Tolna Megyei Népújság, 1981. május (31. évfolyam, 101-126. szám)
1981-05-31 / 126. szám
io tntEPÜJSÄG-1981. május 31. Ordas Iván: A szerelmeslevél A • kettős ablak bör“—---- tön falai közt egy k ései légy vergődött. Roppanva rohamozta az üvegtáblákat, visszahullott, aztán újra kezdte. Messze az ablak előtt, az elérhetetlenül távoli park szegleténél, sárguló leveleket pergetett egy vén platán. Irt. Ketten vergődtek a szobában. A légy az ablaktáblák között, ő az aszalnál és körülöttük, közöttük keringett a rendőr. Kezében gumibot. Amikor harmadszor verték félájultra, kihallgatója váratlanul asztalra dobta a botot. — Nézze — mondta halkan, szinte barátságosan. — Maga értelmes ember, egye- mista. Nos, tessék! Itt van ez a kazal papír, elmegy, leül egy nyugodt helyre és megír mindent. Érti?! Mindent! Én nem bánom, ha azzal kezdi is, hogy megszületett, de ha szereti a tulajdon bőrét, ajánlom, végezze azzal. hogy mikor, ki átlal, hogyan került a mozgalomba, kit ismer, kik az összekötői. Írásban talán könnyebb lesz, hiszen maga olyan szemérmes! Itt gúnyosan, lenézően elmosolyodott. — És tudja mit? Nem bánom, nem kell aláírnia. Ha értelmesen, rendesen és főleg hasznáíhatóan ír, megígérem, hogy még ma este szedheti a sátorfáját és mehet haza. Helyes? Azóta írt Szaporodtak a sűrű sorokkal telerótt lapok. Mint valami különös skizofrénnek, egyszerre járt az agyában az időhúzás gondolata és az, hogy a bőven ömlő szavak tengerébe fojthassa a lényeget. Nem ír neveket, vagy ha ír is, egyiket se lehessen használni, mert viselőjük meghalt, külföldön van, nem is létezik. Hat hét óta először érezte igazán, a sejtjei legmélyéig, hogy minden perc nyereség, minden pillanat változást hozhat. Sanyi nevét akkor üvöltötte az ügyeletes, amikor őt kivezették a zárkáiból, Sanyi szintén egyetemista, emellett Sanyi író, már újságokba is írt... Az a pszichológiával fertőzött rendőrtiszt talán őt is írni küldi. Csodák nincsenek, de néha a legkifogásta- lanabbul működő gépezetben is akadhat egy csorba fogaskerék, a rendőrség emberőrlő malma is véthet hibát. És ha mindez csak fantazmagória, lázálom, kényszerképzet lenne, a túlcsigázott agy kába vágya, akkor is jobb itt fenn a világos és érthetetlen módon rácsozatlan ablakú szobában, mint odalenn feküdni a szűk négy fal között, a bordákat ropogtató fapriccsen. Negyvenkét napja gyötrődött egymagában és idáig nem látott senki mást, csak az őrt és a kihallgató rendőrtisztet. A„teljes elszigeteltség bénító volt, a hajszolt gondolatok kínzóbbak a pofonoknál és a gumibotnál. A zárka csendje lázas rémképeket szült és vergődő éjszakákat. Hányszor felriadt féltében, hogyha ébren nem is, de esetleg álmában neveket mond, neveket! Nevek körül keringett a kihallgatások minden kérdése. A faggatások ezernyi buktatója, csapdája mind nevekre várt. Ö pedig senkiről nem tudott semmit, ki bukott ie. ki maradt szabadon, kivel mi történt. Sanyi itt? iDe hiszen akkor... Ha a rendőrtiszt csak kicsit is következetes, Sanyival épp úgy bánik, mint vele. Ismerte már a módszereket. A bevezető, közvetlen cél nélküli, egyedül csak megtörésre szolgáló első verést, a záporozó, látszólag ösz- sze-vissza kérdéseket, azután a gúzsbakötést, a pofonokat, majd a váratlan csendet, a „baráti” beszélgetések pillanatát, amikor cigarettával kínálták, sőt egyszer még feketét is kapott. Ez az írni küldés valami új, de azért épp úgy beleillik a rendszerbe, mint a cigaretta és a fekete. Igen! Sanyinak jönnie kell, Sanyit ide hozzák. Már maga az az aprócska tény, ha Sanyit láthatná, erőt adna, lángra lobbanthatná azt a hitet, azt a biztos tudatot, hogy nincs egyedül. Írnia kell hát, az időt húzni. írni és írni... Irt. Görcsbe feszült ujjakkal, konokul, elkeseredetten. A toll szárazon és részvétlenül percegett a papíron. A légy zümmögve és koppá nva ostromolta börtönét. A rendőr unatkozott. Hajnal óta szolgálatban volt, az előző éjszakát pedig szintén ébren töltötte, mert... szóval mert az Annust leste. Majdnem egész éjszakán át leske- lődött. Azt már tudta, hogy a Báróczy méltóságosék lakásának melyik részén van a cselédszoba és abban a szobában éjjel fél kettőig égett a villany. Aztán a nagylámpát eloltották, de a halvány, rózsaszín árnyalatú derengés még sokáig kiszűrődött. Bizonyára valami kis éjjeli- Szekrény-lámpa fénye. Annus sudár, darázsderekú, ringó járású leány volt, szép, hosszú lábakkal, akár valami kisasszony. Még a két melle is úgy táncolt a blúza alatt, ha szabadnapon sétálni, vagy éppen moziba mentek, akár egy finom dámáé. A rendőr nehézkes, lomha, földet horpasztó, súlyos léptekkel döcögött mellette,' vörös lapáttenyereit lóbálva. Semmiképp sem az az álom-dalia, akit az ilyesfajta karcsú, rin- gócsípejű lányok titkon elképzelnek. Az egyenruhának egyetlen észrevehető előnye volt csak. Az, hogy Annus szívesen parádézott mellette végig az utcán. Meg egy másik, éspedig, hogy az egyenruha széles Magyarországon nyugdíjképes embert rejtett. Annus célzott is egyszer, halványan a rendőrnek fizetésére, meg a nyugdíjra, de ez volt minden. Az éjszakáit, most amikor a méltóságosék két hétre a Semmeri ngre menték, mégis mással osztja meg. Mással, egy bőbeszédű, vevőkön köszörült nyelvű kereskedősegéddel, akinek olyan sima a frizurája, akár ha a tehén nyalta volna végig, és bűzlik a pomádétól, pacsulitól. A rendőr ibosszúan suhogtatta a csuklójára szíjazott gumibotot. Beszélni, azt tudnak a bitangok és mi más kell egy csinos lányok, mint bő lére eresztett, andalító beszéd, mézes bókok, epedő pillantások és zengzetes szerelmeslevelek. Ami őt illeti, a vére is felforr arra a gondolatra, hogy egyszer az ő zubbonya lógjon ott, Annus szobájában, a szék hátán és ő legyen az, aki megmutathassa, hogy szófukaron is többet ér egy férfi, mint holmi szajkózó, cserregő papagáj. De hát ő még egy valamirevaló bókot se tud elsütni, ha meg egy szerelmes levelet kell összeütnie, szolgálatmentes napjának a fele ceruzarágással telik, míg tíz-tizenkét sort ormótlan betűivel úgy-ahogy felrajzolgat valamilyen szép rózsaszínű, vagy világoskék levélpapírra. Levélírás nélkül pedig nem megy a dolog. Le- veinek lennie kell, minél szebbnek, szívhezszólóbbnak. Olyannak, amit egy szép lány valahol a fiókban, doboz mélvén megőriz, összegyűjt, szalaggal köt át, és ha barátnőkkel találkozik, kacarászva ugyan, de azért magában mégis büszkén felolvas. z a bolond diók itt t: ií.m,niíát.J például már a hetedik oldalt firkálja tele és olyan lendülettel ír, hogy tisztességes embernek a háta is borsódzik, ha nézi. Fél az istenadta, hogy a fogalmazó úr megint végigver rajta, pedig úgysem kerüli el a sorfát, akárhogyan böködi a tintatartót. Mi a fenének kellett ennék kommunistáskodnia, egy diáknak, egyetemi hallgatónak, aki már a legjobb úton van, hogy úr legyen belőle? Nem bírnak azzal a nagy intelligenciájukkal, az a baj ezekkel! A zsivány! De meg kell hagyni, írni azt tud. Csak úgy folynak kifelé a fekete sorok a tolla alól. A szegény ember már régen tudja, hogy vigyázni kell az olyannal, aki abból él, hogy tintával szép, tiszta papírlapokat piszkít be. Szigorú parancs volt, hogy hagyni kell: ha holnapután délig akar is írni, írhat. Ő pedig várhat, amíg ismét lejut az őrszobába, amíg letelik a szolgálat, kialhatja magát és megint Annus után nézhet. A Báróczy méltóságosék keddhez egy hétre itthon lesznek, akkor jó időre megint megeszi a fene az egészet. Hja, sanyarú a rendőr- sots! Megállt az ablak előtt és a gumibot végével megkoccintotta az üveget. A kis időre megpihent légy újult erővel igyekezett menekülni. — Sokat ír még?! A kérdés váratlanul érte, összerázkódott. — Magát kérdeztem! Sokat ír még? A vörös hajú rendőr kimeredt szemmel nézett rá. A savószínű, vizenyős szemekből nem olvasott ki indulatot, csak mérhetetlen közönyt és unalmat. — Még csak az elején vagyak, tizedes úr! A fogalmazó úr azt mondta, hogy részletes legyek! (Bosszant, 'hogy álldogálnod kell, mi? Szívesebben csépelnél a gumibottal, elhiszem, de most nem lehet. A parancs, az parancs, egy- komám!) — Na, hiszen ez elég részletes lesz! — röhentett egyet a rendőr. — Aztán mondja, izé... sokat írt már maga életében? — Elég sokat! (Ha tudnád, hogy csak kézzel is mennyi röplapot másoltunk le, amíg nem volt sokszorosítógépünk!) — Levelet is? — Azt is, tizedes úr! Mindig szerettem levelezni. (Mi az ördögöt akarsz? Csak nem gondolod, hogy feketelevél kicsempészésére kérlek? Ennyire már nem vagyok kezdő, hogy bedűljek...) — Szerelmeslevelét írt-e már? — Ki ne írt volna? Addig ír ilyesmit az ember, amíg fiatal. (Addig ám, meg amíg ki nem verték belőle gumibottal az utolsó értelmes gondolatot is. De miért beszélünk mi erről? Igaz ugyan, hogy minden perc nyereség, hát csak beszélj! Beszélj, múlik az idő!) — Olyan lánynak is, akit csak látásból ismert? (Szóvol innen fúj a szél, te gügye? Szerelmeslevél kéne? Ne félj, kaphatsz tőlem akár hatoldalasat is.) — írok én olyannak is, akit soha nem láttam, ha jól elmagyarázza valaki a tulajdonságait az illetőnek... Talán segíthetek tizedes úrnak, valami ilyenben? A rendőr szeplői bíborvörösekre gyúltak. — Segíthet! — bökte ki kurtán. — Majd, mintha ezzel az első szóval átlendítette volna magát a Szolgálati Szabályzat emelte korlátokon, összefüggőbben kezdett beszélni. Érzékletesen és nagy szóbőséggel leírta Annus formáit, küllemét. Szinte fröcsögött a nyála, amikor azoktól a gyönyörökről beszélt, melyekben ez a tüneményes inő részesítheti azt, akit ágyába fogad. Ö azonban néhány kart-karba öltött vasárnapi sétánál nem jutott többre. Pedig most lenne itt az ideje, amíg a gazdái külföldön vannak... — Szóval érti?! — vágta el hirtelen a saját szóáradatát. Maga is megijedt, hogy ilyen sokáig beszélt egy letartóztatottal. — Hiszen érti maga csíziót, azért is van itt. És izé... ha jól sikerül a 'dolog, ma este dupla porciót kap a csajkába... (Kész nevetség! Szerelmeslevelet írok a rendőrségen. Vajon akad-e majd valaki az elvtársak közül, aki ezt elhiszi nékem?) Hozzákezdett. — Szerelmes Annusom! Már az első mondatnál kiderült, hogy a feladat nem is olyan könnyű, mint gondolta. Erőszakkal kellett kiráznia magát a kihallgatások, a vai- lomástétel, az einailgí.iás az útiegek és nevek világából. Ebben a pillanatban nyílott az ajtó és csak annyi ideje maradt, hogy tiszta lapot rántson a megkezdett szerelmeslevélre, amikor kápráztató gyorsasággal bekövetkezett a valószerűtlen, a csoda. Egy szemvillanásnyira hátratekintett és az ajtóban megpillantotta Sanyit! Sanyit, kezében papírköteggel! Mögötte a rozmárbajuszú őrmester. A két fogoly tekintete összeakadt, arcukon az önuralom parancsolta mozdulatlanságba fagyott az ujjongás. — Átveszi a letartóztatottat! — recsegte az őrmester. — Leülteti a másiknak háttal és gondosan ügyel, hogy egy szót se válthassanak egymással. Bokacsattogás. — Alázatosan jelentem, értettem, őrmester úr! Valahol hátul reccsent a lóca. Sanyi leült. Az őrmester mögött becsukódott az ajtó. A szoba megtelt lázasan kavargó gondolatokkal. Gépiesen formált néhány hangzatos, szirupos frázist, aztán egyszerre nekibuzdult és megtáltosodva szántotta a papírt. „Szerelmes Annusom! Innen a nehéz szolgálat rövid pihenőidejéből írom Magának ezeket a sorokat. Gondolataim ma is állandóan Maga körül szállnak. Hiszen ha idáig nem is tudtam szavakba formálni a szerelmes szívemet teljesen betöltő érzéseket, Magának éreznie kell, hogy többet jelent számomra, mint ezen a földön bárki. Fájdalom tölt el, amikor búcsúzkodnunk kell és csak az öröm éltet, hogy kevés szabad időnkben nemsokára ismét találkozunk. Szerelmes Annusom! Tegnap őrszolgálaton a Villám utcában jártam és az egyik házon egy ötvös tábláját láttam kitéve. Ügy gondolom, következő vasárnap elmehetnénk arra és vásárolhatnánk Magának valami kedves emléket, ami mindig felidézze, hogy örökké a Magáé...” A vörös hajú megállt és a válla fölött beleolvasott a levélbe: — Micsoda baromság ez? Honnan vegyek én pénzt ötvösholmikra? — A Villám utcában már három pengőért nagyon szép, aranyozott medaliont lehet kapni! (Sanyi! Figyelj, könyörgöm, figyelj Sanyikám! A Villám utcában! Tudod, ott lakott Magdi...) — Három pengőért... Na, azt még ki lehet bírni! De tulajdonképpen hol a fenében van az a Villám utca? — A Néprajzi Múzeum mögött, a Könyves Kálmán körúttal párhuzamosan. Sanyi ebben a pillanatban megszólalt. Hangja egy árnyalattal rekedtebb volt a szokottnál, de azért nyugodt, erős. Nem, Sanyi nem tört meg, épp olyan megfontoltan beszél, mintha szemináriu- m.o* vezetne. — Bocsánatot kérek, tizedes úr, de a Villám utcai ötvösműheiy megszűnt! (Tehát Magdi lebukott!) — Pofa be! — ordított a vötös és marokra fogta a gumibotot. — Ki kérdezte magát? ...Azaz, izé... honnan tudja maga, hogy mi van a Villám utcában? — Az FTC-pálya mellett laktam, onnan 'hoztak be. Ismerem az egész környéket, nincs arra egyetlen ötvösműhely sem. (Szóval Sanyi illegális lakásának befellegzett és a Ganz-környéki elvtársak lebuktak vagy elköltöztek. Jól van Sanyikám. édes Sanyikám, épp ez volt a fontos. Csak egy szól, egyetlen szót még, aztán megnyugszom, és nem hergeljük tovább ezt az áldott tinót!) A rendőr felröüfent: — Na. vigye a fenébe a tudományát! írjon valami mást! ...Pedig nem is lett volna olyan rossz gondolat. Három-négy pengőt bármikor rászánnék Annuskára! Sanyi ismét megszólalt. Barátságos, csevő hangja hallatára azt hihette volna az ember, hogy valamilyen baráti társaságban adoinú/.k; — Bocsánatot kérek, tizedes úr. de a Váci út elején két-három olcsó ékszerész is van. Meg a Régiposta utcában is. A tizedes meghökkent: — Maga micsoda civilben? — Nyomdász vagyok, azonban se munkám, se gépem. De akad néhány ötvössegéd haverom is! (Sanyi az építőmunkásokkal foglalkozott idáig. Még szerencse, hogy ez a rendőr nem tud az egyetemistaságá- ról. Az építőknél tehát valami zűr van. Nagy ég. mi lehet ez?) Nem nézett Sanyira, amikor visszakísérték a zárkába. Pillantása búcsúzóul magához ölelte a szobát, A légy már feladta a harcot és elpihent az ablakban. A platánfa vedlő ágai között búcsútüzet nyújtott a lebukó Nap. A rendőr állta a szavát, valóban dupla porció babot löttyentett a csajkába. P I » eggelre megfejtet| _____ te Sanyi szavainak m agyarázatát is. Ügy van, nem lehet más. Sanyit sajtóterjesztésért kaphatták le, de a gépet nem sikerül megtalálniuk. Széles, nyugodt mosoly futott végig az arcán. Aztán hangosan felnevetett. A rendőrségi folyosókon ritkán hallható hangra a fogdaügyeletes is felfigyelt és váratlanul rányitotta az ajtót. — Mit röhög? — förmedt rá. Maga is szerette volna visszaszívni már, amikor kicsúszott száján a válasz: — Szépet álmodtam, szakaszvezető úr! A rendőr meghökkent. A fogdában nem szoktak szépet álmodni. — Ugyan miről? — Egy szerelmeslevélről! — monta nevetve és még akkor is nevetett, .amikor a zárkaajtó becsapódott előtte és a kapott pofon égő nyomát igyekezett hűteni keze fejével az arcán.
