két ló veszett oda. — Nyeregbe! — parancsolta. — Zárt oszlopban, az országúton megyünk! A kozákok hátul. Tyurin őrnagy sértődötten kapta- fel a fejét: — Hátul? — Hátúi, őrnagyom! Nem mintha kételkednék a bátorságotokban, hiszen azt éppen elégszer bebizonyítottátok. Hanem mert a mi egyenruhánk sokkal jobban hasonlít a francia huszárságéra. És ügetés, mert a lovak1 vérét is meg kell pezsdíteni egy kissé! — Ki megy elől, ezredes uram? — kérdezte Dőry Károly főhadnagy, amivel nyomban harapóssá tette parancsnokát. — Természetesen én, ha megengedi! Kása strázsames- ter hat huszárral dajkál'kodhat mellettem! Czakó, te köztük maradsz! Mától jelentő lovas leszel a1 törzsemnél! Főhadnagy úr középen, Tyurin őrnagy úr a hátvéd. Ha támadást ve-zé- nyeleki mindenki mindent kaszabol, ami eleven- és mozog, bármi és bárki legyen az. Riadalmat akarok Lyonban, olyan felfordulást, amihez mérten a Szodomái kénköves eső körmeneti szenteltvíz volt! — Ha retiráljt fuvato'k — adta ki utolsó parancsát Simányi óbester —, mindenki ott fordul meg, aiho-l van és nyargal vissza, amerrői jött. Akinek valami tűzgyújtó alkalmatosság kerül a kezébe, az persze használhatja. .. A város tele volt szekerekkel, len-yergelt lovakkal, ágyúkkal, pihenő, vagy erre-arra. vonuló csapatokkal. A lyoni polgárok nem szerethették a sarat, mert utcáik jó részét macskakővel rakták ki, ami sokszorosára növelte a félezer száguldó ló patáinak zaját. Mindenki ordított, ahogy a torka bírta, a meglepetés és a riadalom teljesebb már nem is lehetett volna. És a vérfürdő sem. Czakó Pál még soha életében nem látott ilyen rövid idő alatt ennyi ember elpusztulni. A huszárkardok és a kozák szablyák szörnyűséges munkát végeztek. Simonyi ijiaga sem sejthette, hogy Lyori után mekkorára növekszik majd a hadseregben kardforgató tudományának híre. Neve:— alaposan eltorzítva ugyan —, még a messzi Kubán vidékére is eljutott és meglehet, hogy a késő unokák egy bizonyos Joszip Szimonov ezredest saját nagy hírű eleik közt emlegettek. A nótás kedvű Czakó nem volt ijedős gyerek és ideje se sok maradt arra, hogy a-z ezredesét figyelje. De amit látott, az egyszerre tűnt minden részletében megtervezett hideg, célszerűnek és em- beraiattian kegyetlennek. Az ezredes valamennyi mozdulatán látszott, hogy a kardforgatás a legkedvesebb időtöltése, oda sújt, ahová akar. Ugyanakkor szája kissé nyitva, máskor világba csodálkozó, meleg, barna szeme résnyi szűkre húzva. Arcán a regi sebhely vörösen izzó, ő maga pedig minden egyes alkalommal, amikor kardja embertestet ért és vér fröccsent a nyomában,, vala- rn i lye n m egm a g y őrá zb a ta t I a-n boldogság mámorában. A huszárok ritkán foglalkoznak lé- lekbúvárlással, de Czakán átvillant a gondolát, hogy ez a legendásan szigorú, de ugya-n- aikkor az embereinek mindent megadó főtiszt tulajdonképpen szívbéli gyönyörűséggel mészárol. Egyszerűen azért, mert szeret embert öln'i. Az eszét azonban eközben se vesztette el. A vendéglőkből, magánházakból részben féligöltözö'tten előrohaaó francia tisztek riadalma nagy volt ugyan, de nem tartott sokáig. Augereau marsall távol létében is rövidesen akadt alkalmas parancsnok. Egy hófehér hajú, szálas ezredes például kivont karddal, ingben, gyalógszerrel rontott Dőry főhadnagyra, akit csak Kása strázsamester gyors közbéavatkozása1 mentett meg a haláltól, de így is csúnya combsebet kapott. A város ellentétes végéről rövidesen futólépésben közeledett egy századnyi gránátos. Egy sebtében lemozdonyozott ágyú legénységét pedig épp az utolsó pillanatban sikerült lekaszabolni, mielőtt a kozákok közé kartácsaitok volna. Húsz percnyi mészárlás után Simonyi visszavonulót fúvatott. Senki nem üldözte őket, sőt, a gondos Kásának még arra is volt ideje, hogy a* város szélén lángba borítson egy szeszfőzdét. — Minek van ilyen kékes színű lángja, óbester uram? — kérdezte Czakó. — A rumnak, fiam! Ha most lenne néhány szekér cukrunk, úgy punccsall búcsúzhatnánk a franciáktól! Netán groggal! ukor nem akadt, de Éb Tyurin figyelmes kozákéi jai valahonnan két sze--------kér lőporral kerültek elő é s ezeket a lejtős úton egyenesen az égő szeszgyárba gördítették. — Hadd higgyék, hogy tüzérségünk Is van! — magyarázta1 vidáman a kozák tiszt. A mennydörgő robaj valóban felért néhány ütegnyi ágyú hangjával. Két nappal később Augereau marsall csapatai kiürítették Lyont. ORDAS IVÁN A fából faragott királyfi Gink Károly fotója Bartók művéhez ANDRE GRÖBERE: Párizsi galambok Veszélyben Párizs! Elszaporodtak a galambok! — verték léire a lény városának harangjait a közelmúltban. No hiszen, kaptak az alkalmon a kopott bukszájúak, munkanélküliek, suhancok. A polgármester fölhívására készséggel sorakoztatták lel erőiket, s még oly szerény kisüzemi módszereiket. Galambnyak és tojás után kotorászó kezek verték föl a poros padlások csendjét, a tereken szakadt alakok grasszáltak, kezükben rongyos hálákkal; az utca- kölykök arzenáljából ismét előkerült a csúzli, légpisztoly. Ahol közvélemény van ,— márpedig Párizs polgárai köztudomásúan éber lokálpatrióták —, ott nem kerülhetők el az összecsapások sem. Beigazolódott ez most is. A csendes kis Vogézek terén immár mindennapos esemény lett, hogy a padokon üldögélő korosodó hölgyek, akik az imént még az öregkort bearanyozó nyugalommal hintették zizegő zacskóikból a kukoricadarát turbékoló pártfogoltjaiknak, egyszer csak hegyes végű esernyőket szegeznek, és harsány rikácsolás közepette rárontanak az orvul támadó galambvadászokra. A megrémült madarak ilyenkor csattogó szárnyakkal rebbennek föl, hogy az apró teret körbefogó ódon házak ereszén találjanak menedéket. Innen figyelik a fejleményeket: miként űzik ki birodalmukból a vérszomjas betolakodót a csattogó papucsok, fámcsatos retikülök. Aztán ha a vihar elült, leereszkednek újra a térre, s mintha mi sem történt volna, önfeledten totyorásznak tovább hű védelmezőik lábai körül. A galambok verték löl monsieur Ali kisvendéglőjének meghitt békéjét is a rue Moufletard-on. Lévén piacutca a városnak ez a hangulatos szórakozó- és sétahelye, előszeretettel látogatják a galambok is a mindig friss csemege reményében. Egy napon délidőben egy fehér öltönyös, szalmakalapos vendég asztalát felrúgva kirohant Ali úr kocsmájából. Eközben éktelen üvöltéssel adta ország-világ tudtára, hogy az aranyosan csillogó kuszkusz levében csirkehús helyett holmi hitvány galambcombokat fedezett föl. Hajh, ha már az ínyencek is hallatják hangjukat Párizsban...! Bretagne eldugott csücskéből, a Lamartine megénekelte, tengerhullámoktól ostromolt Douarnenez-től ugyancsak különös hit érkezett. Előrelátó gazdák egy csoportja galambtenyésztésre szövetkezett, mondván, a bősz párizsiak úgyis túlontúl alapos munkát fognak végezni, így fél év múlva nem győznek majd galambokat vásárolni, már csak az idegenforgalom kedvéért is. Ez lesz ám csak az üzlet...! Az élővilág, a természet párizsi híveinek egyetlen reményük maradt csupán: Picasso olajágas galambját talán nem éri utol a végzet! Fordította: Grabócz Gábor HERCEG ÁRPÁD: Ősz se, köd se Akár a tegnapi hajnal, a tegnap előtti, talán már évek óta bandukolok így a városon át, egyetlen utcában, kettéfűrészelt jegenyék között — öregesen ma is, mintha valóban ezeréves lennék s már nem tiltakoznék, nem lennék szolidáris az ősz kivégzőosztaga előtt vonaglá nyárral, de nem lenne ősz se, köd se, vacogás se, csak a vibráló idegekben a sejtés, hogy magunkra maradtunk megint: én és az ezeréves hajnal a visszavonuló éjszaka szorításából kiszakadva.
