Tolna Megyei Népújság, 1981. március (31. évfolyam, 51-76. szám)

1981-03-03 / 52. szám

1981. március 3. IvEPÜJSÄG Moziban A halálra ítélt Concorde-ok A következő heti filmjegyzetünket a Vámmentes házasság című új, színes, magyar—finn filmről írjuk. Az áramvonalas, karvaly- orrú francia—angol repülő­gépcsoda, a Concorde megal­kotását megcsodálta széles e viliág. Hosszú ideig ott is vi­rított minden képes magazin címlapján, majd a szenzáció kavarta légörvény után a pol­gári repülés jó nevű hajója­ként szeli most keresztbe és hosszába a légteret. Rugerro Deodato, az aktuá­lis társadalmi-politikai krimi­jeiről ismert olasz rendező ezt a repülőgép-kolosszust lan- doltatta be ebbe a filmjébe. Mert a (III. helyáras!) filiiá cselekménye a Concorde kö­rül zajlik. Életre, halálra, igazságra és profitra. Az élet- benmaradás és az igazság a főszereplők (James Fnancis- cus és Mimsy Farmer) javá­ra, míg a gy i l'koss ágso r oza t és a profitszerzési machináció a Concorde-monopóliumma! . szemben álló ellenrepülőgép számlájára írandó. Adott egy minden hájjal, de annál is több dolilármilli­A Liszt Ferenc Állami Ze­neiskola, a Babits Mihály Megyei Művelődési Központ, a Liszt Ferenc Társaság és a TIT rendezésében a sorozat harmadik koncertjét hallgat­hatjuk a zeneiskola nagyter­mében. A műsorban a vonós- hangszerek egyre mélyülő (sorrendben követték egy- friást. J. S. Bach É-dúr szo­nátája a barokk zene óriásá­nak az 1720. körüli alkotói korszakából származik, abból az időből, amikor kamaramu­zsikája leggazdiagabban bon­takozott ki. A csembalóra és hegedűre írt hat szonátájából az említett a harmadik. A négytételes művet Szabó Gab­riella (hegedű) és Dohai Ta­másaié (zongora) mutatták be. A hegeűszólam mondani­valóban több lehetőséget kí­nál, kissé színtelennek érez­tük. A zenei történés preg- nánsabb kibontása érdeklő­dést keltőbb lett volna. T. Vd/tali Chaconne című szierze­árddal megkent repülőgép­gyártó mammutáltam, mely­nek piacát veszélyezteti az új repülőgép-költemény. Erre mit agyai ki? Természetesen szabotázst. A Concorde élel­miszer-egységébe elhelyezett polcok mindegyikébe — a főtt hús, és a ketcheup mellé — olyan savat tartalmazó üveg­cséket helyeznek, mélyek szétégetik a repülőgép veze­tékeit. Áram- és mindenféle energiakimaradást idéznek elő, vészhelyzetbe hozzák a gépet, melynek következtében az végül elmerül az óceánban. A prototípus Concorde tech­nikai elégtelensége miatt zu­hant le, ezt hirdetik az el­lenkonszern fizetett bártoHno- kai, meg azt, hogy ócska az a gép és vegyék inkább az övékét. Természetesen más­képp történik, minden. Mert... és jönnek az izgalmas perce­ket keltő sztorik. Ha a fő­szereplő újságíró nem kap drótot? Ha Moses Bradynek nincs segítőtársa? Ha az új­ményének megszólaltatása műsorválíasztásii telitalálat. A chaconne a XVII. század zené­jének egyik elterjedt műfor­mája. M. Pálma Ilonától (brá­csa) és Ágoston Anikótól (zongora) hallgathattuk. Egy kelLmes dallamú alapképlet végigvonul a különféle variá­ciók sorozatán, melyeknek egyre összetettebb ritmuskép­letei a befejezés kiteljesedé­séhez vezetnek. A szerencsé­sen egymásra talált két mu­zsikus képes volt követni a változatos variációkat, az egyre sűrűsödő zenei mozgást. A mű továbbá érlelése újabb szép sikereket ígér előadói­nak. Brahms e-moill szonátájá­nak I—II. tételét Mártonka Tünde (cselló) és Dohai Ta- másné (zongora) játszották. A szerző minden lehető eszköz­zel biztosítja, hogy az erőtel­jesebb hangzású zongora ne uralhassa a mélyebb és pu­hább hangú gordonkát. A ságínó nem menti meg az életben maradt stewardesst? Ha nem győz a lelemény, a funflamg és minden? De győz a jó és a száz utassal a fe­délzetén a másik Concorde-ra már nem vár a halál. Az, állammonopólizmus mammutállamai a profit ér­dekében ott marják egymást, ahol tudják. Minden eszköz megengedett. Ha nem is tud­pionisba jól élt ezekkel a kom­ponált lehetőségekkel. Már­tonka Tünde játékát a tiszta­ság, pontosság, belső átlénye- gülés jellemezte. Muzsikálása kombaktusteremtő volt. Szí­vesen hallgattuk az ismerős és fülbemászó dallamú Schu­bert: iEsz-dúr zongoradarabot, valamint a Wagner—Liszt: Fonódal című átiratot Husek Rezső tolmácsolásában. Ez utóbbi azon Liszt-darabok so­rába tartozik, melyekkel a már elismert zongoraművész és komponista pályakezdő kollégáit támogatja, népsze­rűsíti. A Fonódal mozgalmas, páratlan ütembeosztású kísé­rete a rokka pergését utánoz­za. Az előadó érett, stílusos já­téka elnyerte a közönség tet­szését. Sajnáljuk, hogy Bar­tók Osztinátója kimaradt a műsorból. LEMLE ZOLTÁN ják végérvényesen megölni a kiválasztott ellenlábast, akkor is belemarnak. A S. O. S. Concorde című olasz film ezt adoptálta élve­zetes módon a filmvászonra. Azt pedig a kedves mozinéző már a jegyváltáskor tudja, hogy csak kalandfilmet kap. De abból legalább kiválót. SZŰCS LÁSZLÓ JÁNOS Rádió Közgondolkodtató dolgok Egy kis nyakatokért logiká­val azt is mondhatnánk, hogy ha van közgondolkodás (már­pedig van), -akkor közgondol- kodtatni is lehet. De azért jobb, ha nem elevenítjük fel a nyelvújítás korát... Tény, hogy a „168 óra” elmúlt szom­bati adása äkJarva-iakiarattan ismét fényt vetett közgondol­kodásunk egyik-másik olda­lára. Nem a legelőnyösebbek­re. A budapesti Batthyány téri vásárcsarnokból lett áruház­ban éretlen csínyt követett el néhány ifjonc. Az illetékes kereskedelmi szakemberek le­vitték őket a pincéibe és meg­torlást alkalmaztak. A meg­tartás hiasbarúgás, fogfciverés, és orrcsonttörés formájában zajlott. Ezután befutottak a szokásos telefon-hozzászólá­sok. A kedves hallgatók je­lentős része pártolta az önbíráskodást, sőt, volt, aki úgy vélekedett, hogy a delik­venseiknek az egész fogsorát ki kellett volna verni. A ke­vésbé vérengző természetű hallgatót ez elgondolkoztatta Valóban egyedül a Batthyány téri nevelési módszer lenne a célravezető? Hiszen már-már vevőkkel szemben is alkal­mazzák. Az egyik telefonáló nő ugyanis egy alkalommal itt tiltakozott húsz forint túl- számlálás ellen. Több férfi- eladó lefogta és szidalmazta, ami legalább is sajátos mód­ja a vevőszolgálatnak... Még elgandolkodtatóbb azonban az, hogy milyen so­kan vannak, akik a fizikai re­torziót az ügyek legtermésze­tesebb elintézésének tekintik. A demokratikus gondolko­dásmód terén is alighanem akad ,itt-ött még javítaniva­lónk. Az egyik hozzászóló ké­telkedett -benne — idézzük — „helyes-e, hogy minden véle­ménynek helyt adnak?” Már­mint a rádiósak. Ez úgy ér­tendő, hogy a (vélt) „hivata­los” véleménnyel ellenkező­nek is. Sok-an vannak (vagyunk), akik a „168 óra” adásait az ilyen közgondolkodtató apró­ságokért (is) szeretik. Mert nem keit-e gondolatokat egy — teljesen rriindegy, hogy mi a neve — amerikai kutató megállapítása, mely szerint az emberi közlések nagyon je­lentős része csak -a levegőbe száll el. Hallják ugyan, de nem értik. Már megalakult a Nemzetközi Odafigyelő Társa­ság, melynek tagjai tanfolya­mokon sajátíthatják el egy­más megértését... Nem ijesztő mindez? O. I. Színházi esték A szabin nők elrablása Nincsenek régi viccek, s elavult ötletek sincsenek: immáron vagy négy évtizede új­ra meg újra a siker biztos esélyével jelenik meg színpadjainkon ez a fordulatos bécsi bohózat, bár ha annak idején a véletlen a mi Liliomfinkat emeli ki a fél-feledésből, akkor ugyanilyen okkal és joggal abból lesz a visszatérő siker. A mi Szigligetink ugyanis legalább olyan elmés, mint Franz Schönthan, ugyanakkor feltétlenül irodal­mibb, de hát a siker az siker, az össze­vetés pedig nem változtatja meg a ténye­ket. (Ä filmátdolgozás viszont — a felújí­tást láthattuk — nem sikerült.) Franz Schönthan az irodalom peremén tengeti a jelek szerint halhatatlan életét. Tengerész hadapródként kezdte, de korán levetvén a mundért, fölcsapott drámaíró­nak, előbb Bécsben szegődött a színház­hoz, majd Berlinben, Drezdában működött. Drámáit, melyek között ilyen sokat ígérő című is van, mint Szodoma és Gomorrha, tudtommal ma már sehol nem játsszák, el­lenben A szabin nők elrablása (Der Raub der Sabinerinnen), amit öccsével írt, ma is sikerdarab. Mert -öccse is leköszönt a hadi dicsőségről, s ugyancsak színházi emberré lett, bár jobbára csak bátyja árnyékában tudott boldogulni. Mindketten igazi szín­házi karriert csináltak, amihez a század második felében Párizs után Bécs és Ber­lin is kínálta a lehetőséget. A szabin nők elrablása válóban jóked­vű darab. Arról szól, hogy a kisvárosba megérkezik egy ripacs társulat, s miután kiderül, hogy a gimnázium egyik tanára ifjú korában írt egy drámát, kasszasikerre számítva előadják. A darab természetesen megbukik, a végén azonban minden jóra fordul, még a gazdag marhakereskedő el- tévelyedett fia is visszatalál a szülői házba. A darab tulajdonképpen egyetlen sze­repre épül: Rettegi Fridolin valóban egyi­ke a leghálásabb vígjátéki szerepeknek. Ezúttal Faludy László bizonyította be, hogy méltó örököse Rátkai Mártonnak, akivel annak idején elkezdődött a szabin nők sikersorozata. Kivételesen nagy szí­nész, egy felesleges gesztusa sincs, és szí­vesen elképzeljük Harpagonként is. A leg­nagyobbakat idézi, talán ilyen lehetett Megyeri, Kassai Vidor... Mellette a többiek nem tehetnek mást, mint körülötte keringenek, mert itt a siker egyedül Faludy Lászlón fordul meg. Pedig Takács Margit, Vallai Péter, Galambos György, Vári Éva, Mester Edit, Péter Gi­zi, Bregyán Péter egyformán jó, Szivler József pedig minden további nélkül átlép­hetne gazdag birkakereskedőnek Csiky Gergely Ingyenélőkjébe. Nem tudjuk, milyen volt az eredeti víg­játék, mert újra meg újra átdolgozták, amit most láttunk, a korábbi változattól előnyösen különbözik, pergőbb, frissebb, helyenként szellemesebb, s Ács János jó néhány ötlettel teszi elevenebbé az elnyű- h-etetlen történetet, bár még mindig lehe­tett volna húzni belőle; javára válik. Az viszont érthetetlen, hogy Ács János, mi­után sikeresen kikerüli a korábbi zenés vígjáték csapdáit, a végén valóságos san­zonestet rendez, amikor mindenkinek éne­kelnie kell, ezzel váratlanul megállítva a komédia pergő ritmusát. Egyébként Hor­váth Jenő zenéje, ha valaha „örökzöld” volt, azóta „lelombozódott”, és Szenes Iván dalszövegei is fékezik Schönthan mester iramát. Így is jó mulatság a szabin nők törté­nete, s valószínűleg az lesz még nagyon CDlf ái 0 CSANYI LÁSZLÓ Augusz-házi hangverseny TV-NAPLÓ A művelődéstörténet reneszánsza Reneszánszát éli a művelődéstörténet, vagy pontosab­ban, egyre nagyobb az igény olyan munkákra, amelyek egy-egy kor teljességét mutatják be. A történelem min­dig több, mint amit a szó önmagában jelent: egy kor­ra nemcsak az uralkodók jellemzők, mert az úgyneve­zett köztörténeten kívül is sok minden történik, s az adott kor művelődése, emberi magatartása, erkölcse nélkül nem lehet teljes a kép. A tv Szemle rovata tehát joggal szentelt egy órát a művelődéstörténet kérdésének, s Hanák Péter, Kosáry Domokos, Glatz Ferenc valamennyien történészek — mellett egy irodalomtörténész, Németh G. Béla beszél­getett a kérdésről, s maga a műsorvezető is történész volt, Szakoly Ferenc. Természetesen, hogy először is magát a fogalmat kel­lett tisztázniok, s végeredményben az sem baj, ha az ezúttal szűkre szabott műsoridőben ez némileg hosz- szúra sikerült, hisz maga a fogalom is tisztázásra szo­rul. De már itt felmerült a lényeg: beszélhetünk-e ki­zárólagosan művelődéstörténetről, amikor maga a fo­galom is összetett, mert egy kor egészét kell jelentenie. Kosáry Domokos elmés rajzot mutatott be, illusztrálan­dó, hogyan, milyen módszerrel dolgozott a XVIII. szá­zadot tárgyaló művelődéstörténetén. A rajz meggyőző, s helyes voltát az eredmény bizonyítja, de a vitában az is kiderült, hogy általános módszerként aligha fogad­ható el, mert a XVIII. század aránylag egyszerű kép­let, az egyes törekvések élesen elkülönülnek, de a ké­sőbbi korok, akár egy évszázaddal utóbb is, már aligha ábrázolhatok ilyen sémával. S ezzel tulajdonképpen el is jutottunk a művelődés- történet lényegéhez amiről bizony szívesen hallottunk volna többet is. Valaki érintette a vitában, hogy nap­jainkban a szórakoztató ipar, a maga ellentmondásos eszközeivel — tetszik, nem tetszik — a kor művelő­déstörténetének része, s ez a tulajdonképpen szélsősé­ges példa jól mutatja, hogy a kérdésnek mennyi ága van. Mert a művelődéstörténet ma már semmiképp nem fogható fel — mint ahogy volt rá példa — intézmény- történetnek, s nagyon is helyénvaló volt, hogy épp itt hangzott el, igaz, csak mellékesen, Tocqueville neve, aki Taine-re is hatással volt, s akit a reformkorban ná­lunk is szívesen olvastak. De ez már a szaktudományra tartozik. Mi az érde­kes, jól szerkesztett műsornak örültünk, amit Szakály Ferenc olyan figyelmesen és tapintatosan vezetett, hogy nem egy igazi riporter is tanulhat tőle. Cs. L. . Pánikkeltés három részben Néhány évvel ezelőtt egészségneveléssel foglalkozó orvosok egyik országps tájértekezletén őszinte együttér­zéssel hallgattam azt az-általános panaszt, miszerint munkájukhoz — annak igen tetemes költségei miatt — nem úgy vehetik igénybe a televíziót, mint szeretnék. Pedig hát — mondották — az lenne az igazi, a valóban nagy tömegekhez szóló, hiszen alkalmasint az egész ország népe a televízió képernyője elé ültethető. Február 9-től sokszor jutott eszembe ez az epizód. Mint tudják, rendkívüli adásnapon ekkor kezdődött Közellenség címmel az a háromrészes film, mely az infarktusról, korunk egyik legfélelmetesebb népbeteg­ségéről szólt. Az invokációnak nevezhető első rész ala­posan földühített, mert nem szeretem, ha értelmemre ijesztgetés árán tart igényt bárki. Ettől függetlenül megnéztem a második, majd harmadik részt. A közbe­eső időben viszont módom volt egészségügyi újságírás­sal foglalkozó pályatársakkal is beszélgetni és megnyug­tat, hogy véleményünk nagyjából azonos volt. A kér­dés azonban, ami a film nézése közben és akkor fölve­tődött, ma is kérdés: így van-e szükség a televízió köz­reműködésére az egészségnevelésben? Meggyőződésem, hogy nem! Ez a film érdemelten vo­nulhat be az elektronikus hipochonderképzés klassziku­sai közé, jóllehet az alkotói abban reménykedtek, hogy filmjük úgy rázza föl a közvéleményt, hogy önvédelem­ből nyomban hozzálátunk okosan, mértéktartóbban él­ni. Lehet, hogy idővel bekövetkezik ez is, a látottak, hal­lottak megfelelő feldolgozása után. De nem mehetünk el szó nélkül ama nemkívánatos hatás mellett, amit a körzeti és szakorvosok „élveznek” a film bemutatása óta. Tömegesen rohanták — és rohanják — meg őket a tanulékonyabbak az infarktus tüneteinek ismeretében magukat diagnosztizálok. Ha mindezek után *nem dicsérem azt a hatalmas és fél világot befogó munkát, amit a háromrészes film stábja két évig végzett Oláh Gábor rendezővel az élen, ugye megbocsátható? Egyébként, hazánkban évente 25 ezerre tehető a szív- infarktusban megbetegedettek száma. Ez ijesztő adat. Nemzetközi kutatásoknak az a megállapítása nemkü­lönben, hogy az infarktus okozta halálozások kéthar­mada következik be már kórházba szállítás előtt. Cso­da, hogy ezekre a hangsúlyokra koncentráltunk és nem arra, hogy mit tehetünk egészségesebb életvitellel mi magunk a megelőzésért, s milyen tiszteletet ébresztő az a küzdelem, ami a világ tudományos műhelyeiben az infarktus ellen folyik?! A film ma lemérhető eredménye: pánik. A rendkívül költséges vállalkozás nem arról győzött meg bennünket, hogy közellenségünket legyőzhetjük, hanem arról, hogy a szív- és érrendszeri megbetegedések a haláloki lista vezető helyét manapság végzetszerűen foglalják el. Igaz ez? Nem lehet igaz! Az Egészségügyi ABC 1970-ben megjelent második, átdolgozott, kibővített kiadásának 636. oldalán az infarktusról ez olvasható: „...Ma már korántsem olyan félelmetes megbetegedés, mint ami­lyennek akár csak tíz évvel ezelőtt is tartották. Gyógyí­tásában az új, véralvadást gátló gyógyszerek és görcs­oldók adagolása hozott nagy változást.” — Za —

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom