Tolna Megyei Népújság, 1981. május (31. évfolyam, 101-126. szám)

1981-05-10 / 108. szám

6 KÉPÚJSÁG

1981. május 10.

— Tágas a házuk, lakályosak, otthonosak a szobák. Az udvar, a kert is olyan, ahogy megírták a „nagykönyvben”.

— Most már megvagyunk. De sok esztendő munkájának eredményét láthatja itt... Fiatalon mentem férjhez, s itt Dunaföldváron, a szüleimnél laktunk. Házasságunk első két esztendeje töhb volt, mint szomorú. Négy közeli hozzátartozót veszítettünk el. Édesanyámat is. Szóval én huszonegy évesen itt maradtam három férfival: édesapámmal, férjemmel és az öcsémmel. Vezettem a háztartást, apró jószágokat neveltem, rendeztem a szőlőt.

— S mindezt gimnáziumi érettségi bizonyítványnyal a zsebében. Nem érezte, hogy valami többre, másra is képes?

— Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem jutott eszembe semmi... Gyakran morfondíroztam azon, hogy kezdeni kellene magammal valamit... Csakhát... szóval két dolog is volt... Az egyik, hogy én az első perctől kezdve gyerekeket szerettem volna szülni. S gondoltam, ha szülök, akkor úgy is itthon maradok. Tehát ráértem volna akkor elhelyezkedni, ha a csemeték már cseperednek. A másik ok az volt, hogy az érettségi megszerzése után nem tanultam tovább. Nem mentem el a felvételi vizsgára, mert édesanyám beteg volt. Nem akartam elszakadni tőle a főiskola miatt. Persze, adminisztratív munkakörbe elhelyezkedhettem volna. De egyszerűen irtóztam "az irodától, ugyanúgy, mint a várostól. Egyikben sincs fű- és földszag. Én pedig anélkül nem élek meg.

— Nyilván ezt szokta és szerette meg gyermekkorában ...

— Bizony ezt, ketten vagyunk testvérek, s igen sokan voltunk jó barátok. Nyolc-tíz évesen egészen komolyan libapásztorkodtunk. Volt, hogy ötven libát is hajtottunk. Ha hiszi, ha nem, mindegyiket megismertem. Pedig fehér volt a tolla, sárga a csőre mindnek. És mégis. .. Szóval pásztorkodtunk a pincegödörben, közben hu- nyóztunk, pacsáltunk. Gyakran álmodom vissza ezeket a napokat, hónapokat. Aztán segítettünk otthon a kertben, meg ellátni a jószágokat.

— Mi változott, illetve mi nem változott, hogy mégis „munkára adta a fejét"?

— Nem lett gyerekünk. Orvostól orvosig jártunk. S egyre reménytelenebbül. Amint teltek az esztendők, én egyre jobban vágytam a kicsire. A férjem velem együtt. Annyiszor eszembe jutott, amit édesanyám mondott mindig nekem, amikor már kisnagylány-koromban babusgattam a szomszédok, rokonok kisgyerekeit: „Édes ■lányom, neked vagy nagyon sok gyereked lesz, vagy egy sem”. Valósággal reszkettem az utóbbitól... Többször voltam már terhes, de egyszer sem sikerült kihordanom a gyereket. Mindettől függetlenül reménykedtem.

— Kanyarodjunk vissza munkába állásához. Gondolom, ez alapos változást

I hozott életükbe, s némileg oldotta a szomorúságot, ami az otthoni monoton- ság miatt is kitöltötte napjaikat.

— Férjem kőműves. Elkezdte építeni ezt a házat, ahol 1972 nyarától élünk. Persze, akkor még volt mit tenni, de elkészült... Saját fedél volt a fejünk felett. Százával tartottam baromfit volt csirkénk, pulykánk. Ha valaki keresett bennünket az utcabéliek úgy irányították el, hogy „menjen csak addig, míg meg nem leli azt az udvart, ahol annyi szép baromfi van”. Az apró jószág hozott a konyhára, de nem volt elég. A ház befejezése, bebútorozása követelte a pénzt, s úgyszintén az én legbenn- sőm a munkahelyet, a munkaidőt, a munkatársakat. Szóval száz oldalról kiáltott a nincs... én pedig itthon toporogtam. Sőt, a téli hónapokban, kőműves lévén, férjemnek nem volt munkája, Ikeresete. Nyilvánvaló, hogy senki nem jött ide munkát ajánlani, nekem pedig nemigen voltak olyan ismerőseim, akik segíthettek volna elhelyezkedni. Pere Jánost, a . helybéli Alkotmány Termelőszövetkezet elnökét ismertem, hát fölkerestem. Néhány hónap múlva, 1974. januárjában 1600 forintos fix fizetéssel és szerződéssel fölvettek a szövetkezetbe ■anyagkönyvelőnek..

— Hamarosan folytatta a tanulást, és egy év múlva képesített könyvelő lett. Javasolták, hogy tanuljon tovább: jelentkezzen a számviteli főiskolára.

— Akkor őszintén, de nagyon őszintén elmondtam, hogy én másra vágyom. Állatok között szeretnék dolgozni, nem pedig íróasztal mellett. Nem nagyon értettek meg, többen kérdezték: „Mit akar maga, ganézni?” És csak agitáltak az íróasztal „pártján”. Tulajdonképpen ez jól esett nekem, hiszen ebből is érezhettem, hogy elégedettek a munkámmal. A főkönyvelő — aki azóta már nyugdíjban van —, azt akarta, hogy az ő „katonája” maradjak. Megtisztelő __ volt... csakhogy engemet a szívem a szarvasmarhatelep felé húzott.

— Az 1978-as esztendő változást hozott életébe. Üj, tettrekész, fiatal főkönyvelőnő jött a téeszbe, aki egyben agrármérnöki diploma tulajdonosa is.

— Amikor neki elmondtam az álmaimat, fölcsillant a szeme. Valószínű azért, mert örömére szolgált egy hozzá hasonló gusztusú nővel találkoznia, beszélgetnie. Tőle sok jó szót és erkölcsi támogatást kaptam. Többet ő sem tehetett, de nekem ettől is szárnyaim nőttek. Nyomban beiratkoztam — minden szakmai gyakorlat nélkül — a lengyel! szakmunkásképző intézet Sióagárdra kihelyezett szarvasmarha-, valamint sertéstenyésztő tanfolyamára. Oda saját kocsinkon és a saját szabadságom terhére jártam, el is végeztem a turnust. Akkoriban kezdtem sejteni, hogy én milyen csodabogár vagyok: Gyakran meg is mosolyogtak, főként akkor, amikor beiratkoztam Kaposvárra, ,a mezőgazdasági szakközépiskolába, ahol 1979. végén megszereztem a szarvasmarha-tenyésztő technikusi oklevelet. Nem dicsekvésképpen, de elmondom, hogy másodmagámmal végeztem kitűnőre, noha én akkor sem voltam gyakorló állattenyésztő...

— Mir? derül ilyen jót?

— Az egyik kaposvári vizsgám jutott eszembe. A takarmányozástant egyetemi jegyzetből tanultam, mégpedig igen alaposan. Nagyon jól sikerült a vizsgám, dé majdnem „lebuktam”. Feleletem végén megkérdezte az elnök, hogy mi az "a tövises igtice. Nekem — sajnos — fogalmam sem volt róla. Ejnye, mondta, hát ezt egy ilyen jó állattenyésztőnek tudnia kell. (Azóta tudom, és soha él nem felejtem, hogy az egy alföldi gyomnövény.) Hát ezen a vizsgán, illetve a „lofulladásomkor” úgy éreztem, hogy azonnal vallómást teszek az elnöknék, s elmondom, hogy szeretnék állat- tenyésztő lenni...

— Én viszont azt kérem, hogy arról a bizonyos megyei fejőversenyről meséljen, amelyen negyedik helyezett lett. No, és arról, hogyan volt bátorsága benevezni, s hogy szerzett tapasztalatokat, magyarán hol gyakorolt?

— Amikor időm engedte, mindig a telepen voltam, segítettem fejni, meg amit kellett. Azután úgy adódott, hogy az állatgondozók egyhetes kirándulást szerveztek. Az állatok viszont nem maradhattak gondozók nélkül. Helyettesek kellettek. Akkor jött el az én időm! Szóltam a telepvezetőnek: „Pityu bácsi, én beugrók” Nagyot nézett, majd elmosolyodott: „Igazán jössz, kislányom?” — kérdezte. „Jövök” — válaszoltam, s attól kezdve, mint egy kisgyerek karácsony előtt, számolgattam a napokat: Hányat alszunk még? Végre elérkezett a várva-várt nap. Attól kezdve Rajnáiban keltem, mentem a telepre. Amikor megvoltam a fejőssel, félnyolc körül lezuhanyoztam, s irány az iroda, a könyvelés. Délután hasonló volt a „program”, csak fordítva. Az irodáról mentem az állatokhoz.

— Nem volt könnyű belejönni abba a munkába. Mennyit tudott fejni?

— Már a második napon annyi sikeredett, mint a standosoknak... Hát kicsit innét is volt a bátorságom benevezni á versenybe. Igaz, csak a negyedik helyezéstértem el. Minden jól sikerült, csak a fejőgépet nem tudtam összerakni, s ezért tíz pont levonás járt.

— Elnöki dicsérettel képesítőzött. Plénum előtt javasolta a vizsgabizottság, hogy tanuljon tovább. Igaz, a képességei adottak a tanuláshoz, viszont hónapok választották el akkor a harmadik x-től. Ezen felül még mindig reménykedett, hogy terhes lesz, hogy szül...

— Az elmúlt közel tíz esztendőben mindig gyerekre vágytam, s arra, hogy valaha az állattenyésztésben dolgozhassak. A terhességre annyi e'■■élvem volt akkor, mint a lottón az öt találatra. .. Gondolom, legalább az

egyik sikerüljön, ezért is jelentkeztem a főiskolára, Kaposvárra.

— Férje miként fogadta a döntését?

— Ö mindig is azt mondta, ha van energiám, erőm, akkor csináljam. Egyetlen szóval sem próbált megakadályozni utamon. Egyébként is mindketten valljuk, hogy a házasságban a társak szuverén egyéniségek, tiszteljék egymás akaratát, elképzeléseit.

— Tehát tavaly tavasz- szal elkezdte a felkészülést a felvételi vizsgára, amit nehezített a tizenkét esztendő alatt megváltozott tananyag, az akkori és a mostani számonkérési formák közti különbség.

— Szó szerint így van. S ezt a felkészülés előtt is tudtam már. Mégis, hozzáláttam a kemény tanuláshoz. Kémiából és biológiából volt középiskolai tanáromtól vettem órákat. Bevallom, az elején teljességgel lehetetlennek látszott a sikeres felvételi. Végülis a 224 jelentkező közül harminchatunkat vettek föl. Becsületesen készültem, nem vagyok rossz vizsgázó típus, de a szóbelin megint majdnem a gyakorlat hiánya miatt csúsztam el. Az volt a kérdés, hogy egv tíznapos, választás utáni borjúnak milyen tápszert kell adni. Én a „Ladtint” válaszoltam. Az elnök pedig közölte, hogy van ennél modernebb is, vagy talán a mi szövetkezetünkben nem használjuk?

— Tehát most levelezős főiskolai hallgató .. . Négy esztendeje már nem alkalmazottja, hanem tagja a termelőszövetkezetnek. A sikeres felvételi vizsga után 1980. július 1-ével került ki a szarvasmarhatelepre.

— Igen. A brigádvezetők mellé gyakornoknak. Jelenleg műszakvezetőként dolgozom és legalább háromszor annyit kell bizonyítanom, mint egy férfi kollégának.

— Közvetlen környezete nyilván elcsodálkozott, amikor a kényelmes irodát, a „megtisztelő” íróasztalt fölcserélte a szarvasmarhatelepre.

— Megoszlottak a vélemények. Volt, aki azt mondta, hogy esztelenséget csinálok. Voltak, akik pedig egyszerűen úgy fogalmaztak: „Bolond lenne nem kimenni, amikor ott legalább kétszer annyit keres, mint szakadminisztrátorként”.

— Valójában mennyivel emelkedett meg a fizetése?

— Semmivel. Korábban is, most is 2700 forint a havi alapom.

— Ennek ellenére se bánta meg a döntést?

— Nem, Soha nem fogok nosztalgiát érezni a könyvelésért. Igaz, a benti kollektívánk nagyon jó volt... Most pedig nehéz tél van utánam, sok nehézségünk adódott. De látja, ez sem számít! Hiszen már ennyi gyakorlat is számtalan — nem álmot! — kivitelezhető tervet indított el bennem... Igazán boldog ember pedig akkor lennék, ha születne gyermekünk.

— Szívből kívánom, hogy ez mielőbb valósul- . jón meg!

V. HORVÁTH MÁRIA Fotó: Czakó Sándor

Attala község története

Ez a változatos dunántúli táj, e rónává szélesedő Kapós-völgy ősidők óta csábította az otthont és megélhetést kereső embereket. Az elmúlt századok és évezredek szerény emlékei mellett szinte észrevétlenül rohanunk el. Ki figyel ma már egy megkopott kőbaltára, edénytöredékre vagy rozsdamarta tárgyra? De nekünk, akik itt élünk és dolgozunk ezen az erdőkkel és patakokkal tarkított Kapós-völgyben, kötelességünk, hogy fellebbent- sük a fátylat a múltról és megismerjük szülőföldünk történetét, lakóinak küzdelmes életét. Nem is gondoljuk, amikor e tájon utazunk, vagy dolgozunk, hogy ebben a völgyben nemzedékek sora élte le küzdelmes életét.

Régészeink 20 000 esztendő messzeségéből tudják nyomon követni azt az embert, aki elsőként telepedett le a Balatontól a Dráváig terjedő, erdővel és vízzel borított területen.

A Földközi-tenger mellékéről érkező ember a Mecseken át érte el a Kapós-völgyét, legrégibb telepeiket is a völgyben hozta létre.

Az itt élő telepeseket újabb és újabb hatások érték. Ennek következménye, hogy az egyszerű kőeszközöket fokozatosan kiszorította a bronz általános használata. A germánok nyomására i. e. a 4. században a kelták megszállták a Dunántúl területét. Környékünkön is létrehoztak egy központot, Szálacskát, itt a kelták Osriát nevű törzse telepedett meg.

A rómaiak i. sz. u. 8-ban Pannónia név alatt a birodalomhoz csatolták a Dunántúl területét. Lakóhelyünktől északra, Alsó- és Felső-He- tény között húzódott a római hadiút, mely Dombóvár (Pons Sociorum) környékén ágazott el Győr (Arrabona), illetve Óbuda (Aquincum) felé. A két Hetény közötti területen volt egy erőd Iovia, mely két lankás lejtőn 500X 500 m-es területen helyezkedett el. Egyértelműen nem bizonyítható, de valószónű, hogy Ioviát a 395-ös barbár pusztítás során égették fel (Draveczky B. 1961.).

Az attalai határban magam is találtam, a kőkori és középkori leletek között római-kori településnyomökat is. A Római Birodalom bukása után egymást váltotta ezen a területen a hun, gót, gepida, alán és avar. Ezek helyét az osztrogótok és a szlávok foglalták el, akik megerősödni szintén nem tudtak, az állami berendezkedésre még nem értek meg.

A Kapós-völgyét kb. 900- ban szállták meg a magyar törzsek. E völgy megszállásáról nagyon kevés adatunk van. Tolna megye Árpád vezéré volt Fejér megyével együtt. Később a környék a Szák, a Héder, a Monoszló, az Osli, és a Gut-Keled nemzetségek szállása volt.

Attala község nevét valamely római előkelőnek nejétől, vagy leányától vette. A monda szerint Attala várának úrnője volt hasonló nevű. Ez az első feltevés.

A markomannok királyát Attalusnak hívták és állítólag ezen a vidéken táborozott seregével. A rómaiaknak is volt egy hadvezérük, akinek a neve Atalianus volt. Ez a második feltevés. A harmadik szerint Attila hun fejedelem Attala névadója.

Ez a feltevés valószónűleg téves, mert ezen a helyen már a rómaiak, sőt a kelták korában is éltek emberek. Kiss Lajos által szerkesztett Magyarország földrajzi nevei c. könyvében szintén római, illetve kelta eredetről olvashatunk.

Akármelyik feltevést is fogadjuk'el, annyi bizonyosnak látszik, hogy Attala nevét 'személytől nyerte.

Általáról 1138-ban fordult elő feljegyzés, miszerint a

dömösi prépostság birtoka volt.

Nem szerepel II. Endre király (1205—1235) 1229-ben

kiadott okmánylevelében, a fehérvári prépost, káptalan, papjainak és népeinek összes Somogy megyei birtokáról szóló összeírásban, mert Attala abban az időben szintén Tolna megyéhez tartozott.

Az 1100-as, 1200-as években Attila alakban találkoztunk községünk nevével.

1332—37. évi pápai tized- jegyzékben szintén találkoztunk Attalával, Othiala, illetve Athala néven.

1450-ben Felsewathala néven szerepelt, s ekkor Zichy Benedek birtoka volt.

A török hódoltság alatt elpusztult a helység, ezután a megritkult lakosság közé rácok települtek.

Itt jegyzem meg, hogy Külső-Somogyban, ahova Attala is tartozott, 184 község pusztult el a török időkben. Attala ekkor két részre oszlott, úgymint Rác-Attala és Magyar-Attala. Mindkettőnek birtokosa a fehérvári Örkanonokság volt.

1585-ben custodiatusi birtok, Somogy megyében. 1661- ben Gorup Ferenc győri nagyprépost, fehérvári őrkanonok volt a földesura.

Ezt az őrkanonokságot István király alapította a korona és az ország ékszereinek őrzésére, még 1006 táján. Gorup custos Attala védelmét nemes Karachich Mátyás tihanyi várkapitányra bízta.

Mint említettem ebben az időben két helység volt: Rác- Attala, amely évi adója 10 tallér, és Magyar-Attala, adója 3 tallér (3 forint). Itt említik Kisfaludat is, melyből szintén kettő volt, Rác és Magyar-, előbbi adója 8 tallér, utóbbié 15 tallér volt.

1695-ben Lipót király Ma- fusek András címeres püspöknek, győri . kanonoknak adta, aki szivén viselte alattvalói sorsát. Elszórtan élő jobbágyait összegyűjtötte és a falu mai helyén letelepítette. Az új település következtében Kisfalud is elnéptelenedett, beköltöztek az új településre, nevét csupán a kisfaludi szőlőhegy földrajzi név tartotta fenn. 1696 március 15-én kelt iratával a herceg Eszterházy Pál rendezte a megyehatárokat, melynek következtében Ka- zsokot, Gellyét, Csornát, Szabadit, Attalát, Pulyát, Ta- szárt, Mosdóst, Batét, Gya- lánt Somogy megyéhez csatolták. (Gsánki D. Somogy vármegye 1914.)

1701-ben Attala már a mai helyén volt, ekkor 6 család lakta: Visnyei, Ozorai (Orbán), Dobai, Kalocsa, Csul- lag és Földvári. 1715-ben már nyolc családról testnek említést a História Domus- ban: az előbbiekhez csatlakozott a Gulyás és a Király család. Földesura a székesfehérvári őrkanonok volt.

A História Domus és Mel- hárd Gyula; A székesfehérvári Örkanonokság története c. munkája szerint 1716-ban templomot és plébániát kapott* a helység. 1726-ban Attala gróf Nádasdy László csanádi püspöké, aki valószínűleg bérbe -kapta, 1733-ban már ismét a fehérvári kusz- todiátusé.

A Rákóczi-szabadságharc alatt községünkben különös esemény nem történt, csupán egy ütközetről emlékeztek meg, amely Általához 25—30 km-re fekvő Igái község határában zajlott le. Bottyán János vereséget szenvedett Herberstein császári tábornok túlerejű seregétől. Ennek ellenére lényeges változás nem állt be, mert Boty- tyán csapatai tovább tartották a Dunántúl nagy részét.

BODÓ IMRE JÓZSEF (Az attalai helytörténeti leírás második részét a jövő vasárnapi számunkban közöljük.)

Károly Istvánná állattenyésztési műszakvezetőveI