Tolna Megyei Népújság, 1981. július (31. évfolyam, 152-178. szám)
1981-07-12 / 162. szám
1981. július 12. níÉPÜJSÁG 5 Törődünk egymással ? pi ... a . - „ j', munkahelyünkön töltjük1, mócietuilK egyiidtma gjfc egyharmadát szintén nagyobb közösségiben és csőik a maradók harmad a családé, s azon belül önmagunké. Ebből következik, hogy nagyon so- kunlkrótf nagyon sok mindent tudunk (vagy kellene tudnunk), nagyon sokunk gondjaiif-örömeit ismerjük (Vagy kellene ismernünk), nagyon sokunk öröméiben -bánatában osztozunk — fáé inkább kelletne osztoznunk. A munkahelyi vezetés, legyen az gazdaságii vagy tórsadailimi, mindénkirötl nyÜlvánlttatt minden adatot, aimély az úgynevezett törzslapra kívánkozik.. Ez fontos, szükség e sségét senkii sem vitatja, de ez csak a dolog egyik, a kevésbé jelentős része. Éppen az hiányzik bélőle, amely az embereik életiét, életérzését, gondolatvilágát a leginkább jellemzi, hosszabb vagy rövidebb távon meghatározza. Azt, hogy most éppen mi bántja, vagy minek örüli, az hogy miiben és miiért töri a. fejét, azt hogy milyen az egészsége, hogy nincsenek-« zavarok a családi életében, azt, hogy... sorolhatnám még. hosszain, de felesleges, értjük, hogy miről van szó —, a legjobb barátom esetében még tudom, de nem biztos, hogy akár csak a szomszéd'asztalin át dolgozó kollégámról is éppen- így. Egy kollégáim, pár évvel ezelőtt, kis városunkat bemutatván a rádióban, azt mondta: jellegzetesen kisváros vagyunk. Itt mindenki mindenkit ismer, mindenkiről mindent tud. Azt, hogy miből épített házat, azt, hogy kiilnek született gyerekek, sőt még azt is, hogy kitől. Szellemes megállapítás. De éppen a kisvárosi mentalitást érzékelteti, amely bizony sokszor nem képes túiemélikedni a pletykáézimten. Mert igenis törődünk egymással. Azzal, hogy ki miiilyen ruhát hord bizonyos alkalmakkor, ki veszi szájába a kést az üzemi étkezdében, bizonyítván ezzel, hogy nem volt gyemékszolbáijia, ki hogyan, neveli a gyetekét és így tovább. Általában osztozunk egymás bánatában, ha tudunk ráta, mert hej, de hányszor nem tuduinik, mert nem akarunk tudni, hogy osztozni kelljen benne. Az örömben való osztozkodás már sokkal ritkább, pláne, ami a munkahelyi sikerélményt ililébi. Sőt, az sem idegen nagyon soikSzor tőlünk, emberektől, hogy a munkatársunk sikerét éppen a saját személyünket ért sértésnek vegyük. Egy „bncft/úrslfilkili” a következőképpen tepleződöt le (legalábbis így mesélték az üzemiben): J. a már nem éppen fiatal technikus elég gyakran elkéredzlkedett munlkidőben néhány órára azzal, hogy édesanyja súlyos beteg, és most föltétlenül rászorul a fiái látogatásra. Évéken át ment a dolog, J. társai tudomásul vették, s tették helyette, ha éppen volt -tennivaló. Egyszer aztán pár lelkes ifjú fejébe vette, hogy meglátogatják a súlyos beteg, következésképpen segítségre szoruló nénit és segítenek, amiben kéll. Blmentek a vélt címre, ahol a szomszédoktól megtudták., hogy J. nén'i immáron négy évvel ezelőtt elköltözött az örökkévalóságba. Nos, jó, elítélem, mert végül is ______í_____________csalit „napot lopott”. De mit s záljaik ahhoz, hogy négy évvel ezelőtt a néni elhalálozásáról, temetéséről gyászjelentés jelent meg az újságiban,, és erről annak -idején a fia munkatársai IköZül senkii se vett tudomást? Az orvost foggaitam, mi motiválja az úgynevezett cserbeniha- gyást, akár közlekedésről van szó, aikár másról. Abban megállapodtunk, ha 'ittasság az ok, ókkor egyértelműéin, kikapcsolható a közömlbösség az elkövető részéről, de ez már más kategória. A félelem a következményektől, ha nem súlyos az eset? Az is lehet. De ha tényleg semmiség, ami történt, következményektől, tehát nem keli tartani, ellenben legalább meg- érdeklődni a sértettől, vallóban, sértett-e? — itt már a nemtörődömség, a másók iránti érdektelenség, a nem érek rá, mert sietek — szemlélet uralkodik él. Ismert eset: összeesik egy ember az utcán. Jönnek-mennek körülötte az embereik. Jó ha a'kad valbíki, akii fölemeli és legalább megtudakolja, hogy mi baja. A többség elintézi azzal, hogy „biztosan részeg”. Sok esetiben persze, hogy az, de akkor is segíteni kell. . . Nemrég temettük egy közelii ismerősömet, önlkezévél vetett véget életének. Valami négyezer forintnyi adóssága volt, amit promt kellett volna kiegyenlítenie. Nem tudta, a szégyent nem vállalttá, vállUtoiháít a legszönnyűbbet, amit ember tehet. Tudtunk volna segíteni rajta, ha tudtuk volna, mi rágja és mi taszítja elhatározása, félé. Nem mondta, tehát nem tudtuk. De miért nem tudtuk? Látványos cselekedeteink előíbb-iutább ismertté válnak azok előtt, akikkel rendszeresen érintkezünk, különösen, ha munkánk is nagyjából azonos. így hát megtudjuk, ki rn'it tett, ki hogyan foglalt állást bizonyos kérdésekben, ki hogyan viselkedett áldott esetben. Ezek megítélésiében és á magúink cselekvése kialakításában általában háromfajta' megoldással! találkozhatunk — találkoztam legalábbis mágóm. Egyik, és ez a leggyakoribb, tudomásul vesszük, gondolunk róla aimliít akarunk, és mázad minden a régiben. (Sajnos, többnyire raslszaíbb a helyzet, mert nem marad a régiben, hanem súlyosbodik.) A másik ritkább, de nem ritka megoldás, amikor valaki, látván munkatársai gyen- géjét-ígyengéiit, szalad a (elsőbbségihez és jelez' (hadd ne fogalmazzak úgy, hogy „imószterol”, mert ez utóbbi azért ritkább, mint az előbbi: a jelzés). A harmadik a legritkább, pedig ennek kellene az általánosnak lennie, az hogy figyelmeztessük a vétőt, próbáljunk meg hütni rá, a rosszat kigyomlálni belőle,, a jót erősíteni benne. Hogy ez a legnehezebb? így igaz, de a legcélszerűbb is egyúttal. És a legtisztességesebb mindenképpen. A minap kaptam egy jó ismerősömtől egy horgot, meg némi egyéb horga szkénékéit. Külföldön járt, meglátta ezeket a „cuccokat” és rám gondolt. Fillérekbe, pontosabban pfennigekbe került az egész. Voltaiképp kocát, de ezt nem mondtam meg neki. Inkább hálás voltaim és hálás vagyok mindmáig, amiért gon doilt.rám. Tehát törődött velem, ilyen is van, talán nem is kevés. törölünk egymással? Szónöki kérdés, de nem alaptalan. És az sem szónoki, ha arra hivatkozom, hogy a mozgalom eleji évtizedeiből'való ismerőseimről' mindmáig mindent tudok, és — egyre ritkuló találkozásaink a tanúk rá — ők is tud'nak rólam mindent. M-ég. beteg »egeimet is. Ez utóbbit csak azért mondom, mert volt eset, amikor a kezelőorvosom így fogadott: „Igen, ön az, apáim említette, hogy valamikor...” Protekciót nem kaptam, de ez a fogadtatás igen jól esett. L. Gy. Építőtábor Alsópélen Délelőtti munkacsúcs Két hete nyitották meg ország síente az építőtáborokat. A megyében két országos tábor van, . az egyik a szekszárdi, a másik az Aisóten- gefódi Áltatni Gazdaságban. Az aísópélí kerületben az első csoport borsodi diákokból állít, gimnazisták szedték q meggyet. A kétszázhúsz fős csoportokat megfelelő környezet várja, valóban tábor, hiszen sátrakban lakinak, csőik a szociáiis helyiségek vannak épülteiben. Így valóban tá'- boZhtangulait van. A miskolci, ko zinc1 barciaki, mezőkövesdi fiatalok hlét, illetve nyatc órakor kezdték a munkát és egy, illetve két óraikor fejezték be, utána pedig különféle tábori programokkal, vagy környékbeli ki rándulásokkal töltötték a szabad időt. Fotó: Kapfinger András Van, aki létráról szedi... Egy kis játék Akadnak, akik a földről nyújtózkodnak Vannak, akik a ládái rakják... „Könyeret möggyel...”-'"«I ■ - ■ • Természetesen a saját vitaminszükségletet is lehet fedezni
