Tolna Megyei Népújság, 1981. szeptember (31. évfolyam, 204-229. szám)

1981-09-13 / 215. szám

1981. szeptember 13.

^IrPCUSÄG 7

Lakni mindenkinek kell

Hely o tetők alatt

Rendelet végrehajtási utasítás nélkül

Bejárati ajtó már van. Kopogni nem kell, mert még úgysem zárható. A tetőtérben most csak sok-sok kémény látható. Hogyan lesz ebből lakás? Fogalmam sincs. Dömösi Levente és Mihályka Tibor már tudja. Ök lesznek a majdani lakások tulajdonosai. Dömösi Levente gyerekkorát Szekszárdon, a Baj- csy-Zsilinszky utca ötben töltötte el, Mihályka Tibor pedig most lakik a házban, a szülők fogadták be őket addig, míg nem lesz önálló lakásuk.

Ennek az ismeretségnek köszönhetik, hogy beépíthetik a tetőteret. Ismerik minden zegét- zugát. Az ötlet az ismeretség alapján született. Ezen a padláson lehet lakni is. Az igaz, hogy jó pár százezer forint beépítésével. De, lehet majd lakni. Mindketten jogosultak lakásra, családosok.

Először elutasították kérésüket. A Városgazdálkodási Vállalatnál nem tartották alkalmasnak az épületet tetőtérbeépítésre. A szaktudásuk segített, meg a család. Mihályka Tibor építész-, Dömötör Levente meg faipari mérnök. Ezen felül van a családban még gépész és még egy építész. így könnyen tudták bizonyítani, hogy ebben a házban lehet még két lakást kialakítani.

Februárban kezdték az engedélyek beszerzését, a tervek beterjesztését, ma már a maguk barkácsolta csigarendszerrel a válaszfaltéglákat húzzák a padlásra, készülnek a nagy munkára. Ha minden jól megy, jövő ősszel önálló lakásban laknak. A tervek szerint két, 65 négyzetméter alapterületű otthont építenek, a költségek egy- egy lakásra 300—320 ezer forint körül lesznek.

ELLENTMONDÁS A TETŐTEREK KORUL

Ellentmondásos a helyzet. A tetőtér-beépítésekről rendelet már van, tetőtér is van. Évek óta beszélünk is a lakásszámnöve- lés ilyen irányú lehetőségeiről.

Az eredmény azonban sehogy- sem mutatkozik. Egy-egy lakás készült már, de még közel sem használtuk ki a léhetőségeket. Pedig lakni mindenkinek kell, s nem mindegy: albérletben, vagy sajátban. Sok fiatal szívesen vállalná ezt, azaz a tetőterek beépítését.

A szekszárdi Városgazdálkodási Vállalatnál már régóta foglalkoznak a problémával. Igaz, eddig csak a vállalat dolgozóinak lakásigényét igyekeztek így megoldani. Amikor megjelent a 26/1980-as ÉVM—PM rendelet, ők már kész tervekkel rendelkeztek. Felmérték a kezelésükben lévő épületek tetőtereit, annak beépíthetőségét, összességében a VI. ötéves tervben Szekszárdon 39 lakás építésére van lehetőség ilyen módon.

D. Kovács Jánosnéval, a vállalat főmérnökével és Orbán György igazgatóval beszélgetünk a rendeletről és a vállalat feladatairól.

— A tetőtér-beépítési címjegyzéket már az év elején elkészítettük, azt a városi tanács végrehajtó bizottsága elé terjesztettük, amely azt 1981. június 24,-i ülésén elfogadta.

— Hol lehet beépíteni tetőteret?

— Legalább fele részben állami tulajdonban lévő épületben lehet a rendelet alapján ráépítést vagy tetőtér-beépítést végezni. Olyan megkötés is van, hogy a felújítással egy időben kell ezt a munkát elvégezni. De ebben az esetben csak az ingatlankezelő vállalat végezheti a munkát. A felújítástól független építést végezheti magánszemély vagy vállalat. Szekszárdon 14 olyan épület van, amelyet felújítással lehet csak beépíteni, négy pedig a felújítástól független. így alakul, hogy összesen 39 lakás kialakítására van lehetőség. Van egy másik megkötés is: csak abban az esetben lehet építkezni, ha gazdaságos, tehát ha a tetőtérbeépítéssel kialakított építési költség csak 70 százaléka az új lakások létrehozásának. —

RENDELET

VÉGREHAJTÁSI

utasítás nélkül

A jószándék nem elég. Sajnos, a rendelet 1981. január

1-től van érvényben, de azóta még nem született meg a végrehajtási utasítás. így sok kérdésnél még tapasztalat meg az már említett utasítás hiánya miatt csak saját elképzelésükre hagyatkozhatnak. A rendelet könnyebbséget is hozott. Eddig nagy gondot okozott, hogy csak abban az esetben lehetett építkezni, ha az ottani lakók beleegyeztek. Most ez nem szükséges. Annyit mond a rendelet, hogy kímélni kell a lakókat, átmenetileg lehet csökkenteni a lakbért, vagy szükség esetén az építkezés időszakára lakást kell számukra biztosítani.

— Mennyire érdekelt a vállalat? — kérdezem Orbán Györgytől.

— Konkrétan anyagilag nem. Csak annyiban, hogy nő a lakásszám, több lesz a lakbérbevételünk. De ez annyira elenyésző bevétel, hogy nem számottevő a gazdálkodásunkban. Az tény, hogy a tetőtérbeépítéseket be kell építeni a lakásépítési tervbe, tehát annak része. így kevesebb költségből több lakást tudunk építeni. Ugyanakkor gond is jelentkezik. A Városgazdálkodási Vállalatot terheli -a közműépítési költség, az esetleges födémcsere vagy megerősítése, a homlokzat helyreállítása. Ez pedig azt jelenti, hogy ameny- nyi'ben a tetőtér-beépítéseket szorgalmazzuk, kevesebb öreg, elavult lakást tudunk felújítani.

írásunk elején mondtuk, hogy nem megy a tetőtér-beépítés. Nem úgy megy, ahogy kellene. Nemcsak Szekszárdon, az egész országban. Nincs érdekeltség. Addig míg ezt nem szabályozzák rendelettel, vagy nem dolgoznak ki érdekeltségi rendszert, sok javulást nem is várhatunk.

Marad az ellentmondások sorozata. A hónapokig tartó engedélyezések tortúrája. Ezen felül:

NINCS VÁLLALKOZÓ

Dömösi Levente és Mihályka Tibor szerencsés helyzetben van. Mindketten szakemberek. így a tervezést, az építést megoldhatják saját kivitelezésben. Mert hiába vállalja valaki a tetőtér- beépítést, ezzel saját pénzének befektetését... Tervezőt kell keresnie, kőművest kell fogadnia, meg, szakipari munkásokat. Az új lakás építése minden kivitelezőnek jövedelmező. De egy tetőtér-beépítés? Az egyik építkező már lassan két éve „csinálja” a lakását, szakértelem híján sokszor becsapták már. Vállalják a munkát kisiparosok, de ha jön egy jobb üzlet, akkor nála szüneteltetnek. Hogy mikorra lesz kész a lakása? Senki sem tudja. Pedig az ilyen építkezéseknél megnövekszik a burkolási feladat, a hőszigetelés és sok más egyéb speciális megoldás, amely sok szakmában, több szakembert igényel.

Pedig a tetőtér-beépítések végsősoron sok szempontból kedvezőek. A kiutalás után — az kap engedélyt, aki jogosult lakásra, de csak 5—6 év múlva kapna lakást — igénybe vehető a szociálpolitikai kedvezmény, az OTP pedig 150 ezer forint kölcsönt ad.

Az üres padlástérben beszélgetünk. Dömösi Levente mondja:

—• A helyismeretünknek köszönhető, hogy építkezhetünk. Tibor apósa volt az építésvezető, ennek a háznak az építésénél, így be tudtuk bizonyítani, hogy alkalmas beépítésre.

Mihályka Tibor a kedvezőtlen feltételekről beszél:

— Tulajdonképpen mi kölcsönzőnk az államnak. Mert az a háromszázezer forint — ha ennyiből megússzuk — csak nagyon sokára térül meg. Úgy érzem, aki vállalja, hogy így alakít ki lakást, több segítséget érdemelne. Velünk a Városgazdálkodási Vállalatnál szívesen tárgyaltak. Segítséget is kaptunk, de véleményem szerint addig, míg a vállalatnak csak gondot jelent ez, előrelépés ezen a téren nem lesz. ,

Orbán György igazgató foglalja össze a tetőtér-beépítéssel kapcsolatos gondokat.

— Nagyon fontos lenne az emberekben lévő alkotó energiát lekötni. Ilyen formában is, hogy saját munkájukkal hozzanak létre új értéket. Várjuk a végrehajtási utasítást, remélem, az majd számtalan kérdésre választ ad, mi is hatá- rozottabbak tudunk lenni, s legfontosabb, hogy országosan is nagy eredmények várhatók az ügyben. Hiszen Szekszárdon kevés olyan típusú lakás van, amely alkalmas beépítésre, de Budapesten vagy más nagyvárosokban százával lehet lakásokat kialakítani, ezzel is enyhítve a gondokat.

Lakás. Az utóbbi időben feltűnően sokat foglalkozunk vele. A fiataloknak szinte a legfontosabb problémái közé tartozik. Egy lehetőség a sok közül a tetőtér-beépítés. És van hely a tetők alatt!

hazafi József

Fotó: Gottvald Károly

K

inek is higgyek? Sok vagy kevés? Elég vagy elégtelen? Azt hinné az ember, a sokát a kevéssel, az elégségest az elégtelennel nehéz összetéveszteni. Meglehet, nem is tévesztik össze; más valamiben keresendő a magyarázat.

Egyfelől azt állítják: túl sok az ember az üzemekben, a hivatalokban, a termelőszövetkezetekben, a vállalatoknál, túl magas a létszám; ugyanazt a munkát jóval kevesebben is elvégezhetnék. Nemrégiben egy társaságban egy dühösen vitatkozó — egyébként diplomás ember — azt bizonygatta: a dolgozók jelenlegi létszámának az egy harmada is elég volna ugyanolyan teljesítményhez, mint a mai.

— Gondolod, hogy tudnál háromszor annyit dolgozni? — kérdeztem tőle.

— Nem rólam van szó — lelelte —, én dolgozom, mint egy barom. De általában igenis elég volna egyharmad.

Hozzátehetem: én sem tudnék háromszor annyit dolgozni, mint amennyit dolgozorri. Még kétszer annyit se. Meglehet, valamennyivel többet is csak ilyen-olyan károsodások révén. Okom van feltételezni, hogy sokan vannak igy az országban: dolgoznak, nem is csak nyolc órát naponta, de bizony tizenkettőt, megesik, hogy 15—16-ot is, nem is csak hétköznap, de bizony munkaszünetes napokon is, nem is csak a munkahelyen, hanem azon kívül is — hiszen az éppúgy beszámítandó, ha társadalmilag szükséges, nemzeti jövedelmet, nemzeti vagyont gyarapító munka. A kiskerti zöldség és gyümölcs, a háztájiban nevelt csirke, nyúl, hízó is a nemzeti jövedelmet gyarapítja a pihenőidőben meg tusiban épült ház is a nemzeti vagyont.

Harmadrésznyi ember is elvégezhetné ugyanazt a munkát? Harmadannyi kőműves, vasöntő, olvasztár, esztergályos, bányász, vasutas, harmadannyi textiles, sotőr, traktoros, orvos, tanár?

Nem azért kérdezgetem, mintha komolyan venném az ilyen kvaterkázó közgazdaságtant. Idézni is csupán annak a felfogásnak a jellemzésére idéztem, amely szerint van minálunk bőven ember — ,,munkaerő" —, csak jobban kellene gazdálkodnunk vele.

Nyergesújfaluról jött egy levél, abban olvasom: „A magyar ipar elmaradottságának okai közt ott van az olcsó és bőséges munkaerőkinálat. A munkaerőhiányról szóló mai mesék nem tartoznak ide..."

Egy hivatalbeli és nagyon illetékes szakember is úgy véli: nincs munkaerőhiány. Csaknem általános az a vélemény a sajtóban megnyilatkozó szakemberek körében.

Ugyanakkor a másik oldalon: szükséges, fontosnak elismert, költségvetésben is biztosított építkezések, beruházások évekig halasztódnak: nincs kapacitás. Némely nagyon fontos szakmában az utánpótlás végképp elakadt. Munkahelyek, üzletek százait becsukják — bízvást ide számíthatom azokat az üzlethelyiségeket is, amelyeket újjáalakítás, átépítés ürügyén évek óta zárva tartanak.

Az újságok, a kirakatok, a vállalati hirdetőtáblák, a gyárkapuk telve munkát kínáló hirdetésekkel, olykor már olajjal festett, viharálló lakkal lemázolt táblákon. Némely szakmának már-már akár zománctáblákat is lehetne készíteni — „Esztergályost lelveszünk!", „Takarítónőt felveszünk!", „Ápolónőt felveszünk!" — tartós zománctáblát, évtizedekre valót, hogy legalább a táblából ne legyen hiány.

Sok vagy kevés?

És ennyivel jóformán még el sem kezdtem a tünetek felsorolását a másik oldalon. Mi hát az igazság? Sok vagy kevés? Elég vagy elégtelen?

Egy kerekasztal-beszélgetésen azt mondja az egyik szakember: „A vállalatoknál alkalmazott dolgozók 20 százaléka nincs megfelelően foglalkoztatva. Ha ezt a hallatlanul nagy számot mindenütt leépítenék, Magyarországon nem lenne mukaerőhiány."

Mire azt válaszolja a másik szakember: „A munka ritmusa az ipari, az építőipari vállalatok többségénél nem egyenletes, nincsenek meg a folyamatos munkához szükséges feltételek. A vállalat tehát, amikor a létszámszükségletét meghatározza, a termelési csúcsokra készül fel, a negyedévi, év végi hajrák idején pedig szükség is van erre a 20 százalékra, vagy legalábbis egy részére."

Azt olvasom egy „Munkaerőgondok" cimű újságcikkben; „Közismert, hogy népgazdaságunkban egyszerre van munkaerő- hiány és -felesleg. ...Ha összegezzük a hiányt és a felesleget, kiderül, hogy megvannak a szükséges munkáskezek, csak nem ott, ahol szükség van rájuk."

Ezek szerint tehát a megoldás végtelenül egyszerű: onnan, ahol fölö^egben vannak dolgozó emberek, oda kell őket irányítani, ahol szükség van rájuk. Ettől a szentenciától akár meg is nyugodhatnék, ha nem éppen ettől lennék nyugtalan.

Mert először is: mihez képest sok a munkaerő, mihez képest kevés? Egy eszményien szervezett, eszményien korszerű, eszményien hatékony gazdaságmodellhez képest — sok. A mi jelenlegi, valóságos, éppen-olyan-amilyen gazdaságunk valóságos szükségleteihez képest — kevés.

Mármost miből induljunk ki, az eszményi szükségletekből, vagy a valóságosakból?

Jó pár évtizedes, félelmes gyakorlatunk van abban, hogy a torony építését mindig a torony gombjánál kezdjük el; a megrögzött doktrinér menetrend szerint valamilyen magasröptű eszmei célból kiindulva határozzuk meg tennivalóinkat, s nem a valóság talajáról kiindulta, holott csakis onnan lehet eljutni

— ha egyáltalán el lehet jutni — a torony gombjáig. Vajon nem e*a rossz beidegzettség kisért ezúttal is?

Másodszor pedig azér vagyok nyugtalan, mert ez a program

— a valóságos hiány befoldozása az eszményi modell fölöslegével — túl egyszerűnek látszik. Teszem azt, sok az érdemi munkát nem végző tudományos kutató, sok a költő, a táncdal- énekes, a grafikus, kevés az olvasztár, az idomszerész, a gyalus, a rakodómunkás, a vasbetonszerelő — nosza, a fölösleget irányítsuk át a hiányhoz...

Továbbá azért is nyugtalan vagyok, mert szinte általános ma az a hiedelem: jól jön ez a hiány, legalább rászorít végre bennünket, hogy okosabban, tervszerűbben gazdálkodjunk a munkáskezekkel.

Kifeiejtődik ebből a számításból a hiánynak az a természete, hogy: önmagát szervezi. Vagyis a hiány spontán szervező hatásában ne igen bizakodjunk, mert épp fordított előjelű az a hatás, mint amit sokan várnak tőle.

Annak idején — az idősebbek emlékezhetnek rá —, amikor kevés volt a só, nem fél kilókat vettek, akik hozzájuthattak, hanem tíz, húsz kilát vagy akár fél mázsát — ha nincs, hát hadd legyen! Mintha a munkapiacon is ugyanez a törvény érvényesülne: ha nincs, hát hadd legyen! A kapukban kifüggesztett táblákon szaporodó hiánylista a kapun belüli munkanélküliség találékony szervezője.

Végezetül pedig az is nyugtalanít, hogy ez az eleve eldönthetetlen vita: sok vagy kevés, elég vagy elégtelen — valami nagyon lényegesről tereli el a figyelmet. Azt hiszem, éppen a legfontosabbról.

Szocialista termelési viszonyok között ugyanis, a teljes foglalkoztatottság törvénye szerint, a keveset is meg lehet szervezni jól is, rosszul is, a bőségeset is meg lehet szervezni jól is, rosszul is. Adott szervezési színvonalon viszont az a kucskér- dés: milyen a termelőkorúak aránya a társadalomban.

Ha kedvezőtlen ez az arány, kevesebb jut a társadalom egészének a termelt javakból, ha jobb ez az arány, akkor több jut. Azaz: jobb életszínvonal.

N

álunk — elöregedő társadalom lévén — kedvezőtlenül alakul ez az arány, és máról holnapra nem is változtathatunk rajta. A termelőkorúak most már elkerülhetetlen fogyása hatni fog az életszínvonal alakulására is. De hogy olyan feltételeket teremtsünk, hogy — legalábbis húsz év múlva — javuljon ez az arány, az a mai felelősségünk. Jó volna, ha erről a felelősségről a felszínes viták nem vonnák el a közfigyelmet.

FEKETE GYULA