Tolna Megyei Népújság, 1981. május (31. évfolyam, 101-126. szám)
1981-05-12 / 109. szám
1981. május 12. A "NÉPÚJSÁG Moziban Ballagás A véletlen úgy hozta, hogy szombaton néhány percig külső szemlélője lehettem egy ballagási ebédnek. Az érettségi előtt álló fiatalember ott ült az asztalfőn, jól fésül ten, sötét ruhában, nyakkendővel — ahogy Illik. Bár az ünnepélyes ceremónia szemmel láthatóan untatta, nem lázadt, végigette az összes fogást, illedelmesen válaszolt a „na, öcsém, aztán hogyan tovább?” féle kérdésekre. Így bizonyára számításba se jöhetett,1 amikor több tízezer budapesti és vidéki diák közül válogatták a tavaly elkészült Ballagás című film szereplőit. A filmbeli IV. c. ugyanis fellázadt a rájuk kényszerítőit illem, jómodor, szokások és egyebek ellen. A szalagavató bál éjszakáján szétrombolták osztálytermük berendezését, nehéz helyzetbe hozva az iskola vezetőit, a tanári kart. A megszeppent, tehetetlen igazgató, a ravasz, ügyesen taktikázó igazgatóhelyettes, a liberális, modern pedagógiai módszereket alkalmazó osztályfőnöknő, a begyöpösödött .tekintély nélküli fizikatanárnő természetesen mind a maga módiján reagál a lázadásra. Valamennyien egy-egy típus megszemélyesítői. Olyannyira azok, , hogy csak tipikus vonásokkal rendelkeznek, egyéniekkel nem. Ez egyébként vonatkozik a filmbeli szituációkra is. Közben zajlik a IV. c. forradalma. Lázadás, a program megfogalmazása, a végrehajtás elkezdése, egymás után keletkező, felszínre kerülő nézetkülönbségek, viták, széthúzás és végül a kudarc. Ez a film rövid, leegyszerűsített vázlata. Sajnos, maga a film is leegyszerűsített és vázlatos. Az maga a történet, azok a szerepek, és ezen sem az amatőr, sem a hivatásos színészek nem tudnak változtatni. Persze, ez nemösak — pontosabban elsősorban — nem — az ő feladatuk. Inkább a rendezőé. Almás! Tamásé lett volna. Az érettségi vizsgát, ,ha nem sikerül, meg lehet ismételni. Egy filmet kevésbé. De másikat; jobbat, lehet készíteni. Erre az elsőfiLmes rendezőnek minden esélye megvan. — gy — Rádió Hol a Bodrogi-tanya? Bodrogi Gyula elég cselesen védekezik a hívatlan látogatók ellen. A május 4-i rádióműsor tanúbizonysága szerint Leányfalun van a tanyája, ahonnan a Rádió Kabarészínháza soros műsorát közvetítették. A műsor elején és végén félreérthetetlenül bemondták, hogy a tanya Szentendrén található. Ebiből arra kell következtetni, hogy valahol e két pont között lehet keresni, ami szép sétával kecsegtet. A „Le a zöldségárakkal!” mottóba készült kabaré egyébként elég gyengécske volt. Legsikeresebb szereplőjének „a birkagulyás és a műsor szóvivője”, maga Bodrogi Gyula bizonyult. A szereplők mindenesetre ízeseket nevettek önTnagukon és ez se utolsó szempont. „A kabaré az nagyszerű dolog” zengték bevezetőiben és valóban az is, ha nem játsszák túl. Itt majdnem minden egyes esetben ez történt, hosszabb párbeszédekre hígítva villámtréfányi ötleteket. (Agárdi Gábor és Sztankai István, Csákányi László és Tábori Nóra kettőséi /vagy Schubert Éva, Csala Zsuzsa és Tábori Nóra er- nyedetlen sorbaállói.) A kerti törpék újságírók légiója által avíttá tett témája még ka- riikirozva is avítt maradt és a Peterdi—Somogyi-féle „Két eset lehetséges” is elfáradt. Legszerencsésebben még a külföldi tudósítók bejátszásával kombinált bevezető szám sikerült, híven ahhoz a hagyományunkhoz, hogy a saját munkatempónkon jól tudunk gúnyolódni. Ugyanígy Bodrogi kapavásárlása. Szokás szerint jók voltak a halk odamondások („Munka- beszüntetéssel továbra se lehet éhséget csillapítani”, a munikadallá minősített „Megjön a kedve, Ha vár a keddre”, vagy az az elgondolkoztató megállapítás, mély szerint „a 3000 forintos fizetéshez nálunk már diploma kell”, ellentétben a 6—7 ezer forintossal), de azért ettől se kell eksztázisba jönni. Az ilyesmi úgy viszonyuk a jó politikai kabaréhoz;, mint — a műsor példázataiból idézve — az NSZ3K-beli munkaintenzitás a japánhoz mérten. A magyarról nem is beszélve. (ordas) A Jelenkor májusi száma A Pécsett szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat új számának lírai rovatában többek között Bertók László, Fodor András, Horgas Béla. Károlyi Árny, Makay Ida, Sezepesl Attila, és Tandori Dezső verseit, a szépprózai írások sorában Gödrös Júlia és Kautzky Norbert elbeszéléseit olvashatjuk. — Befejezetlen beszélgetés Ernst Jenővel címmel közli a folyóirat Hallatna Erzsébet írását az interjú készítésének időszakában elhunyt kiváló tudósról. Az irodalmi tanulmányok sorában Juhász Ferenc költészetének szintézis-törekvéseiről ír, Rónay László. A „Versről versre”-sorozakhan Fodor András1 Érkezés c. költeményéről beszélget az íróval Lator László. Az „Irodalom a gyorsuló időben”-6orozatban Pilinszky János költészetéről beszélget Béládi Miklós, Bodnár György, Keresztury Dezső, Lengyel Balázs és Szabolcsi Miklós. Figyelmet érdemel Bori Imre újabb jugoszláviai szemléje, Bécsy Tamás beszámolója fővárosi színházi előadásokról, valamint Németh Lajos tanulmányának befejező része Csontváry, Baalbek c. művéről. Benkő Dániel-est Benkő Dániel lantművész koncertet adott az óbudai Zichy kastélyban. Andrea von Ramm, svájci énekesnő közreműködésével reneszánsz és barokk műveket adtak elő. Dümmerth Dezső: az Árpádok nyomában Az útikönyveket kiadó Panoráma úgylehet meglepően széles körűen értelmezi az „utazások” fogalmát. Az „Utazások múltban és jelenben” gyűjtőcímei sorozat keretében immár harmadszor jelent meg Dümmerth Dezsőnek az Árpádházzal foglalkozó könyve — joggal. A páratlanul tehetséges uralko- dóház tagjai önmagukat ugyan soha nem nevezték „Ampád-háziaknak”, hiszen családfájuk a honfoglaló fejedelemnél jóval távolabbra vezethető vissza. Részlegesen, teljesen elképzelhető pontossággal, vagy netán csak mesés elképzelések nyomán. Épp úgy/ mint bármely családé, csakhogy az Árpádok nem voltak „'bármely” család; hiszen egyes tagjaik évszázadokra, máig ható érvénnyel alakították a magyarság sorsát. A róluk szóló könyvtárnyi irodalom köteteinek szerzői a legkülönbözőbb nézőpontokból foglalkoztak az Árpádokkal, Megítélésünk szerint Fer- dinándy Mihály 1943-ban megjelent és ma már gyakorlatilag hozzáférhetetlen „Istenkeresők” című műve óta Dümmerth Dezsőé az, mely a legérdekesebb aspektust választotta. Egy család „személyiségfejlődését” igyekszik nyomon követni, ide értve természetesen azt az elképzelést is, melyet a nevezetes família ‘tagjai önmagukról, uralkodási jogaikról tápláltak. Az, hogy az Árpádok nem voltak éppen könnyűkezűek- nék mondhatók, arról (a kistermetű) I. István, vagy (az óriási) László király jóvoltából már sokat tudtunk. Mi sem természetesebb ennél, korukat se a lírai érzelmek túltengésével szoktuk jellemezni. Egyik-másik Árpádról azonban jelentőségénél és érdemeinél sokkal kevesebb él a köz tudatban. Dümmerth ezt is segít feleleveníteni. Sokkal érdekesebb az a módszer, méllyel a családot a nagy sztyeppéi birodalmak folyamatosságában elhelyezi, ide értve a hun—magyar atydfi- ság — az általa választott formában egyáltalán nem irreálisnak tűnő — felvázolását is. Az 514 oldalas kötethez két térkép, színes képanyag és külön mellékletként két kiemelhető családfa tartozik, dicsérve a szerkesztő, Simoné Avarosy Éva jó munkáját. Dümmerth Dezső művének harmadik kiadása örvendetesen gyarapíthatja a múltunk iránt érdeklődők népes táborának könyvtárait. O. I. TV-NAPLÓ Értelmiség és műveltség Élvezetesen okos beszélgetést folytatott Pozsgay Imre kulturális miniszter és Huszór Tibor egyetemi tanár „Értelmiség és a közművelődés” címen. Bizonyára sokan szívesen közbeszóltunk volna, ugyanis a kérdés mind nagyobb területet fogott át, s a címmel ellentétben már az értelmiség és a műveltség kérdéséről esett szó, majd magáról a kultúráról, mint magatartásformáról. S úgy gondolom, itt van a legtöbb tisztáznivaló. Tulajdonképpen már nem is kérdésként hangzott el, mert valóban volt olyan időszak, amikor az értelmiség „önmaga alatt" érezhette magát, de az már vitatható, hogy ennek következtében jelent-e meg „a jóléten túlmutató értékek” szem elöl tévesztése. Pozsgay Imre joggal beszélt a „magatartásviszonyok zavaráról", ami valóban nem feltétlen a jólét következménye, éppen ezért továbbra is előfeltétel a jól működő gazdaság. A gondolatot Huszár Tibor folytatta, midőn a magyar értelmiség sajátos helyzetéről szólt, amiben a hagyománytalanságnak fontos szerep jut, s a kérdés magában hordja a feleletet, sőt a feladatot is: tud-e a szocializmus — kielégítve a természetes szükségleteket — többet nyújtani a kapitalizmusnál? A beszélgetés itt jutott el legfontosabb részéhez, amikor Pozsgay Imre azt fejtegette, hogy a kultúra kérdése immáron nem értelmiségi kérdés, mert az osztályhatárok relatívok, s az a cél, hogy mindenki felismerje értékekre orientált érdekeit, amikor például az autó, a nyaraló azt a célt szolgálja, amit szolgálnia kell, mert eszköz csupán, nem pedig olyan cél, amit esetleg csak az úgynevezett „státusszimbólum” diktál. A kultúra, mint magatartásforma, feltétlenül közösségi ügy, ám bizonyos jelek arra mutatnak, hogy nemcsak elégedettek nem lehetünk, de aggodalmainkat se hallgathatjuk el. Mert miközben a műveltség szerencsésen demokratizálódott, egy olyan felhígulási folyamat is elindult, aminek otrombán bántó jeleivel lépten-nyomon találkozunk. Mondjuk így, egyes vonatkozásokban folyamatos amerikani- zálódás tanúi vagyunk és sajnos, a Nyugat leggyatrább termékei hatnak már-már járványszerűen. Külsőségekben is. A fiatalok trikóján angol reklámszöveg (s még jó, ha reklámszöveg, de legalább el tudnák olvasni!), a szórakoztató zenét majdnem teljesen kisajátította a nyugati import, esetenként minden alantas következményével, divat a western, ahogy divat az angol cigaretta és a skót whisky, önmagában egyik se lenne veszélyes, arról nem is beszélve, hogy a skót whisky valóban jobb mint a magyar bundapálinka, de mint általános jelenség, amit az emberi kvalitás feladása kísér, amit hovatovább divat is lenézni, a valódi értékeket — pedig itt az emberiség közös értékeiről van szó! — hozza gyanúba. A lényeg és jelenség veszedelmes félreértésével állunk szembe. Másban is. Néha az érzelmek orientálásánál is. A Bűn című sorozatnál már-már meghatódtunk, látva a „szerencsétlen” anyát, hogy mennyire szereti gyerekeit, amikor megtudtuk, hogy csak ezt a kettőt szeretheti, a harmadikat ugyanis gonoszul megölte. Rokonérzésünk ugyan milyen emberi magatartásnak szólhat? Az érték felismerése és tisztelete nem választható el az emberi indoktól, s a teljesítőképesség megbecsülése, amiről végezetül beszélt Pozsgay Imre, alapvető érdek egy olyan társadalomban, amely az értékek homogén közösségét akarja megvalósítani. Van hát tennivaló, ez volt ennek a hasznos és élvezetes beszélgetésnek igazi tanulsága. CSÁNYI LÁSZLÓ Nincs bunda a mesében A mesebeli szegény legények és a büntető bírák a megmondhatói annak, hogy az Igazság mindig győzedelmeskedik. Természetesen a nagybetűsről van szó, nem pedig a kisbetűsről, amely gyakran részigazsága miatt vethet bukfencet, ördögkereket és mutathat egy nagy fikuszt. A televízió múlt pénteken — a 2. műsorban — sugárzott Varázsgömb című szórakoztató gyermekműsorában nem állt fejre a szegény, de következetesen elvhű sakkvilágbajnok pásztorlegény igazsága. Furcsa is lett volna, mert a kisdobosok kisdobjaikkal menten világgá — de legalábbis az MTV székházáig — dobolták volna, hogy suba van a dologban, illetve a mesében. De nem volt. Országunk apró és legapróbb honpolgárainak készít — és importál — a televízió gyermekműsorokat. Általában milyenek ezek? Ha a rajzfilmekben bántóan ismétlődő kaptafákat nem számítjuk és figyelmen kívül hagyjuk más gyermekműsorok vandalizmusát, akkor elmondhatjuk: van mondanivalójuk a gyermekekhez, s talán éppen az ő nyelvükön. Régi igazság, hogy legnehezebb a gyermekekhez az ő nyelvükön, az őket érintő és érdeklő témákban szólni. (Ha már egyszer célunk a nevelésük!) S ha ezt gyermekműsorral tesszük, akkor nem szabad kétértelmű tév(é)mesét, vagy idealizálton vonalas mesejátékot faragni, amelyben adott egy igaz bajnok, egy velejéig gonosz manó, ráadásul ott van még a képernyő előtt egy pajtás, akit arra kárhoztatnak, hogy derítse ki ő: ama kettő párharcában kinek van igaza. Akkor bizony nagy bibi van — mint volt már sokszor! —, amikor a gyermek mindkettőnek kénytelen igazat adni, mert olyan az a fene mese. — szűcs — Valutamegtakarítás Háromszor vagy négyszer, távolabbról és közelebbről megmutatta az operatőr a padlón heverő hullát, mire végre a Halál a pénztárban című magyar tv-játék első mondata elhangzott. Már nem emlékszem rá, hogy mi volt az, mint ahogy a vélhetőleg izgalmasnak, fordulatosnak szánt cselekmény sok lényeges mozzanatát is eltüntette az azóta eltelt néhány nap jótékony feledése. S mielőtt még valaki az emlékezetem hiányosságát venné célba, leszögezem: a hiba nem a memóriámban van, az e hazai krimi esetében önvédelemből igyekezett felejteni. Azt viszont tudom, hogy Fóti Andor a háborút követő években megtörtént bűnügyekről több könyvet írt, s ezek egyikének epizódja a Halál a pénztárban, amelyet — mint az RTV Újságból megtudhattuk — Fóti Andor bűnügyi anyaga felhasználásával Kertész Ákos írt. Ám elfelejtették közölni a tv-nézökkel, hogy a gyilkos história a negyvenes évek végén, esetleg az ötvenes években játszódik, s így azt i az eredeti szerző műveit nem ismerő közönség köny- nyei. azt hitte, hogy egy mai magyar tv-játékot lát, Kíméletlen volt velünk a televízió, s csak abban az esetben lehetünk némiképpen elnézőbbek iránta, ha e bűnügyi történet filmrevitelével és bemutatásával valutát takarít meg, vagyis eggyel kevesebb hasonlóan rossz krimit vásárol meg külföldön. V. Z. Jövő héten az Óvakodj a törpétől! című színes, szinkronizált amerikai filmről írunk.
