Tolna Megyei Népújság, 1981. február (31. évfolyam, 27-50. szám)
1981-02-01 / 27. szám
IOpjÉPÜJSÁG 1981. február 1. > PÉK PÄL: Kezdetben volt a föld Kezdetben volt a föld, az ég, s oly mélyről, mint a múlt fakad, kutak buzogtak, s tó-tükör ringatta boldog arcomat. Zsong még a táj, és részegen naptól, mezítláb mennék ott a vízen át, a vízen át; zörgetve ajtót, ablakot, — hogy nézd, mama, a szem fakul, de pillekedvű fény sodor, ha úgy érzem, már szökni kell egy világtalan ég alól, — szökni csak, és mondani, a tiszta hitet mondani, halott apámmal szólani, zsoltárként együtt bongani, hogy kezdetben, s hogy föld, az ég — Bennem a jövő várja itt, hogy margarétás dal röpít kibontva könnyű szárnyait. ZELK ZOLTÁN: r Éjszakába zárva Szinérvóraljón Ábris bátyámnak volt egy százéves faliórája, kulccsal nyitotta indulni reggel, s zárta kulccsal minden éjszaká ra. Jaj, miért is, jaj, miért is tette! kapta egyszer az Isten őt tetten: HA TE ÚGY, HÁT ÉN IS s fogta kulcsát és rázárta az éjszakát szegény nagybátyámra. «•Titkoltam eddig a titkom, de mert vénen, már kimondom, miként halt meg Ábris bátyám oly hirtelen, oly nem vártan negyvennégy éves 'korában. Oláh János: Találkozás D gazán hálás lehetett volna, hogy gondoskodnak róla, nem dugják szeretetház- ba, kórházba... S ki tudja, hova el nem lehet rejteni a hasonszőrű, magatehetetlen öregasszonyt. Ö azonban nem volt hálás, terhes volt neki minden, még ez is, a gondoskodás. — Viszontlátásra, Mali néni — hallotta az előszobából Julika éles, kellemetlenül fiatalos hangját, a férj dörmö- gését, meg ahogy az anya — Juli anyja — már odakint- ről sürgette őket: — Elkések, nem értitek, hogy elkések... — dolgozni mentek. Az üresség hirtelen megrohanta a házat, mégse lehetett benne egészen biztos, hogy itt van. Gyanús neszek lapultak mindenütt ugrásra készen. Az emeleti padló, az egész fagaléria megrecsegett. Szu rágott a gerendákban, az eresztékek kiszáradt hézagaiban ugrásra készülődve ült meg a por. Egyetlen lépés fölriasztott volna mindent. Ez a lépés azonban szerencsére egyre késett. Pedig a recsegés mintha azt ígérte volna, hogy mindjárt itt lesz. Aztán amikor elhangzott, és nem lett semmi következménye, már nem volt érdemes többé törődni vele. Talán az a sok apró változás, amit az idő okoz a fa rostjaiban, és ami fönnakadva egy görcs vagy egy szál gátján, összegyűl, egyenlítődött ki az imént, hirtelen legyőzve az eddig fékező erőket. így figyelmeztet néha a nem-történés rejtett valójára egy-egy megmagyarázhatatlan hangzás vagy mozzanat, amit nem értünk, s ami ezért jobban nyugtalanít száz megszokottnál. Félt tőle, hogy idő előtt hazajönnek, és a lépéseikkel, a beszédükkel milyen durván föl tudnak bolygatni mindent, elöntik a lakást, és véget vetnek ennek a süllyedésnek, ami most olyan akadálytalanul sodorja valami felé, hogy már-már kénytelen boldognak érezni magát. Szeretett volna mélyet lélegezni, de ez túl nagy erőfeszítést követelt tőle, ezért félúton abbahagyta, még a rekeszizom mozgása közben, a mellkasa már alig emelkedett meg. Jobb így, épp any- nyi levegőt véve csak, amennyi e félig-álom, félig- éberség megtartásához elegendő. Most végre nem érezte a betegséget. Mintha hirtelen, és önmaga számára is váratlanul megtalálta volna a helyét a világ mindig is idegennek mutatkozó tárgyai között, amit annyi évig hiába keresett, az most ölébe hullott. Nem volt szüksége másokra, hogy megerősítsék igazában. Nem is vágyott rá, hogy megélje az igazságszolgáltatás ítéletét, meghallja a szavát, elég volt neki, hogy önmagával legalább, ha ide- ig-óráig is, de békességre jutott. Tudatában volt mindannak, ami eddig nyomasztotta, és bűnösnek érezte magát mindabban, amiben eddig bűnösnek érezte magát, de már nem tulajdonított annyi fontosságot ezeknek a dolgoknak, mint amikor még ezek irányították az életét. Kezdte azt hinni, sohase volt lehetősége másként- cselekedni, mint ahogyan cselekedett. És hiába volt ez nyilvánvaló hazugság, nem tudott szabadulni a gondolattól, beleragadt, mint a kutya bundájába a bogáncs, és minél jobban igyekezett lerázni, csak annál jobban belegubanco- lódott. Arra gondolt, hogy talán jó volna, ha mások is tudnának mindarról, ami vele most történik, de jobban örült neki, hogy már nincsen lehetősége megosztani másokkal a gondolatait,*és elviszi őket magával oda, ahova, most úgy érezte, végül is sikerült elindulnia. gy darabig megpróbálta a lélegzetét visszatartani, jobban mondva gondolt rá, hogy meg kéne próbálnia, de az ilyen hiú erőfeszítések a kigondolás pillanatában kisiklottak akarata szorításából, és még szerencsésnek is érezhette magát, hogy nem kell többet vesződnie velük. Szomjas volt, és éhes, de fájni legalább nem fájt semmije. Mégsem tudott fölkelni, hogy odamenjen a csaphoz, vizet vegyen, az evésről nem is beszélve, egyszerűen nem volt kedve hozzá, az éjjeliszekrényen álló kancsó- ból se volt képes az állott vizet kitölteni, pedig evvel is beérte volna, el se tudta képzelni, hogy idáig jusson a cselekvés ezer bűnével kikövezett úton, hogy aztán a poharat a felgyöngyöző állott vízzel a szájához emelje. Ha valaki segített volna, köny- nyebben boldogul biztosan a jelentkező szükségletekkel, és mégse így várta őket haza, nem a segítőkészségükre gondolt, hanem a durvaságukra. Tudta, hogy ellátják maid mindennel, gondolatban már készült a nem-kívánt erőfeszítésekre, amit a jelenlétükkel akaratlanul is okoznak neki. Csak a szél álmos búgásá- ra figyelt, ahogy átüzent a napfényes ablaküvegen, és gondolatban a nyomába eredt, hegyen át, völgybe le vitt az útja, remény és bizakodás nélkül vágott neki, fáradtság nélkül viselte, és csalódottság nélkül hagyta abba. Egyetlen véget-nem- érő lüktetés fonalán függött. Még idekötötte valami, de ez már nem volt számottevő, akármi volt is. Amikor föléje hajolt az az arc, nem lepődött meg, pedig minden emberi számítás szerint meg kellett volna lepődnie. Ö volt az egyetlen, akivel még találkozni akart. Akart,? Az is túl erős kifejezés, hogy szeretett volna. Fölrémlett előtte, de csak ennyi, mi lenne, ha... — Mennyit veszekedtünk a babaruhák miatt! A hajamba mart, hogy fölvérzett a fe^ jem. — Nem felejtett. — Piszok — ezt sziszegte a fülembe —, piszok, kitépem a hajadat, ha nem adod ide. — Hát testvér az ilyen? — de most nem bánta volna, ha még egyszer megcibálja. És tessék, itt volt. Pedig már végképp nem remélte. Olyan régen elveszítették egymást, hogy tényleg nem gondolhatott komolyan a viszontlátásra. Talán ezért nem készült föl kellően, pedig ahhoz, hogy akár csak megszólaljon, az összes maradék erejét össze kellett volna gyűjtenie, föl kellett volna áldoznia. Ha számot vethetett volna vele, bizony isten, nem sajnálja, de a döntés itt, ezen a ponton már nem reá Volt bízva. kkor egy pillanatra elállt a lélegzete. Nem, nem kellett visszatartania, magától maradt abba. Nem bánta, hogy nincs ereje ellenkezni, szinte jókedvűen hagyta szembe áramlani magával a sötétséget, és'kíváncsian olvasta az üresség jeleit, amik ugyanilyen akadálytalanul áramlottak bele a fülébe, és szinte örömmel vette tudomásul, ha egyáltalán tudomásul vett még valamit, hogy ilyen magától értetődően sikerült elkerülnie ezt a találkozást, amit pedig, ha rajta múlik, biztosan nem került volna el. A távozást jelző ajtócsapásra még félig fölemelkedett, de talán csak azért, hogy annál mélyebben süppedjen vissza teste makacs súlyától vonva a párnák közé, a szalmazsák horpadásába. Szép magyar nyelv Szók vagy szavak? Mindenki megfigyelheti, hogy a szavaknak a folyamatos beszédben gyakran változik az alakjuk. Egyrészt úgy, hogy különféle toldalékokkal, végződésekkel látjuk el őket, másrészt úgy, hogy a toldalékok előtt a szavaknak a „töve” is módosul. A nyelvünket tanuló idegenek furcsának találják, s nem értik, hogy ha a só tárgyragos alakja sót, akkor a hó ugyanebben a nyelvtani szerepben miért havat, a tó miért tavat és a ló miért lovat. A só-sót mintájára ugyanis a hót, tót, lót kellene „logikusnak” tartanunk. Még nehezebb eligazodni a remény-reményt, ebéd-ebédet, tehén-tehenet szópárok eltérésén. Mindháromban ugyanaz a két magánhangzó (e, é) fordul elő, mindhárom mássalhangzóra végződik; a tárgyragos alakok mégis észrevehetően különböznek egymástól. Aki ismeri a magyar nyelvtant, az tudja, hogy a szóalakoknak ezekkel a „rendhagyó” változásaival, ezekkel a „botrányos” ellentmondásaival külön fejezet foglalkozik, amely a szótövek különféle típusait ismerteti. Szavaink túlnyomó többségé- nék használatában — nyelvtani tájékozottságunktól vagy tájékozatlanságunktól függetlenül — egészséges nyelvérzékünk kielégítően eligazít bennünket. Ez azt jelenti, hogy aránylag ritka az olyan magyar anyanyelvű ember, aki a verebet helyett verébt, a kezet helyett kézt, a me- szet helyett mészt mond. Vannak azonban olyan szavaink,, amelyeknek alak- változatai között már nehezebb az eligazodás. Az még nem veszélyes, ha valaki nem tudja eldönteni, hogy a szó többes számaként a szók vagy a szavak-e a helyes. Nyugodtan használhatjuk mind a kettőt, mert nagyjából ugyanazt jelentik. Nyelvtani műszóként az első változat fordul elő, pl. névszók, nem pedig névszavak, összetett szók, s csak elvétve és szokatlanul: összetett szavak. Ha azonban mint a szótárban található nyelvi jeleket emlegetjük őket, akkor inkább a szavak járja, pl. „Az olvasmányban a következő ismeretlen szavak fordulnak elő.” — Ugyanez a váltakozás érvényesül a falu két többes számú alakjában: a faluk-falvak alakpárban is. Az elsőt köznapinak, a másodikat hivatalosabbnak, irodalmibbnak érezzük. Nem váltogathatjuk azonban ilyen könnyedén a daru többes számú alakjait. Hogy miért ? Mert nyilvánvalóan mást jelent az egyik és mást jelent a másik. A daruk emelőgép, a darvak madarak. Az ilyen nevű gép kezelőjét csak darusnak nevezhetjük, ám a családi neve lehet Darvas is. A só szavunk többes számú alakjai között is jelentéskülönbség figyelhető meg. A sók és a savak nemcsak a kémiában különböznek, hanem a mindennapi életben is. Sok szó tőalakváltozatai igen gyakran a -ja, -je, -a, -e birtokos személyragok előtt „ugranak ki”. Egy férfinak a neje, és a nője általában nem ugyanaz a személy. Egy nőnek a fia és a fiúja még kevésbé. Az elsők (neje, fia) a törvényes vagy törvényesített viszonyt, kapcsolatot fejezik ki, a másodikak viszont (nője, fiúja) kellemetlen, lebecsülő hangulatúak, még akkor is, ha fity- tyet hányunk a társadalmi előítéletekre. De menjünk csak tovább! A tehénnek borja van, a gazdának borjúja; az embernek karja (testrésze), az egyetemnek viszont kara (fakultása);' a ruhának , anyaga, a textilkereskedőnek anyagjai; a botnak vége, a vászonnak pedig végje. E néhány példa alapján már biztosabban vesszük észre az újságnyelv botlásait. Ha ezt olvassuk: „a kétszázéves templom haranglába, szinte nyomban kijavítjuk így: haranglábja, mert az embernek, asztalnak, sőt még a hegynek is lába van, de a harangnak, teleknek, kamatnak láb ja. Aki esetleg kételkedik abban, hogy ezeket az alakváltozatokat célszerű megkülönböztetnünk, az sem ússza meg szárazon. Azt mindenképpen el kell döntenie, hogy mindez csupán a nyelvész játéka-e avagy játékja. RÓNAI BÉLA Zsuga Sándor festménye HORVÁTH VERA: Hasonlatok Mint egy kirabolt ház, olyan vagyok. Hiába építkezem a világba kolduskézzel szorítva magamhoz minden napot. Jégszobor tömörül vibráló sejtjeimben, meggondolatlanul mindent eldobok egy ámuló pillanatért... Szárnyas csillagok után vágyom, pimasz kamasz-elégedetlenség lázit szélhámos, megbízhatatlan sorsom ellen. Nem éhség, földhözragadt nyomor feszít: nem tetszik a világ, semmi sem elég szép és szabad, hogy megemésszem a párhuzamokat. Naponkint elfeketült keréknyomok barázdái között kutatok, ez hát az út, amit végigjárhatok? Magamnak feszített kegyetlen kések nyesik érzéketlenné vált idegeimet, oafrangos nyomorúságom: hétköznapjaim. S elcserélném értük vasárnapjaimat. Félek az ünnepektől, jéggé olvadni nem hagyom magam. Magányom oltárán áldozok naponkint: egy farkast és egy bárányt, tűrő belenyugvásért, fülhasogató csendért. Rettegem a csattogó perceket, leradírozom a nappal félholdas egéről a látványt, hogy szebbnek tűnjék a sokdimenziós világ. Kézzel kaparok sírt emlékeimnek. Sínek csattogását zenének hallom, nem váltok, ahogy a Remény zöld utat enged képzelgéseimnek s ígéretül az égre hajít szikrázó tűzcsóvát riasztani, fölrázni az ábredő szegényt... Kábult vagyok, mint a részeg, de poharamban a víz titok cseppjei mögött tengert álmodom, toronyhullámú mindent elnyelő óceánt. Megy napra nap, s a gyújtózsinór elérhetetlen... Tanítványok Tamás Noémi festménye