Tolna Megyei Népújság, 1981. június (31. évfolyam, 127-151. szám)

1981-06-16 / 139. szám

A ^ÉPÜJSÁG 1981. június 16. Moziban Üzenet az űrből Becsületesen előrebocsátom, hogy ezúttal hiányzik jegyze­temből a hasonló produkciók­nál szinte kötelező fanyalgás. A műfaji megjelölés, persze, kifo­gásolható. Ez a film egyáltalán nem „tudományos", sót űrobjek­tumainak mozgása, kormányzá­sa egyenesen ellentmond fizi­kai ismereteinknek. Hogy fan­tasztikus, sőt a manapság ter­jedőben lévő misztikus divat­nak is megfelel, ezt elismerhet­jük. Továbbá azt is, hogy a ren­dező, Kinji Fukasuku egyszerű­en összegyűjtötte és gátlásta­lanul felhasználta más fantá­ziák kész termékeit. Nevezzük tehát „űrmesének"? — Csak olyan mese ez amilyet nyaralás idején mondanak a szülők, szorult helyzetükben, mert otthon felejtették az ösz- szes mesekönyvet. Ilyenkor ki­csit öszekeverik a napi élmé­nyeket Hüvelyk Matyivel és Hó­fehérkével. (Ámbár lehet, hogy a gyerekek az effélét élvezik a legjobban.) Ebben a terjedelmi okokból is elmondhatatlan ja­pán-nemzetközi mesében is egy koktéllá rázódik össze a bajba jutott fehér ruhás királylány és a vasorrú bába a lovaggá ma­gasztosuló űrhuligánokkal és a gyáva-hős bohócfigurával. Még­sem minősíthető egyszerűen gyerekfilmmé, mégis van benne valami, ami felnőttként is a székhez rögzít és megment a bosszankodástól, az unatkozás­tól, a titkos kuncogástól, ami pedig utóiért annyi más „sci- fi” alatt, beleértve a híres Csil­lagok háborúját is . . . Tán a jó öreg Méliés titkát leste el, aki a mozi őskorában felfedezi pá­rizsi bűvészszínháza számára a filmtrükkökben rejlő óriási lehe­tőséget. O is elsősorban meg­hökkentő látnivalót akart nyúj­tani, sohasem tagadva, hogy semmi köze a valósághoz an­nak, amit bemutat. (Szereplői például gőzvasúton utaznak a Napba.) Fukasuku szinte percenként más és más lenyűgöző látványt varázsol elénk. Tanúsítja, hogy ezt a lehetőséget is megőrizte a mozgókép, miközben más ága művészetté is fejlődött. Joga megtenni, hiszen ama magasz- tosabb ágban is elismert alko­tó, A felkelő Nap zászlaja alatt című elkötelezett művet nálunk is vetítette a Filmmúzeum. Már csak emiatt is motoszkál ben­nem a gyanú, hogy tán a tar­ka űrmese zűrzavarán át azért üzenni is akart valamit a néző­nek. Ott a feudális hagyomá­nyokkal félrevezetett japán ka­tona tragédiáját mutatta meg. Itt a fantasztikus technikai ap­parátust ókori indulatoktól ve­zérelt, középkori közhelyekben gondolkodó lények kezelik és ez csaknem a világegyetem, benne földünk pusztulását okozza. Mert ha az élet minőségét szer­vező értelem elmarad a techni­kát felfedező értelem mögött: katasztrófa fenyeget. CSONTOS KAROLY Kossuth-könyvek Papp Zsolt: Hétköznapok és filozófiák Filozófiai riport, ha volna ilyen műfaj, ebbe kellene sorolni Papp Zsolt könyvét, a Hétköz­napok és filozófiákat. A mai Nyugat-Németországban járva keresi a látható jelenségek, ál­talában láthatatlan történelem- filozófiai és társadalomelméleti magyarázatait. Van-e a terro­rizmusnak elméleti háttere, és hogyan kerestek hozzá elméleti bűnbakot? Milyen programmal jelentkeztek a „zöldek", a kör­nyezetvédők, mit képvisel ma a szociáldemokrácia az NSZK- ban? Ezekre a kérdésekre és még sok más jelenségre keresi a szerző a magyarázatot, de nem elméleti-spekulatív mód­szerekkel. A hétköznapi jelen­ségeket éles riporterszemmel veszi észre, majd ebből kiindul­va keresi meg az okokat. így elemzi például a nosztalgia­hullám magyarázatait is. Változott a világ az utóbbi évtizedben az NSZK-ban is. A szerző szavaival „elmozdult sa­ját hatvanas éveihez képest" - amivel persze nem áll egyedül. Ennek az elmozdulásnak a hát­terét vizsgálja a könyv úgy, hogy közben megrajzolt néhá­nyat azon filozófusok portréi közül, akiknek teóriái és hely­zetgyakorlatai részben előkészí­tették, részben fogalmi önkifeje­zéshez juttatták a hatvanas évek végének „újbaloldali” né­zeteit. Rádió Védőétel Paksi nyitás Kissé féltem a június 6-án á paksi munkásművelődési köz­pontban megrendezett megyei amatőrszínjátszó-találkozó mi­att. Még véletlenül sem azért, mert látva a színpadra lépő hat együttest és műsoraik megvá­lasztását, valamiféle előzetes ér­tékítéletet alakítottam volna ki magamban. Ennél sokkal pró­zaibb körülmény aggasztott. Ugyanis ezen a napon orszá­gunk majd minden állampol­gára áhítattal várta a Magyar- ország-Anglia világbajnoki se­lejtező labdarúgó-mérkőzést. Pakson is. S ha e jeles napon a rangadóval egy időben olyan rendezvény zajlik, amely közönségigényes, akkor... lesz-e néző? Lett. Nem üres párnázott székeknek játszottak a színpa­dok. Szakemberek - és azok is, akik annak képzelik magukat — beszélik: az amatőr színjátszás­nak manapság nincs közönsé­ge. Miért? Mert otthon a tele­vízió. mely választékos, művé­szi és tartalmas műsorokkal szó­rakoztatja a közönséget! — szól a válasz. Pedig ez nem lehet érv, hiszen a művelődés min­denképpen öntevékenységet követel, s nem biztos, hogy csak az a jó, ami a „házhoz jön". _ Senki sem jelentheti ki fele­lősségteljesen azt, hogy nincs közönsége az amatőr színját­szásnak. A paksi színjátszótalálkozó tételesen is megcáfolta ezt a hiedelmet. Volt közönség, értő és nyitott. Nem hivatalból jöt­tek, nem is rendelték ki őket, azért töltötték meg majd az egész nézőteret, mert az érdek­lődés hozta őket. A zsűri elnöke, Máté Lajos, az Országos Színjátszó Tanács titkára, éjszakába nyúló értéke­lésében — este 11 óra volt - megállapította: elégedett a me­gyei színpadok és a rendezők munkájával. Megmérettek a színjátszóink és a rendezőink. Megyénkben viszonylag soká­ig nem volt realitása annak, hogy amatőr színjátszóink elé­be állhatták volna a megmé­retéssel járó sikernek avagy bu­kásnak. Most a színjátszók szembesülni mertek nemcsak a zsűrivel, a közönséggel, hanem egymással is. Paks nyitás, de nyitány is volt a Tolna megyei amatőr színjátszó mozgalom életében. E kettő közül igazából a nyitás a legfontosabb, mert folytatni kell, ami elkezdődött!- sós ­Nem tudni, kinek az ötlete volt a rádió egyik érdekes mű­sorának gyűjtőcíme, melyet né­hány szó beszúrásával még nyakatekertebbé lehetne tenni, így is eléggé az: „A magunk érdekében, a magunk védelmé­ben”. Ezt azonban mindenki megbocsátotta, aki az elmúlt pénteken Kapusi Rózsa „Véd-e a védőétel?" (mennyivel jobb!) alcímű adását hallgatta. A rövid tény. Hazánkban 1954—55 óta bevezették az egészségre ártalmas munka­helyeken a különböző védőéte­leket. Időközben a hazai táplál­kozási szokások olyannyira elő­dükre változtak, hogy ez feles­legessé vált. Kivéve a hideg munkahelyeken osztandó csip­keteát és a forrókon az enyhén sózott ásványvizet. Tavaly az Egészségügyi Minisztérium ja­vaslatára döntés született a védőétel-szolgóltatás megszün­tetéséről. Az illetékes szakem­A hazai történelemnek van néhány sajátossága, melyet más népeknél hiába keresnénk. Mi, magyarok időnként az önlekö- pésig gyalázzuk magunkat, az­tán előbb-utóbb jön néhány ih­letett képességű szerző (Nemes- kürthy István, Simonffy András), aki — használjuk ezt a pocsék kifejezést — „helyére teszi a dol­gokat”. Hasonlóképpen magyar sajátosság, hogy az 1848/49-es szabadságharc kétségtelen ve­zetője és ugyancsak kétségte­lenül legnagyobb katonája kö­zött, nagyjából egy óvodás tisz­tánlátásával, igyekszünk „igaz­ságot tenni”. Kossuth Lajosról és Görgey Artúrról van szó, to­vábbá arról a szemléletről, mely csak feketét és fehéret, igent és nemet, angyalt és sá­tánt ismert. Ilyenek a Jókai-hő- sök világából szép számmal idézhetők, a való életből soha. Néhai Féja Géza nem sokkal halála előtt íróhoz méltóbb és reálisabb metódust választott, a „Visegrádi esték"-ben egy fan­tázia-beszélgetés sorozat for­májában szembeállítva egymás­bereknek bizonyára iqazuk volt, hiszen például az utóbbi 15 évben nem fordult elő, hogy Magyarországon biológiai vizs­gálatokkal fehérjében alultáp­lált dolgozót sikerült volna ta­lálni. A SZOT közbeszólt és úgy érvelt, hogy amit negyed- millió munkás negyedszázadnál hosszabb idő óta megszokott, azt nem illik máról holnapra elvenni. Tessék az eddig védő­ételekre fordított pénzt, 250 millió forintot évenként, az ér­dekelteknek odaadni. Mindez elméletben könnyű­nek tűnt. Kapusi Rózsa azon­ban a jó riporter szívósságával bebizonyította, hogy nem is olyan könnyű. Elment ugyanis a Csepel Művekbe, megszólaltatta a dolgozókat, akiknek többsé­ge változatlanul igényelte a védőételt. Az illetékesek által bizonyára soha nem sejtett szempontok is felmerültek. Pél­dául az, hogy mi történik, ha sal a két nagy ellenlábast. Cse­res Tibornak az idei könyvhétre megjelent 576 oldalas regénye egyetlen monológ, annak két­ségtelen veszedelmével együtt, hogy ilyen terjedelmen át senki nem képes az olvasó érdeklő­dését ernyedetlenül elevenen tartani. Ez Cseresnek se sikerül, aki közismerten kitűnő író és a szakma minden fegyverét fölé­nyes biztonsággal forgatja. Ta­lán éppen ezért nem is nevezi „regénynek" művét, hanem „Le­velek Turinból" alcímmel látja el. Az agg Kossuth alig valami­vel halála előtt pillant vissza életére, ami elsősorban is köz­ismerten elég mozgalmas volt, de amivel kapcsolatban másod­sorban sürgősen el kell oszlat­ni azt a tévhitet, mintha még a „műveltebb olvasó” is sokat tudna róla. Történelemtanítá­sunk sok hibájának egyike, hogy a reformországgyűlések­től 1848-ig eltelt idő halványnál is haloványabban él legtöb­bünkben. Ideértve a legendás­sá vált, de alig ismert Széche­egy öntőmunkás munkaidőben büfébeli sorállásra kényszerül, mert kívánja az eddig kapott fél liter tejet? A hivatali szo­kások ilyetén átplántálása a termelésbe legalábbis nem von­zó. Az áprilisban hevesebb, jú­nius 12-én már nyugodtabb vé­lemények nyomán minden hall­gató előtt kiderült a hiba. Az „illetékesek” (valljuk be az ol­vasónak, hogy e sorok írója számára ez egyike a legellen­szenvesebb, minden felelősség elkendőzésére alkalmas sza­vaknak) hoztak egy észérvek­kel megindokolható rendelke­zést. Csak éppen az indokolás­ról, arról feledkeztek meg, hogy a legérdekeltebbeket, a dolgo­zókat időben tájékoztassák. Ezt egy okos és a mind ritkább önkritikától se félő szakszerve­zeti bizalmi összegezte így. Szerinte az egész üavet simán meg lehetett volna oldani. Ha így igaz, akkor miért kel­lett az egészhez a Rádió? Amely Rádió természetesen nagyon jól tette, hogy • foglal­kozott egy olyan üggyel, mely- lyel elsőként másnak kelleti volna foglalkoznia. Az illetékeseknek. O. I. nyi-Kossuth ellentétet is. Cseres Tibor (feltehetőleg Kossuth ma már egyáltalán nem olvasmá­nyos „Iratainak” és számtalan más dokumentumnak áttanul­mányozása árán) fölényes biz­tonságú ismerője minden rész­letnek és ezeket — a szót Kos­suth szájába adva — közkincs- csé is teszi. Az ötlet szenzációs. Ugyanis, ha a valóban patétikus kor szó- használata nem az íróé, akkor moshatja kezeit, ha netán unatkozunk. Ugyanakkor fogad­hatja tapsainkat, hisz ez a szó- használat, stílus olyannnyira „kossuthi”, hogy a kormányzó elnök maga se használhatta különbül. Kossuth pályája, tudjuk jól, az ország elhagyása után le­záródott, bár neki erre a felis­merésre még egészen a kiegye­zésig kellett várnia. 1849-ben 47 éves volt, halálakor 92. Éle­tében szoborrá magasztosulni borzalmas szerep bárki számá­ra. Cseres könyvének nagy ér­deme, hogy ezt emberien, ro­konszenvesen mutatja meg Nem tudjuk, hogy milyen volt, de elhisszük, hogy ilyen lehe­tett Kossuth Lajos, elsősorban a szerző lírai szépségűvé álcázott észérveinek hisszük el. ORDAS IVAN Könyv En, Kossuth Lajos Tévénapló Caesart újra megölik Plutarkhosz és Shakespeare után érdemes-e perújrafelvé­telt indítani Julius Caesar ügyében? A Brutus-féle össze­esküvés, amennyire kétezer év után, a kortársi elfogultságot is figyelembe véve, felderíthető, világosan áll előttünk, s azt sem vonta kétségbe senki, amit Plutarkhosz határozot­tan állít, hogy Brutus minden szépre és jóra fogékony volt, s mindenki „neki tulajdonította azt, ami ebben a gyilkos merényletben nemes volt, s Cassiusnak, ami a történetek­ben visszataszító”. Bárány Tamás most egy merész fordulattal kétszer le­játssza március idusának eseményeit, s az ötletben való­színűleg éppúgy felismerhető Dürrenmatt hatása, mint Her­nádi Gyuláé. Bárány Caesarját ugyanis nem ölik meg, al- teregóját döfik le, a ravasz Ceasar pedig az összeesküvők elé áll, hogy megvitassa velük, miért is akarták megölni. Játék a szavakkal, történelmi parabola, intelem elkép­zelhető zsarnokokhoz, akik éppúgy lehetnek államférfiak, hatalmi gőzben élő hivatali főnökök, mint önző férjek? fjem tudunk válaszolni, miként Bárány Tamás se tud. Nem az a baj, hogy önkényesen bánik a történelmi té­nyekkel, Shakespeare is ezt tette. Végtére Brutus éppenség­gel lehetett volna Caesar fia, s más is történhetett volna másként. Inkább az hoz bennünket zavarba, hogy a szi­tuáció nem meggyőző. A jellemszilárd Brutust Cassius elég sovány érvekkel birja rá az összeesküvésre, s amikor a valóban nagyvonalú Caesar jóvoltából szemtől szembe áll­nak egymással, Caesar okfejtését fogadjuk el, mert mellette az összeesküvők bizony csak megszállt gyilkosok, akik nem a zsarnokság, hanem a rend ellen lázadnak. Mindenek­előtt Brutus, akitől azt várnánk, hogy filozófus létére meg­érti a bölcs érvelést, amit az apai vonzalom is erőteljesen motivál, de Bárány Tamás itt már nem tud szembefordulni a történelemmel, tehát Brutus igenis megöli Caesart. In­dokolatlan tett, amit a valóságban polgárháború követett, de itt be kell érnünk egy bölcs államférfi pusztulásával, akit zsarnoknak kiáltottak ki. Éppen ezért az igazi dráma nem is Caesaré, hanem Ci­ceróé, akinek ingatag jelleme csak a megmaradás remé­nyébe tud kapaszkodni. Kár, hogy Bárány Tamás épp a leg­fontosabb szálat ejti el. Caesar, az utolsó pillanatban, mint Plutarkhosztól tudjuk, a gyilkosok között megpillantva Bru­tust, átadja magát sorsának, „fejére húzta tógáját, s át­engedte testét a tőrszúrásoknak" — ha Brutus is ellene fordult, nincs értelme védekezni. De Cicero nem adja föl a harcot, ékesszóló fondorlattal keresi a kiutat, hajlandó kiegyezni, csatlakozni bárkihez, a végén persze — a törté­nelemből tudjuk — hiába. így a darab féloldalra húz, a szerző szándéka ellenére, de a színészi alakitás követ­keztében is. Gáti József ugyanis — ha szabad így mondani — mindenkit leköröz, ő a darab igazi hőse, akinek minden szava, gesztusa hibátlan. Az már másik kérdés, s némileg illetlen is: ha nem ő kapja ezt a szerepet, kevésbé tűnné­nek fel a darab eredendő ellentmondásai? Akkor viszont szegényebbek lettünk volna egy emlékezetes színészi ala­kítással. CSÁNYI LÁSZLÓ Iskolaotthon Viszonylag kevés olyan riport- vagy dokumentumfilmet láthatunk a televízióban, amely a főcím megjelenése utáni negyedik-ötödik percben már hullámhosszára hangolja a nézőt, kényszeríti, hogy most semmi mással ne törődjön, csak azzal, ami a képernyőn zajlik. Ezt a módszert alkalmazták — sikeresen! — a „Nyáron is szeretnék iskolába járni" című riportműsor alkotói, Macs- kássy Katalin iró-rendező, Nádorfy Lajos operatőr és Köp­per Judit szerkesztő, akik a komlói Fürst Sándor Általános Iskola egyik osztálya cigánytanulóinak életével ismertettek meg bennünket. „Híres" gyerekek ők. Megszámlálhatatlan nemzetközi — és hazai — gyermekrajzpályázatról hozták haza, otthonuk­ba a dijakat. Haza, otthonukba? Jelen esetben jogos a kérdőjel. Milyen az az otthon a telepen? A gyerekek maguk mesélik el, mintha egy dolgozatot mondanának lel Koltai Magdolna rajztanárnőnek, és nekünk. Zömmel ebből állnak a hangos dolgozatok: „Nem aka­rok ezen a rohadt telepen élni", ahol „az ablaknál vécóz­nék", ahol „szörnyű verekedések vannak", ahol... Megnyílnak a cigánytanulók. Mindegyikben megvan a menekülés, a felemelkedés vágya és az iskola mérhetetlen szeretete. Az iskolát tekintik igazi otthonuknak. Ez az a hely, ahol szeretik őket, törődnek velük, közösségben élhet­nek. Ám mivé lehetnek önmaguk erejéből? S mivé válhat­nak a szűkebb környezet hatására. Példákat erre is lát­hatunk a filmben. A kitűnő riportfilm készítői minden képsorral, minden szövegbetéttel, minden bevágással arra kényszerítik a né­zőt, hogy nézzen szembe a tényekkel. Ez mindenkinek kö­telessége. A komlói általános iskolában a tanítók és a ta­nárok nem végeznek világmegváltást. Csak szeretik a ci­gány gyerekeket és nem tekintik őket eleve rosszaknak. Ebben az iskolában az csak ráadás, hogy van egy nagy­szerű pedagógus, Koltai Magdolna, aki a műhelyközösségi munkán felül személyesen is felelősséget érez a gyereke­kért. Úgy tűnik, hogy a szülők kevésbé. —szűcs— Kiemelt nívódíj a Madrigálnak Szövetkezeti dalosok találkozója Vasárnap befejeződött Szol­nokon a Vili. országos szövet­kezeti dalostalálkozó. A szom­bati bemutatókoncertek után a tizenöt megyét képviselő húsz szövetkezeti kórus, dalkör, „Rö­pülj páva"-kör ezer dalosa a megyeszékhelyen találkozott. A felszabadulási emlékmű meg­koszorúzása után a tiszaligeti sportcsarnokban folytatódott a program. Szlameniczky István­nak, a SZÖVOSZ elnökének kö­szöntője után a résztvevők dísz- hangversenyt adtak. Záróakkordként került sor a kétnapos dalostalálkozó érté­kelésére és a díjak átadására. Kiemelt nívódíjat kapott a Szol­noki ÁFÉSZ Kodály kórusa, a Szekszárdi Szövetkezeti Madri­gálkórus, a Pécsi ÁFÉSZ „Janus Pannonius" női kórusa és a mezőkeresztesi Aranykalász Tsz „Röpülj páva” férfikara. Filmszínházaink műsorán: A pogány madonna című színes ma­gyar film

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom