Tolna Megyei Népújság, 1981. május (31. évfolyam, 101-126. szám)

1981-05-24 / 120. szám

1981. május 24. hiszen, ezen a kölesdi kiál­lításon, ami talán leggazda­gabb összeíoglalása eddigi pályájának, sőt új lehetősé­geket is felvillant, mert né­hány nagyon szép akvarellt is bemutat, amelyek nem színvázlatok később megva­lósítandó képekhez, hanem önálló, biztosan megfogalma­zott alkotások. Kölesd tizenöt (pontosab­ban tizenhat) kiállítással fog­ta egybe a mai magyar kép­zőművészetet, s egy sorozat fejeződik be. Az eredmények ugyaniakkor feltételezik a folytatást, hisz az elmúlt évek azt bizonyították, hogy igaz otthonra talált művé­szetünk Kölesden. Cs. L. Fotó: Gottvald Károly Bazsonyi Arany világa Kiállítás Kölesden gédia, a Régi ablak emléké­re — a kiállítás egyik leg­szebb darabja — az emléke­zés fájdalma, a múlandóság korrigállhatatlan ténye, a Há­rom királyok a tétova re­mény, az örök bizakodás jel­képe, mert ez a három titok­zatos idegen mintha örökkön örökké járná a világot, hogy igaz emberekre bukkanjon. A bibliai Judit az idők mé­lyéből lép elő, Jákob álma talán Madách gondolatát su­gallja: Az ember célja a küz­dés maga. Bazsonyi Arany képein mindig a gondolati elem a fontos, mert az ábrázolt vi­lág nem önmagáért van, ha­nem a részvétel öröméért, tájképein is. Nem ábrázol, a szó klasszikus értelmében, hanem megjelenít, a gyuláji utca, a tolnai dombok szelíd vonulata szublimálódik fes­tészetében, s már nem az a fontos, hogy azonosítani tud­juk a valósággal, mert a színek és formák új valósá­got teremtenek, aminek ön­magában van érve és érvé­nye. Nehéz útja volt Bazsonyi Arányitok, a körülmények gyakran összefogtak ellene, de hitében semmi nem in­gatta meg, s töretlenül ha­ladt azon az úton, amit ön­magának jelölt ki. Az ered­mény gazdag, a termés fél­reérthetetlenül igazolja a szándék igazát, legjobban azt Bazsonyi Arany korán fel­ismerte világa körvonalait, talán még főiskolás korában, amikor a ma is szeretettel emlegetett Berény Róbert volt mestere. Azoknak az éveknek erőszakolt divatja egy elkésett naturalizmust sugailt, Bazsonyi Arany azon­ban megtorpanás nélkül ment saját útján, s évek óta egy­re jobban kiteljesedő művé­szete bizonyítja igazát. Mos­tani kölesdi kiállítása min­den bizonnyal fontos állomás művészetében: világa félre­érthetetlenül rajzolódik ki előttünk, minden a kezéhez szelídült, s ebben az aütoch- ton világban minden a he­lyén van, forma és szín néki engedelmeskedik, mert itt nincs semmi esetleges, min­den szándéka szerint jelenik meg. Még akkor is, ha lehetne, teljesen felesleges forrásait keresni, a világból és az őt ért művészi hatásokból azt fogadta el és használta fel, ami saját felfogásába illett, s így jött létre ez a szemé­lyéhez kötött realizmus, melyben a valóság sejtelme­sen, néha alig tetten érhe­tően áll a képek mögött; fon­tosabb maga a kép, melyben a valóság elemei csak arra jók, hogy a látvány lehetősé­géül szolgáljanak. A valóság, a maga egzakt egyszeriségében itt jelentése­ket hordoz: az, ami és az is, amivé lehet, s képei itt kap­nak személyhez szóló ér­vényt. A Gyász az időtlen bánat, a jóvátehetetlen tra­Régi ablak emléke Labirintus Tájkép Ecset es toll Százhúsz éve született Rippl-Rónai József H üvészetét az elmúlt száz évben kis könyv­tárra való tanulmány, esszé, könyv, vallomás elemezte már, sokféle néző­pontból világítva képeire. Most, születésének évforduló­ján, beszéljünk Emlékezései­ről, mert ez a kötet össze­foglalja mindazt, amire pik- túrájában törekedett. A Nyugat kiadója Rippl- rajzokkal díszítve, szép vi­rágmintás vászonkötésben je­lentette meg 1911-ben Emlé­kezéseit. Ez a műfaj végül is irodalmi, s a szerző el is mondja, hogy literátorok ösz­tönzésére fogott tollat: „Azért írok, mert beugrattak. Né­hány íróművész ugratott be­le. Meglátták egy művészi dologról szóló tárcacikkemet, s buzdítottak, írjam össze emlékeimet”. Bemutatja ‘az önmagára találás útját, azt az emel­kedést teszi szemléletessé, amelyik Munkácsy festésze­tétől önnön egyéniségének kialakulásáig vezetett. Nagy­vonalúan nézett szembe azokkal az akadályokkal, amelyeket a rosszindulat és a meg nem értés vetett út­jába. A párhuzam itt csak­nem kikerülhetetlen, már-_ mint az arra való utalás,'' hogy — mint maga is ki­emelte — ugyanolyan volt a sorsa, piktúrájának fogadta­tása, mint a francia újítóké Puvis de Chavannestól, Cé­zanne, Rodin, Toulouse Laut­rer-ig. Ha önmagára nézve meg is emeli kissé türelmét, jelentőségét, az tény, hogy a lekicsinylő támadásokat meg­adással viselte el, írásában — ahogyan képein is — egyéniségének művészi olda­la tűnik elő erőteljesen, az a fölény, amely a célját elérő ember sajátja. A múlt század utolsó évti­zedeiben Párizsba kerülő fiatal művészek előtt két le­hetséges út nyílott meg. Az egyiket Fényes Adolf teste­sítette meg, mindent és min­denkit kritizált, merthogy ő a legmagasabbra tört. Mel­lette Rippl-Rónai (a másik út képviselője) passzívabb­nak látszott lemondásaival, anyagi nélkülözéseivel. Fes­tőnk a „lágyabb” úton ha­ladt, ami a Champs de Mars festőcsoportján át vezetett á sikerhez. Pályájának kezde­teitől élénk vonzalmat érzett az irodalom iránt. Ez az ér­deklődés csak fokozódott, amikor Thadée Natanson, a Revue Blanche jószemű szer­kesztője bekapcsolta a lap körébe. A folyóiratnak vol­tak kisebb-nagyobb saját törzshellyel rendelkező tár­saságai. Ilyen volt a rue Saint-Honoré egyik kocsmá­ja), .ahol Rippl-Rónai megis­merkedett Alfréd Jarryval, kinek különcködései és Übü király című darabja felkel­tették figyelmét. Jarry a Re­vue Blanche-ban később méltatta a festő öreganyám című képét és életrajzának feldolgozását is ígérte. Egy másik társaság a Montparnasse-vasútállomás melletti Café de l’Avenue- ban jött össze esténként. Többször megfordult ott Os­car Wilde, s Rippl-Rónai sok­szor sajnálkozott azon, hogy nem találkozhattak. Ilyen hangnemben emlékezett meg arról is, hogy nem hallgat­hatta Stéphane Mallarmé vi­rágos nyelvezetű beszélgeté­seit. Ez a társaság a kávé­házban védekező reflexből csoportosult, s festőnk pár­huzamot látott a „hivatalos” íróktól kapott gáncsoskodá- sok és a „hivatalos” festők impresszionizmus ellenes ki­rohanásai között. Nem csupán a védekezés, hanem az eredmények is egymás mellé sodorták őket. A kölcsönhatás szép példáját elevenítette fel Emlékezései­ben: „Stéphane Mallarmé Les Pages szép könyvét, amelyet Bruxelles-ben nyomtak, már 1894 körül lapozgattam (...) elég szerénytelenül beletet­tem a könyv lapjai közé ol­vasás közben csinált kis kontúros, színes rajzaimat, dekorációnak. Nagyot is néz­tek francia barátaim, mikor először meglátogattak Neu- illyben, és ott találták aszta­lomon Mlallarménak ’általam illusztrált’ könyvét; azt hit­ték, a rajzok csakugyan il­lusztrációk, a könyv hozzá­tartozó, kiadott részei. Hogy jutok ilyen megtisztelő meg­bízáshoz? Mondóba, hogyan jutottam, a könyvet pedig, melyet ritka szép nyelvezete miatt sokan excentrikusnak találták, én éppen ritka szép nyelvezete, annak szinte par- fümös illata miatt nem győz­tem eleget olvasni.” Csak sajnálhatjuk, hogy a rajzok köziben elvesztek. Megmaradt viszont az a négy kőnyomat, amivel egy évvel később Georges Rodenbach Les Vierges című novelláját díszítette. 1895-ben írta haza öccsének, hogy olyan illuszt­ráción dolgozik, amiért a ki­adó 2000 frankot áldoz: „A könyvecske nem lesz vasta­gabb mint két irka — egy rövid históriával, amelyet egyik legelőkelőbb francia (születésére nézve belga) író ír a mi gondolatainkat kife­jező rajzok után: tehát amint látják, fordított a viszony”. Ha a Rippl-Rónai által em­lített neveknek csak egy ré­szét is egymás után írjuk — Puvis de Chavannes, Rodin, Verlaine, Rimbaud, Mallar­mé, Cézanne, Gauguin —, akkor szinte plasztikusan lát­juk azt a művészeti forradal­mat, amelyik a századvégi Franciaországban történt, és aminek jelentősége éppen az ő pifctúrájával jutott diadal­ra a hazai festészetben. Ál­tala juthatunk belsejébe an­nak a kaleidoszkópnak, ame­lyik színekkel és új eszmék­kel birkózva, Párizsból len- dülésre kényszerítette a pik- túrát úgy, hogy addig nem sejtett utakra induljon. "| ippl-Rónait lelki barát­« ság fűzte össze minden olyan művésszel, író­val akik tettek vala­mit az újért. Kiderült az Emlékezéseiből. Könyvében nem irodlalmi hatásokra tö­rekedett, hanem „eldiskurál” mindazokról a dolgokról, amelyek foglalkoztatták. Pró­zája — miként képei — vilá­gos, közvetlen, színes. Ez is alap volt ahoz, hogy a húszas évek elején megfesse Móricz Zsigmond, Babits, Szábő Lő­rinc. Schöpf lin Aladár és mások arcképét. így is doku­mentálva, hogy ecset és toll mennyire közel voltak egy­máshoz művészetében. LACZKÓ ANDRÁS MŰVÉSZET Frank János: Az eleven textil iNiagy általánosságban a textil falikép gondosan ter­vezett, színiben megoldott karton alapján készül. Job­bik esetben maga a művész szövi. Ilyenkor őrzi a mű — határokon belül — kéznyo­mát, közben is korrigáló szel­lemi jelenlétét. A gobelinek nagyobbik része ma még in­kább szövőlányok gépies mozdulatai nyomán valósul meg, hogy azután „passzív” díszítőelemként elfoglalja helyét a térben, helyesebben a falsíkon. E hagyománynak üzentek hadat — külföldi példákból okulva — 1968 táján tehetsé­ges textilművészeink. Kísér­letük robbanáserejű sikert váltott ki, ha „csodának” minősítem italán .„útitársi túl­zás” is, mint teszi azt Frank János, egy szép, formabontó album szerzőjeként. „Üj ma­gyar textilművészet — tér­beliség — tárgyak” alcímet viselő, bő katalógusnak be­illő könyve e fordulat nyo­mán kibontakozó törekvések hűséges, lelkesült krónikája. A Corvina Kiadó munkáját dicséri. Frank Jánost kiemelkedő, alkotó szemléletű kiállítás­rendezőként ismeri a közön­ség. Művészetkritikai mun­kássága is nagyon széles spektrumot fog át, A kötet bevezetője törté­neti áttekintés, helyzetkép és „használati utasítás” is a hátrább következőkhöz — egyszerre. A fordulat idő­pontjául az 1968-as Textil Falikép kiállításának nyitá­sát jelöli. Ott gyűltek össze azok a textilesek, akik meg­unva „a kivitelezetlen ter­vek” készítőinek nyugodal­mas, ám. nagyon lehangoló „beosztását”, telve ambíció­val, jó felkészültséggel, öt­lettel és gondolattal, vala­mi mást akartak. Kísérletük lényege: a textil műtárgyat kimozdítani a síkból, a fes­tett képutánzatok helyett szobrászi, térplasztikai fel­adatokban megmérni az anyagban rejlő lehetőségeket. Egyszóval: környezetformáló és teremtő művészetté ala­kítani, átélhető és ható tar­talom közvetítésére alkal­massá tenni a textilműveket. Róluk ad eleven helyzet­képet a könyv nagyobbik, terjedelmesebb része — az 1976-os állapotokat rögzítve. Jól tagolt fejezetekben min­den művészről (csak a tér­textillel foglalkozók!) élet- rajzi teljes kiállításjegyzék, díjfelsorolás, majd egy frap­páns, mintaszerűen tömör elemzés rajzol érzékletes, sokoldalú portrét. Öt-hat re­mekül fényképezett műtárgy a vizuális megközelítést szol­gálja. A mellékelt mini­elemzések (találó) értelmi sí­kon teszik teljessé benyomá­sainkat. A sort Attalai Gábor nyit­ja. Jogosan, hiszen ő a moz­galom teoretikusának te­kinthető. Sokoldalú művész, „rátalálásai” meghökkentőek. A többiek — Balázs Irén, Cságoly Klára, Gecser Luj­za, Szilvitzky Margit, Szabó Marianna — munkái azon­ban „textilszerűbbek”. Hüb­ner Aranka reliefjei még szo­rosabb kapcsolatot tartanak tervezői múltjával. Péreli Zsuzsa szakít legkevésbé a gobelinnel. Szenes Zsuzsa re­mek rajzoló, „kulcsfigurája” az irányzatnak, bemutatott ötleteivel mégis nehéz- mit kezdeni. SALAMON NÁNDOR

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom