Tolna Megyei Népújság, 1981. február (31. évfolyam, 27-50. szám)
1981-02-01 / 27. szám
A NÉPÚJSÁG 1981. február 1. ■nívódíjasok Amatőrfilmesek a munkájukról A Népművelési Intézet tavaly készült filmjei alapján nívó- dijjal tüntette ki a dombóvári művelődési központ amatőrfilmklubját. Mint azt a kitüntetés indoklásában hangsúlyozták, elsősorban a filmekben jelentkező humanitás, az ember iránt megnyilvánuló szenvedélyes érdeklődés irányította figyelmüket a dombóváriakra. Ez alkalomból rendeztünk kerekasztal-beszél- getést, amelyen részt vett Takács György klubvezető, az Unió Ipari Szövetkezet művezetője, Csáky László, a dombóvári városi pártbizottság munkatársa, Takács László szabó kisiparos, Ozorai Gábor, a KIPSZER technológusa, Tóth Gyula, a dombóvári városi pártbizottság munkatársa és Balipap Ferenc, a művelődési központ igazgatója. Lapunkat Tamási János képviselte. Kérdés: Kik voltak az alapítók, mikor alakult a dombóvári amatőrfilmklub? Takács György: Balássy Gyula bácsi kezdeményezésére 1964-ben alakult meg Dombóváron a régi művelődési házban egy amatőrfilmklub. Az alapítók közül már csak én vagyok klubtag, de Ozorai Gabi és az öcsém nem sokkal az alakulás után lépett be. Persze, abban az időben még nagyon gyerekcipőben járt Magyarországon az amatőrfilmezés. Évek kellettek, hogy fesztiválon merjünk jelentkezni filmjeiftk- kel, később egyre több helyről hoztunk haza díjakat, elismeréseket. Elsősorban a gimnazistákra számítva rendeztünk alapfokú filmes tanfolyamokat. Néha húszharminc hallgatónk is volt, pedig amiről beszéltünk, azt mi is nem sokkal előbb tanultuk meg. Már akkor is gond volt, hogy a tanfolyamokra sokan jelentkeztek, de kevesen maradtak meg amatőrfilmesnek. Kérdés: Az „akkor is” árulkodó, de enélkül is tudom, hogy a dombóvári amatőrfilmeseknek ma a létszám a legnagyobb gondjuk. Kevesen vannak és új tagokat sem tudtak az utóbbi időben felvenni. Miért? Takács László: Nagyon sok embert eltávolítottak az ama- tőrfilm-mozgalomtól egyéni céljai. Továbbtanultak, családot alapítottak, vagy más okból, de elmentek. Sokan azt mondják, nincs idejük filmezni. Tény, hogy időigényes a filmezés, de nekem mindig arra volt időm, amire szakítottam. Mi sem rendszeresen filmezünk. Nem vagyok itt minden szerdán, de egy-egy filmszemle előtt az utolsó hetekben szinte éjjelnappal dolgozunk. Csáky László: Az amatőrfilmezésért áldozni kell. Időt is, energiát is, mert ez valóban munkaigényes hobbi, és a fiatalok előtt ma annyi más lehetőség áll! Vannak területek, ahol nem kell eny- nyit dolgozni a sikerért, ahol nem kell elviselni a néha szinte cinikus hangú kritikákat. Talán az is oka a kis létszámnak, hogy nem vagyunk eléggé nyitottak, nem ismerik eléggé a munkánkat. Sok tennivaló van még e téren. Mindenekelőtt alapfokú tanfolyamainkat kell érdekesebbé, változatosabbá tennünk. Kérdés: Hogjfan lehet él- ményszerűbbé tenni a tanfolyamokat ? Tóth Gyula: Azt hiszem, alapvető, hogy mielőbb kamerát adjunk a kezdők kezébe. A száraz előadások nem jelentenek vonzerőt, de ha a jelentkező kezében a kamerával filmet csinál, része van az alkotási folyamatban, az olyan élmény, ami elhozza a következő foglalkozásra is. Mellesleg, ha mégsem marad amatőrfilmes, akkor sem dolgoztunk hiába, mert ettől még filmnéző, filmet értő ember lehet. Megtanul plánokban gondolkodni, jobb lesz a képlátása, a tanfolyam után kicsit belülről, szakértőként néz minden filmet és ez is nagyon fontos. Ozorai Gábor: Mi régi filmesek, általában egy-egy stábot alkotva dolgozunk. Valakinek van egy ötlete és megkeresi a megvalósításhoz szükséges társakat. Ezek a kis csapatok azután viszik egymást. Nem lehet elmaradni, mert a többi megy, dolgozik. Talán ha a kezdőket beosztanánk egy-egy stábhoz, az is hozna valami eredményt. Kérdés: A stábon belül szakosodás is van? Ozorai Gábor: Rám általában — talán fotós múltam miatt — az operatőri munkát bízzák, de stábon belül mindenki mindent csinál és mindenbe beleszólhat, így a legapróbb részlettevékenység is kollektív munka lehet. Kérdés: A Népművelési Intézet nívódíja rangos elismerés, mintegy újabb lépcsőfok a klub életében. De tovább kell lépniök. Az irány nem kétséges, de a hogyan, nagy kérdés... Takács László: Mindenképpen lépnünk kell, és nyitottabbá válnunk. Ez nem holmi feltűnési viszketegség, mert csak akkor van értelme a filmezésnek, ha nem egymás között, egymásnak Felvételünk a dombóváriak legutóbbi — január 21-én rendezett — bemutató vetítésén készült. Fotó: Dombai István dolgozunk, hanem szélesebb körbe eljutnak az alkotásaink. A hetvenes években rendszeresen tartottunk bemutató vetítéseket ifjúsági klubokban. Mára ezek a klubok jórészt megszűntek, de azért meg kell találnunk a közönséget. Tóth Gyula: Legutóbb január 21-én rendeztünk itt Dombóváron bemutató vetítést. Mintegy negyvenen jöttek el. Az egyik fiatalember a vetítést követő ankéton azt mondta, hogy egy film akkor jó, ha az embernek utána bizsereg a háta. Hát ilyen filmeket kellené csinálnunk. Mellesleg, bízom benne, hogy az a fiatalember a vetítés hatására amatőrfilmes lesz, mert már érdeklődött, hogy hol lehet jelentkezni. Csáky László: A filmkészítés a fejben kezdődik, és ott is végződik. Ha van egy gondolatom, és azt úgy megvalósítom filmen, hogy egy másik emberben gondolatokat ébresszen, akkor elértem a célomat. A feladatunk- megtalálni azt a közeget, ahol a gondolataink találkoznak, hatnak. így válhat csak közéletivé, fontossá az amatőrfilm, így tudnánk kinyitni, kilépni a klubszerű forma keretei közül, és a szélesebb nyilvánossággal is megismertetni munkánkat. Az amatőrfilmek társadalmi forgalmazására gondolok. Ez utóbbi nem az én ötletem, a Népművelési Intézetben már történt ez irányba kezdeményezés. Ettől válik elismertté a mozgalom és ez serkentene minket is arra, hogy közhasznú témákkal foglalkozzunk. így a bemutatkozások semmiképp sem lennének önmutogatások, hanem a köz- életiség újfajta fórumai. Ozorai Gábor: A „Napról napra” című filmünket itt Dombóváron a pártoktatás tematikájába építve vetítették. Ha minél több problémafeltáró, társadalmi kérdéseket taglaló filmet készítenénk, és ezek készítésére a fórumok is ösztönöznének, akkor ezeket a szakszervezeti, vagy KISZ-oktatásba is be lehetne építeni, de a társadalmi forgalmazásuk egyéb — ma még szinte beláthatatlan — távlatokat is biztosítana az amatőrfilmeseknek, az amatőrfilm-mozgalomnak. Kérdés: A művelődési központ, figyelemmel az elhangzottakra, milyen segítséget tud nyújtani az amatőrfil- meseknek ? Balipap Ferenc: Évekkel ezelőtt a művelődési házban csak a néptánc-, vagy az amatőrfilm-szakkörbe lehetett jelentkezni. így egyikben sem volt utánpótlásgond. Ma a fiatalok hetvenhárom kiscsoport közül választhatnak. Kétezer-hatszáz ember tevékenykedik a kiscsoportjainkban, és ezeknek még az előtér is konkurrencia, ahol szintén lehet — szervezett keretek nélkül — nagyon sok hobbit űzni. Persze, arra is volt példa, hogy az előtérben csellengő fiatalokból alakult meg egy új kiscsoport. Ezt a nagy kínálatot — hogy hetvenhárom csoportba lehet jelentkezni — nem azért csináltuk, hogy a régi, jól működő csoportokat leépítsük. Sőt, igyekszem a legmesszebbmenőkig támogatni a hagyományokat. Szerintem azonban a legnagyobb propaganda a tevékenység és annak eredménye. így akik csinálják, akik díjakat hoznak egy szemléről, akik bemutató vetítéseket tartanak, filmes- ankétokat vezetnek, azok csinálják az amatőrfilmes mozgalom mellett a legvonzóbb propagandát. Ehhez az intézmény minden támogatást megad. Remélem, az amatőrfilmek társadalmi forgalmazásának bevezetése komoly lépés lesz az amatőrfilmesek és a mozgalom társadalmi megismertetéséhez és elismertetéséhez. Hajdú szokása szerint részegen ment haza. A felesége, amikor meghallotta az előszobában a zajt, felkelt és kiment. Nézte, ahogy a férje leveszi a kabátját, és felakasztja a fogasra. Hajdú egy pillanatra megbillent, belekapaszkodott a kabátba, és leszakította a fogast. Az asszony nem szólt egy szót sem. Hajdú tehetetlenül tartotta a kabátot, aztán szeretettel magához szorította. — Hbzajöttem — mondta az asszonynak. — Vacsoráztál már? — kérdezte az asszony. — Nem. Bementek a konyhába, az asszony feltett a gázra egy lábos rakott krumplit. Hajdú lezökkent az asztal mellett a székre, a kabátot az ölében tartva. — Add már ide, te szerencsétlen — mondta az asszony, és elvette a kabátot. Mire visszajött az előszobából, Hajdú már maga elé tette a rakott krumplit, és kanállal ette a lábosból. Egészen a lábos fölé hajolt és úgy tömte magába. — Még meg se melegedett — mondta az asszony. Hajdú abbahagyta az evést és felnézett. — Mit bámulsz? — kérdezte az asszony. — Úgy eszel, akár egy disznó. — Mert te moslékot főzöl — mondta Hajdú meglepő logikával. — Moslékot főzöl. Ez az igazság. Az anyád se tud főzni, te se tudsz. Lelketlenek vagytok. Az egész család. Mindent csak azért csináltok, mert meg kell csinálni. De nem ez az élet értelme. Belekotort az ételbe és a szájába dugta a tele kanalat. Az asszony otthagyta és lefeküdt. Három éve házasodtak. A férfi a szerelőrészleget vezette a Lakásjavító Szövetkezetnél. Gyakran kijárt ellenőrizni a munkásokat. A szerelők többnyire dörzsölt fiúk voltak, láttak már Hajdú előtt jó néhány részlegvezetőt, előbb-utóbb mindet megtanulták kezelni, akár a szerszámokat. Hajdút főnöknek szólították, é% túlzott tisztelettel hallgatták utasításait. Megvárták, amíg mindent végignéz, aztán lekísérték a sarokig, ahol be- ráncigálták egy pofa sörre. Hajdú erősködött, hogy ő fizeti a magáét, de mire a pénztárhoz ment volna, már előtte volt a deci cseresznye és a korsó sör. Hajdú megtehette volna, hogy nem fogadja el, de maga is érezte, hogy mennyivel fiatalabb és tapasztalatlanabb ezeknél a régi szakmunkásoknál, akiknek parancsolgat, és mivel apja-anyja munkásember volt, magában szégyenkezett, hogy csak járkál, vagy éppen íróasztalánál ül egészséges, erős férfi létére. Visszautasítani a meghívást annyit jelentett volna, hogy ő is afféle sápatag szemüveges, akinek egy pohár italtól kiüt a hideg verejték a homlokán, vagy éppen azt is hihették volna a szerelők, hogy lenézi őket. Megitta hát ezt a butító cseresznye-sör keveréket, és ha nem menekült idejében, belé- diktálták a következőt is. Tellett a szerelőknek, mert lopták az anyagot, és maszekol- tak munkaidő alatt, de ez így volt mindegyik részlegvezető idejében, és valószínűleg így lesz ezután is. Nem azért itatták Hajdút, hogy szemet hunyjon valami felett. Nem volt erre szükség. Sajnálták inkább, amiért olyan nagyokosnak hiszi magát. XJOOOOOOOOOOOOOC — Leszakadt a fogas — mondta Hajdú reggel. A fürdőszobában állt a tükör előtt és borotválkozott. — Te szakítottad le — mondta a felesége. — Hozzá se nyúltam. — Dehogynem nyúltál. Dülöngéltél a részegségtől. — Hát ittam egy kicsit tegnap, az igaz. De a fogashoz nem nyúltam. — Arra se emlékszel, hogy mosléknak nevezted, amit főztem? Császár István: Amnézia — Ezt csak rám fogod. Semmire sem emlékszem. Azt sem tudom, hogyan jöttém haza. Érdekes. Már másodszor fordul elő az ilyesmi. Az utolsó emlékem tegnapról, hogy integettem egy taxinak. Kész. Utána felébredtem itthon. — Még beszélgettél is velem — mondta az asszony. — Nem emlékszem — mondta Hajdú. DOOOOOOOOOOOOCXJi Valamikor később iszogatás közben Hajdú elmesélte a szerelőknek az esetet. Harsogva nevetett hozzá, mert már a harmadik rundónál tartottak. — Amnéziád volt, Ferikém — mondta Szántó —, ezt így * hívják, pajtás. — Végre van valamim — mondta Hajdú továbbra is harsányan kacarászva. — Emberek, huszonnyolc éves koromra sikerült elérnem az amnéziát. Doktor Hajdú Ferenc rendkívüli és meghatalmazott amnéziás, az Amnézia osztály előadója! A szerelők is nevettek, látták, hogy belevaló gyerek ez a Hajdú. XXXXXXXXXXXXXX3< Hajdú felesége késő estéken széket húzott a nyitott ablak elé, és az utcát figyelte. Nem tudott elaludni, amíg nem jött a férje. Nézte a szótlanul sétáló rendőröket, siető párokat, titokzatos öregasszonyokat, rekedten dudorászó vagy civakodó korhelyeket. Olykor furcsaságokat kínált a füstszagú éjszaka. Egyszer egy ősz hajú ember ment a túlsó oldalon, kézenfogva egy apró kislányt és egy kisfiút, a kisfiú hegedűtokot vitt, és valami kávésbögréről beszélt, pedig már éjfél is elmúlt. Hójdú felesége fel sem fogta az efféle jeleneteket, türelmetlenül várta, hogy elmúljanak, mintha csak kötelező előzményei lennének a férje hazaérésének. Nem tudta volna megmondani, hogy miért várja a férjét. Úgy várta, mintha azt hinné, nem az az igaz, ami van, hanem ami volt. Veszekedni is csak sokára kezdett a férjével, méghozzá elég különös módon. — Miféle csillár ez? — kérdezte Hajdú a szobában. — Kicserélted a lakást? — Egyél, aztán feküdj le — mondta az asszony. — Este itt volt a Sanyi. Ő hozta. Fel is szerelte mindjárt. Feküdj le. — Szóval palikat fogadsz a lakásunkban. Beszennyezed az otthonunk hétszentségét. — Mondom, hogy a Sanyi szerelte fel. A húgod férje. — Biztosan te álltái a létrára, ő meg a szoknyád alá nyúl- kált. Az asszony a férjére nézett, és egyszerre idegennek látta. Egy idegent látott, akin észrevette a koszos cipőt, a rosszul választott konfekciós öltönyt, az izzadó homlokát, egy hülyén vigyorgó, duzzadt arcú fickót látott, akit irtózatosan gyűlölt, amiért betolakodott a lakásába, az életébe. — Persze, hogy a szoknyám alá nyúlkált. Még mást is csinált. A hasamig csúsztatta az érzéki kezét! — mondta Hajdúné a saját hazugságától elzsibbadó szájjal. Ilyet, hogy „érzéki kéz", soha nem mondott még életében, de most az is eszébe jutott, hogy a sógorának valóban érzéki keze van. — Lefeküdtél vele? — kérdezte Hajdú, és már nem nevetett. — Igenis, lefeküdtem! — kiáltotta az asszony. — Meguntam, hogy állandóan rád várjak. Megutáltalak! Már semmit sem jelentesz nekem! És még folytatta volna, de Hajdú elbőgte magát, olyan elesetten, mint egy gyerek. — Utállak. Gyűlöllek — mondta az asszony. Hajdú az asztalhoz ment, leroskadt a székre, mind a két karját az asztalra tette. — Hová jutottam?... — motyogta, aztán felhüppögött, lehajtotta a fejét és horkolni kezdett. — Feküdj le — mondta az asszony fáradtan. Hajdú felnézett, aztán az ágyhoz cammogott. OOOOOOOOOOOOOOC — Hogy jöttem haza? — kérdezte reggel. — Ahogy szoktál — mondta a felesége. — Jó részeg lehettem — mondta Hajdú. — Ne haragudj. — Miért haragudnék? Megszoktam már — mondta az asz- szony, és így éltek tovább. Amikor Hajdú részegen jött haza, a felesége reszkető indulattal mesélte, hogy miképpen csalta meg. Újabb és újabb részleteket talált ki. Undorító aprólékossággal elmagyarázott mindent, és Hajdú sírt, mocskos ringyónak nevezte a feleségét, vádolta önmagát, nagylelkűen megbocsátott, dührohamokat kapott, kiabált, hogy a vonat alá fekszik, és reggelre nem emlékezett semmire. Szégyenlősen mosolyogva utasítgatta a szerelőket, húzódozva bement velük a kocsmába, és tehetetlenül elfogadta az egymást követő rundókat. DOOOOOOOOOOOOOO Hajdúné gyakran gondolt arra, hogy elválik a férjétől, mégsem tudta elhatározni magát, mert akkor el kellett volna válnia mindentől, saját magától is, attól, aki volt, attól akinek akarta magát. Egy. napon megtette, amivel fenyegetőzött. Nem lelte örömét a silány kalandban, de bűntudatot sem érzett. A tévéjüket javította egy mackóvá nőtt kamasz. Tunyán pislogott, mikor az asszony kacérkodni kezdett vele, csak megfogta a derekát, olyan mozdulattal, mintha ez is a javításhoz tartozna. A húsz forint borravalót is ugyanúgy elfogadta, amikor Hajdúné odaadta neki az előszobában, mint máskor. — Kicsit elhajoltam — mondta Hajdú, amikor késő este hazajött. — Az asszony az ágyban feküdt. — A konyhában van a vacsora — mondta, aztán elaludt, és nem mesélt semmit, soha többé nem mesélt.
