Tolna Megyei Népújság, 1981. július (31. évfolyam, 152-178. szám)

1981-07-07 / 157. szám

A NÉPÚJSÁG 1981. július 7. (21 pont „A íizilousolk”-hoz 2., 3.) És imég'is zavar valami: a túl­ságosan precíz kivitelezés. Bi­zony, Damiani itt már rutintól dolgozott. A Félek nem új és eredeti műalkotás a Mint a ba­goly ncppal, az Egy rendőrfel- ügyelő vallomása az állam- ügyésznek és a Miért ölnek meg egy bírót? utón, csupán egy a sorban. Újabb (hiábavaló?) figyelmeztetés saját társadal­mához az események mögött húzódó titkos második és har­madik erővonalról. Arról viszont már nem a film­művész tehet, ha leghatásosab­ban kegyetlen képsorai eseten­ként elhalványulnak a tv-<hír- adó napi olaszországi jelentései mellett. CSONTOS KAROLY Moziban Felek Rosszul teszi a krimikedvelő, ha távolmarad Damiano Da- miani filmjétől, mert holmi rosszízű manipulációt sejt a mű­fajt közelebbről meghatározó „politikai" jélző mögött. „Csak" bűnügyi történetként nézve is tartalmazza a kellő számú hul­lát és rejtélyt, a magas hőfokú izgalmat, várható és váratlan fordulat óikat. Az igényességüket hangsúlyozó mozinézők is emelt fővel foglalhatják el helyüket. A főhős igazán árnyalt, hús­vér figura, és rangos színész, Gian Maria Volonté alakítja. Sokat próbált rendőrőrmester ez a hős, feladata egy idő óta magas rangú személyiségek vé- delmezése az egyre erősödő ter­roráradatban. Beleunva a ku­darcokba és állandó életve­szélybe, könnyebb feladatot kér. Megkapja: olyan bíró testőré lesz, aki kizárólag politikamen­tes bűncselekményekkel foglal­kozik. De már az első közön­séges gyilkossági ügy mögött észrevesz# a távolabbra vezető, titokzatos szálakat. Mindent el­követ, előbb azért, hogy jóhi­szemű, jámboran tisztességes „védence" szemét felnyissa, majd amikor a bíró végre rááll a helyes nyomra, azért teszi, hogy ő maga kimaradhasson a játékból. Ez természetesen lehe­tetlen. Újabb gyilkosságok kö­vetkeznek és hősünk a ravasz csapdák felállításában és kike­rülésében hihetetlen találékony­ságról, . a végső döntéseikben mély emberi tisztesség ról tesz tanúságot. A rendező Dürrenmatt dra­maturgiai szabályait követi, még ha ezzel sök nézője ke­gyét el is veszti: — Ha az ember egy törté­netből indul ki, azt előbb végig kell gondolni. — A történetet akkor gon­doltuk végig, ha már bekövet­kezett benne a lehető legrosz- szabb fordulat. Következő filmjegyzetiinket a Kóma c. amerikai bűnügyi film­ről írjuk Kossuth-könyvek Gyárfás Endre: Tengertánc és tulipán iMilyen ország Hollandia? A költői kérdésre egyfajta választ ad Gyárfás Endre, a magyar költő, aki a Kossuth kiadó Or­szág-Világ sorozatába írt egy könyvet az országról. Azt hilhetné az ember, hogy keveset tud erről a nagy nép­sűrűségű kis országról, de aztán ha végiggondoljuk a neveket, máris kiderül, hogy ez a kevés azért nem is annyira kevés. Bár az átlag holland tudna ennyit Magyarországról. Tehát nézzük, mit is tudunk, és az első név ta­lán mindjárt Rembrandt lesz. Rögtön utána emlékezni fogunk a szabad Hollandiára, ahol művészek, tudósok, filozófusok gyűlték össze — századökon át —, hogy „gondolkozni merhes­senek", és, le is írhassák gon­dolataikat. Itt mindjárt beugrik a magyar tudós, Apáczai Csere János neve. Ismerős a holland tulipán, kertészet, szélmalmok. Ki ne hallott volna Anna Frank­ról? Messziről ellentmondásnak látszik, hogy az egyik legré­gebben polgárosodott ország ma is királyság, de maga a ki­rálynő is kerékpárra pattan oly­kor és elkérik ázik, amerre ked­ve tartja. Sok információt, élményt tar­talmaz a könyv az ismert ne­vekről, városokról — így Rot­terdamról, UtreChtről — de be­mutatja a mai holland embere­ket és azok mindennapi életét is. — i — Kamaraeset Rádió Csak arra vagyok kíváncsi... Csak arra vagyok kíváncsi, hogy álvitákban és felesleges szóeséplésekben nem szegény korunkban miért nem lehet sok olyan eszmecserét végighallgat­ni, mint amilyet július 29-én si­került a Kossuth rádió fenti cí­mű adásában. Straub F. Brúnó akadémikus, a nagy hírű bioké­mikus tett fel különböző kér­déseket, a rádió pedig gondos­kodott arról, hogy rendelkezés­re álljon a megfelelő beszélge­tőpartner. Mint honfitársaim többségének, nekem is viszony­lag ritkán van alkalmam aka­démikusokkal beszélgetni, így érdeklődésem bizonyára érthe­tő volt. Straub F. Brúnó termé­szetesen nem szaktudománya számunkra bizonyára felfogha­tatlan belső kérdéseit feszeget­te, hanem olyanokat, melyeik sokunkat érdekelhetnek. Straub F. Brúnó megkérdez­te például, hogy egyetemeink és a mezőgazdasági tervezés miért ennyire földhözragadtak és mi­ért nem néznek a távolabbi jö­vőben, például a mezőgazda­ságban képződő évi 13 millió tonna, javarészt pocsékba me­nő hulladék dolgában. Dr. Soós Gábor válaszolt, válasza nem volt túlságosan meggyőző, beszélgető partnere nem is fo­gadta el. Az érdeklődésben nem szűkölködő akadémikus ezután a magyar fővárosokról (Esztergom, Székesfehérvár, VI- segrád, Buda) érdeklődött Győrffy Györgytől, képtelen te­lefonhelyzetünkről Tóth Illéstől, a posta vezérigazgatójától. Szó­ba került még az is, hogy mi­ért igyekszünk minden szavun­kat többszörös papírmunkával túlbiztosítani, miért esetlegesek és ötletszerűék a tudományos kapcsolatok, miért nincs a vi­lág egyik legszebb fővárosában, a nemzetközi tudományos élet­ben nagy tekintélyű Budapesten akadémiai szálló és kongresszu­si palota, végül pedig milyen mélyek a közismert rang- és címkórságunk gyökerei. Pompás beszélgetés volt. A hallgatóban olyan gondolatok ébrednek, hogy nem lehetne-e hasonlókat komoly, át gondolt témáktól, kisebb társadalmi rangú földi halandókkal is foly­tatni. Bár nincs kizárva, hogy Nagy István esztergályosra, lett légyen bármilyen okos em­ber, kevésbé figyelnénk oda, mint egy európai hírű tudós, akadémikusra. Hiszen belőlünk, hallgatókból se hiányzik a rang- és cím- kórság... O. I. Immár nyolcadik alkalommal indította útjára □ Babits Mi­hály Megyei Művelődési Köz­pont a Szekszárdi Zenélő Nyár hangversenysorozatát. A régi megyeháza történelmi levegőt árasztó falai között kellemes idő és körülmények fogadók a kamaramuzsika kedvelőit. A Liszt Ferenc pedagógus­kórus műsora a XVI. századtól napjainkig ívelt. A kora rene­szánsz kórusirodalomból a Pa­lesztinát megelőző időszak leg­nagyobb komponistájának Josquin der Présnek három biblikus témájú motettája (O Domine Jesu Christe ..., Qui velatus .... Tu solus ...) adott ízelítőt. Ezt követte An­ton Bruckner osztrák zeneszer­ző és orgonista Christus factus est ... című kromatikus har­móniákból építkező műve, mojd a ma élő Wilhelm Heinrichs Vorfrühling című szerzeménye, melynek stílusa, technikája a késő romantikus hagyományok­hoz kapcsolódik. A Bartókot, Kodályt követő nemzedéket Bárdos Lajos neve fémjelzi, akinek Csillagvirág című nép­dalfeldolgozását hallgathattuk. A kórus műsorából különösen a három motetta érzékeny meg­fogalmazása, gondosan felépí­tett, homogén, finom hangzása és a Csillagvirág atmoszférát teremtő hangulatossága jelen­tett élményt. Az énekkart Fertő­szögi Béláné és Thész László vezényelte. Brahms e-moll gordonka- zongora szonátája az első kí­sérlet a még alig harmincéves mester részéről az említett két hangszer együttes megszólalta­tására. A társításnál nagy a ve­szélye a zongora uralmának a mélyebb és puhább hangú csel­ló felett. A művet interpretáló Dobainé Kugler Zsuzsa (zongo­ra) érzékenyen figyelt erre a ve­szélyre, kellően alkalmazkodott és így a gordonka Mártonka Tünde vonóvezetésével megfele­lően érvényesült. Színesítette a műsort Pajor Márta szólóéneke. Bartók ma­gyar népdalfeldolgozásaiból válogatott. Személyében meg* nyerő^ egyéniségű, kellemes hangú, kulturált előadót ismer­hetett meg a szekszárdi kö­zönség. Abbéli reményünknek adunk kifejezést, hogy a jövő­ben is hallhatjuk hangverseny- termeinkben. Zongorán Thész László kísérte. A nyáresti kon­cert szünet utáni második ré­szében Schubert Pisztráng ötö­se csendült fel Tihanyi Anikó (hegedű), M. Pálma Ilona (brá­csa), Gácsik Veronika (cselló), Kayser Györgyi (bőgő), Thész László (zongora) előadásában. A pisztrángdalt Pajor Márta énékelte. A hangszereknek ez a nem mindennapi társítása kü­lönös hangzást biztosít a da­rabnak, amely az Augusz-házi koncert óta — ott is elhangzott — még érettebbé, hangulato­sabbá vált. LEMLE ZOLTÁN Céhek emlékei Az egri Dobó István Vár­múzeum sok érdekes emlé­ket őriz. Ezek közül külö­nösen nagy érdeklődésre tarthat számot a céhek ko­rából — zömében egri gyűjtésből — származó érté­kes eszközök gyűjteménye: ládák, céhbélyegzők, céh­legények által készített mestermunkák, céhek cí­merével díszitet alvinci ha­bán korsók, zászlók. A gyűj­temény restaurálásával pár­huzamosan e ritka értéke­ket tudományosan rendsze­rezik is Alvinci habán korsó restau­rálása A XVII. századi céhláda titkos fiókokkal. A ládikóra az elmúlt évszázadok során több festékréteg került, ami részben megóv­ta, eltakarta, megvédte eredeti szépségeit Tévénapló Vacsoracsillag ... aztán valóban megjelent élete egén a vacsoracsillag, csendesen, pislákoló lénnyel, de mégis ez illett hozzá, ez a be­letörődő búcsú, amikor a kedves megtéríti az asztalt, s a mé­la alkonyaiban egyre nagyobbra nőnek a meghitt árnyak, Bárdos, a gyerekkor lündérviiága, majd a komor férfikor, a „szegény ország" ijesztő valósága, ami számára mindig több volt, mint költői téma, élete, egész irodalmi működése ehhez a szegény országhoz kötötte, melynek minden röge az elnyo­mott nép múltjáról és reménységéről vallott, ő pedig versek­be, maradandó versekbe foglalta mindazt, amit magányos vi­déki életében meghallott belőle. Úgy tudom, csak élete utolsó évtizedében lépte át az or­szághatárt, mert BárdosI Németh János úgy volt magyar költő, hogy minden sorának csak a hazai löld adhatott maradandó érvényt, s kevesen élték át az egyetlen lehetséges haza fájdal­mát és reménységét olyan mélyen, egy életre meghatározóan, mint ő. Nem ismerte a hazafias frázisokat, mindig az „itt él­ned, halnod kell" örömteli törvénye vezette, akkor is, amikor a Horthy-nyomorúság után a szegény ország népe elindult a felemelkedés útján. Nagy költő volt? Nagy költő, aki pontosan tudta határait, s ezeken belül épitette let világát; azt hiszem, majd csak ké­sőbb tudjuk meg, milyen gazdag ez a világ. Nem érintették irodalmi divatok, költői fejlődésének vonala világos és félre­érthetetlen: a vidéki élet kisszerűségéből emelkedett egyre magasabbra, s számára a vers erkölcs volt, a leírt szó a ma­gatartás parancsát jelentette. Mindvégig megmaradt vidéki költőnek, de Bárdos, Szombathely vagy Pécs csak élete szín­terét jelentette, ahonnan leiemelkedhet, hogy a teljes hazát lássa, a számára egyetlen lehetséges közeget. Nem hallgathatom el személyes emlékeimet sem; negy­ven éves meghitt barátság lűzött hozzá, nagyon szerettem. Élete is csendes volt, rezzenésleien, mert mindig a feladatnak élt, egy kicsit rejtetten, mert a pécsi számvevőségi főnök a verseiben is megmaradt puritán, tiszta embernek, akit a mel­lőzöttség sem tántorított el lelismert és vallott hivatásától. A pécsi körzeti stúdiót a jószerencse vezette, hisz néhány hónappal halála előtt beszélgethetett vele Parti Nagy Lajos, s a tőle megszokott szeretetreméltó tartózkodással vallott ar­ról a hatalmas munkáról, amit a magyar irodalomért tett, s barátairól, Kosztolányiról, Móriczról, Móráról. Szegény János­nak immáron leljött ekkor a vacsoracsillag, de legalább erre a háromnegyed órára ismét együtt .lehettünk vele, s megszó­lalt néhány verse is, amit Labancz Borbála és Kovács Dénes mondott el. A szerkesztő-rendező Bükkösdi László átérezte a feladat irodalomtörténeti jelentőségét, s elsősorban neki köszönhetjük, hogy utolsó búcsút inthettünk Bárdosi Németh Jánosnak. CSÁNYI LÁSZLÓ Vitézy filmje - szívek szanaszét A sajtó gyakran foglalkozik az állami gondozott gyerme­kek sorsával. Ez a téma csak az első pillanatra tűnik hálásnak. Fog­lalkozni az apátlan-anyátlan gyermekekkel humanitárius cse­lekedet, amely dicséri a szerzö(k) — egyáltalán nem eredeti — témaválasztását. Ezen felül még arra is jó, hogy az apai érzelem nélküli apákat, farkasoknál is kegyetlenebis anyákat ismételten lerántsa a körmükről. Sajnos, ettől ők nem lesznek jobbak. Ha egy-egy anyagban érdemlegesen szó esik az ál­lami gondozás társadalmi intézményének gondjairól, bajairól és örömeiről — mert az is van! —, akkor talán, talán. (A gyenge munkákra ez a jellemző.) Egy ilyen emberi és társadalmi mikrosejtekig hatoló té­máról irni (szólni) a valós helyzet ismerete és elemzése nél­kül nem lehet. Ha mégis így közelítenek a témához, akkor születnek az olyan munkák, amelyeket látva (olvasva) csak sajnáljuk — megsajnáljuk a „szerencsétleneket", de nem gon­dolunk tovább a sorsukra. Vitézy László rendező eddigi dokumentarista Hímjeiben bizonyította, nagyon is érti, érzi és tudja a témamegközelitési és kifejezési tormákat. Nem végez felületes munkát. Az érte­lemre hat, az érzelmi motívumok felhasználásával. Mindvégig azt a szimpatikus emberi közvetlenséget és tárgyilagosságot követi, amelyből azonnal kiderül — és elszomorít — az igaz­ság, a megoldási lehetőség, a követendő út. Az elmúlt hét csütörtökén sugárzott A szivek szanaszét dobognak című dokumentum-riportfilmjében is ezt tette. Le­taglózva kapcsoltuk ki a készüléket. — szűcs — Monománia Nem vagyok varrónő, noha gyermekeimnek már készítet­tem ruhaféléket, mégpedig valóban csinosakat. S mindezt oly nagy lelkesedéssel tettem, hogy az igazán figyelemre méltó. Orvos sem vagyok, pedig nem ritka, hogy „diagnosztizálok" egy torokgyulladást, sőt, lázcsillapítóból is tudom, hogy meny­nyi adható és szedhető be egy alkalommal. Szobafestő és mázoló sem vagyok, de roppant nagy biztonsággal szoktam konyhát meszelni, ablakpárkányt mázolni, s efféle szolgála­taimért sűrű dicséretekkel illettek barátnőim is ... Mégsem va­gyok megsértve, hogy hivatalosan — és nem hivatalosan — nem használhatom nevem mellett, hogy „szobafestő mester". Mi indokolja ezt a bevezetőt? A televízióban egy héttel ez­előtt látott Diploma nélkül című riportfilm, ami egy olyan fiatalembert mutatott be, aki megszállottan készíti a bútoro­kat, lakberendezési tárgyakat, s igazságtalannak érzi sorsát, mert nem nevezheti magát belső építésznek. A fiatalember tudniillik nem mérnök, sőt, mégcsak nem is asztalos, de az efféle munkáját ügyesen, lelkesen — áldozatokat hozva érte — végzi. Nem hiszem, hogy a riport koncepciójával a nézők közül bárki is egyetértett. Hiszen alapjában rossz volt a kérdésfel­tevése: „Mi fontosabba végzettség és a róla szóló dokumen­tum, vagy valakinek a monomániáig terjedő vonzalma a mun­kához, hivatáshoz?" Egyértelmű: nagyon fontos mindkettő, sőt, az utóbbinak nem is szükségeltetik a monomániáig foko­zódnia. Semmi részvétet nem érzek a „hős" iránt, mert ennyi idős korára rájöhetett volna, hogy ebben az országban lehet, sőt, kell is tanulni. S aki ezt teszi, általában megtalálja számítá­sát, megtalálja helyét az életben. V. HORVÁTH M.

Next

/
Oldalképek
Tartalom