Tolna Megyei Népújság, 1981. február (31. évfolyam, 27-50. szám)

1981-02-03 / 28. szám

* KÉPÚJSÁG 1981. február 3. Moziban Mi van válságban ? A cárlány és a hét dalia című színes, szinkronizált szovjet mesefilm is szerepel e hónapban a Tolna megyei mozik műsorán Hogy sikerre számíthat-e egy-egy könnyedébb műfajú film, arra már a vetítés előtt, vagy annak első napjaiban több jel is utal. Először is a plakáton ott a felirat, hogy a film hányadik kategóriás helyárral fut. Aztán kiderül, hogy lehet-e jegyet kapni a pénztárnál, vagy csak a jegy­üzéreknél. A kritikákat most hagyjuk figyelmen kívül, in­kább nézzünk szét a vetítés előtti percekben a nézőtéren: a telt ház általában jó előjel. Általában. Mert például a múlt héten a szekszárdi Pa­noráma Filmszínházban majdnem telt házzal vetítet­ték az „Akiket forró szenve­dély hevít” című színes olasz vígjátékot, ennek sikerében azonban legalábbis kételked­ni lehet. A történet meglehetősen egyszerű. Valahol egy kis olasz településen él két há­zaspár. Az egyiknél a férj vidám, talpraesett, heves vé­rű, stb. — a feleség pedig csendes, szerény, romantikus lelkületű. A másik házasság­ban — ugyanez fordítva. Ter­mészetesen előbb-utóbb min­den zsák megtalálja a maga foltját, esetünkben minden szereplő a maga párját. Él­hetnének is vidáman, amíg meg nem halnak, de fejeződ­het-e be ilyen történet anél­kül, hogy a végén rájönné­nek: talán mégsem volt he­lyes a kettős párcsere. Ennyit a sztoriról, amitől p>ersze még egészen kiváló film is lehetne az „Akiket forró szenvedély hevít” —de nem az. Nem teszi azzá az egymásra dobált, újnak jó­indulattal sem mondható gagek sorozata sem. Ezeken talán külön-külön lehet ne­vetni, magán a filmen ke­vésbé. Természetesen egy ilyen alkotás mégsem állhat pusztán gagek sorozatából, kell hozzá még valami. Je­len esetben egy kis álfilozó­fia arról, hogy korunkban válságban van-e a házasság. Ezt nem tudom. Azt is csak sejtem, hogy a film alkotói igen. — gy — Bóbita-bemutató Pécsett A Bóbita Bábszínház a Pé­csi Nemzeti Színház önálló tagozataként vasárnap lépett először a közönség elé. Az első vidéki állami bábszínház társulatának tagjai Fazekas Mihály—Giovannini Kornél Lúdas Matyi című darabját mutatták be. A sok figurá­val színre vitt mozgalmas előadásnak két változatát is kidolgozták Giovannini Kor­nél rendezésében. Az egyik — a vasárnap bemutatott — az iskolás, a másik pedig fő­ként az óvodás korosztály érdeklődésére tarthat számot. A Kós Lajos művészeti ve­zető irányításával működő együttes az idén ünnepli • fennállásának huszadik év­A baleset próbáján fordulóját. Megalakulásuk óta nyolcvan bemutatót tar­tott, s évenként száznál több előadáson szórakoztatta gyer­mek- és felnőttközönségét. A Madách Színház Kamara Színháza a Bartók Színpa­don február végén mutatja be Friedrich Dürrenmatt „A baleset” című darabját. A képen: Gombos Katalin és Su- nyovszky Szilvia. Színházi esték Hosszú út az éjszakába Eugene Gladstone O’Neill a kevesek egyi­ke, akik Amerikán belül a világirodalmat is jelentik; drámaírói munkássága legnagyob­bak közé emeli. Sokat írt, de tulajdonkép­pen minden darabja visszatekintés saját életére, mintha nem tudna szabadulni em­lékeitől, s újra és újra eljátssza azt, amit átélt. Igaz, mozgalmas élete volt, valósá­gos regény. Apja színész volt, ő maga egy szállodai szobában született, s ahogy felcseperedett, színpadra is lépett apja mellett, s szere­pelt a Monte Christo című látványosságban is, ami apja legnagyobb sikere volt. Köz­ben tanult, de a princetoni egyetemről már az első évben eltávolították, aztán újság- íróskodott, beállt tengerésznek, még az aranyláz is magával ragadta. A Harvard egyetemen dramaturgiát tanult, majd 1910-ben megalakította istállószínházát: megfelelő helyet nem tudván bérelni, egy valódi istállóban tartották az előadásokat. Az már Amerikára jellemző, hogy később az istállót márványból építették újjá. Termékeny író volt, 1923-ig tíz esztendő alatt pontosan 44 darabját mutatták be, s ez a bőség csaknem haláláig jellemző volt rá. Az Amerikai Elektra című trilógiával kezdődik új, mondhatnánk klasszikus kor­szaka, s ekkor keletkezik a nálunk is több­ször játszott Boldogtalan hold és a Hosszú út az éjszakába (Long Day’s Journey into Nigth), amit azonban életében nem enge­dett előadni. Leplezetlen önéletrajz, fájdalmas, végső szembenézés ifjúságával, néhány órába sű­rítve a kínzó emléket. A cselekmény reggel kezdődik, s éjfél tájban hangzik el a mor­finista mámorban vergődő anya révült visz- szaemlékezése: „Aztán tavasszal valami történt velem. Igen emlékszem már. Bele­szerettem James Tyrone-ba, és egy ideig olyan boldog voltam.” O’Neill drámáiban mindenki csak emléke­zik arra, hogy egy ideig boldog volt, az élet, Amerika kegyetlen rohanása mindenkit magával ragad, s az idillt legfeljebb a má­mor jelenti, a szesz vagy a morfium, ami csak arra jó, hogy a bódulat öntudatlansá­gában felvillanjon valami az egyre süllyedő boldogságból. A Hosszú út egyértelműen remekmű. A négy felvonás kivételes erővel tudja sűrí­teni a Tyrone család tragédiáját, ahol mindenki tudja, hogy feladat vár rá, de ez is illúzió, tehetségük, jószándékuk, szerete- tük csak csalódás forrása lehet. A Szegedi Nemzeti Színház előadása na­gyon szép. Ruszt József tökéletesen átéli és érzékelteti ezt a sűrű, fojtó atmoszférát, s a mértéktartó húzások ellenére is hosszú darab egy pillanatra sem enged fel, ebben az elektromossággal telített levegőben az önfeledt idill mögött is a tragédia árnyéka komorlik. Ruszt beéri azzal, hogy kibontja a drámát, nincsenek önkényes értelmezései, egyszerűen szolgálni akarja O’Neill szöve­gét, s ezzel éri el, hogy a Hosszú út az egyik legszebb színházi előadássá lehetett. Barta Mária és Kovács János félelmetes légkört tud teremteni, jellemábrázoló ere­jük, megértésük minden mozzanatot át- szellemít, az O’Neill-hősök esendősége az ő értelmezésükben válik valódi tragédiává. Lélekzet visszafojtva figyeljük minden mozdulatukat. Mellettük a két Tyrone-fiú csak halvá­nyabb lehet, pedig Bálázsovits Lajos és Saf- ranek Károly egyaránt jó művész, tudják és értik O’Neill-t. CSÁNYI LÁSZLÓ Rádió Csak kérdezni kell...? Pénteki számunkban tudó­sítottunk arról, hogy az elő­ző napon Szekszárd város vezetői és a különböző mun­katerületek irányító szakem­berei fórum formájában vá­laszoltak az érdeklődők kér­déseire. A műsor úgyneve­zett egyenes adás volt. Bár­ki felvehette a telefont, vagy elgyalogolhatott a helyszínre és kérdezhetett bármit, ami az eszébe jutott. Ezt sokan meg is tették. Ezenkívül na­gyon sok kérdés futott be írásban, ezekre az illetéke­sek felkészülhettek, átnézhet­ték a szükséges adatokat. A „bármi” óhatatlanul magá­ban rejtette a komolytalan­ság veszélyét is. Elméletben a teremben ülők közül akár­ki megkérdezhette volna, hogy mikor lesz metró Szek- szárdon, vagy mikor van a tanácselnök születésnapja. Nem ez történt, hanem a kérdések közérdekűek vol­tak, illetve olyanok, melyek­ről a kérdezők jó lélekkel hi­hették, hogy azokkal közér­deket szolgálnak. Erről lapunkban már szó esett. Érdemes emellett el­gondolkodni a pécsi rádió műsorának politikai jelentő­ségén is. Nem tudom, ki hogy, miként vélekedik, de én az olyasfajta politizálást szere­tem a legjobban, amikor a „politika” szó el se hangzik. Sokszor hajlamosak vagyunk legyinteni a lakosság köz­ügyek iránti érdeklődésére. A fórum is bebizonyította, hogy elhamarkodottan. A valóságban az érdekeltek (akik ugyan kik mások len­nének, mint a helyben la­kók?) szívesen kihasználják azt a lehetőséget, amikor csak kérdezni kell. Tegyük hozzá, hogy a válaszolásra hivatot­tak p>edig azt, amikor ebbéli tájékoztatási kötelezettségük­nek eleget tehetnek. Müller István, aki a mű­sort vezette, az adás előtti rövid tájékoztatóban elmon­dotta, hogy a rádiósoknak egyik célja volt a két „felet” — a kérdezőket és felelőket ■— közelebb hozni egymás­hoz. Ez sikerült, de a tel­jességhez tartozik, hogy eb­ben maguknak a rádiósok­nak is döntő részük volt. Nem minden tömegkommu­nikációs szervre jellemző az a szerénység, jó modor, tehát tulajdonképpen a természe­tes emberi érintkezés kötele­ző normáinak olyan fokú betartása, mint az a pécsiek esetében történt. Hibáztatni csak a hegyeket lehet... Ez nem elírás, ugyanis a Mecsek jóvoltából a pécsi adás csak a megye tört részében élvez­hető. Ami az urh-t illeti, az­zal kapcsolatban van egy furcsa kettősség. A rádiósok propagálják, de ez a propagá­lás nem nagyon van szinkron­ban a kereskedelem (és a pénztárcánk) adta lehetősé­gekkel. (ordas) Tv-jegyzet A vetélkedők száma és vetélkedő kedvünk hovato­vább fordított arányban lesz, mert ennyit nincs ked­vünk vetélkedni, főleg úgy hogy tulajdonképpen nem is vetélkedünk, csak nézzük, nézzük azt a néhány embert, aki megpróbál az időnként nagyon erőltetett kérdésekre válaszolni. Mi pedig törhetjük a fejünket, hogy intelli­genciapróbáról van-e szó, vagy valami olyan játékról, amibe jó lenne bekapcsolódni, de előbb el kellene dön­teni, hogy valóban játék-e, ami előttünk folyik. Most két újabb vetélkedő igyekszik serkenteni lan­kadó vetélkedőkedvünket, de úgy látszik, még Vitray Tamás is szunyókál néha, mint a latin közmondásbeli Homérosz, pedig neki rendszerint jut eszébe valami. A Terefere és egy öreg Heltai-egyfelvonásos között is vetélkedtünk, bár ezúttal többet töprengtünk saját kér­déseinken. Már a Terefere alatt is, ami meglehetősen ingatag műsor, s Heltait éppenséggel oda is sorolhat­ták volna, miként Szép Ernő is elfért ebben az egy órában, tekintve, hogy Rapcsányi László szeretetre­méltó műsorvezetése mindent fel tud oldani. A Fele sem igaz inkább fejcsóválásra késztetett. Mert a tücskök nemi életének ismerete aligha jelent intelli­genciavizsgát, ahogy humort sem, egyébként La Fon­taine mester minden lényeges dolgot versbe szedett ró­luk. Lapszéli jegyzetként, de nem mellékesen: a vándorol nem ikes ige, tehát vándoroljon, nem vándorolják, azt pedig valódi izgalommal vártuk, amit a műsorvezető így jelentett be: „Feleződnek a versenyzők.’” A gyengébbek kedvéért kétszer is elmondta, de egyszer sem feleződtek, pedig ez igazán változatosságot jelentett volna. Ami a szöghaj megfejtését illeti, valóban barnát jelent, de mégsem ilyen egyszerű, akkor sem, ha az etimológiai szótár is idézi azt a bizonyos lovat, bár László királyun­kat nem említi. „Equum zug colons” — viszont az eti­mológiai szótár a szó jelentésfejlődéséről is részletesen tájékoztat, idézve egy 1686-os nyelvemléket: „Szeg sárga kanca.” Még ez is elhangzott: „Mozart olyan gyorsan dolgozott, mint egy slágerszerző”, — csak nem úgy, tehát nem ösz- szemérhetők, még tréfából sem. Egyetlen kérdésre vi­szont nem kaptunk választ. A győztes három dedikált Zsoldos-kötetet kapott. Ugyan, mit kezd a három pél­dánnyal? S mit kapnak a megfejtők? Három dedikált példányt? cs— Ne nevess korán! Az év első hónapjában több új, szórakoztató sorozat kezdő adásával igyekezett kedvünkre és hasznunkra lenni a televízió. Az örvendetes törekvés arra utal, mint­ha ismét rádöbbentek volna a műsorszerkesztők a ré­gi igazságra: a televízió adásainak (az információs prog­ramokat leszámítva) elsődleges funkciója a szórakozta­tás. Ám ennek nem a puszta időtöltést, ,„üres”, céltalan kikapcsolódást, hanem a valóságban való eligazodást, a valóság tényei közötti összefüggések felismerését kell szolgálnia. Sajnos nem mondhatjuk el ezt a január 31-én sugár­zott „Ne nevess korán!"-ról, amely a továbbiakban ha­vonta egyszer, szintén szombat esténként látható majd. Lényege: két közismert személy (ezúttal Rátonyi Ró­bert és Verebéig Iván színművész) egy-egy vendéget hív meg, s az így kialakult párosok vetélkedései — a játékvezető Antal Imre szavaival élve — „csupa móka­bóka, kacagás, bolondozás lesz”. Természetesen minderre a jó alapötlet nyomán meg is volt a lehetőség, de úgy vélem, okkal gyanítom: a két színművésznek az első feladatuk során a játékban nem­csak az ellenfél meghívott vendégét — egy ismert sza­kácskönyv-szerző hölgyet és egy kevesek által ismert hentest — nem sikerült megnevettetnie a meghatározott 200 másodperc alatt. A rendelkezésre álló 45 percben ezenkívül még három játékos erőpróbára került sor — hasonlóan igen rövid idő alatt — tehát a „Ne nevess korán!” jelentős holt­idő-felesleggel rendelkezett, amelyet több és jobb mó- kával-bókával megtöltve valóban sikerülhetett volna elérni a kívánt nevetést-kacagást. Talán egy hónap múlva kellemesen csalódunk, mert feledtetik velünk a jó ötletet is elrontó, olykor felületes, felszínes, tartalmatlan, de mindenképpen öncélú, erőlte- tetten játékos szellemességeket. V. Z. Kossuth-könyvek Saposnyikoua: II dzsungel ösvényei Megjelent az idei első kö­tet a Kossuth Kiadó, Univer­zum könyvtára sorozatában. Saposnyikova, a szovjet nép­rajztudós két indiai állam­ba, Karelába és Orisszába kalauzolja el az olvasót, még- pedig egy kevéssé ismert vi­lágba, a dzsungelbe pillant­hat be az olvasó, ahol nyo­ma sincsen a hinduizmusnak, még megvannak az ősi hit­világ maradványai, sőt egy régebbi anyajogú társadalom berendezkedését is őrzik egyes szokások. Például az, hogy általában a férfiak köl­töznek feleségük családjába, és ott ők a szégyenlősek, a visszahúzódóak, nem pedig ahogy mifelénk „illik”, a höl­gyek. Nem is gondolná az em­ber, hagy mennyi törzs és nemzetség él az őserdőben. Saposnyikova bemutatja a mannanokat, kadarokat, mu- dogarokat, bondókat, khon- dokat és gadabákat. Meg­ismerjük mindennapi életü­ket, hiedelmeiket, legendái­kat, isteneiket és nem kevés­bé érdekes egyéni sorsukat. Egy-egy ember életén ke­resztül még jobban megért­hetjük, hogy ez a soha nem látott India milyen gondok­kal küzd, és milyen erőfe­szítéseket tesz azért, hogy megmentse ezt a világot. A törzsek harcban állnak a ke­gyetlen természettel éppúgy, mint a be-betörő civilizá­cióval. Ajánljuk a könyvet mind­azoknak, akik többet akar­nak tudni Indiáról és ezzel együtt az emberiség múltjá­ról. Vetél ked ünk,

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom