Tolna Megyei Népújság, 1981. október (31. évfolyam, 230-256. szám)
1981-10-04 / 233. szám
1981. október 4. ( TOLNA \ eliÉPÜJSÁG — Kell a jó bornak cégér? — Hót persze. Legfeljebb nem olyan mértékű és gyakoriságú, mint a gyöngébb minőségűnek. — Fölkészült arra, hogy esetleg vitatkozni lógunk? — Külön nem készültem, de mivel az újságíró a közvélemény nevében kérdez és a vendég ítéletét közvetíti a vendéglátásról szólva is, nem lepne meg a vita. — Számíthatok arra, hogy elvtelenül nem igyekszik védeni a mundér becsületét? — Föltétlenül, hiszen adott problémákat lehetetlen fölszámolni struccpolitikával, illetve úgy, hogy nem beszélünk róla nyíltan. — Akkor bemutatnám, ha segít. — Szívesen. A SZÖVOSZ szakmunkásképzőjében, Budapesten szereztem szakmunkásbizonyítványt 1969-ben, s mellette megvan a hideg-melegkonyhás egységvezetői képesítésem. Harmincegy éves vagyok, 1977 július 1., a megnyitása óta vezetem Dombóváron a Kisbetérőt, népszerűbb nevén a Szász sörözőt. — Ami meglehetősen távol van a városközponttól... — Én nem tartom számottevőnek ezt a távolságot. Forgalmunk is a helykiválasztás helyességét igazolja. — Maguk itt, öten dolgoznak összesen. Külön takarítójuk nincs, a rend és tisztaság mégis példás. — örülök, hogy ezt észrevette. Némi mozgás után, állandósult a kollektívánk. Akik most itt vannak, nemcsak munkahelynek tekintik a Kisbetérőt. I — Hanem? — Legalább annyira sajátjuknak is. — Mielőtt ide jöttem, rögtönöztem egy közvélemény-kutatást. — Szakmabelieket is megkérdezett? — Igen. De elsősorban a „sorstársaim", a vendégek véleménye érdekelt. Jó volt hallani, hogy a „Szász" színvonala ma is megegyezik azzal, amely- lyel indult. — Nagyon jólesik ezt hallani, tudniillik a színvonal megőrzése változatlanul fő törekvéseink egyike. | — És a többi? — Egyensúlyban a kapacitásunkkal, folyamatosan bővíteni a választékot. — Nagyon megnyomta a szót az egyensúly említésekor. — Igen. Mert a bajok a vendéglátásban mindig akkor kezdődnek, amikor egy üzlet többre vállalkozik, mint amennyi a vendég elégedettségének megszerzését és megtartását még nem veszélyezteti. — Maga ennek előtte a Hotel Dombóvárban dolgozott pincérként. — Ha lehet, ne tessék használni ezt a foglalkozási megjelölést. A szakma a felszolgáló nevet szereti jobban. Azt hiszem ez a méltóbb a szocialista vendéglátáshoz. — Rendben. Tehát leiszolgáló volt. Maga pályázta meg ezt az üzletvezetői állást? — Nem. Kiszemeltek rá, és erre én azóta is büszke vagyok, hiszen szülőfalumból, Berettyóújfaluról nem sokkal ezelőtt kerültem ide. A katonaidőmet Dombóváron töltöttem, akkor ismerkedtem meg a feleségemmel, aki kapospulai lány volt. — Mennyire sikerült hajdúságiból Tolna megyeivé válrfía? — Megszerettem a Dunántúlt, és ebben a mesterségem rengeteget segített. — Van a családjában vendéglátós? — Nagyapám volt kocsmá- ros valamikor. Az ő példáján felbuzdulva választottam a szakmát. Igaz, édesapámnak is volt szerepe a választásban, a berettyóújfalui áfész elnökeként. — Tudja, hogy a dombóváriak Szász Pistiként emlegetik?? — Tudom és hálás vagyok érte, mert egyfajta megbecsülést fejez ki. — Én megkockáztatnám, ■ hogy népszerűséget is. — Lehet, pedig mi -itt semmi különöset nem csinálunk. Szeretjük a szakmát és ezt a vendégek a kiszolgálásukban érzékelik. — Álljunk itt meg. Véleménye szerint miért érheti napjainkban olyan sok — egyáltalán nem elismerő — szó a vendéglátóipar házatáját? — Ezt a „direktbe tett" kérdést nem egyszerű megválaszolni. A vendég, teljes joggal, szigorú kritikus. Pont ezért nehéz százszázalékosan elégedettségre hangolni. De, ha megkapja, amit az üzlettől vár, amelyikbe betért, azzal is kifejezheti elismerését, hogy minden lehető alkalommal visszatér. — Engedelmével, én is visszatérnék az első kérdésre. De így: legjobb cégér a jó munka. — Egyetértek, bár annak hangsúlyozásával, hogy csak akkor, ha ennek megvannak az alapvető személyi, tárgyi feltételei. A magam részéről elsőrangúan fontos dolognak tartom, hogy a vendéglátók szeressék a szakmájukat, s igenis versenyezzenek a vendégek kegyeiért. Törjék magukat azoknak az elismeréséért, akikért a vendéglátóipar van. — Tetszik, amit mond, mégis „direktben" folytatom. Magyarázza meg nekem, hogy száz új, korszerű üzlet közül miért züllik II. osztályúból IV. osztályúvá minimum 20—30, egykét év alatt? — A szakmai igénytelenség, gyakran a hozzáértés hiánya miatt. Az a tapasztalatom, hogy ahol engednek a negyven- nyolcból, azaz a működési célkitűzésekből, ott előbb-utóbb esni kezd a nívó. Ahol pedig ez bekövetkezik, ott megváltozik a közönség is. — Ha most csapkodni kezdeném az evőeszközöket és nyomdafestéket nem tűrő hangon kezdenék valami miatt kötekedni, mi lenne? — Valamelyikünk oda menne megtudakolni, hogy mi a baj, és ha a kiborulás jogos, elnézést kérnénk, gyorsan helyrehozva a hibánkat. — És ha ennyivel nem érném be, mondjuk azért, mert ittas vagyok? — Akkor kicsit fájó szívvel, de határozottan felkérnénk a távozásra. — Gyakran fordul elő ilyen? — Mostanában már nem, és ha mégis, szereplői között dombóvári, közvetlen környékbeli alig akad. Induláskor határoztuk el, hogy csak megfelelő öltözékben — utcai ruhában — fogadjuk a vendéget, s ittas embert nem szolgálunk ki, továbbá, hogy a hangoskodó, a többit zavaró vendéget udvariasan távozásra szólítjuk föl. A színvonal megőrzése érdekében. — A színvonalat megőrizték, szakmabeliek megítélése szerint emelték is. Azt hiszem, ez nem volt könnyű „meccs". — Valóban nem, de az áfész vezetői teljes mellszélességgel álltak mellettünk, megértve, hogy ha a kulturáltság pro és kontra követelmény, szentesíteni kell azt a gyakorlatot, amit bevezettünk. — Sok haragost szereztek? — Kezdetben nem keveset, de megérte. Nálunk nincs aré- názás, a vendéget nem kell alkoholmérgezés miatt gyomor- mosásra szállítani, az itt dolgozó fiatal nőket sem érik olyan atrocitások, amelyek miatt elmehet a kedvük a szakmától. Nincs rombolás, a mellékhelyiségekből nem tűnik el a törölköző és szappan... — Ha mindezek után azt mondom, hogy a vendéglátóiparban a kompromisszumokkal kezdődik rendszerint a színvonal- zuhanás, közel járok az igazsághoz? — Igen. A kompromisszumnak akkor sincs helye a gyakorlatunkban, ha átmenetileg többletforgalmat eredményeznek. Ezek azok a szakmai „győzelmek" ugyanis, amelyeknek a böjtje elkerülhetetlen. Szóval, véleményem szerint hosszú távon nem éri meg alkudozni... — Mennyi volt az első félévi forgalmuk? — Ételből 301 419, sörből, egyéb szeszes italból 523 649, kávéból, üdítőből 81 ezer forint. I — Elégedettek? — Azok lehetnénk, mert ezek a számok megfelelő arányt mutatnak, lévén az üzlet söröző, mely a magyar és NDK szövetkezetek baráti együttműködése alapján létesült az érchegységi auei szövetkezet segítségével. — Igen, magukat ez is kötelezi a szigorú színvonaltartásra. — [gy van. Nemrég járt nálunk Karl-Marx-Stadt megyéből az a dekoratőr, aki itt dolgozott a berendezés időszakában. Jó volt tőle azt hallani, hogy „az üzlet ma is olyan, mintha új lenne még...” — Van ennek valami külön titka? — A már említett szakmaszereteten, kulturált vendégkörön kívül az, hogy semmivel nem várjuk meg, hogy végképpen csődöt mondjon. A karbantartás folyamatos nálunk, akárcsak a választékbővítési törekvések. — Láttam a főfalon valami újat. Hol szerezték azt a német—magyar nyelvű tízparancsolatot, mely vendégre és vendéglátóra egyként kötelező? — Hans Löffelholz barátom, az említett dekoratőr hozta ajándékba és nincs vendég, aki el ne olvasná ezt a humoros szöveget, mely megszabja az itt kívánatos viselkedési normákat. — Milyen az ideális vendég? — Igényes. De ugyanúgy igényesnek kell lennie a vendéglátónak is, és mindjárt nem lesz ingerültség állandó tárgya a vendéglátás. — Bekövetkezik egyszer a panaszmentesség? — Szerintem igen. Semmi mást nem kell megtanulni hozzá, csak azt, hogy vendégül látni valakit annyit jelent, mint úgy gondoskodni róla, hogy mindvégig jól érezze magát. — Még kint járt az előbb, belenéztem második vendégkönyvükbe. Csupa elismerés magyar és német nyelven. Láthatnám a panaszkönyvet is? — Semmi akadálya. A panaszkönyvi beírások azoktól származnak, akik nem megfelelő öltözékben, például sortban, és atlétatrikóban, vagy ittasan érkeztek. — Szóval, akiket finoman nemkívánatos vendégnek minősítettek... Tudja, hogy az egész megyében kevesen vállalhatnák ezt a gyakorlatot? — Nem tudom, mert a módszereinket se tartom egyedül üdvözítőnek. Másutt, nyilván másként lehet biztosítani azt, hogy aki hozzájuk megy, zavartalanul egyék, igyék, szórakozzék, pihenjen meg, ne kelljen trágár beszédet hallgatnia, vagy attól félnie, hogy repül a pofon után a szék. — Más vendéglátóipari egységekben komoly gondot jelent némely vendégek gyűjtőszenvedélye. — Nálunk eddig legfeljebb tréfásan jegyezte meg egyikmásik vendég, hogy mit vinne magával szívesen. Mi biztosítottuk, hogy a megkívánt tárgyak, eszközök itt vannak a legjobb helyen, s bármikor jön, elgyönyörködhet bennük. — Itt lakik Dombóváron? —• Nem. A feleségem egyes lány, az ő szüleinél lakunk Ka- pospulán, ami itt van egy ug- rásnyira. Onnan járunk be. A nejem a kötöttárugyárban dolgozik, varrónőként. — Elégedett az életével? — Igen, mert szakmai elképzeléseim megvalósításához minden támogatást megkapok a szövetkezet vezetőitől. Van egy hatéves kislányunk, érettségire készülök. Már túl lennék rajta, ha tavaly nem jön közbe semmi akadály. — Az a közhiedelem, hogy a vendéglátósoknak a bőrük alatt is pénz van... — Ezért fogják nehezen elhinni, hogy az alapfizetésem mindössze 2100,— forint. Erre jön a jutalék. Az ételforgalom után 10, az italforgalom után 0,89 százalékot kapunk. — Nem értem, miért tartja mégis magát olyan erősen az „itatásos" módszer a vendéglátásban? — Ez az, ami számomra is rejtély, mert az italforgalom után sokkal alacsonyabb a százalék. Nem éri meg csak itatni. I —c Főnökként szigorú? — Azt tartják, hogy igen. De a munkatársaimtól semmi olyat nem követelek, amit magamtól is ne követelnék meg. összezördüléseink néha vannak, harag soha. — Fejezzük be így: ne is legyen! LÁSZLÓ IBOLYA Fotó: Magyarszéki E. Múltunkból Ma sem könnyű, és nem volt könnyű a múlt században sem, különösen akkor, amikor a jószándékon kívül alig volt más. Az iskoláról van szó. Napjainkban alig akad magas szintű megyei tanácskozás, hogy ne kerülne szóba az iskolahiány, a többműszakos oktatás, az oktatás feltételeinek javításával kapcsolatos tennivalók. A tett intézkedések hatása érezhető, de a végleges megoldás még messze van. Régen sem volt könnyű megoldani ezeket a gondokat. A tudás, az alapismeretek gyarapítása iránti igény parancsoló- lag írta elő a múlt században is az iskolaalapítást, tanintézetek létesítését. A megyeszékhely szinte az egész múlt századon át küzdött a nemzeti iskola mellett egy gimnázium, egy „deákiskola” megteremtéséért. A XIX. század elejére már elfeledték a megyeszékhelyen az 1787. évi epizódot, amikor a mezőváros vaskalapos vezetői meg nem értve az iskola jelentőségét, nem akarták megemelni az iskolamesterek (tanítók) fizetését. Ezért, amikor a városba érkezett a nemzeti iskolák királyi inspektora, arra kényszerült, hogy vasra veretés- sel fenyegesse meg a város tisztségviselőit — akik ekkor végül is aláírták a rendelkezést. A századfordulót követően a város vezetői fontosnak ítélték az iskolát. Ezért 1810-ben a megyéhez fordultak, hogy biztosítson bizonyos összeget abból az alapítványból, amelyet a lymburgi gróf, '‘nevezetesen Styrum Károly létesített. „... erősen feltettük, hogy a Tekintetes vármegyénél könyörögni fogunk, hogy minek útónná az idevaló nemzeti oskolaháznak építése folytattni fog, ezen feltett szándékát meg újítani és ide Szexárdra a gimnáziumnak avagy 6 Deák oskolák bé hozatását hathatósan eszközleni méltóztassék a következendő okokra nézve . . — mondja a városnak a megyéhez benyújtott kérelme, amely öt pontban foglalja ösz- sze az indokokat. Az első pont arról szól, hogy ha Szekszárdon iskola létesül, a megye fiataljai könnyebben elérhetik azt. nem kell hosszú utakat megtenniük, és a szülők is gyakrabban meglátogathatják őket. Szó szerint idézzük a második indokot: „Lévén Nemes Magyar Hazánk régen óhajtott törvényes végzése, hogy a magyar nyelv azokkalis meg esmértessen, akik . azt még nem tudják, és azért azoknak alkalmatosság is mu- tatassin, azt mennél könnyebben megtanulni, könnyen áltol láttyók a Tekintetes Karok és Rendek, hogy ha valahol, bizonyára itt Szexórdon, ahol a lakosok kivévén egynéhány német mester embereket, mind magyarok és szlavóniai és hor- váth országi ifjak, sőt a megyebeli német helységbéli gyermekeknek is legjobb alkalmatosságok lészen a magyar nyelvünket tulajdonukká tenni.” A következő indok: ha más megyében lehet két, vagy akár három „Deák oskola”, illendő, hogy itt legalább egy legyen. Érdekes a negyedik indok: „Mivel a természet Szexárd várossának jó egészséges levegőt és vizet adott (úgy látszik, akkor még nem volt csupa rozsda a víz... — a szerk.), kénte- lenek nem lesznek a megyebéliek gyermekeiket a Dunántúl, Kalocsára vagy más egészségtelen helyre vinni.” A város vezetői — számítva arra, hogy a fenti érvek nem lesznek hathatósak, ezért az ötödik pontban így fogalmaztak: „Ha ezen okok mind elégtelenek és kicsinyek volnának ezen célnak elérésére, az a dicsőség és vígasztalás légyen a Tekintetes Nemes Vármegyének fő indító oka, az oskolák itt felállítására, hogy a maga kebelében egy oskolát fog állítani, amelyben tanuló ifjúságot gyakrabban, a maga gyülekezete helyén szemlélheti, az az öröm, azok az édesen hangzó hála adó szavak melyeket sok szegény ifjak, vagy szülők fognak rebesgetni.” A megyét azonban nem hatotta meg a kilátásba helyezett esetleges dicsőség ... Nem lett iskola. Pedig a beadvány eljutott a Helytartótanácshoz is. Ott többek között azt az igényt fogalmazták meg, hogy a város a gimnázium tanítómestereinek szállást biztosítson. Ezt a város nem vállalta, viszont ígérte: ha lesz gimnázium, akkor a nemzeti iskolák tanítóinak szálláshelyét biztosítja. Erre a város örökre kötelezte magát. Azt is ígérte, hogy a „Deák” és a nemzeti iskolák építéséhez szükséges fuvart és kézimunkát biztosítja. Az ügy lekerült a napirendről: 1812-ben újra kísérletet tett a város vezetősége az iskola megszerzésére. Bejelentette, hogy a város lakossága mór 2800 forintot váltócédulában összeszedett, s ezen summát még ebben az évben 5000 forintra növelni fogja, ezért kéri a nemesi közgyűlést, hogy kezdeményezzen megyei gyűjtést a Szekszárdon létesítendő gimnázium érdekében. A gyűjtés megindult. Az iratok között található a „Följegyzése a Szexárdon fölállítandó Gimnasiumra tett Hazafiui Ajánlásoknak". Ebből kiderül, hogy főleg a dunaföldváriak, bölcskeiek, paksiak és duna- szentgyörgyiek adakoztak viszonylag bőkezűen. Ezt követően hosszú időn át nincs említésre méltó erőfeszítés a gimnáziumért. A városvezetői belefáradtak a folytonos visszautasításokba, a későbbi vezetők figyelmét pedig inkább a reformkori küzdelmek szemlélése kötötte le. A régi nemzeti oskola épülete pedig egyre romlott, s elérkezett az idő, hogy „az oskolaháznak düledékenysége miatt” bezárták azt. Ekkor 1845-öt írtak. A diákokat más épületben helyezte el a város főszolgabírója. 1869-ben újabb gyűjtést kezdeményeztek, ezúttal a megye volt az élenjáró — de a pénz még mindig nem volt elégséges. Az iskolaügy újabb halasztást szenvedett. S amikor végképp nem találtak megoldást — az alispán életrevaló javaslattal állt elő 1876. júius 25-én. Indítványozta: kérje a megye az adakozókat, járuljanak hozzá, hogy a gimnáziumra összegyűjtött pénzből polgári iskolát alapítsanak. Meg is született a körlevél. Ebben a polgári iskola felállítását a következőképpen isdokolták: „Minthogy azonban a Reál- Gimnázium” létesítése leküzdhetetlen akadályokba ütközött, de meg annál a helyi közoktatási igények kielégítésére a polgári iskola felállítása célszerűbbnek találtatott...” A közoktatási igényekre hivatkozás csak ürügy volt. Úgy mondják: szegény ember vízzel főz; a város vezetői valami kiutat kerestek a korábbi zsákutcából. Ne részletezzük a további huzavonát. Végül is a század végére — 1896-ra — lett a városnak gimnáziuma, mégpedig jó hírű intézménye, már korábban megkezdte működését a polgári iskola, s elegendőnek bizonyult az elemi iskola is. Ott, ahol ily kitartással küzdenek az iskoláért, megérdemlik azt. K. BALOG JÁNOS
