Tolna Megyei Népújság, 1981. július (31. évfolyam, 152-178. szám)

1981-07-05 / 156. szám

1981. július 5.

io Képújság

égy esztendő alatt — naptári számítsáunk pontatlansága miatt — majd huszonnégy órával kevesebbet élünk, mint amennyit a földforgás közben kialakult csillagászati év szerint élnünk kellene. A csillagév: 365 nap 6 óra 9 perc és 11 másodperc. így lesz a négyszer hat árából négy- évenként egy szökőnap. Február 29-én. Vajon ez a szökőnap olyan, mintha nem is lenne?

Négyévenként beiktatjuk a hézköznapi életrendünket jelző dátumok közé ezt a huszonnégy órát, és utolérjük a csillagéveket.

Négyévenként egy nap lehetőség — legalábbis naptárunk szerint —, hogy utólag továbbélhessünk egyet, s mást. Tetszés szerint, amit éppen emlékezetünk kiválaszt vagy amit érzelmi robbanásaink túlságosan az emlékezetünkbe véstek. Most magam is ezt teszem. Talán, hogy helyrebillenjen az egyensúly naptári éveim és a csillagévek között. Vagy köztem és a naprendszer között?

Hirtelen fékezett, alig pár lépéssel előttem egy francia rendszámú ezüstszúrke Buick. Csak egy női kezet láttam, ahogy megkocogtatja az ablaküveget, és kicsit kapkodva kinyitja a kocsi ajtaját.

— Szervusz, ülj gyorsan be, itt nem lehet megállni.

Bebújtam. A kocsi máris indult. Most mondhatnám, hogy meglepődtem és köszöntem vagy csevegni kezdtünk, mintha csak megbeszélt találkozóra érkeztem volna, esetleg összevisz- sza kérdezősködtem, a lány pedig ^ vagyis már asszony — lyukacsos bőrkesztyűben marko- lászta a kormányt, kurtán válaszolt, vagy ő kérdezősködött, csacsogott, esi vitelt, trillázott, kicsit éneklő hangsúllyal, mely a nyolcéves külföldi tartózkodás eredménye lehetett. De egyik leírásom sem közelítené meg azt a pillanatot. Kérdezett ő is.

Győrffy László :

én is, miközben szűk mellékutcákon a Béke-szálló Irányába vezette a dögnagy kocsit, és időnként egy „merde a!lars”-t motyogott maga elé, ha valaki váratlanul lelépett az úttestre. Ilyenkor pár pillanatig hallgattunk, aztán teljesen ostoba és köZhélyszerű kérdésekkel faggattuk egymást: — Mikor jöttél, mióta vagy itthon, hol laksz, mit dolgozol, 'megnősültél, hány éves a férjed, eleget kéréséi?

A Szondi utcában, valamivel a sarki patikán túl, megálltunk. Kávét ittunk a szálloda presszórészében. Ő cukor nélkül, én kevés cukorral, pontosan úgy, mint tíz évvél ezélőtt. Rágyújtott. Tíz évvel ezélőtt nem dohányzott. Úgy szívta a cigarettát, mintha sóhajtozna. Szeme körül két acélkék festékmonokli terpesZkedett, pofacsontján,- mint a játékboltok hajasbabáin, piros foltok. Természetsen az is gondosan széfként festékből. Egy pillanatra élnézést kért, és felment a szobájába. Meghízott, vastagabb lett és szélesebb. A combja, a háta. A szája duz- zadtabb, a szeme nagyobb. Igaz, emlékezetem festék nélkül őrizte a szemét. Akkor alig volt húszéves, két évvel később pedig egy francia autóügynökhöz ment féleségül. A tíz évvel korábbi testét nemcsak emlékezetem, de egy fénykép is őrzi valamelyik fiók alján: a Dunakanyar egyik víkendházánaík teraszán készült a felvétel. A korlátnál áll, fürdőruhában, kicsi a melle, keskeny a válla és a felsőtestéhez képest széles a csípője, vastag a combja. De azóta az arányok eltolódtak: melle felduzzadt, karja, válla erősebb lett, combja vészjóslóan puha és széles. Az emlékezetemben csak a combja, a szája és a szeme maradt.

Visszajött. Erős kölniillat lebegett körülötte. Másik ruhát vett fel. A kölni illata éppoly ismeretlen volt számomra, mint a sok festék az arcán. Konyakot rendelt. Közös ismerősök felől faggatott. A közös ismerősökkel csak néhányszor találkoztam az eltelt évtized alatt, azért amit tudtam róluk, elmondtam. Megint konyakot rendelt. Átmentünk a Szondi- pincébe, ebédeltünk. Észre sem vettem, hogy menetrendszerűen rostálja közös emlékeinket. „Húsevő-virág” — csak valami

ilyesmire gondoltam. — „Az új- ratalálkozás csak attól függ, hogy maradunk meg egymás emlékezetében.”

— Emlékszel? — kérdi. — Éjszaka, amikor a többiek aludtak, kimentem hozzád a. Bala- ton-partra. Te ott aludtál éjszaka?

— Sehol, azaz vágtam egy gödröt a meleg homokban. Nyáron éjszakára mindig meleg marad a homok. Bekuporodtam a lyukba, ott aludtam. Amikor kijöttél hozzám, hoztál egy pokrócot magaddal.

— Igaz. így igaz. Kicsit aludtam, akkor éjszaka. Dühös voltam, mert nem engedtek azok a boldogtalanok téged ott aludni. Úgy gondolom, sírtam is.

— Nem azűk a boldogtalanók nem engedték, hanem a boldogtalanők háziasszonya.

— Te gunyoros vagy.

— Elfelejtettél magyarul. Nem veszed észre, hogy fogalmazol?

— Ilyen sok év után csodálatos?

— Tulajdonképpen érthető. Szóval, kijöttél a vízpartra, valami vacsorát is hoztál.

— Arra nem emlékszem. Meztelenül fürödtünk. Nagyon sovány voltál, tudod? De sokat bírtál. És mindig ideges voltál.

Még mindig folyton ideges

vagy?

— Ez az alaptermészetem. Egyébként nem hiszem, hogy ideges lennék, csak...

—'Érzékeny voltál. És önös... akarom mondani önző.

— önző?

— Azt szerettem. Már hajnal volt, amikor visszamentem a házba. A nádas mellett meztelenül becsavarodtál egész éjszakára a pokrócba, és nem engedted, hogy visszamenjek a háfba. Mindig egészen a fáradtságig akartál együtt lenni. Most mit csinálsz?

— ülök és beszélgetek veled.

— Nem úgy, van dolgod?

— Tulajdonképpen nincs, legfeljebb telefonálnom kell pár helyre.

— Akkor most hozzád megyünk.

Az ezüstszürke Buick marad a Szondi-pince előtt. Útközben mellékutcákon sétálva bemegyünk egy kocsmába. Két féldeci barackpálinkát veszek. Az övét is én iszom meg. Csak beleszagol. Nem emlékeztetem, hogy hány üveggel ittunk meg annak idején.

A szobámban csak a könyvespolc előtt áll meg pár pillanatra, aztán vetkőzni kezd, és a heverőre kuporodik. Leülök mellé.- Már nem vagy olyan sovány. Na, gyere hozzám.

Egyetlen szó nélkül kényszerít magára. Képtelen vagyok nem emlékezni tíz évvel ezelőtti nagy sóhajaira, nyögdécselései- re, elfojtott suttogásaira. Most szótlan, ügyes, látszik az öröm az arcán. Hátamra kulcsolja a karját, aztán a homlokához kap és nevet. Félóra múlva feláll, és kimegy a fürdőszobába. A ruháját magával viszi. Felöltözve jön vissza. A könyvespolc előtt toporog megint, aztán leül az íróasztalhoz, kézbe vesz egy papírdarabot: - „Áldott légy" ... nem tudom olvasni az írásod. Mi ez? Imádkozás?- Nem. Tegnap jöttem haza a Zselicségből.- Honnan?- Ez egy vidék Somogybán. Egy tanító barátom hívott le. Halottvirrasztásra. Amit olvasni akartál, az a sirató asszonyok egyik éneke.- Olvasd!- „Áldott légy hatalmas Isten, hogy ezen halottnak itt, megelégléd kínjait, s hogy miután dúlt lelkében oly nagy a sötét, életének is kioltod lobogó szövétnekét.”- Micsodáját?- Szövétnekét.- Az a teste?- Igen, mondjuk.- Na, megyek. Holnap délután gyere a szállodába, várlak. Elmegyünk valahova.- Jó. Elkísérjelek?- Nem. Egyedül akarok visz- szamenni.

Másnap elmehettem volna a szállodába. Talán várt volna rám. Talán beültünk volna az ezüstszürke Buickba, és az utat

magyaráztam volna egy városszéli kiskocsma faasztaláig. Természetesen Budán, kovácsoltvas lámpák alatt, piros- zöld népi hímzéssel díszített térítőre könyökölve, ahol ő pörköltet rendelt volna és vörös bort. Egy idő múlva a homloka fölött ágaskodó szőke tincs a szemébe hullik, ahogy öreg házak falán mállik a vakolat. Lehet, hogy egy kupica barackpálinkát is rendelt volna, aztán megkér, vezessek én, ha tudok, úgy biztonságosabb. És természetesen hozzám, ne a szállodába. Aztán ... pontosan tudom, hogy a sajnálkozáson kívül semmi mást nem éreztem volna iránta.

e nem volt másnap. Hogy őszinte legyek, az előző napot is igyekszem majd elfelejteni, mert az emlékezetem csak a jó és szép pillanatokat őrzi, ha nőkről van szó. Biztos vagyok benne, ez nem sikerül. Továbbéltem valamit egy ajándékba kapott napon, és a kudarc tökéletes. Az egyensúly naptári éveim és csillagéveim között helyrebillent. A hétköznapok rendje szerint. Mert a naptári évek néha színesre pingált, olykor kopott, töredezett kilométerkövei az úton ballagdálónak esetleg jeleznek valamit. a csillagévek már csák az utána poroszkálónak.

Egy szökőnappal öregebb lettem.

SZARKA JÓZSEF:

Esti dal

Látod

lény-kéve hamvad a dombon és lágyan az este a tájra simul csend pihen árnyék-nedvben a lombon és lobogó vizekben készül a múlt

érzed

lüttyszó izzik fehéren és fuvallat nyaldos a bokrok alatt árván rebben benned a régen és zuhognak rég eltört napsugarak

hallod

új éjszaka neszez a Iák közt s csillaggal megkövezve feszül a vágy egy dalod csitul a remegő csöndhöz mint álmot az álom elhagyja magát

éled

a lengő bájú vidéket mint hű fecskék ide vissza találsz itt érted múltad, s hogy holnapod élet: ragyogva lángol érik a kalász

DOBRIN DOREV:

A szokás hatalma

Bemegyek az üzletbe és azt mondom:

— Ivanov elvtárstól jövök.

És tömött szatyorral jövök ki.

Bemegyek a ruhaszalonba.

— Ivanov elvtárstól jövök — mondom nekik szigorú hangon. Rögtön megvarrták, legyenek nyugodtak.

Elindulok az autószervizbe.

— Ivanov elvtárstól jövök.

Két nap múlva a kocsim olyan, akár egy új.

Beugróm a zöldségeshez.

— Ivanov elvtárstól jövök.

Rögtön kapok egy csomag zöldhagymát és egy csomag mandarint.

Hazamegyek.

— Ivanov elvtárstól jövök — mondom megszokásból.

A feleségem nyomban a karjaimba hull és elkezd gyengéden csókolgatni.

(Juhász László fordítása)

Színházi esték

Meggyőző adatok beszélnek arról, hogy Szekszárdon a szinházlátogatási arány kivételesen magas, de — bár más szempontból — ennél fontosabb, hogy öt állandó színházat láthat vendégül a város, s így az itteni előadásokból a magyar színházi élet többé-kevésbé mindenütt érvényes jellegzetességei olvashatók ki.

Az elmúlt évadban — a József Attila Színházzal együtt — 24 bemutató színhelye volt Szekszárd, 47 előadást tartottak, körülbelül 30 ezer néző előtt. Imponáló számok, s egyben Szekszárd kivételezett helyzetét jelzi a 24 bemutató, amire önállóan egyetlen színház sem képes.

Ha a műsort nézzük, feltűnik a klasszikusok nagy száma: Gogol, Shakespeare, O'Neill, Kleist, Gribodejov, Hugo ma is nagy közönséget vonz, ugyanakkor színházaink szívesen veszik elő a félmúlt sikerdarabjait is. Lengyel Menyhért Tájfunja, Hunyady Sándor Feketszárú cseresznyéje, Heltai Tündérlaki lányok című vigjátéka ebbe a kategóriába tartozik. A siker azonban kétséges: a mai néző inkább csodálkozik a Tájfun egykori világsikerén, mint csodálja, s a tündérlaki lányok sem hódítanak úgy, mint hajdanán. Ma divat nosztalgiát emlegetni, de kérdés, hogy színházaink nem sugallják-e az elmúlt idők iránti vonzódást.

Az operettre ez nem vonatkozik, az operett egyelőre tartja régi rangját, bár senki nem tudja, hogy miért, de a közönség mindig megtölti a színházat, akár a Bob herceg van műsoron, akár a Mórica grófnő. Nem baj, majd elmúlik.

Versenytársat legföljebb Agatha Christie jelent, aki elnyű- hetetlen, a Tiz kicsi néger például évtizedek óta műsoron van, s lesz is még, akárcsak A szabin nők elrablása, ami ebben az évadban is őszinte sikert hozott.

Opera kétszer szerepelt, a Tosco és Mozart Cosi fan tutte- ja, mindkettő a pécsiek nagyon jó előadásában.

Voltak emlékezetes sikerek, s ha bukásról nem is beszélhetünk, néhány darabot közönnyel fogadott a közönség, s ez tulajdonképpen a lényegre világít: az egész évadot tekintve azt kell mondanunk, nem eléggé mai a színház. A félkudarc ugyanis napjaink termésének szólt, mert Illyés Gyula Sorsválasztók című munkáján kívül, ami ezúttal sem tévesztette el hatását, a két másik, napjainknak szóló mű eredendő gyengeségei miatt nem válhatott sikerré. Ez elsősorban Ryszard

Latko lengyel szerző darabjára vonatkozik (nehézkes címe: Édesapám, édesapám, kibújt ám a szög a zsákból), de sajnos, áll Sárospataki István Tűzkútjára is, amiből ugyanúgy hiányzik a mai valóság.

A korszerűség hiánya másutt is kísért. Az elmúlt évtizedek gyakorlata a rendezők mindenhatóságát hozta magával, ami szükségszerűen félreértéseket is jelentett. Legszembetűnőbben a kaposvári színház Shakespeare-elöadásánál (Szentivánéji álom), ahol az erőltetett modernség félrevitte magát a darabot is. Az ellenkezőjére is Kaposvár szolgáltatott példát, mert Kleist remekművéből (Az eltört korsó) nem sikkadt el semmi, ahogy az O’Neill-drámából sem (Hosszú út az éjszakába), amit a szegedi színháztól láttunk, s ami vitathatatlanul az évad legjelentősebb előadása volt.

Tudjuk, az elmúlt években a fővárosi és vidéki színházi életet nagyon eleven mozgás jellemezte, s a színészek, rendezők gyakori helycseréje sok mindenre kihatott. Voltak, akik a fővárosban reméltek szerencsét, majd visszakanyarodtak oda, ahonnan elindultak, közben új arcok is feltűntek a színházakban. Hallottunk baljóslatú megnyilatkozásokat is, voltak, akik a színház válságát emlegették. Nem volt minden változás kedvező, a színházaknak bizonyára nem egyszer belső nehézségekkel is szembe kellett nézniök, mégis azt kell mondanunk, a színházi élet egészét ez nem érintette. Jó a magyar színház, fővárosban és vidéken egyaránt, s néhány olyan előadást is láttunk, ami bárhol megállja a helyét. A kérdés, ami óhatatlanul fölmerül, a korszerűséget illeti. Mert sok a formalista elem, gyakori az öncélú értelmezés, a színházi élet egészét tekintve pedig az az érzésünk, hogy nem elég modern, mindezek ellenére sem, akár európai, akár hazai mércével mérünk. Marceau (A tojás) majd harminc éve volt európai siker, mint az egzisztencializmus példadarabja, de ma már tudjuk, hogy nem lett klasszikus művé, s ahogy elillant az egzisztencializmus füstje, irodalomtörténeti emléknek látjuk csak. Ugyanakkor a napjainkban keletkezett magyar művek — Illyés Sors- választókja kivételével — a könnyebb ellenállás irányába mennek: Sárospataki Tűzkútja a romantikába oltott szerelmi dráma, Maród munkásigazgatója pedig az egyedi hibák tételszerű leisorolása, s ezért hiányzik belőle az igazi dráma, következésképp a katarzis is.

Marad a biztos sikert ígérő darabok sora, s maradnak a klasszikusok, akik állják az idők szelét.

Jó színházunk van, de az új évadtól azt reméljük, hogy maibb lesz, elevenebb, valóban tükröt tart elénk, ahogy már Shakespeare is megkívánta. A klasszikusokra természetesen mindig szükség van, de nem szabad mindent rájuk bízni, még akkor sem, ha nem hagynak cserben bennünket, miként az elmúlt évad is bizonyltja.

CSÁNYI LÁSZLÓ