Tolna Megyei Népújság, 1981. május (31. évfolyam, 101-126. szám)

1981-05-31 / 126. szám

io tntEPÜJSÄG-1981. május 31. Ordas Iván: A szerelmeslevél A • kettős ablak bör­“—---- tön falai közt egy k ései légy vergődött. Rop­panva rohamozta az üveg­táblákat, visszahullott, az­tán újra kezdte. Messze az ablak előtt, az elérhetetlenül távoli park szegleténél, sár­guló leveleket pergetett egy vén platán. Irt. Ketten vergődtek a szobá­ban. A légy az ablaktáblák között, ő az aszalnál és kö­rülöttük, közöttük keringett a rendőr. Kezében gumibot. Amikor harmadszor verték félájultra, kihallgatója vá­ratlanul asztalra dobta a bo­tot. — Nézze — mondta hal­kan, szinte barátságosan. — Maga értelmes ember, egye- mista. Nos, tessék! Itt van ez a kazal papír, elmegy, le­ül egy nyugodt helyre és megír mindent. Érti?! Min­dent! Én nem bánom, ha az­zal kezdi is, hogy megszüle­tett, de ha szereti a tulajdon bőrét, ajánlom, végezze az­zal. hogy mikor, ki átlal, ho­gyan került a mozgalomba, kit ismer, kik az összekötői. Írásban talán könnyebb lesz, hiszen maga olyan szemér­mes! Itt gúnyosan, lenézően el­mosolyodott. — És tudja mit? Nem bá­nom, nem kell aláírnia. Ha értelmesen, rendesen és fő­leg hasznáíhatóan ír, meg­ígérem, hogy még ma este szedheti a sátorfáját és me­het haza. Helyes? Azóta írt Szaporodtak a sűrű sorok­kal telerótt lapok. Mint va­lami különös skizofrénnek, egyszerre járt az agyában az időhúzás gondolata és az, hogy a bőven ömlő szavak tengerébe fojthassa a lénye­get. Nem ír neveket, vagy ha ír is, egyiket se lehessen használni, mert viselőjük meghalt, külföldön van, nem is létezik. Hat hét óta először érezte igazán, a sejtjei leg­mélyéig, hogy minden perc nyereség, minden pillanat változást hozhat. Sanyi nevét akkor üvöltöt­te az ügyeletes, amikor őt kivezették a zárkáiból, Sanyi szintén egyetemista, emellett Sanyi író, már újságokba is írt... Az a pszichológiával fertőzött rendőrtiszt talán őt is írni küldi. Csodák nincse­nek, de néha a legkifogásta- lanabbul működő gépezetben is akadhat egy csorba fogas­kerék, a rendőrség emberőrlő malma is véthet hibát. És ha mindez csak fantazmagória, lázálom, kényszerképzet len­ne, a túlcsigázott agy kába vágya, akkor is jobb itt fenn a világos és érthetetlen mó­don rácsozatlan ablakú szo­bában, mint odalenn feküdni a szűk négy fal között, a bor­dákat ropogtató fapriccsen. Negyvenkét napja gyötrődött egymagában és idáig nem lá­tott senki mást, csak az őrt és a kihallgató rendőrtisztet. A„teljes elszigeteltség bénító volt, a hajszolt gondolatok kínzóbbak a pofonoknál és a gumibotnál. A zárka csendje lázas rémképeket szült és vergődő éjszakákat. Hányszor felriadt féltében, hogyha éb­ren nem is, de esetleg álmá­ban neveket mond, neveket! Nevek körül keringett a ki­hallgatások minden kérdése. A faggatások ezernyi bukta­tója, csapdája mind nevekre várt. Ö pedig senkiről nem tudott semmit, ki bukott ie. ki maradt szabadon, kivel mi történt. Sanyi itt? iDe hiszen ak­kor... Ha a rendőrtiszt csak kicsit is következetes, Sanyi­val épp úgy bánik, mint ve­le. Ismerte már a módszere­ket. A bevezető, közvetlen cél nélküli, egyedül csak megtörésre szolgáló első ve­rést, a záporozó, látszólag ösz- sze-vissza kérdéseket, azután a gúzsbakötést, a pofonokat, majd a váratlan csendet, a „baráti” beszélgetések pilla­natát, amikor cigarettával kí­nálták, sőt egyszer még feke­tét is kapott. Ez az írni kül­dés valami új, de azért épp úgy beleillik a rendszerbe, mint a cigaretta és a fekete. Igen! Sanyinak jönnie kell, Sanyit ide hozzák. Már ma­ga az az aprócska tény, ha Sanyit láthatná, erőt adna, lángra lobbanthatná azt a hitet, azt a biztos tudatot, hogy nincs egyedül. Írnia kell hát, az időt húzni. írni és írni... Irt. Görcsbe feszült ujjak­kal, konokul, elkeseredetten. A toll szárazon és részvétle­nül percegett a papíron. A légy zümmögve és koppá nva ostromolta börtönét. A rendőr unatkozott. Haj­nal óta szolgálatban volt, az előző éjszakát pedig szintén ébren töltötte, mert... szóval mert az Annust leste. Majd­nem egész éjszakán át leske- lődött. Azt már tudta, hogy a Báróczy méltóságosék laká­sának melyik részén van a cselédszoba és abban a szo­bában éjjel fél kettőig égett a villany. Aztán a nagylámpát eloltották, de a halvány, ró­zsaszín árnyalatú derengés még sokáig kiszűrődött. Bi­zonyára valami kis éjjeli- Szekrény-lámpa fénye. Annus sudár, darázsderekú, ringó járású leány volt, szép, hosszú lábakkal, akár valami kisasszony. Még a két melle is úgy táncolt a blúza alatt, ha szabadnapon sétálni, vagy éppen moziba mentek, akár egy finom dámáé. A rendőr nehézkes, lomha, föl­det horpasztó, súlyos léptek­kel döcögött mellette,' vörös lapáttenyereit lóbálva. Sem­miképp sem az az álom-dalia, akit az ilyesfajta karcsú, rin- gócsípejű lányok titkon el­képzelnek. Az egyenruhának egyetlen észrevehető előnye volt csak. Az, hogy Annus szívesen parádézott mellette végig az utcán. Meg egy má­sik, éspedig, hogy az egyen­ruha széles Magyarországon nyugdíjképes embert rejtett. Annus célzott is egyszer, hal­ványan a rendőrnek fizetésé­re, meg a nyugdíjra, de ez volt minden. Az éjszakáit, most amikor a méltóságosék két hétre a Semmeri ngre menték, mégis mással osztja meg. Mással, egy bőbeszédű, vevőkön köszörült nyelvű ke­reskedősegéddel, akinek olyan sima a frizurája, akár ha a tehén nyalta volna vé­gig, és bűzlik a pomádétól, pacsulitól. A rendőr ibosszúan suhog­tatta a csuklójára szíjazott gumibotot. Beszélni, azt tudnak a bi­tangok és mi más kell egy csinos lányok, mint bő lére eresztett, andalító beszéd, mézes bókok, epedő pillan­tások és zengzetes szerelmes­levelek. Ami őt illeti, a vé­re is felforr arra a gondolat­ra, hogy egyszer az ő zubbo­nya lógjon ott, Annus szobá­jában, a szék hátán és ő le­gyen az, aki megmutathassa, hogy szófukaron is többet ér egy férfi, mint holmi szajkó­zó, cserregő papagáj. De hát ő még egy valamirevaló bókot se tud elsütni, ha meg egy szerelmes levelet kell összeütnie, szolgálatmentes napjának a fele ceruzarágás­sal telik, míg tíz-tizenkét sort ormótlan betűivel úgy-ahogy felrajzolgat valamilyen szép rózsaszínű, vagy világoskék levélpapírra. Levélírás nélkül pedig nem megy a dolog. Le- veinek lennie kell, minél szebbnek, szívhezszólóbbnak. Olyannak, amit egy szép lány valahol a fiókban, doboz mé­lvén megőriz, összegyűjt, sza­laggal köt át, és ha barátnők­kel találkozik, kacarászva ugyan, de azért magában mégis büszkén felolvas. z a bolond diók itt t: ií.m,niíát.J például már a hete­dik oldalt firkálja tele és olyan lendülettel ír, hogy tisztességes embernek a háta is borsódzik, ha nézi. Fél az istenadta, hogy a fogalmazó úr megint végigver rajta, pedig úgysem kerüli el a sor­fát, akárhogyan böködi a tin­tatartót. Mi a fenének kellett ennék kommunistáskodnia, egy diáknak, egyetemi hall­gatónak, aki már a legjobb úton van, hogy úr legyen be­lőle? Nem bírnak azzal a nagy intelligenciájukkal, az a baj ezekkel! A zsivány! De meg kell hagyni, írni azt tud. Csak úgy folynak kifelé a fekete sorok a tolla alól. A szegény ember már régen tudja, hogy vigyázni kell az olyannal, aki abból él, hogy tintával szép, tiszta papírla­pokat piszkít be. Szigorú parancs volt, hogy hagyni kell: ha holnap­után délig akar is írni, írhat. Ő pedig várhat, amíg ismét lejut az őrszobába, amíg lete­lik a szolgálat, kialhatja ma­gát és megint Annus után nézhet. A Báróczy méltósá­gosék keddhez egy hétre itt­hon lesznek, akkor jó időre megint megeszi a fene az egé­szet. Hja, sanyarú a rendőr- sots! Megállt az ablak előtt és a gumibot végével megkoccin­totta az üveget. A kis időre megpihent légy újult erővel igyekezett menekülni. — Sokat ír még?! A kérdés váratlanul érte, összerázkódott. — Magát kérdeztem! Sokat ír még? A vörös hajú rendőr kime­redt szemmel nézett rá. A savószínű, vizenyős szemek­ből nem olvasott ki indula­tot, csak mérhetetlen közönyt és unalmat. — Még csak az elején va­gyak, tizedes úr! A fogal­mazó úr azt mondta, hogy részletes legyek! (Bosszant, 'hogy álldogál­nod kell, mi? Szívesebben csépelnél a gumibottal, el­hiszem, de most nem lehet. A parancs, az parancs, egy- komám!) — Na, hiszen ez elég rész­letes lesz! — röhentett egyet a rendőr. — Aztán mondja, izé... sokat írt már maga éle­tében? — Elég sokat! (Ha tudnád, hogy csak kéz­zel is mennyi röplapot má­soltunk le, amíg nem volt sokszorosítógépünk!) — Levelet is? — Azt is, tizedes úr! Min­dig szerettem levelezni. (Mi az ördögöt akarsz? Csak nem gondolod, hogy feketelevél kicsempészésére kérlek? Ennyire már nem vagyok kezdő, hogy bedűl­jek...) — Szerelmeslevelét írt-e már? — Ki ne írt volna? Addig ír ilyesmit az ember, amíg fiatal. (Addig ám, meg amíg ki nem verték belőle gumibot­tal az utolsó értelmes gon­dolatot is. De miért beszé­lünk mi erről? Igaz ugyan, hogy minden perc nyereség, hát csak beszélj! Beszélj, múlik az idő!) — Olyan lánynak is, akit csak látásból ismert? (Szóvol innen fúj a szél, te gügye? Szerelmeslevél kéne? Ne félj, kaphatsz tőlem akár hatoldalasat is.) — írok én olyannak is, akit soha nem láttam, ha jól elmagyarázza valaki a tulaj­donságait az illetőnek... Ta­lán segíthetek tizedes úrnak, valami ilyenben? A rendőr szeplői bíborvö­rösekre gyúltak. — Segíthet! — bökte ki kurtán. — Majd, mintha ez­zel az első szóval átlendítette volna magát a Szolgálati Szabályzat emelte korláto­kon, összefüggőbben kezdett beszélni. Érzékletesen és nagy szóbőséggel leírta An­nus formáit, küllemét. Szin­te fröcsögött a nyála, amikor azoktól a gyönyörökről be­szélt, melyekben ez a tüne­ményes inő részesítheti azt, akit ágyába fogad. Ö azon­ban néhány kart-karba öltött vasárnapi sétánál nem jutott többre. Pedig most lenne itt az ideje, amíg a gazdái külföldön vannak... — Szóval érti?! — vágta el hirtelen a saját szóárada­tát. Maga is megijedt, hogy ilyen sokáig beszélt egy le­tartóztatottal. — Hiszen érti maga csíziót, azért is van itt. És izé... ha jól sikerül a 'do­log, ma este dupla porciót kap a csajkába... (Kész nevetség! Szerel­meslevelet írok a rendőrsé­gen. Vajon akad-e majd va­laki az elvtársak közül, aki ezt elhiszi nékem?) Hozzákezdett. — Szerelmes Annusom! Már az első mondatnál ki­derült, hogy a feladat nem is olyan könnyű, mint gondolta. Erőszakkal kellett kiráznia magát a kihallgatások, a vai- lomástétel, az einailgí.iás az útiegek és nevek világából. Ebben a pillanatban nyílott az ajtó és csak annyi ideje maradt, hogy tiszta lapot rántson a megkezdett szerel­meslevélre, amikor kápráz­tató gyorsasággal bekövetke­zett a valószerűtlen, a csoda. Egy szemvillanásnyira hátra­tekintett és az ajtóban meg­pillantotta Sanyit! Sanyit, ke­zében papírköteggel! Mögötte a rozmárbajuszú őrmester. A két fogoly tekintete össze­akadt, arcukon az önuralom parancsolta mozdulatlanság­ba fagyott az ujjongás. — Átveszi a letartóztatot­tat! — recsegte az őrmester. — Leülteti a másiknak hát­tal és gondosan ügyel, hogy egy szót se válthassanak egy­mással. Bokacsattogás. — Alázatosan jelentem, ér­tettem, őrmester úr! Valahol hátul reccsent a lóca. Sanyi leült. Az őrmes­ter mögött becsukódott az aj­tó. A szoba megtelt lázasan kavargó gondolatokkal. Gé­piesen formált néhány hang­zatos, szirupos frázist, aztán egyszerre nekibuzdult és megtáltosodva szántotta a papírt. „Szerelmes Annusom! In­nen a nehéz szolgálat rövid pihenőidejéből írom Magá­nak ezeket a sorokat. Gon­dolataim ma is állandóan Maga körül szállnak. Hiszen ha idáig nem is tudtam sza­vakba formálni a szerelmes szívemet teljesen betöltő ér­zéseket, Magának éreznie kell, hogy többet jelent szá­momra, mint ezen a földön bárki. Fájdalom tölt el, amikor búcsúzkodnunk kell és csak az öröm éltet, hogy kevés szabad időnkben nem­sokára ismét találkozunk. Szerelmes Annusom! Tegnap őrszolgálaton a Villám utcá­ban jártam és az egyik há­zon egy ötvös tábláját lát­tam kitéve. Ügy gondolom, következő vasárnap elmehet­nénk arra és vásárolhatnánk Magának valami kedves emléket, ami mindig felidéz­ze, hogy örökké a Magáé...” A vörös hajú megállt és a válla fölött beleolvasott a levélbe: — Micsoda baromság ez? Honnan vegyek én pénzt öt­vösholmikra? — A Villám utcában már három pengőért nagyon szép, aranyozott medaliont lehet kapni! (Sanyi! Figyelj, könyör­göm, figyelj Sanyikám! A Villám utcában! Tudod, ott lakott Magdi...) — Három pengőért... Na, azt még ki lehet bírni! De tulajdonképpen hol a fenében van az a Villám utca? — A Néprajzi Múzeum mögött, a Könyves Kálmán körúttal párhuzamosan. Sanyi ebben a pillanatban megszólalt. Hangja egy ár­nyalattal rekedtebb volt a szokottnál, de azért nyugodt, erős. Nem, Sanyi nem tört meg, épp olyan megfontoltan beszél, mintha szemináriu- m.o* vezetne. — Bocsánatot kérek, tize­des úr, de a Villám utcai ötvösműheiy megszűnt! (Tehát Magdi lebukott!) — Pofa be! — ordított a vötös és marokra fogta a gu­mibotot. — Ki kérdezte ma­gát? ...Azaz, izé... honnan tudja maga, hogy mi van a Villám utcában? — Az FTC-pálya mellett laktam, onnan 'hoztak be. Ismerem az egész környéket, nincs arra egyetlen ötvös­műhely sem. (Szóval Sanyi illegális la­kásának befellegzett és a Ganz-környéki elvtársak le­buktak vagy elköltöztek. Jól van Sanyikám. édes Sanyi­kám, épp ez volt a fontos. Csak egy szól, egyetlen szót még, aztán megnyugszom, és nem hergeljük tovább ezt az áldott tinót!) A rendőr felröüfent: — Na. vigye a fenébe a tudományát! írjon valami mást! ...Pedig nem is lett volna olyan rossz gondolat. Három-négy pengőt bármi­kor rászánnék Annuskára! Sanyi ismét megszólalt. Barátságos, csevő hangja hallatára azt hihette volna az ember, hogy valamilyen ba­ráti társaságban adoinú/.k; — Bocsánatot kérek, tize­des úr. de a Váci út elején két-három olcsó ékszerész is van. Meg a Régiposta ut­cában is. A tizedes meghökkent: — Maga micsoda civilben? — Nyomdász vagyok, azon­ban se munkám, se gépem. De akad néhány ötvössegéd haverom is! (Sanyi az építőmunkások­kal foglalkozott idáig. Még szerencse, hogy ez a rendőr nem tud az egyetemistaságá- ról. Az építőknél tehát vala­mi zűr van. Nagy ég. mi le­het ez?) Nem nézett Sanyira, ami­kor visszakísérték a zárkába. Pillantása búcsúzóul magá­hoz ölelte a szobát, A légy már feladta a harcot és elpi­hent az ablakban. A platánfa vedlő ágai között búcsútüzet nyújtott a lebukó Nap. A rendőr állta a szavát, va­lóban dupla porció babot löttyentett a csajkába. P I » eggelre megfejtet­| _____ te Sanyi szavainak m agyarázatát is. Ügy van, nem lehet más. Sanyit sajtó­terjesztésért kaphatták le, de a gépet nem sikerül megta­lálniuk. Széles, nyugodt mo­soly futott végig az arcán. Aztán hangosan felnevetett. A rendőrségi folyosókon rit­kán hallható hangra a fog­daügyeletes is felfigyelt és váratlanul rányitotta az aj­tót. — Mit röhög? — förmedt rá. Maga is szerette volna visszaszívni már, amikor ki­csúszott száján a válasz: — Szépet álmodtam, sza­kaszvezető úr! A rendőr meghökkent. A fogdában nem szoktak szépet álmodni. — Ugyan miről? — Egy szerelmeslevélről! — monta nevetve és még akkor is nevetett, .amikor a zárkaajtó becsapódott előtte és a kapott pofon égő nyomát igyekezett hűteni keze fejé­vel az arcán.

Next

/
Oldalképek
Tartalom