Tolna Megyei Népújság, 1981. április (31. évfolyam, 77-100. szám)

1981-04-26 / 97. szám

1981. április 26. ■

( TOLNA \ _

6 "NÉPÚJSÁG

Szabó Ferenccel, a szekszárdi szakmunkásképző intézet KISZ- bizottságának titkárával

Ha a mai küldöttgyűlésen megválasztják, második ciklusban lesz a megyei KISZ-bizottság tagja. Huszonnyolc éves, többszörös pályakezdő, tanár, férj, és immár két gyerek édesapja. Ez utóbbinak most nagy jelentősége van, hiszen a beszélgetésünk előtt két éjszakával született meg Zsuzsi nevű kislánya. Beszélgetésünk témája a KISZ Központi Bizottságának kongresszusi levele. Egy vélemény a sok közül, egy hozzászólás a levélhez, egy fiatalember, KISZ-vezető véleménye a levél néhány gondolatáról.

Szekszárdon született, a Rózsa Ferenc szakközépiskolában érettségizett, a pécsi műszaki főiskolán szerzett diplomát. Utána a TOTÉV-nél volt műszaki ügyintéző, majd a katonaidőt is beleszámítva, három év alatt lett művezető.

— Mint többszörös pályakezdő mit tart szakmai előrehaladás szempontjából a legfontosabbnak?

— A fokozatosságot, azt, hogy a fiatal képzettségének, tehetségének megfelelő munkát kapjon. Minden szakmának vannak olyan részei, amit csak a gyakorlatban lehet elsajátítani. Pályakezdésemben érvényesült ez a fokozatosság, sőt mindig előre tudtam, hogy amit éppen csinálok, azt csak pár hónapig végzem, aztán átkerülünk egy másik munkaterületre. A rendes vágányon haladt minden és problémamentes volt.

— Akkor miért jött el mégis a vállalattól és vállalt egy vadonatúj és merőben más munkaterületet?

— Lassan három éve, hogy itt tanítok az iskolában és a KISZ-ibizottság titkára lettem. Nem volt könnyű döntés. Amikor a városi KISZ- bizottságtól megkerestek, hogy javasolni szeretnének KlSZ-titkárnak, egy teljes hétig töprengtem, végülis jöttem. Szerettem a munkámat, jó volt építeni, főleg azért, mert sok apró probléma megoldásának a sorozatával épülnek a házak. Hogy miért jöttem mégis? Hát az biztos, hogy nem a pénzért. Szép fizetésem volt ott is, nem lett se több, se kevesebb. Azt hiszem, a döntő az volt, hogy fiatalokat nevelhetek. A gyerekek kedvéért változtattam hivatást. Lehet, hogy fellengzősen hangzik, de igaz, hogy én komolyan érzem azt a felelősséget, amit a jövő munkásosztályának nevelése, képzése jelent. Ehhez is szolgált tapasztalatokkal az előző munkahelyem. Fontos még a pályakezdőnek az is, amiben szintén szerencsém volt, hogy jó munkahelyi kollektívában dolgoztam és itt az iskolában is azt találtam.

— A kongresszusi levél megfogalmazása szerint „Az az ember, aki tudásának és képességének megfelelő feladatot kap, nemcsak jobban, hanem jobb érzéssel is dolgozik”. Ehhez hozzátenném, mint ahogy elmondta, szeretni is kell, amit csinál az ember. Itt a szakmunkásképzésben viszont nem mindenki mehet a kedve szerinti szakmára, hiszen gyakoriak az „átcsoportosítások”.

— Erre meg én felelhetek mindjárt egy idézettel. „Mozgalmi eszközökkel is segítjük a szükséges munkaerő-átcsoportosításokat. a velejáró szakmai továbbképzést, átképzést. határozottan kiállunk azért, hogy az új munkakör a fiatalok képzettségének, képességének és a népgazdaság szükségleteinek egyaránt megfeleljen.” A mondat a későbbi átcsoportosításra vonatkozik, de nálunk is alkalmazható annyiban, hogy sok rokonszakma van. Ha valaki például az építőiparban akar dolgozni, akkor igazán mindegy, hogy hideg- vagy meleg- buhkoló lesz-e. Ezeket az igényeket az iskola is figyelembe tudja venni. Szerintem ez igen sokadrangú probléma, már csak azért is, mert sem a szülők, sem a fiatalok nem ismerik eléggé a szakmák választékát. Még kevésbé, hogy egy szakmában mit is kell tulaj dohképpen csinálni? Körülbelül 180 szakma van, gyakorta csak azt látják, hogy egy-egy foglalkozás mennyire divatos, és állítólag mennyit lehet keresni vele. Az életben aztán sokminden másként van. Egyik szakma sem könnyű és mindegyik szép a maga módján. Az viszont már igen fontos, hogy az ismerkedés folyamán szeresse meg a fiatal a munkáját.

— Miért ment annak idején éppen a Rózsa Ferenc szakközépiskolába?

— Mert beindult. Mi voltunk az első évfolyam. Ügy láttam, hogy gimnáziumba menni kockázatos, hiszen, ha nem tanulok tovább, akkor kezdhetem elölről, ma is úgy érzem, jól választottam. Aztán jelesre érettségiztem, továbbtanultam és a TOTÉV- hez „hazamentem”, hiszen édesapám is ott dolgozott, a nyári szünetekben pedig én is ismerkedtem az építőiparral. Már elsős főiskolás koromban tudtam, hogy kikkel fogok dolgozni.

— Többször is szerencsésnek mondta magát. Naavon romantikusnak találná azt a megfogalmazást, hogy otthon van ebben a világban, ebben a rendszerben?

— Romantikusnak? Hiszen így van. Mi már beleszület- tünk. belenőttünk ebbe a rendszerbe, természetes közegünk. A kapitalista rendszert csak hírből ismerjük, azt hiszem, magát a rendszert ma egy fiatal sem kérdőielezi meg. Amit észrevesznék az emberek, azok a hibák, visz- szásságo'k. de azok nem múlnak el maguktól, mint ahogy a fejlődésért is tenni kelti. Szerintem, ma az a nagy dolog. hogy mindenki tehet, is hozzá a maga munkájával, a maga életével. A mozgalomba is belenőttem, mint annak ideién az úttörőzenekarból a KTFSZ-be. Velünk együtt nőtt a Végheb'i Miklós vezette út- törőzenekar. A mozgalommal is azon keresztül ismerkedtem meg. Már akkor jártunk

Domboriban, amikor még sátortábor volt, és velünk egy időben voltak ott a nagyok. A KISZ-ben alapszervezeti titkárként kezdtem a középiskolában, majd a főiskolán folytatódott, a TOTÉV-nél is alapszervezeti KISZ-titkár voltam, most pedig egy egész iskola KISZ-bizottságának a titkára.

— Hogyan figyeltek fel a mozgalmi munkájára?

— Máig sem tudom.

— Az elmondottak alapján érdeklődésének megfelelő programot adott a mozgalom. Itt az iskolában mi a helyzet?

— Nem könnyű a szakmunkástanulók szabad idejét szervezni, hiszen itt is vannak, a munkahelyeken is dolgoznak, ráadásul a többségük bejáró. Harmincegy különféle csoport működik az iskolában, ha ezeket megnézzük, kiderül, hogy foglalkoztatnak mintegy 600 gyereket, 300-an találnak elfoglaltságot a városban. szakkörökben, művelődési házban, moziban vagy másutt, akkor ez kilencszáz, de nálunk jelenleg 1600 diák tanul. Ebből következik, hogy hétszázan nincsenek sehol, illetve nem tudjuk, hogy hol vannak, mit csinálnak a szabad idejükben. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy hasznosan töltik. Nem tartom bűnnek, ha valakit más nem érdekel, csak a szórakozás, ha emellett rendesen tanul, dolgozik, ahogy a kongresszusi levél mondja. „A fiatalok természetes igénye a szórakozás, ennek kielégítése nem lehet pusztán üzleti kérdés. Mint ahogy nem lehet összekeverni a divatot az emberi magatartás lényegi összetevőivel.” A mi nemzedékünknek még sok konfliktusa származott a hajviseletből, öltözködésből, ma már ennek nem tulajdonítunk jelentőséget.

— És a csövesek, a lé- zengök, a semmit nem akarók?

— Sokkal kevesebben vannak, mint amennyinek látszanak. hiszen a többi fiatal dolgozik, tanul, szórakozik, olvas vagy udvarol, ők pedig az utcán csavarognak, ezért jobban látszanak. Nem akarom megkerülni sem a kérdést, hiszen itt az iskolában is találkozni olyan fiatalokkal, akikkel nem megyünk semmire. Néha elfut a méreg és magamban „feketelistára” teszem őket, de aztán utánanézve a dolgoknak, mindig kimutatható a családi háttér. Népi ülnökként is átélek ilyesmit a fiatalkorúak tárgyalásán, amikor a szülőket kellene a gyerekek helyett elítélni.

— A kongresszusi levél szerint „A család szerepe, a szülők felelőssége ma is döntő az új nemzedékek nevelésében. Ez azonban nem csupán személyes, családi ügy”.

— Betű szerint így érzem, így gondolom. A családi nevelés pótolhatatlan. Kétségtelen. hogy ma jól élünk, és itt Szekszárdon ez különösen látszik. Itt van az országban a legtöbb gépkocsi, ezért az emberek sokat dolgoznak, az igaz. Kérdés, hogy érdemes-e? Ügy értem ezt az érdemeset, hogy a sok munkának akkor van értelme, ha az nem megy a családi élet rovására. Az apák tanítsák meg a fiatalt dolgozni, a fizikai munka szeretetére. Ha a család együtt megy ki a szőlőbe dolgozni, és ha közben beszélgetnek is egymással, akkor értelme van dolgozni, mert akkor együtt is örülnek annak, amit elértek. Gyakorta a sok munkának éppen a gyerek issza meg a tevét, mert nem foglalkoznak vele eleget. Az is baj, ha mindent készen kap, hiszen, ha új családot alapít, a korábbihoz képest úgyis csökkenni fog az életszínvonallá. Van akinél ez komoly törést is okoz, hogy addig mindene megvolt,

. most már másokról is gondoskodnia kell.

— „A lakás: életszükséglet. Hazánkban, az utóbbi években százezer- számra épültek új, modern otthonok ... Azért is szót emelünk, hogy aránytalanul nagyok a különbségek a lakáshoz jutás módja, az ezzel járó terhek között”, írja a levél, ezért kérdezem, hogyan jutottak lakáshoz?

— Nekünk ebben is szerencsénk volt, munkáslakás- ákciában, akkor még kevés pénzért, hamar kaptunk lakást. Egyetlen napig nem laktunk albérletben. A katonaság alatt megnősültem, leszerelésem után három nappal született a fiunk és kétévi várakozás után megkaptuk a szép lakást. Az volt benne a legjobb, hogy tudtuk, belátható időn belül saját otthonunk tesz. A szükséges indulópénzt is az a-nyó- soméktól kaptuk. Ha visszagondolok, azért nehéz másfél év volt, amikor Harkányból jártam be dolgozni az anvó- soméktól. A feleségem GYES- en volt. nem lett volna értelme albérletbe költözni. — Az eddig elmondottakon kívül még mit fűzne hozzá a levélhez?

—■ Sokmindent, hiszen minden térnáia érdekes és tanulságos. Például több határozottságot - várnék el és több következetességet.

| — Kitől?

— Mindenkitől, a saját

munkájában, abban amiben neki kell tenni. Például szakmunkásképzésnek vannak visszaköszönő gondjai. Nem régen a specializáció volt a divat, most megint alapszakmákat oktatunk. Jő volna az ilyesmit hosszabb távra eldönteni. Aztán, a KISZ-nek is többet kell tenni annak érdekében. hogy a fiatalok el tudjanak igazodni az étet. a világ, a politika dolgaiban. Valamikor azt tanultam egy mesteremtől, hogy „ahol rend van, ott öröm dolgozni”, ezt kiterjesztett értelemben is fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy ne kelljen elmenni társadalmi munkában összeszedni azt a szemetet, amit előző nao elszórtunk A környezet kul t u rá 11 ■= á e á é r t

még sokat tehet a KISZ is. Javítani kell — szerintem — az ifjúsági mozgalom érdekképviseleti tevékenv'égpt is. szem előtt tartva, hoev a KISZ is olyan lesz amilyenné magunk formáljuk.

IHÄROSI IBOLYA

Múltunkból

A pártoktatás egyes formáiban ezekben a hetekben foglalkoznak a második világháborúval, ismerkednek a háború kirobbantásának körülményeivel, a világégés egyes szakaszaival. Tanulmányozzák, hogy Magyarország miként lépett be a háborúba és milyen szerepet játszott abban. A magyar hadvezetés megtett mindent ebben a világégésben, hogy kiszolgálja a fasiszta német szövetséges lehetőleg minden igényét, mert ott akartak lenni az uralkodó osztályok a háború utáni „Európa-rendezés”-nél. Ezért készek voltak százezrek életét feláldozni. A második magyar hadsereg értelmetlen pusztulásáról sokat tud már az utókor. A nyilvánosságra hozott dokumentumok, apáink, nagyapáink elmondásai alapján képet alkothattunk a háború méretei-, ről, embert, kultúrát pusztító hatásáról. De mit ismert és ■ miként tudta a korabeli közvélemény az egykori eseményeket? Mit írt. meg az akkori megyei újság?

*

A Tolnamegyei Újság 1943. január 12-i számának vezércikke még arról számol be, hogy „Vármegyénk fiai január 2-án nagy dicsőséget szereztek az orosz harctéren és újabb babérlevelet fontak •abba a koszorúba, amely Tolna vármegye katonái hősies vitézségének régóta tisztelet- teljes szimbóluma. A vezérkari jelentés külön is kiemelte a tolnamegyei katonák nagyszerű teljesítményét....” A cikk nem részletezi a hadi cselekményt.

Azon a napon, amikor megjelent a fenti írás — megkezdődött a második magyar hadsereg pusztulása. Erről, a magyar történelemnek oly gyászos eseményéről hosszú időn át egyetlen sor sincs a megyei lapokban. Végül is hallgatni az eseményekről nem lehetett. A szövetséges hatalmak hadijelentéseit hamar megismerte a lakosság. Ezért a január 20-i számban „Bizalmatlanok, kétkedők” című cikkben gróf Apponyi Károly cs. és kir. kamarás, titkos tanácsos, felsőházi tag, a vármegyei törvényhatóság örökös tagja, földbirtokos, nyugalmazott vezérkari ezredes arról ír, hogy mi magyarok kétkedésre vagyunk hajlamosak, nem hisszük el a frontról érkező hivatalos jelentéseket. Leírta: az lehetetlen, hogy a háború teljes időszaka alatt a győztes csapatok is ne veszítsenek egy-egy csatát, majd így folytatja:

„Vegyük először a keleti frontot. Összehasonlítanám két labdázó versenyével. Minden dobásommal sikerült ellenfelemet 50 méterrel visz- szaszorítanom, ha pedig ő van dobáson, akkor 20 métert'visszahódít rajtam. Tehát garantálva van számomra a végső siker. Csak attól függ már, hogy magam meddig bírom, és hogy partnerem mikor fogja megunni a játszmát.. Már pedig nem lehet tagadni, hogy az orosznál számos jel arra mutat, hogy kezdi unni, hogy emberanyaga és hadfelszerelése fogyni kezd a bolsevisták nagy téli offenzívája a hadállásokban lényeges eltolódást nem okozott.”

Amikor már részletek is bejutottak a közvéleménybe, a lap február 12-i száma „hiteles” információt közölt, lemligyen:

„A Don mentén a múlt év ősze óta széles kiterjedésben, védőállásban lévő 2. hadsereg arcvonalának egy keskeny szakaszát január 12ten, eddig még egyetlen arcvonalon sem tapasztalt erővel megtámadták az oroszok.

A támadás igen erős ködben történt, mely a magyar csapatok célzott elhárító tü- zét szinte lehetetlenné tette. Az orosz harckocsik a ködből jóformán a honvédek szemei előtt bontakoztak ki. Csapataink, a magyar vitézséghez méltóan, virtusosan helytálltak, a legtöbb helyen

kemény kézitusába keveredtek, s az ellenségnek igen nagy veszteséget okoztak...

A Don menti arcvonal feladása tehát nem a magyar csapatokon múlott, hanem velejárója volt a túlerővel megindított nagy orosz offenzívának, az ilyen támadások kivédése és minden visszavonulás természetesen . veszteségekkel jár, amelyek annál nagyobbak, minél hősiesebb az ellenállás. A veszteségeket az orosz tél is fokozta, mert —40 C-fok volt ezeken a napokon ott a hőmérséklet.”

A veszteségek mértékéről még ekkor sincs semmi adat a lapban, de „Annyit már ma is biztosan tudunk, hogy ha veszteségeink súlyosabbak is voltak, mint az eddigi harcokban, korántsem akkorát,, mint az a közvéleményben — főként az ellenséges propaganda hatása alatt — elterjedt” — írja a lap, és azt állítja, hogy „Propaganda-hazugság és nagyítás tehát az, hogy a 2. hadsereg megsemmisült.” (Csák emlékeztetőül megjegyezzük: a 200 000 fős hadseregből meghalt 40 000, 70 000 pedig megsebesült. A hadsereghez tartozott továbbá mintegy 50 000 fős munka- szolgálatos sereg is. Ebből alig maradt meg 6—7 ezer. Az anyagi felszerelés 75—80 százaléka veszett el! Jogos volt tehát arról szólni, hogy megsemmisültia 2. hadsereg!)

Szekszárdra menetrendszerűen érkeztek a sebesültek. A vasúti pályaudvaron kezdetben ünnepélyesen fogadták az érkezőket, majd egyre inkább alábbhagyott az ünnepélyesség, olyannyira, hogy végül csak az egészség- ügyi személyzet várta az érkező vonatokat A Tolnamé- gyei Űjság március 10-i számában közli:

„Vármegyénk és Szekszárd város közönségét ezúton értesíti a hatóság, hogy a szekszárdi hadikórházakban elhelyezett sebesült és beteg katonákat hat hétig, vagyis április 18-ig nem szabad meglátogatni. A szekszárdi kórházakat az ott folyó nagyszabású és legalább is hat hétig tartó, igen pontosan végrehajtandó fertőtlenítési és tisztogatási munkák idejére lezárták és igen fontos egészségügyi érdekek fűződnek ahhoz, hogy ezt a munkát senki se zavarhassa, és hogy a fenti idő alatt az ott ápolt katonákkal és ápoló személyzettel egyáltalán senki se érintkezhessék.”

A lakosság természetesen ugyanúgy tudta, mint a hatóság, hogy ennek a zárlatnak nem a tavaszi fertőtlenítési akció volt az igazi oka, hanem, hogy megakadályozzák, vagy legalább lassítsák a hadsereg pusztulásáról szóló hírek terjedését.

Ismeretes, a magyar hadvezetés kénytelen volt visszavonni a frontról a 2. magyar hadsereg megmaradt, s hadra már nem fogható egységeit. A megyei lap 1943. május 5-én rövid vezércikkben üdvözli a hazatérteket, de egyben közli azt is, hogy

„Bár a vármegyénk területére érkezett honvédek mind egészségesen jöttek haza, óvatosságból és elővigyázatosságból mégis egészségügyi zárlat alá kerülnek...”

A cikk nem említi, hogy a hazatértek a 2. hadsereg egységei, s azt sem, hogy mi az igazi oka a 21 napi zárlatnak.

Ezt követően már nem példálózott Apponyi Károly az eldobált labdákkal, nem szóltak a veszteségekről, annak okairól. S noha továbbra is vitézségről, hősi helytállásról szóltak, nem hallgathattak arról, hogy megnőtt a lakosság körében a békevágy. Azt kezdték magyarázni, hogy ebbe a háborúba a nagyhatalmak vetélkedése sodorta .az országot... Természetesen ez sem volt igaz.

K. BALOG JÁNOS