Tolna Megyei Népújság, 1981. március (31. évfolyam, 51-76. szám)

1981-03-01 / 51. szám

A^PÜJSÄG 1981. március 1. Cél: a népesség megtartása Házak nőnek majd ki a földből Akárcsak országszerte, az utóbbi évtizedben megyénkben is rohamosan megnőtt a városokba történő betelepülők szá­ma. Kis- és nagyközségek lakói fordítottak hátat addigi lakó­helyüknek és építettek, vettek házat a városokban, avagy pusztán a városi élet presztízse miatt vállalták még a szűkös albérletből fakadó nehézségeket is. Köztudott, hogy a népesség felduzzadása egy ponton túl nemkívánatos, hiszen a városok, városiasodó települések szo­ciális, kommunális, egészségügyi és kulturális létesítményei — telítettségük folytán — nem képesek fogadni, ellátni és ki­szolgálni minden mennyiségben az újonnan jöttékét. Decsen, aiz Alkotmány ut­cáiban Görcsös János és csa­ládja nemrégiben költözött kétszintes háziába. Igaz, hogy a húszas házszámat viselő épület nem befejezett még. Az előszoba sincs lebetonoz­va, de ez mellékes is Gör­csösléknek. örülnék, hogy végre a sajátjukban élhet­nek. — Decsen laktunk ezelőtt is, az ÁFÉSZ szolgálati laká­sában — mondja a lakhatóvá tett felső szinten a fiiatatesz- szony, Görcsös Jánosné, mi­közben a nagyobbik gyermek gondjára bízza a másik, to­tyogó csöppséget. — Köves volt iaiz a lakás és kicsi. Víz sem volt, három-négyszáz méterről kellett főzéshez és pelenkamosáshoz hordani, összegyűjtöttünk egy kis pénzt, megvásároltuk a ta­nácstól ezt a közművesített téliket, aztán 1978-ban el- keztünlk építkezni. — önerőből ? — Is. OTP-kölesönt vet­tünk igénybe. Igazi családi építkezés volt a miénk. A famíliában sok az iparos, mindenki segített és munká­jukért jóformán fizetni se kellett. Szemügyre veszem a há­zat. A városban élő bérházi ember pont ilyen négyszo­bás, padlástér-beépítésű, «zinltel osztásos házra áhíto­zik. Ki epékedik, ki épít. Az igények sem azonosak. — És Szekszárd? Nem vágyltak oda? — Annyira azért nem szim­patikus nekünk a város, hogy odaköltözzünk — legyint Görcsösné. — Nekünk itt is elérhető minden. Nem sze­rét jiülk a bériházi életet sem. Mindenképpen családi házat akartunk. Autónk van, így bármikor bemehetünk Sze'k- szárdra. * — Decsen mindig volt házhely — közli Kovács Sán­dor tanácselnök. — Eddig még senkit se kellett vissza­utasítanunk, ,aki építkezni kívánt. összeszámoljuk a házhely- kialakítási módokat: kijelöl­nék telket társasházépítke­zésre, magánszemélynek, va­lamint célcsoportos támoga­tással épült szolgálati laká­sok oéljiaira. Decsen, a Váci Miiihály lakótelepen a társas­házas formát választották. A szolgálati lakásokról most ne ejtsünk szót. De mi a hely­zet a magánszemélyeknek eladott — 1981. január 1-étől már tartós használatba adott — házhelyekkel? — A magánerős építés fo­kozottabb segítésére 1980 végén kétszáz ezer forint tá­mogatást kaptunk a megyei tanácstól. Az új házhelyek kialakításához szükséges ki­sajátítások és kártalanítások egy részének fedezésére hasz­náljuk fel ezt az összeget. — A VI. ötéves terv idő­szakában hol jelölnek ki újabb telkeket? — Elképzelésünk, hegy rendezési tervünkben megje­lölt területen, Decs északi részén nyitunk egy 15—20 családi ház építésére alkal­mas utcát. Ennék megvaló­sítása 1983-ra várható, hi­szen előbb meg kell oldani a közművesítést. Ez tehát a jövő feladata, de Decs nyugati részén, az újtelepen egy új utca van születőben. Tavaly itt hu­szonkét házhelyet alakított ki a tanács. Tizenegyet már megvásároltak az építkezők, OTP-tn keresztül. Fiatalok építkeznék, zömmel tsz-ta- gok. / * A decsi Egyetértés Terme­lőszövetkezet kádárműhelyé­ben TctKh Pált keressük. Ö is egy az új telektulajdono­sok közül.-T- 1980. márciusában vet­tem meg a teliket. Az lanyém az utca elejétől számítva a második. Mór építőanyago­kat is szállítottam oda. Tóth Pál sárpiliisi, nősülé­sekor került Decsre. Négy éve dolgozik a helyi tsz-ben. — 150 ezerrel indulok — mondja szerényen. — Eny- nyiim van. Kaptam kölcsönt, az építkezésnél segíteni fog­nak rokonaim és barátaim. — Telkéről j ód látszik a szekszárdi domboldal — mondom. — Tudom, mit ákar kér­dezni! Igen, az én fejemben is megfordult, hogy beköltö­zöm. Aztán meggondoltam maigaim. Itt is megtaláltam a számításomat. — Nem zavarja, hogy kis­sé távol lesz a £ alközpont­tól? ~-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------1 A vasútállomásra vezető út jobb oldalán is házak lesznek Ocsényben Mózes Lajos: Subidubi, kilencszázhatvankettő Aznap este sz°kvány iskolabuli volt. Dagadt kilógott ______________ egy üveg borért, mi pedig türelmesen ül­tünk a fal mellé sorolt székeken, mint megannyi kisangyal, sötétkék öltöny, fehér ing, diszkrét nyakkendő. Figyelmesen bámulva a fonnyadt nagyünnepi dekorációkat, és a lányokat, akik szintén szépen voltak felöltözve, sötétkék rakott szoknya, fehér blúz, esetenként magas sarkú körömcipő. N ehezen indult be a buli, kevesen táncoltak. Hiába biz­tattak bennünket a szakoktatók, táncoljunk, az isten szerel­méért, nei maradjunk szégyenben a szomszédos iparitanuló­iskola lánynövendékei előtt, mert legközelebb nem jönnek el. Mindenkinek akadt kifogása. „Mester elvtárs, fáj a lábam, ráesett tegnap a fájrontkulcs”, meg effélék, amiken jót le­hetett röhögni. A lemezjátszóról jó zene szólt. Minden ötödik szám twist. Csalogatónak. Egyébként Zárai és Vámosi ment, és a Párizsban szép a nyár. Csuda jó! — mondta Péntek. — Idehallani a Diri fogcsikorgatását minden ötödik számnál! Mielőtt a lányiskola növendékei megérkeztek volna, a Diri nagy beszédet tartott. Arról, hogy ne éljünk vissza a bizalmával, ne viselkedjünk úgy, mint a huligánok, mert ki­csapás, igazgatói intő, ösztöndíj-csökkentés — nem beszélve természetesen a MüM. 24-es eddigi, makulátlan hírnevéről. Értettünk mi a jó szóból, és kárörvendően figyeltük a kollé­gistákat, akiknek kötelező volt táncolniuk, nem bújhattak ki alóla. • A lányok jól elkülönülve ócsorogtak a lemezjátszó körül, és a szemközti fal mellé sorolt székeken üldögéltek. Nézege­tések és nevetgélések estek ugyan mindkét részről, szemez­gettünk, azonban senki nem akarta ennél jobban elkötelezni magát. Végül megjött Dagadt, üzent értem egy kollégistával. Kint a vécén, a sűrű cigarettafüstben ott huszonegyezett az iskola progresszív élcsapata, a harmadikosok. Aznap ösz­töndíjosztás is volt, tíz—húsz forintos ütések estek egy lapra. Dugóhúzó került, iszogattunk. Asztali fehér volt, literes. Visz- szaballagtunk, ahogy a bor elfogyott. Bent a helyzet válto­zatlan volt. Néhány pár táncolt a hatalmas majomszigetek között, és a két iskola szakotató- és tanári kara összevissza rohangált, könyörgött, fenyegetőzött: — „táncoljatok, mert legközelebb nem lesz buli!” De a tömeg öntörvényeinek engedelmeskedve rágógumi­zott és bámult, halaszthatatlan dolgokról beszélgetett, a tánc­ra váró lánycsapatokra ügyet sem vetve, akik közül a rá­menősebbek már egymással táncoltak, amit azért mindenki megnézett. A magyartanár, a Vízicsirke is kivette a részét a közösségteremtésből. Mint cserkészkorában, olyan fiatalosan twistéit. Majd hirtelen odaintett valakit. — Vedd át, fiam, a táncosom, nekem halaszthatatlan dolgom van! — és átrohant a terem másik végbe, újból megcsinálta ezt a trükköt, amit már mindenki ismert, csak a lányok nem. Dagatnak is a barnák tetszettek, mint nekem, Pénteknek pedig a szőkék. Mustrálgattuk a lánycsapatot, végül meg­állapodtunk három lánynál, akik a sarokban ácsorogtak, nem a széksoron ülve, bociarccal várakoztak. Két szőke volt, és egy barna. Felkértük őket, és kört formálva twisteltünk. Bőrdíszművesek voltak. Egy osztályba jártak, mint mi. Amikor lassú szám jött, az élénk szemű barnát választottam, hiába akart Dagadt elém tolakodni. Bemutatkoztunk, Évának hívták. Ringatóztunk a szám ritmusára, de inkább egymás testére figyelve. Tetszett, hogy nem kellett a kezét fogni, ha­nem mindkét kézzel a derekát lehetett. A Diri rosszallóan bámult bennünket, a többiek mind fogták egymás kezét. Lát­tam rajta, legszívesebben előkapná a Kisnoteszét: „na, ki az osztályfőnököd, kispajtás?”, de az ünnepi alkalom miatt nem teheti. Kérdeztem a lánytól, tudja-e, hogy úgy hívják, mint---------------------- a világ első nőjét. Ezen nagyot nevetett, h ozzám bújt, mintha igen régen ismernénk egymást, és azt válaszolta, hogy tudta eddig is, de még így nem is gondolt rá, kár, hogy engem nem Adómnak hívnak. Németh Lehel énekelte a „Reszket a hold a tó vizén”-t, a színezüst fények­kel együtt, és igen jól éreztük magunkat, hiába bámult a Diri, és hiába pislogott a Dagadt. — Mi is innánk egy kis bort — mondták a lányok, ami­kor szünetet rendelt el a Diri, és kifelé tolongtunk a folyosó­ra. Nem kérettük magunkat, mivel úgy voltunk vele, ha egy nő inni akar, az már fél siker. Kilógtunk a hátsó kijáraton. A főkapunál a kollégium vezetője őrködött. A kocsmába csak Dagadt ment be. Mi kint ültünk a té­ren, a pad támláján kuporogva, és szidtuk a bulit. Sztorikat meséltünk az iskolaigazgatóinkról, és a tanárokról. Nagyokat röhögtünk mindenen, mert minden nagyon nevetségesnek tűnt. Az üveg bor hamar elfogyott, meg sem éreztük. A má­sodikért én mentem be a csereüveggel. Bent alaposan kirít­tam az öreg újpesti vagányok és szokásos iddogélók közül, fehér ingemmel, félrefésült hajammal. — Hová viszed azt a bort, husikám? — mosolygott rám a kövér pénztárosnő. Összegyűjtöttünk egy kis pénzt — mondja Görcsös Jánosné — Már nem. Eredetileg bent akartunk építkezni, de ott nagyon drágák a telkek. Megtudtam, hogy a tanács kialakított új házhelyeket. Bementem és igényeltem. Két hét múlva a tanácsülé­sen kijelöltek vevőnek. * A következő színhely: Öcsiény. — Az elmúlt év végén az­zal a céllal keresett meg bennünket a megyei tanács és a szekszárdi Városi Ta­nács — mondja a felújítási munkák rnilátt pillanatnyi­lag otthontalan tanácselnök, Szabna Sandámé, a tanács- háza egyik szobájában —, hogy vizsgáljuk meg, meny­nyi építkezőt tudunk fogad­ni. Tavaly tizenhat, építke­zésre alkalmas, közművesí­tett telket (alakítottunk ki az Ifjúság utcában Olyan kikö­téssel, hogy csak egyedi, két­szintes házakat lehet oda építeni. A tizenhat telekre huszonheten jelentkeztek. — Milyen szempontok alapján történt a válogatás? — A végrehajtó bizottság figyelembe vette a sorrendi­ségét, az igénylő helyzetét. Nagyon fontos szempont volt továbbá, hogy házhelyet vá­sárolhasson három letelepülő pedagógusunk is. Ennél az elosztásnál eleve kizártuk a vidékiéket, mert elsőrendű célunk volt a helyi jelentke­zők kielégítése. A tanácselnökasszony ki­teríti az asztalra Öcsény ren­dezési tervének két lepedő- nyi nagyságú térképét. — Látja — mutat az If­júság utcára —, ide mi ere­detileg négyiakósos társashá- zakiat gondoltunk. Sajnos, nem honosodott meg nálunk ez a fajta építkezési mód, így elképzelésünket egyedi lakóházakra módosítottuk. Az őcsényd tanács szintén kapott házhelykiaiakításra támogatást a megyei tanács­tól. Mire fordítják? A válaszért autóba ülünk Szalma Sándoméval és irány az őcsényi nagykanytar. A vasútállomásra vezető út bal oldalán állnak még csák há­zak. A jobb oldalon a Kos­suth Tsz földje fekszik. Har­mincöt házhelyet szándékoz­nak itt kialakítani. A kárta­lanításra vonatkozó tárgya­lások már folynak a tsz-szel. Még az idén elkezdődik a kisajátítási eljárás is. SZŰCS LÁSZLÓ JÁNOS Fotó: Kapfinger Ándrás Ez az üveg bor már lassabban fogyott. Ültünk a pad támláján, hűvös volt, november vége. Páronként átkaroltuk egymás derekát, cigiztünk, és kortyolgattuk a bort. A rendőr jól megnézett bennünket, de végül nem jött oda igazoltatni. Majd az üres üveget a pad alá rejtve elindultunk az iskola felé. Összeölelkezve mentünk, és mire felfigyeltem, Dagadt és Péntek, és a hozzájuk tartozó lányok elmaradtak. így aztán nagy ívben kikerültük az iskolát és barangoltunk a kiskertes kockaházak sorfala között, míg egy térre jutottunk. — Üljünk le — mondtam. Leültünk. A lány kifelé for­dulva, ahogy szokás, én pedig befelé. Így szembekerülve, rö­vid ölelkezés után csókolózni kezdtünk. Előbb csak finoman, udvariasan, később egyre inkább belelendülve. Simogattam a melleit, a ruhán át érezve kemény bimbóit, még később a combját, felfelé botorkálva kérges kezemmel az öle felé, de ő átkarolt és a fülembe súgva kérte — ne itt. — Ekkor rá­gyújtottunk egy cigire, nem is szívtuk el teljesen, felálltunk, és mentünk visszafelé az iskolához. Fogtuk egymás kezét, és nevettünk a ránk acsarkodó házőrző kutyák dühén. A főbejáratot már nem őrizte senki. A teremben már mindenki mindenkivel táncolt. Egy jónövésű harmadikos még a magyartanómőt is felkérte. Tíz óra lehetett. Dagadt is, Pén­tek is elmentek már, mi is vettük a kabátunkat, és men­tünk együtt. Szótlanul, átölelve egymást, sétáltunk a hideg es isme­retlen utcákon. Törtem a fejem, vajon hol lehetne együtt lenni. A Duna-part hideg, esett délelőtt az eső. Otthon pedig a szüleim békésen és éberen, ügyelve a szülői ház becsületére. Dagadt és Péntek jutottak eszembe, hogy valahol ők is ugyanígy kóborolnak. Ügy éreztem, jobb lenne együtt sétálni, talán akkor nem néznének meg bennünket annyira az éj­szakai járókelők, nem mernének úgy nézni. Egyre rövidebb csókok, egymás szeme és keze a nyirkos, szitáló esőben, lámpafény, és keserű cigaretták. Már nem tudtam, merre járunk. Házak, sarkok, és gyár­falak, időnként éjszakai villamosmegálló, felkiáltójelként és zizegő neonok. Kézenfogva mentünk, néha megálltunk, csó- kolóztunk vagy énekeltünk, úgy éreztem, ez a reménytelen éjszakai séta egy életre összeköt bennünket, míg egy helyen a lány megállt. — Itt lakom — mondta. Nem nézett rám, félszeg tartás­sal állt. — Mindenki otthon van — mondta nagysokára. Át­ölelt, hozzám bújt. — Nem lehet, majd máskor. Találkozót beszéltünk meg másnapra. Még egy cigaretta, és még néhány rövidebb csók, és arcsimogatások. Mégis i£en csalódottan mentem hazafelé, arra gondol­-----2—!_ va, milyen szomorú az, hogy ő mégis tudta, m erre lakik, és ettől most minden más. És kereshetem az utat a Váci út felé, amikor mindenki alszik, és sehol egy ember.

Next

/
Oldalképek
Tartalom