Tolna Megyei Népújság, 1981. október (31. évfolyam, 230-256. szám)

1981-10-25 / 251. szám

io ^PÜJSÄG

1981. október 25.

Látó János:

Lagzimaradékok

(„ . ■ ■ o vőfély o násznagyoktól kikérte a menyasszonyt. Fordult vele egyet-kettőt, majd el kiáltotta magát: Eladó a meny. asszony!..Bogdán István: Régi magyar mulatságok, MagA szovjet olvasó és a külföldi irodalom

Szovjetunió-szerte nagy népszerűségnél? örvend a Külföldi Irodalom című, Moszkvában megjelenő folyóirat, vallalmliot a ' Kiljévbeni, ultrán nyelven: megjelenő Ntagyvilág című folyóirtait. Külföldi irodalmat ad ki a Progressz Kiödó is. Külföldi ■kfasszlkuis műveiket és modem alkoitásoklat gondoz a telkinté- lyes Szépirodalom Kiadó.

A Rro-gressz és a Szépirodalom Kiadó fordításai alapján a szovjet olvasó szabadon tájékozódhat a villa girodaloimbtain.

A kiváló aimerilkaiil író, Arthur Miller szerint ai szovjet kiadóik bőkezűen ajándékoznak hírnevet a külföldi szerzőknek, sőt, némely amenilkaii író, művének szovjetunióbei i kiadása1 utón vált igazán híressé és ismertté hazájában'.

A Külföldi Irodalom című folyóirat nemrégen ünnepelte fennállásának 25. évfordulóját.

A folyóirat főszerkesztője1 Nyfi- koltaj Fedorenko, ai Szovjetunió Tudományos Akadémiájának levelező tagja, beszámolt az APN tudósítójának a szerkesztőség munkájáról.

— A folyóirat kezdettől fogva a Kelet és a Nyugat minden népének irodalmából közöli műveket. Szerkesztőségünk nagy fi-gye-llmet szentel ai szocialista országok itodalllmá-nak, amelynek legjobb képviselői — a magyar Illyés Gyufa', a- lengyel Jarosfaw Iwaszkiewicz, a bolgár Pavél Vélirso-v, a csehszlovák Andrej Plavkai, az NDK-belíi Anna Seghers, a kubai Nitcolllas Gu'illéni — eloszlatják azt a1 mítoszt, hogy a szocialista realizmus, csak személytelen., egyéniség nélküli, konfliktusmentes irodalom -létrehozására képes. A mai világ- iroda:! mat nehéz elképzelni a latin-amerikai regényíróik jelenléte nélkül'. Folyóiratunk ezért gyakran közli a laitiio- amenikaiak közüli Gábriel' Garda Marqgez, Jorge Am-ado, Miguel Asturias, Julio Cortazar műveit. Sok ázsiai és afrikai író műve először a mi folyóiratunkban jelent megi oroszuk A Szovjetunióban igen népszerűék a neves japán próza írók, Abe Kobo és Kavabata Jasz-u- nairi művei. Az utóbbi időben nagy érdeklődés kíséri a ffa- tal, független afrikai államok irodalmát is.

— Elsősorban olyan- művek közlésére törekszünk, amelyek a lehető legteljesebben tükrözik1 az adott ország és an- nalk népénék szellemiségét. Érthető, hogy világnézetű nklkel a leginkább egybecsengő alkotásaikat a hozzánk közei álló íróik alkotják. Ugyanakkor a folyóirat olyan, irakitól is közöl műveket, állóik távol állmaik ideológiánktól, de szándékuk becsületes, elmondják .korunkról és világiunkról az igazságot. Ilyenek Wi'IIHIaim Faulkner, Al• bért Camus, Franz Kafka, Samuel Bedkett, Thomas Wolf, Robert Musik Olyan mali íróktól is köztünk írásokat, akikkel sok tekintetben' nem értünk egyet, de nem' kételkedünk szándékaik őszinteségében. A folyóirat hasábjaim olyan- mesterek írásai is napvilágot láttak, mint Hervé Bazin', Max Frisch, Jerome K. Jerome, Jerome Salinger, William Golding, Robert Merle, John' Updike, Peter, Weite, Siegfried Lenz, így hát azokat a szemrehányása kát, amelyek esztétikai konzervativizmust emlegetnek velünk: kapcsolatban, nem törtjük meg- afapO'Zatltmaki.

vető, 1978.)

Már a falusi 'tagZi sem a régi- mondják.. Ki tudja? Éjfél él- múlt. A nagy ponyvasátor állott tetőfokra 'hág. o hangulat A zenekar — „ném üigöny banda már ez, igazi dzsessz, ez kelt a fiatalaknak" — tust húz. Felleb- ben a ponyva öldtala, az ifjú asszony jön pettyes kendőiben. Vőfély kíséri, verses -mondókávail kínálja a táncra. Mindenkit megelőzve zománcozott lábasba dobja az ötszázasát. Mércét sza'bva, vagy csak a rezet kivágva? Egyre megy. A zenekar gyors csárdásba csap. A szaxofon botladozva próbálkozik a gitár daiamát követni. Sortól ázott hangszálak segítik a „dzsesszbandát". Eladó a menyasszony! — kurjantja valaki. Újabb százasak, ötszázasak hullainak o tállba, Az iftasszony széles jókedvet mutatva- lopva a tálat lesi, telik-e. Van aki kétszer is táncra kap, mások csak a inátázásig jutnak. Asztalszom- szédam — félig városi (gyárban segédmunkás), inkább falusi (háztájit kapál, disznót hizlal)

— nem mozdul o táncra, „Régi, ósdi szákás, hát csak csinálják. Én ugyan nem adók erre a formáira — mondja talán viselkedését magyarázandó —, van benne valami koldulásféle. Bár erre még divatozik, de jábbára csak azért, hogy a: kiadás egy része megtérüljön. Ez, a. régi szákás szerint úgy vót’, hogy no, kinek mennyit érne a menyasz- szony. Olyan- kíváncsiság-féle, osztón- az újdonsült férjnek kéllett az egészet üiberolnii, mármint, hogy neki éri a legtöbbet. Megvettem a nászajándékot, a porszívót, és jánaipot. 'Hát ezért ülök, kivárom amíg vége, akkor forgatom meg az asszonykát csak magáért ta táncért."

INem nyílt rá módja, mert a fiatalok autóra kaptak, átmentek a szomszédos faluba a lányos háznál! lévő vigalomba, hogy ott se maradjanak le sem- mirőll A zárná ntozott tál hajnalira1 negyvertháromerer forintot ért.

„lazítani, próbálj meg lazítani” — ásítja a dróttal nyakba erősített mikrofonba a -tangó- hammonlkia 'kezelője. Láthatóan szusszanna mór, de a násznép hangulata nem csökkent a-z igencsak felhang osított unszolásra sem. Hol van már a szokásos cigánybanda? Dob, szol xofon, gitár, tangóba rmonilka adja a ritmust, noha a htang- nem egyre ritkábban találkozik. -Ki figyel oda? A zenekar- vezető — ötvenesnék saccolom

— több hangszeren is próbálkozik. Időéként hegedűire cseréli a harmonikát. Megállás nélkül csapnak át egyik nótáiból a másikba. Már-már megsajnálom őket, rájuk férne a pihenés. -Délután még műszakban voltaik, egyenesen a gyárból hozta őket a fogadott autó. Amálytam alkallmi társulás o fizetés kiegészítésére, mert hallhatóan nem a zene imádata tartja őket össze. Ahogy végignézek a sokadalman, még néhány liter bor, aztán már bármit is húzhatnak, -pengethetnék, de addig ... A háromezer forintos tiszteletdíijért meg kell szenvedni — mindenkinek! Már a Léna van soron (Isten ó- az Omegái együttest!). A gitáros szemeit pihentetve énekel, énekel ... Az egészből őt már aligha érdékli valami. A dobos

— úgy érzi ritmusban van —, tekintetével egy harminc év körüli asszonylkát fal, aki asztalra borult férjét vigyázza nem nagy buzgalomm-ali Végre szünet. Van ök'i leül1, mosók meg éppen fél- állnalk. Még látom, amint o sátor ponyvája egyet lebben a dobos mögött. Az asztalra borult férfi is magára marad egy kis Időre .. .

'Hajnali három óra. A vigado- zók között futótűzként terjed a hír: itt az Elnök! Akaiba féket

húztak volna be egy -gyorsvomai- ti szerelvényen, úgy Itassál a forgatag. Némi zavar támad hely ügyében, mert az ülésrend már régen felborult. Többem kínálják egyszerre az érkezőt és háza népét. Új teríték, régi bor is kerül. Túl azon, hogy eljöttek: ők megérkeztek! Az öröm. apát kevésbé érdekli a dölog. Ő a vasútnál dolgozik, meg egyébként is már -három napja tart o tagzi, a készülődést is beleszámítva. A téesz elnö'ke ikörbetekíimt, mosolyog. Ez mindenkit megnyugtat, Itassam ismét eredeti kerékvágásba zökken minden, de azért... Lányáért, asszonyáért szinte -sorban álm-nak. Meg kell! forgatni az élmökné asszonyt, panasz ne legyen-. Azok meg ipenderülnek is, -ahogy illlik. A bor — Hegyall- járöl való - finom, de a vendég nem iszik. „Nem akarom keverni” - szab ódik „pezsgőt ittam, megárthat". Hajnali fél négykor, nem tudlni honnan, pezsgő is 'kerül. „Megmondom őszintén — fogad 'bizalmába —, nem volt kedvem az egész mai naphoz, mert estére színházbérletem van. De nekem ne mondják, hogy felvágós vagyok. Végiglátogattam mind a három lagzlit”. Ennyi volt hirtelenjében, ahová él kellett mennie. El is ment, mert ő nem olyan. Hiába na, a falusi ember nagyon érzékeny. Neki -meg mindenki egyforma, éjjeliőr vagy traktoros .. . Szemével feleségét keresi a forgatagban, aki igencsak jól érzi magát, cipője alatt porzik a homókos földi. De hiába, menni kell1. Mosoly jobbra, biccentés balra. Egy elegáns, de szolid mozdulattal százforintost tesz a tangóíharmonika tokjára. A kapu előtt a pa-raincsadkli GAZ -motorjai, vége a „munka- látogatásnök”. A sófőr ülése mögé egy üveg bort dug taz ifjú férj. Mindenki megtette a maigáét.

A „lesők” — így mondják a bámészt — a kerítésen ót nézik a vigadóimat. Van-, aki feljebb húzódik az ismeretlen ismerőst vánvai, aki talán beinvitálja. Fontos személyiségek ők, tőlük is függ a háziak hírneve. Mert ha egy leső másnap csak legyint, oda a tor tekintélye. Jól tudja ezt a ház népe is, mert hárman indulnak a1 kerítésen túlra, megrakva mindenből egy

kicsivel. Bor, pálinka

__ még

p

orcelán tálban csigalleves is. Az elismerő bólintás, csettintés nyugtatólag hat, nagy 'baj már nem lehet.

Bent a- sátor alatt áll o bál. Pedrett bajszú, jól szabott öltönyös férfi iintli ácsi to a zenekart, ötszázast dob élébük a porba, hogy azt húzzák, hogy... A Gyula — így mondták —, jó nevű ügyvéd egy kisvárosban. A szülei meghívott vendégek, velük

Bodri Ferenc illusztrációja

jött, bár valamikor ő is 'itt szaladgált Iklottgatyában a- libák Után. De azóta „városi ember" lett. A zenészek belegabalyodnak a melódiába. Gyulát, az úriembert, hárman, fékezik abban, hogy szétzúzza az alkalmi zenekart berendezésével együtt. Azok próbálnak vidám óbrázo- tot vágni — nem nagy eredménnyel. A megfékezés! akció is fél sikerrel zárul, mert Gyufa azért földhöz vág egy üveg bort, aztán maga dúdolta csárdásba csap. A többiek megkönnyebbülve veszik fel ta nóta-fonalát. A „szólótáncos” ötszázast ragaszt saját homlokára . ..

'Hajnali hatkor már csak o kitartóbbak állják. Aliig néhányon. Hol van már a tegnapi elegancia? A zenészek — mentik a menthetőt (?) —, demizsonba töltik a maradék -bor egy részét, a tortát reklámszatyor nyeli el. Jut is, marad lis. A vala- mikor fehér asztalterítőt — tizenhat lepedő kellett, hogy mindenki elé jusson — vörösbor- fóltok, feldőlt vagy félig kiivott poharaik, torta, rántotthús-ma- radékök teszik jellegzetessé. A hosszú asztal végén félébreszt- hetetilenül szundít valaki. A vőfély, szolgálata elmúltával, a szi'lvapá'liinkávall barátkozik, csak úgy az üvegből. A kerítésnél hárman dicsérik az ifjú pár szépségét, aztán egymás énekés tánctud-ásánaik nem emlékeznek párjára. A ponyva másik oldal á n meg kön n ye bbü l ésé nek ad hangot valaki. Amikor már elé erősnek érzi magát, nótával próbálkozik. Hazamenni még korainak érzi. Felesége — élőbb vén bolondnak titulálta — már menne, hát szép szóval próbálkozik. Utolsó aduját kijátszva ígéri, hogy a nagyobbik ágyat bontja meg.

(„Az mennyegző sok pénzzel jár. Thurzó Borbála mennyeg- zőjére 1612-ben három uradalom, körülbelül 30 falu jobbágyaira a következő szolgáltatásokat vetették ki: ... 40 ökröt, 140 borjút, 350 bárányt, 200 disznót és malacot, 400 ludat, 400 kappant, 100 tyúkot...”)

A hátsó rész a 'konyha. A szakádsnő, aki igencsak kitett magáért, nem látszik fáradtnak, Széles mozdulatokkal! magyaráz a rámoló, mosogató asszonyoknak. „Miire az utolsó vendégi Is elmegy, olyan rend lesz itt, mlint a1 patikáiban" — mondja', közben száját tömi főtt zöldséggel.

Egy hevenyészett leltár, miszerint felhasználva: 1 darab nagyméretű ponyva sátor, 16 da'rab lepedő (asztalterítő gyanánt), 100 liter bor (Hegyaljai fehér), 40 liter pálinka (kisüsti), 40 kiló kenyér (ház! sütés), 43-féfe torta:, sütemény, kalács, 1 darab sertés (220 kiló súlyban), 30 darab tyúk, illetve csirke, 120 darab boros- pohár (ebből megmaradt néhány), 86 darab meghívott vendég- (ebből is maradt néhány ’ — talpon).

(„.. .a vendégek ropták délig vagy estig, amig a gazda feladta a vendégűző ételt: a savanyú pacalt, vagy a takarodó levest, avagy a kitolókását. De tessékeltek nótával is...”)

Fél' hét körül már osak egyedül' ülök a sátor alatt. Töltök a savas botból. -Megikésve — vagy éppen korán — aiz utolsó résztvevő érkezik a hátsó bejáraton. Megáll, 'körülnéz, peckesen- végigsétál a- táncptacc közepén, aztán egy félig- evett tortaszeletre bámul. Ő a leltár egyik- tételének harmincegyedik darabja. Egy kende-rmogos túlélő.

Dürer emlékére

Csohány Kálmán rézkarca

Viktor Afonyin:

Hogyan üljünk a kormánynál?

Azt mondják, az arc a lélek tükre. Van, aki ugyanilyen ellentmondást nem tűrően kijelenti, hogy a kézírás tükrözi a jellemet, motorizált korunk pedig kitalált egy harmadik tesztet, amelyik már sokkal messzebb merészkedik, s arról igyekszik meggyőzni, hogy közvetlen összefüggés van a gépkocsivezető testtartása és mindennapi viselkedése között.

Pontosabban arról van szó, hogy miként tartja az ember a kezét a kormánykeréken. Egy alkalommal, midőn már bemagoltam a szaktekintélynek számitó újság ide vonatkozó tételeit, elhatároztam, hogy megfigyelem magamat. Hadd tudjam meg, milyen is vagyok hát valójában. Kihoztam a garázsból a kocsit, ide-oda fu- varozgattam az utasokat a városban, s közben figyeltem magam.

Az első órában még minden rendjén ment. Ritmusra ketyegett a taxaméter, az utasok beültek a kocsiba, kiszálltak belőle. Én buzgón dolgoztam, s kezemet a volánon tartottam, kissé magasabban, mint ahogyan a keresztpánt van. Mindez, az újság tanú- bizonysága szerint egyértelműen igazolta, micsoda „nyugodt és kiegyensúlyozott ember" vagyok. Persze, elég volt egy óra hosszat ilyen helyzetben maradnom, hogy a derekamba beálljon a fájás. Gépiesen levettem a bal kezemet a volánról, a könyöktámasztóra engedtem, s így egycsapásra hasonló lettem ahhoz a vezetőhöz, „akinek teljességgel mindegy, mit gondol róla a környezete".

Még csak az kellene! Én valahogy mindig azt gondoltam, hogy a környezetem egyszerűen nem is tehet mást, mint elragadtatással figyeli, milyen remekül vezetek én, de ez itt most...

Lecsúsztattam tehát a jobb kezemet a sebességváltóra, miközben a ballal könnyedén tartottam a volánt. Így vezeti a gépkocsit „a kiváló családfő,aki magasztos tettekre is képes".

Eltöltött egy kis büszkeség. Persze, hát ez vagyok én. Ez az igazi arcom. Semmi kétség, azt a cikket egy nagyon okos és körültekintő, pallérozott elme irta.

Ekkor eszembe jutott, hogy leirt ez a szerző még egy helyzetet, mégpedig a kezek keresztben tartását, amelyről megjegyezte, hogy így az vezet, aki „hajlamos a beleié forduló szemlélődésre".

Mi lenne — mondom magamban —, ha megpróbálnám? Hát, átnyútlam bal kézzel a volán jobb oldalára, jobbal a balra, hogy a csuklóim keresztezzék egymást, s megpróbáltam koncentrálni a* legbensőbb gondolataimra.

Mindez nagyon jól ment volna, csakhogy valami „országutak réme" úgy megsturcolt jobbról, hogy menten megértettem, az önszemlélődésre talán mégiscsak alkalmasabb a szabad idő, amikor nem dolgozik az ember.

Finoman hátrasanditoüam, s közben jobb Kezem az ülés támlájára tettem magam mellett. Az utasaim hátul ültek... De, ó, egek, ettől a kéztartástól újabb változáson mentem át. Olyan ember lett belőlem, aki „egy véletlenül adódó ismeretség kedvéért még az édes gyerekeiről is hajlandó megfeledkezni".

En a gyermekeimet nagyon szeretem. Az is igaz, hogy jó néhány éve immár senkivel nem ismerkedtem csak úgy. Érdekes, érdekes. Tévedne a szerző, vagy mégis igazat mond?

Becs' szóra csupán a tudományos érdeklődés következtében kezdtem egy kissé kihivóbban nézegetni a volán mögül. „Talán most száll majd be a kocsimba az egyetlen, az a helyes kis pisze orrú, akiről egész életemben ábrándoztam."

Ekkorácska gondolati kisiklásért micsoda büntetés! Beszállt hozzám egy boszorkányorrú nyolcvanhárom éves vénség, akire elég volt csak rápislantanom, hogy az ördögök öreganyját kezdjem emlegetni. Persze a fogaim közt. Tenyeremmel a volánt ütögettem, s igy olyan emberré lettem, aki „bosszúálló természet, társadalmi helyzetével szélsőségesen elégedetlen".

No, ezt már nem. Még hogy „szélsőségesen elégedetlen". Én, aki elégedett vagyok a munkámmal? A fizetés is megjárja. Új a kocsim. Mit mondjak?

Azt a cikket csakis olyan valaki Írhatta — mondtam ekkor magamban —, aki soha nem ült volánnál, de talán még autóban sem.

Amikor aztán a lárasztó nap végén visszavittem a kocsit a garázsba, s beálltam a mosatásra várók közé, kihasználva a várakozási időt, lejemmel az ablakhoz támaszkodva, fáradtan leengedtem a válla mat. Mint a vipera, mart belém: ez „annak a testtartása, akit nem szeret a felesége".

Ez egyszerűen nem igaz. Engem szeret a feleségem. Gyerünk csak haza mielőbb. Hadd bizonyítsa be.

Fordította: Konczek József