Tolna Megyei Népújság, 1981. szeptember (31. évfolyam, 204-229. szám)
1981-09-13 / 215. szám
1981. szeptember 13. NCrUJOMU 3 Kisklubok ELÉG GYAKRAN töltjük együtt a kirándulásra nem alkalmas esős, ködös, barátságtalan őszi-téli szombat délutánokat barátnőmékkel. Vagy náluk, vagy nálunk jövünk össze. Mi, a családok felnőtt tagjai beszélgetünk, römizürtk, a négy gyerek pedig játszik, rendületlenül. Azt hiszem, pontosan a két-két gyerek hét végi kikapcsolódásának változatosabbá tétele érdekében alakultak ki ezek az „összejövetelek”, aminek a négy lurkó igen örül, hiszen nem egy iskolába járnak, nem találkoznak naponta, tehát a felnőttek „besegítése” nélkül is sok új játékot, okos fejtörőt tudnak egymásnak nyújtani. Tavaly egy őszi délután mi voltunk a soros látogatók. Legnagyobb meglepetésünkre vendéglátóink gyerekei — harminclakásos — társasházuk bejáratában várakoztak ránk, s azon nyomban „lekapcsolták” a mi csemetéinket: „Ne menjetek föl, hanem gyerünk a klubba!” — mondták, s a négy gyerek megindult az alagso.i szórítóhelyiség felé. A hazainduláskor gyerekeim könyörgőre fogták a szót, hogy , még maradjunk egy kicsit, mert ilyen jót már régen játszottak. A szárítóban játszó tizenöt gyerek egyként csatiatkozott az én könyörgőimhez. Pedig — mondhatnám — semmi varázslatos nem volt ott. Csak egy halom kiszanált játék, régi, átfestett polcok a falra erősítve, két dohányzóasztal, néhány kisszék. A falakon pedig a gyerekek rajzolta képek, flakonokból eszká- bált díszítmények. Szóval a lakótelepi gyerekek igényelték a közös szórakozást, hát meg is teremtették maguknak. Mert kevés az olyan szülő, aki megengedné, hogy lakásában fölfordulást csináljon egy tucat gyerek, noha tudva-tudja, hogy együttlétre vágyik saját gyermeke is. Viszont abba, hogy a használaton kívüli szárítót klubnak rendezzék be, örömmel beleegyeztek, sőt az ügyes apukák besegítettek a polcok barkácsolásába is. Később a kis klubosok nyilvános délutá-'t is rendeztek: verset mondtak, énekeltek, vidám jeleneteket adtak elő. Nézőik és hallgatóik a szülők voltak, akik a lakásokból kikerült rozoga matracokon ülve egyetlen délutánon közelebb kerültek egymáshoz, mint ottlakásuk öt éve alatt. Rárkinek is örömére szolgálhat a gyerekek leleményessége, akik a korábban kihasználatlan helyiségben nemcsak hogy okosan és tartalmasán töltik idejüket, hanem rendben is tartják, takarítják, csinosítják. Hiszen meglehetősen szomorú látványt nyújtanak a bér- és társasházak elhanyagolt, pókhálós, úgynevezett közös helyiségei, melyeket a legjobb esetekben lomtárnak használnak. A megrongálódott bojlerek, rissz-rossz bútorok, vaav azok maradványai, a „valamire még jó lesz” kocátok foglalják a drága pénzen kialakított termeket, melyek közül többre még új korában sem volt szükséa. Például a már többször emleaetett szárítáhelyiségek legtöbbje egyetlen percig sem szolgálta valódi célját, legfeljebb azokban az épületekben, melyek a mosóaéo és centrifuga „korszak” előtt épültek. Manaosáa változatlanul „járnak” a házakhoz a szárítók, amiket a tulajdonosok a lakással együtt megvásárolnak. AZUTÁN OTT VANNAK a gyerekkocsi-tárolók, melyek addig hasznosak, amíg fiatalok lakják a lakásokat. Egy-egy bérhóz lakóközösséae néhánv esztendő múltán „megöregszik”, vaayis az aorósáaokat nem kocsiban kell már tologatni, hanem saját lábukon közlekednek. Iqy felszabadulnak a kocsik elhelyezésére szolgáló helyiségek is, avagy szintén lomtárrá alakulnak. Eqy-eqy baba méa uqvan lakáscsere folytán „érkezhet” a házba. de az ő kocsijának nem feltétlenül szükséges a külön tároló — e célra ezernyi megoldás található. A téma boncolgatása kapcsán kénytelen vagyok további negatív példák sorolására, hiszen sajnos, abból van több. Az általános iskola Mókus őrsének — sok másikkal együtt — egyszerűen nem volt hol tartania a foglalkozásokat. Az őrs egyik tagja — szülei javaslatára — felajánlotta a házukban lévő, semmire nem használt tárolóhelyiséget e célra. A gyerekek becsöngettek minden lakóhoz, s udvariasan kérték, hogy adják beleegyezésüket elhatározásukhoz. A lakók aláírásukkal szentesítették válaszukat. Húsz lakás — húsz aláírás. A gyerekek serényen belefogtak a rendezkedésbe. Mindössze két alkalommal jöttek össze a pince elrekesztett zugában, amikor sorra érkeztek a megjegyzések — elsősorban az idős, vnqy egyedülálló lakóktól: „Nem azért vettem a lakást, hogy zsivajt is vásároljak”. Sőt, volt olyan idős asszony, aki beviharzott az őrsi foglalkozásra „rendet teremteni”, noha az ötödik osztályosok délután háromtól fél ötig igazán úgy viselkedtek, ahogy a nagykönyvben van megírva. Végül tanárnőjük úgy döntött, hogy költözzenek... Nem tudom, ki hogy van vele, de bízom benne, hogy többség amellett teszi le a voksát, hogy igenis, használjuk ki e helyiségeket, hiszen a köz érdeke is ezt diktálja. Hogy mire? A felsoroltakon kívül elképzelhető ezekben bar- kácsműhely — a ház férfi lakóinak — amit közösen szerelnének fel; lehetne tornaszobákat kialakítani az energiafelesleggel rendelkező gyerekeknek, avagy a súlyfölösleggel rendelkező asszonyoknak. Bármely lakótelepen ezerféle kisklub lehetne, amilyent az igények diktálnak, sőt szombaton délutánonként mini-diszkót is tarthatnának ott a tizenévesek. Netán közös pénzből vásárolt varrógépeken a házban lakó nők varro- gathatnának bármit is, s azok, akiknek ilyen teendőjük nincsen, csak szóra vágynak, hát kézimunkával a kezükben beülhetnének oda egy kis diskurzusra... Azt hiszem, az sem lenne gond, hogy ezeket a helyiségeket miként tegyük lakályossá, kellemessé. Minden lakásban vannak úgymond szolgálati idejüket letöltött függönyök, székek, egy-egy asztal, kidobásra szánt, de csupán némi javítást igénylő székek, polcok. Sokan örömmel adnák a közösbe. S AKKOR NEM LENNE annyi lézengő, „anyu, mivel játsszak?" gyerek a lakótelepen: annyi, egymást távolról fitymáló nő; s ugyancsak annyi, ház előtt motort bütykölő férfi... Mert mindannyian jobb híján, azaz az idő elütése végett teszik ezeket, a néha haszontalanságókat. S ha mindez — ami csöppet sem álomkép — megvalósulna, másként élnénk együtt, egymás szomszédságában. Egyre többen töltenénk el fennmaradó szabad időnket hasznosan, okosan. Gyerekek és felnőttek egyaránt. V. HORVATH MARIA A Soproni Szőnyeggyár egy évi termelése elegendő lenne arra, Fiogy Szekszárd minden utcáját színes szőnyeggel borítsuk be. A látvány bizonyosan nem volna utolsó, de a TÁÉV megelégszik azzal, hogy a gygrtól 22 ezer négyzet- méter szőnyagpadlót vásárol az új lakásokhoz, a Tolna megyei Népbolt Vállalat 6—7 ezer négyzetmétert vesz át. A TRITEX szekszárdi lerakató révén 5 ezer négyzetméter hagyományos, szőtt és négy és fél ezer négyzetméter tűzött soproni szőnyeg kerül forgalomba megyénkben. A gyár termékeiből külföldre is jut. Az évi termelés húsz százalékát exportálják szocialista és tőkés országokba fele-fele arányban. FOTÓ: CZAKÓ SÁNDOR Szövőmester Gyárbelső Portré Készül a hagyományos szőnyeg Lehet, hogy ez a szőnyegpadló kerül majd Szekszárdra? SzönyeggyárbanJ^
