Tolna Megyei Népújság, 1981. február (31. évfolyam, 27-50. szám)

1981-02-22 / 45. szám

1981. február 22.

A molnár

_____---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------I

Ha valakiről a szakmabeliek azt mondják, hogy a járás, ha nem a megye egyik legjobbja, arra érdemes odafigyelni. Az ember persze nem kérdezi ezt meg az illetőtől, mert a szakmai öntudat mellett van szakmai szerénység is. Úgysem fogja azt mondani, hogy igen. Mondjuk tehát azt, hogy Pozsgai Lajos jó molnár. Ez hivatalos kitüntetésekkel is elismert, ráadásul erre már Pozsgai is hajlandó bólintani.

Mitől lesz valakiből jó molnár, és főiként hogyan? Az egyik, ihogy az akarjon lenni. No, de mit tudja azt az emberfia egészen fiatalon? Ezért aztán Pozsgai Lajos útja is kissé kacskaringósan vezetett szeretett szakmájához. Pedig, hiszen az apja molnár volt saját — igaz kicsi — vízimalommal, melyet a Koppány vize hajtott Törökkoppánylban. A molnár fia tehát játszva megtanulhatta volna a mesterségét, de baj történt, nagy baj. Meghalt a papa. Rá 'kiét évre pedig jött a bo- letta. Ez annyit jelentett, hogy a molnár nem vette ki azt a tíz-'tizenkét kiló vámot a búzáiból mázsánként — az őrletés fejében, — ami a szokásos járandósága volt, de még csak pénzt sem kapott, hanem egy papírt — bolettát. Ezt később beszámították volna adó fejében, de erre nem kerülhetett sor, mert nem volt kitartás addig, és a kis malom hasonló társai sorsára jutott, Vagyis tönkrement. 1933-ban ez azonos volt az árveréssel. A malmot egy amerikás panaszt vette meg és a tizenhárom éves Lajos Balaton- szamesre ment rokonokhoz, és ácsinasnak állt. Ez — mármint az ácsmesterség — nem nagyon passzolt a fiúnak és Pestre került, szintén rokonokhoz, — ezúttal unokán övére volt a „jótálló”.

Jött a tanoncközvetítő és a hentes szakma. Itt a vért nem bírta, a Nagykovácsi divatházban pedig a fényességet nem.

— Megint elmentem a tanoincközvetítőhöz, és egy fűszeres bácsi elvitt magával. Nála bírtam a legtovább, hét hónapig. Szerettek, mert mint afféle falusi gyerek, becsületes voltam, nem nyúltam semmihez, míg a két dörzsöltebb pesti inas marokszám ette a mazsolát. Jártam a házakhoz felvenni a rendelést, ment a kiszolgálás is, de közben eszembe jutott a malöm. Bizony, a malom, és az, hogy mégiscsak molnár leszek. A fűszeres — Metykó Jánosnak hívták, — tót volt és jó era- 'ber — látta, hogy szótlán vagyok, valami rág. Megkérdezte, mi a baj. Elmondtam neki, hogy csak a malom jár a fejemben. Az öreg megértett, és bár szerződésem volt, elment az ipartestületbe és elintézte, hogy mehessek. Föl is szálltaim a vonatra, de csak Dombóvárig volt pénzem a jegyre. így is elvergődtem az egyik rokonhoz, akinek volt egy vizesmalma. Kis malom volt egy hengerrel meg egy kővel. Átmentem Dombóvárra a Varga malomba, onnét Zics- re, amit eladott a molnár és Belecskán vett egyet, idejöttem én is — mondja Pozsgai azokról az évekről.

Azok az evek! Betyár világ, betyáros mester. De ki kellett bírni az inasidőt, mert a vándorlást nem lehetett túlhajtani. Maradt tehát Doór, a molnár és a mialima, reggel négytől este tízig tartó munkával, éhezéssel és kegyetlen szigorral.

— Ez a Doór Antal volt még csak a „valami”. Sok emberrel találkoztam, háború, miegymás..., de ilyennel még azóta sem. Csak egy példa, hogy milyen garasos volt. Tintát teszem azt, nem használt, hanem diófapáccal írt, az olcsóbb volt. Hajnali négykor kezdtünk, de csak tízkor volt egy vékony reggeli. A malompadláson aludtam, télen alig tudtam lábra állni, úgy megdermedtem. Adott pénzt is, persze, amikor búcsú volt. ötven fillért. Ebből a szempontból nagyon kuka- cos volt, de szakmailag első osztályú. A zsebórától a kazánházig mindent megszerelt. Asztalosmunka, kőműves szakma, ezt mind tudta, és szerinte ezeket egy molnárnak tudni is kellett. Amikor megkaptam a segédlevelet, fölszedtem a sátorfát akárhogy is marasztaltak.

Megint vándorlás következett. Először a híresen jó szakcsi malom („Azért vándoroltam, mert több gépet és mestert ismerve tudott az ember igazán tanulni. Az egyik ilyen, a másik olyan.”) A legkomolyabb a herceg Esterházy-malom volt Dom- bóvárott, ahova került. Itt volt mit tanulnia a segédnek. („Olyan gépeket és tisztaságot még nem láttam és igen jól kerestünk, segéd létemre annyit, mint egy főjegyző.”)

— Milyen volt akkor a szakma presztízse?

— Amikor Göllén voltam, a lakodalomba meghívtak. A pap, a kántor, a főjegyző és a molnár: így jöttünk a sorban. Ha ma odamegyek, ma is megkalapolnak az emberek. Egyszóval magasan több volt akkoriban egy molnár, mint ma. Iparosok között első volt — mondja.

— És ma?

— Ma már ez nincs. Akkor az embereknek volt kapcsolata a molnárral, tudták, kit hogy értékeljenek a munka után és a jó molnárt becsülték. Ma együtt van a malom és a gabonaipar, szerintem ez is számít, és anyagilag sem olyan jól fizet, mint a háború előtt.

Ezután jött a katonaság, a front, és mikor hazakerült, negyven kilót nyomott, pedig elég magas ember. 1954 májusában került a tamási malomba.

— Azelőtt maszek malom volt, az államosítás óta egy emeletet húztak rá, más nem változott kívülről. Belül többször változott a technológia,

tehát a gépek is. Akkoriban három műszakban ment, most kétműszakos az üzem. Én kezdettől fogva műszakvezető voltam. Éveken keresztül a megyei összesítés szerint a tamási malom volt a legjobb. Ennyit a munkánkról.

<A mesterlevél szerint Pozsgai Lajost mesterré nyilvánítják „mihezképest az egyéb törvényes kellékek fennforgása esetén a molnáriparban jogosítványt kaphat. „Dátum: 1944.

— Az előbb azt mondta, hogy a szakma megtanulásához .tíz év kell...

— Tíz a minimum, de lehet, hogy több.

Addig csak molnárnak nevezik, de nem az. Szép szakma, de ennyi kell hozzá. Nehéz is, mert sok az éjszakázás. Igaz, akkor jobban megy a munka, mert nyugodtabban léhet dolgozni. Hogy mi teszi

Ma, nyugdíjasán, otthon

a jó molnárt? Hát mondok egy apróságot. Ebben a malomban tizennégy henger van. A hengereket kétoldalt lehet állítani. A kitörő .töretét az ember a két ujjával összemorzsolja és megállapítja, hogy egyformán jön-e az anyag a két oldalon, ennek megfelelően állít a hengeren. Van olyan molnár, aki csak a jobb vagy a bal kezével tud igazán érzékelni. Én mind a két kezemmel egyformán. Kétkezes vagyok, ami a szakmát illeti. Aztán itt van az őrlés és a szitálás. A kettőnek mindig szinkronba kell lenni. Amikor bementem a malomba, a hengerek voltak az elsők, ez a második. Ha megnéztem és jó volt, megnyugodtam: mehet a

verkli.

— Mi volt a munkában régen a cél és mi ma?

— Régebben a paraszt nem bánta, ha több elmegy a korpával, mivel azt az állatok úgyis hasznosították, a kinyert liszt pedig jó minőségű volt. Fehér kenyeret sütöttek. Én a barnát szeretem. M;a pedig éppen az ellenkezője a cél, hogy egy mázsa búzából minél több fehér árut kihozni, vagyis minél kevesebb menjen el az őrletés melléktermékeként. Ebben jók voltunk itt Tamásiban. A folyamat maga egyszerű. Vegyük úgy, hogy egy búzaszemet — hogy így mondjam — százkét felé bontunk. Méret szerint százkétféle anyag van őrléskor. Ekkor jön az osztályozás. Na már most, hogy én melyik anyagot hová viszem és hogyan dolgozok vele utána? Hát ebből áll a szakma, és aki ezt tudja, azt hívják molnárnak.

— steiner —

bolya éppen tizenhét éves, pöttömnyi, mégis nőies. Fekete selyemnadrág feszül rajta, — amolyan diszkónadrág — fekete trikó, fehér tornacipő.

Lábát szorosan a szék alá húzza, kezében reklámszatyrot gyűröget.

Már a harmadik cigarettát kéri, szeme cikázik, de állja a tekintetem.

Elhozta a festményeket. Az egyikben három cigányfiú, meg egy színes vállkendőbe burkolódzott öregasszony szőlőt szed. A másikon vízpart. A vízben visszatükröződik a parti tanya.

— Magának hoztam, ajándék — mosolyog.

Nem ilyennek képzeltem egy lánynevelő-intézetet, mint a hőgyészi nevelőotthon. Kétszáz lány, fele iskolás-, fele óvodáskorú.

Meglep, hogy a kapu nyitva, portás sehol.

— Nem börtön ez. Nevelő- otthon — summázza az egészét Jánosné Szalai Gabriella, az otthon igazgatóhelyettese.

Tulajdonképpen akkor megy ki innen a gyerek, amikor csak akar. Persze, előtte szólnia kell a nevelőnek.

Jánosné papírokat keres Ibolyáról.

— Olyan átlagteremtés volt. Se ilyen, se olyan. Arra viszont határozottan emlékszem, hogy lusta kislány volt. A tanulmányi eredményei sem valami fényesek, állandóan kettes és hármas osztályzatokat hozott.

— Nehéz, rendkívül nehéz fegyelmet tartani. Tizenéves lányok kiszökdösnek az otthonból, éjszakákat töltenek családos embereknél. Az URH-sok hozzák vissza őket.

Jánosné szavai keserűek.

— Ma reggel hozták meg az egyik kislányunkat. Egy

kétgyerekes csirkefogánál aludt. A gyerekeire mosott, főzött, aztán a csibész persze vitte az ágyba.

Gáspár Menyhértné, az intézet másik igazgatóhelyettese a kislányért küldi kollégáját.

Szép arcú, szösdke kislány áll meg az ajtóban. Zavartan néz. Áll szerényen, arcában mégis van valami pimasz. Várja, hogy valaki megszólaljon.

— Itt vagyok — mondja.

Az intézet '„nehéz” lányai többnyire azok közül kerülnek ki, akiknek már a nevelőotthonba jöttük előtt volt szexuális kapcsolatuk.

Megszöknék, visszahozzák, újra megszöknek, újra visszahozzák őket. S ez így megy addig, míg be nem fejezik a nyolc általánost, vagy el nem érik a tizenhat éves kort, amikor kikerülnek az intézetből.

Ibolya mesél:

— A komaasszonnyal voltunk Szálkán. Bementünk egy házba vizet kérni. Aztán az öreg bort hozott föl a pincéből. Ittunk egy pohárral, a komaasszony elment, én maradtam. Az öreg elkezdte simogatni a fenekemet, aztán le akarta tépni a nadrágomat. Bele akart nyúlni a bugyimba, én meg pofoncsaptam. Aztán elment a WC-re, én meg leszedtem az ajtóból a rádiót, és kihúztam néhány paradicsompalántát. Beletettem a reklámszatyromba és le akartam lépni. De épp akkor jött meg kocsival az öreg ve- je. Ennek a krapeknak meg az lehet a mániája, hogy ha a lakásba lép, azonnal bekapcsolja a rádiót. Most is kapcsolta volna, de rádió sehol.

Rámnézett, gondolom, már tudta is, hol van a rádiója.

Ibolya azt mesélte, hogy az egyik budapesti nagykövet küldött neki ajándékot. Vagy száz filctollat, meg temperát. És kapott egy szép könyvet is. Egy Finnországban megrendezett gyermekraj z- pályázatért. Később, amikor befejezte a nyolc általánost, Pécsre akart jelentkezni képzőművészeti szakközépiskolába, de sem a tanárai, sem a nevelőintézet nevelői nem engedték ezt. Hozzátette azt is, hogy az orosztanámő lányát fölvették, aki szerinte nincs is olyan tehetséges, mint ő.

Hédi néni, a rajztanámő szélesre tárja a kaput, mosolyogva emlékszik Ibolyára.

— Igen, már emlékszem, hogy is volt. Tanítványaim rajzaiból elküldtem jó párat egy külföldi pályázatra. Néhány gyerek kapott ugyan ajándékot magától a nagykövettől, de Ibolya nem volt közöttük. S, hogy a kislány ne keseredjen el, én vásároltam neki filctollat, meg temperát, de azt tudnia kellett, hogy ezek nem a nagykövet ajándékai...-——-• em volt olyan teN

hetséges, mint a kolléganőm kislánya, arról nem is beszélve, hogy Erika

______ kitűnő tanuló volt.

I

gaz, volt Ibolyában valami, ahogyan bánni tudott a színekkel. Emlékszem egy képére, balettosokat, vagy inkább farsangi mutatványosokat ábrázolt. Gyönyörű kép volt.

Az orosztanámő férjével együtt keresett fel. Hallották,

hogy szóba hoztam kislányukat. Eljöttek, hogy tisztázzák a dolgokat, idegesek voltak, hátha valaki valamit nem úgy mondott, ahogy az történt.

Megnyugtattam őket.

— Ibolyára ritkán jött rá a szökőgörcs. Még ha meg is lépett, nem fiúhoz, a nővéréhez ment Grábócra — emlékezik Jánosné.

Ibolya anyját nyolc, apját öt évre ítélték. Az anya többszörösen visszaeső bűnöző, most jóslásért, az apa leütéses rablásért ül. „Leütéses rablás”. Ibolya fogalmazta így.

Az intézet abláka alatt gyerekek hancúróznak, Gáspár- né kiszól, kéri őket, menjenek beljebb, a parkba.

— Hogy az iskola tanárai és a nevelők nem engedték a kislányt Pécsre... Hogy engedhettük volna? örülhetett, hogy átengedték. Nekünk, a nevelőotthonnak az a feladatunk, hogy a nyolcadik után ki-ki képessége és célja szerinti iskolába jusson. Akinek sem képessége, sem célja nincs, azok helyett nekünk kell döntenünk. Nem, nem azt mondom, hogy Ibolyának nem voltak céljai, de ahhoz, hogy megvalósuljanak, szorgalom és tehetség kell. Márpedig Ibolyában egyik sem volt meg. Eklatáns példa erre az is, hogy a lányok minden évben iskolai szünetekben elmentek dolgozni — gyümölcsöt szedni, kukoricát címerezni — s ezért a gazdaságokból pénzt kaphatnak. Amikor elkerült az intézetből, Ibolya mindössze négyszáz forintot kapott, holott volt olyan lányunk, akit nyolcezer forinttal indítottunk el.

Az intézetben már ötödikes korukban megkezdődik a lányok pályára irányítása. Pályaválasztási felméréseket végeznek pedagógusok és nevelők, ki milyen pályát szeretne választani. A lányoknak van idejük arra, hogy eldöntsék ezt. Az otthonból minden évben üzemlátogatásokra viszik a gyerekeket, szövedékbe, ipari egységekbe, állami gazdaságokba és termelőszövetkezetekbe.

— Nekünk reálisan kell látnunk a dolgokat, tehát csak azért, mert egy kislány jól tud szájharmonikázni, nem küldhetjük el zeneművészeti iskolába — mondja Jánosné.

— Különben is, olyan tapasztalataink vannak — ami nem is tapasztalat, hanem statisztika —, hogy a középiskolába került gyerékeink- nek hatvan--hetven százaléka már az első évben otthagyja az iskolát. Az idén a nyolc általánost végzett lányaink közül nem is küldtünk középiskolába egyet sem... Mint ahogy három évvel ezelőtt Ibolyát sem küldhettük Pécsre. Megmagyaráztuk neki, miért nem, legyintett, azt mondta, nem is gondolta komolyan. Papírokat tettünk elé; válasszon a szakmák közül. Bonyhádra jelentkezett cipőfelsőrész-készítőnek.

Ibolya nagy kortyokban nyeli a kólát, néha köhint egyet, aztán megint cigarettára gyújt.

— Lengyelben, a szakmunkásképző kollégiumában laktam. Három hétig. Meguntam az iskolát, úgy gondoltam, nem is nekem való szakma a

cipőgyártás. Unalmas, pocsék meló. Otthagytam az egészet. Először elmentem a nővéremékhez, Grábócra, de nem jöttem ki a nővérem férjével, Szőlőhegyre utaztam a nagynénémhez. A de- csi téesz-ben, a szőlészetben dolgozom, havi ezerötért. Nem kell megszakadni, zöld- munkát csinálgatok, kapálga- tok, meg ami van. Ha akaróik, ki sem megyek a szőlőbe. De most dolgozom, pénzt gyűjtök. Elvittem a képeimet egy festőhöz, azt mondta, van benne valami, csak tanulnom kell, megígérte, ő segít. De segítenek mások is. Ha minden igaz, októbertől Komlóra kerülök iskolába, cipőfelsőrész-készítőnek.

— Az már egyszer besült — jegyzem meg.

— Űjra megpróbálom, talán Komlón jobb lesz. Valamilyen szakmát csak kell szerezni az embernek.

bolyának hét testvére van, ebből öten még az intézetben. Gáspár Menyhértné: — Haragszom a kislányra, mert amióta elkerült tőlünk, egyetlen egyszer nem látogatta meg a testvérkéit. Három év óta nem látta a kislányt. Nemrég találkoztam vele, mondtam neki, hogy nem szép dolog az ilyen, miért nem jön hozzánk, meglátogatni testvéreit.

„Mert jó helyen vannak”. Ezt mondta. „Jó helyen vannak.”

A nevelőintézetből kikerült lányok gyerekei közül többen jutnak vissza az otthonokba.

SÁRKÖZI JÁNOS

Merre mész, Ibolya?