Tolna Megyei Népújság, 1981. február (31. évfolyam, 27-50. szám)

1981-02-18 / 41. szám

1981. február 18. rtÉPÜJSÁG 5 Emlékek - olvasáskor Mindenkiben valamilyen hatást vált ki egy-egy írás elolvasá­sa. Van, aki nemcsak végigél újra egy történetet, hanem le is írja gondolatait. Két ilyen történetet közlünk. Mindkettő meg­jelent írásunkhoz kapcsolódik. ' Ebéd az erdőben A Népújságban ezzel a címmel megjelent írásból és képekből meggyőződhetett az olvasó, hogy a mai erdei munkások ebédre „csak” nyárson sült szalonnát ettek. Lett volna lehetőségük a főtt ételre is, azonban a gödrös erdei utak és a kidöntött fák akadályozták az edényekben tárolt ételek (főleg a leves) biztonságos odaszállítását. E riporttal kapcsolatban nem árt feleleveníteni a mai és az utánunk következő ge­nerációk számára, hogy ez a szalonnasütés és -evés a 30-as és a 40-es években nem is volt olyan magától értetődő dolog. Pedig akkor is vágtak fát az erdőkben és szántot­tak, vetettek a földeken. Csak éppen szalonna, de sokszor még kenyér sem került a ron­gyos ruhában, hiányos láb­beliben (leginkább mezítláb) dolgozó emberek tarisznyá­jába. A 40-es évek elején a Mát­rában — nem messze Galya­tetőtől — tanítottam egy kis hegyi falucskában. Ha rá­értem, gyakran elmentem az erdőben dolgozó falumbeli embereket meglátogatni, a térdig érő hóban. Sokszor ebédidőben értem a falutól távol eső munkahelyükre, ahol szintén tüzeltek a szá­raz rőzsékkel éppen úgy, mint a mai erdei dolgozók, csak ők a nyársra húzott szalonna helyett' a rongyokba csavart lábukat tartották a tűz fölé, miközben a nehéz munkától megéhezve, ették a száraz kenyerüket egy-két fej vörös­hagymával. Mindennap ez volt az ebédjük. Még távolabb visszamen­ve az időben, egy gyerekkori élményem is megerősíti a föl­det túró emberek keserves életét. A bátyám őszi szántáskor kivitt magával a földekre, ahol ebédidőben mindenki a határ egyetlen kútjához ment, hogy a lovait megetesse, majd a kút melletti vályúban meg­itassa. Míg a lovak ettek, a gazdáik is kioldották vászon­ból készült tarisznyáikat és ki-ki hozzálátott az étele el­fogyasztásához. Az összegyűlt emberek legtöbbjének sza­lonna, főtt tojás, zsíroskenyér, lekváros kenyér, tej, túró volt az ebédje. Ezek a közös ebédek beszédes jelei, egy­ben bizonyítékai is voltak annak, hogy kinek-kinek mennyi volt a földje. Akinek szélesebb volt a „nadrágszí­jakra” hasogatott határban a parcellája, annak az ebédje is tartalmasabb volt, akié keskenyebb volt, annak be kellett érnie a zsíros- vagy lekváros kenyérrel. A leg­jobb bizonyitéka volt ilyen­kor, őszi szántáskor az ott­honi jólétnek egy-egy nagy darab házi szalonna. A többi — (tej, tojás, lekvár, stb.) — már a szegénység jeleit mu­tatta. Hogy az otthoni „jólétet” bizonyítsa, Kéri Józsi bácsi is hozott magával néhány na­pig egy öklömnyi szalonnát. Pedig Józsi bácsinak olyan keskeny volt a parcellája, hogy egy gyerek könnyen át­ugrotta. Lova is csak egy volt, de az is olyan keshedt, so­vány, hogy rossz volt ránéz­ni. Ő volt a 20—30 főnyi tár­saságban a legszegényebb és a legöregebb. Ha szegényebb volt valaki a társaságban (elég sokan voltak), vagy anyagi gondokkal kellett szembe néznie, ezt — főleg a fiatalabb legények — egy-egy viccel vagy csínytevéssel „el­ütötték”. Minden ebéd alkal­mával csipkelődtek, viccel­tek. Ha sikerült valakit va­lamilyen trükkel „átejteni”, azon napokig nevettek. Ez történt szegény Józsi bácsi­val is. Már említettem, hogy pár napig Józsi bácsi is hozott magával szalonnát, hogy sze­génységét a többiek előtt ez­zel takargassa. Ezt úgy pró­bálta megoldani, hogy az ök­lömnyi szalonnáját a bal ke­zébe a kenyere mellé szorí­totta, és úgy tett, mintha a szalonnájából is vágott volna a bicskájával, meg a kenye­réből is. Majd „jóízűen” ette az üres kenyeret. Mert Józsi bácsi a szalonnából evést csak mímelte. Egyszer sem evett belőle. Azt csupán mutogatni hozta. Mikor a kenyeret meg­ette, a szalonnát ügyesen visz- szacsempészte a tarisznyájá­ba, hogy hazavigye, majd másnap újra elhozza megmu­tatni’. Ez a kegyes csalás ment is pár napig, amíg. az egyik legény észre nem vette, hogy Józsi bácsi csak a kenyeret eszi. E perctől megkezdődött a fiatalok között a sugdoló- zás. A Józsi bácsi szalonná­ját el kell lopni! — hangzott a kegyetlen ítélet. Ennek végrehajtására már másnap sor került. Amíg Jó­zsi bácsi a hosszú földön vé- gighúzatta az ekét a sovány lovacskájával, addig a hozzá legközelebb szántó legény a hátrahagyott szekéren levő tarisznyából kilopta a féltve- őrzött szalonnát. Deleléskor sanda szemmel mindenki szegény Józsi bá­csit leste. Amikor a tarisz­nyáját kioldotta és belenyúlt, úgy tett, mintha a görcs húz­ta volna össze a tarisznyába nyújtott kezét. Egy pillanat­ra meghökkent, majd lassan kotorászni kezdett a tarisz­nya alján, de- csak a félkiló- nyi kenyér akadt a markába. Amikor kihúzta, mintha mi sem történt volna, elővet­te zsebéből a bicskáját, és a tenyerébe fogott kenyeret egymás után harapásnyira szelte és ette szó nélkül, ép­pen úgy, mint eddig tette, szalonna nélkül. A csínytevő legények nem mertek hango­san nevetni, csak kuncogtak. Azonban Józsi bácsi kezé­ben e naptól kezdve soha nem látott senki szalonnát. SOTKÓ JÁNOS Pipa a csizmaszárban A Tolna megyei Népújság egyik számában jelent meg cikk arról, hogy a mongol ember valamikor mennyire becsben tartotta a pipát és használaton kívül a jobb csizmája szárába dugta. E cikk olvasásakor jutott eszem­be, hogy a múlt század végén és századunk elején Tolna megye felső részén a dohá­nyosok inkább pipáztak, vagy szivaroztak, mint cigarettáz­tak. Nemcsak a középkorúak és az idősebbek, de még a legények közül is többen. Az általában használt pipa kétféle volt. Az egyik a na­gyobb, fekete színű, szögletes, vagy gömbölyű cseréppipa. Töve hegyes szögben hajlott. Selmeci pipának is mondták. Díszes vagy egyszerű rézből, nikkelből készült felnyitha­tó kupakja, fedele volt. Tö­vén nikkel- vagy rézgyűrű, ezen egy karika. Erre kötöt­ték a vékony, színes zsineg egyik végét, a másikat meg a csutora alá a pipa szárára, azért, hogy egymást el ne hagyják. Ennek a pipának a szára, vagy népi nevén a nyele ujjnyi vastagságú, kb. 20—25 cm hosszú meggyfa volt. A szár egyik végét, kis­sé meghegyezve a pipa tövé­be szorították. A másik vé­gére csutorát csavartak. A szaruból készült csutora két részből állott. Az egyik kis- ujjnyi vastagságú csőrészből. Ennek öblös részét csavarták a pipaszárra, a másik kúp­szerű, vágott menetű végébe csavarodott bele a meghajlí­tott és peremes szipóka. Ak­kor volt jó a pipaszár és a csutora, ha kellő lyukbőség­gel jól „szeleit”. Az így fel­szerelt pipa szájba véve füg­gőlegesen lógott. Ezt a pipát dohánnyal megtömték, szopó- káját szájba véve a dohányt meggyújtották, „rágyújtottak a pipára”. A pipázó most már csak eregette a füstöt, pöfékelt, de nem beszélt, mert beszéd közben mindun­talan kézbe kellett volna venni pipáját. Hallgatagon üldögélt, esetleg kukoricát morzsolt, gondolkodott, el­mélkedett. Innét van a szó­lásmondás: csak füstölög ma­gában! Használat után a ha­mut, bagót kiverték, a pipát meg az akkor használatos „pruszli” (mellény) nagyobb méretű bal zsebébe dugták, vagy kályha vállára, kre- dencre, ablakpárkányra he­lyezték. Hozzátartozott még a sal­langokkal díszített kostök- zacskó, amelyben a „három- krajcáros” dohányt tartották. A zacskó egyik sallangján pipaszurkáló drót lógott. Az igénytelenebbek szárított disznóhólyagban, vagy vá­szonzacskóban tárolták a do­hányt. A tűzszerszám a piros fejű „áslongos” (kénes) gyúj­tó volt. Ebből néhány szálat a mellényzsebbe tettek, vagy a kalap szalagjába tűztek, mert ez a gyújtó száraz fal­ra, deszkára, posztónadrágra húzva is meggyulladt. A másik pipa kisebb volt és a töve derékszögben haj­lott. Színe téglavörös, vagy fekete. Alakja gömbölyű. Fe­déllel vagy anélkül. Ennek a szára rövid „sörjenyél” (ve­resgyűrű som) volt. A nyél szopóka nélkül egyenesen állt ki a szájból. Ezt a rövid nye­lű pipát szokták használaton kívül a csizmaszárba dugni. Be szokták tűzni a kalap sza­lagja mellé is. Ezért írta me­gyénk szülötte, Vas Gereben a Régi jó idők-ben: „Tapadó bácsi fejébe dugta a pipáját, dohányzacskója végkép ki­ürülve fekszik az asztal sar­kán, ugyanott hever a tűz­kő, tapló és az acél”. De szo­kásban volt ezt a rövid nye­lű kis pipát a h’ajtókás süveg hajtókája mellé bedugni. A süveg régi neve a csúcsos báránybőr sapkának. Abban az időben csak a legöregebb emberek mondták süvegnek. A fiatalabbak egyszerűen sapkának mondták. Az első világháború előtt, alatt és még utána is élt Koppány- szántón egy Rosenber Sala­mon nevű, csúcsos birkabőr süveget készítő kisiparos. Vá­sárra is dolgozott. Üzletében sem kalap, sem lapos sapka nem volt, csak szebbnél szebb, jobbnál jobb báránysüveg. Ennek ellenére mégsem mondták „süvegesének, ha­nem „sapkás”-nak. Ez á név rajta is maradt és a környék is csak „Sapkás” néven ke­reste. 0 hajtókás süveget is készített, rendelésre, de csak a pusztai emberek, béresek viselték és némelyik iparos. Ezért írja Vas Gereben, a puszták jó ismerője, a Nagy idők, nagy emberek című könyvében: „A béres kiült a szekér oldalára, leszedte sü­vege mellől a sörjenyelű pi­pát, oldalszijjáról leoldá a zacskót, rágyújtott”. Koppányszántón az egyik kisparasztnak díszes öblös, ezüstkupakos tajtpipája volt, hosszú szárral, a másiknak igen díszes rézkupakos, érett­re szívott tajtpipája. Az Amerikából hazajöttek roko­naiknak rövid szárú tengerész­pipákat és préselt „kukorica- csutka” pipákat hoztak. Csutkapipám ma is megvan. DR. ROPPAN JÓZSEF Ketten beszéltünk A savanyú káposztáról A savanyú káposzta fontos ételünk, alapanyagunk a töltött káposztához, a salátához, az oldalas-savanyú-sült- káposztához, a... szakácskönyveket kellene végigbújni, mire használható a savanyú káposzta. Angyal József be­szélgetőtársam, ö készíti a híres Angyal-féle savanyú­káposztát Szekszárdon. — Mi a titka? — Semmi. Nincs ennek ké­rem szépen, semmi titka. Az ember beszerzi a nyers ká­posztát, meggy alulijuk, fűsze­rezzük, sózzuk és érleljük. S máris kész. — Semmi titok? — Nézze, magának elmon­dom, látom szeret a dolgok mélyébe nyúlni. (Ekkor már másfél órája is­merkedtem a savanyítás-tu­dománnyal.) — Nem használni vegy­szert! A természetes sava- nyúsodás a lényeg.’ Az a lé­nyeg kérem, hogy a tejsiav elváljon a vajsavtól, mert ez utóbbitól lesz a káposzta sa­vanyú állagában puha. Nem harsog. A káposztának har­sogni kell az ember foga alatt. (1919-ben fűszeres inasnak szegődött. Kiváló eredmény­nyel végzett. Utána tizen­nyolc évig a Tisztviselőboltot vezette, aztán önálló kereske­dő lett, majd 1950-ben „álla­mosították”. A biztosítónál vállalt állást.) — A káposztának, gondo­lom mégis kell valamilyen fűszer. — Kell. A torzsájában van, azt nem szabad eldobni, ab­ban van a cukor, meg a tor­maszesz. A káposzta csutája a vegyszer. (1927-től foglalkozik ká- pasztasavanyítással. Szinte megszakítás nélkül, hűséges és dolgos feleségével készíti kis „üzemében” — két piciny szoba, négy betonkád, egy sze­letelő gép és egy pár ragyo­gón tiszta gumicsizma, meg egy fúrógép a berendezés.) — Közületeknek is csinált káposztát? — Természetesen. Kérem, nyolc évig a Népboltnak, ki­zárólag a Népboltnak, teljes megelégedésre savanyítot­tam. Amíg Török József nyugdíjba nem ment, ő volt ott a reszortos. Azután a Népibolt fölmondott, legalább negyven vagon káposztát sa­vanyítottam részükre. (Amint a biztosítónál elér­te a nyugdíjkorhatárt, elhatá­rozta, hogy nem „hajtja ma­gát annyira”. Békésebb, nyu- godtaibb káposztamezőkre indult. A TESZKER-ben Tóth István vezetőben talált part­nert.) — Milyen a kapcsolat a szövetkezeti áruházzal? — Korrekt. Kérem, ide­hozzák a káposztát, megtisz- títjük, gyaluljuk, fűszerezzük és amint kérik, úgy rakom kishordókba és viszik az üz­letbe. Nézze, nekem ezen semmi, de semmi hasznom nincs. De, ha nem dolgozhat­nék, nem is tudom, mi lenne velem. (Idén tölti be a hetvennyol- cadik évét. Már nem termel­nek káposztát — valamikor a Garay téeszből árendás föl­dön termesztettek. — Csak hobbiból, csak a dolog, a munka miatt foglalkozik sa­vanyítással Angyal József.) — A savanyításhoz milyen „nyersanyagára van szük­ség?­— Hát, káposztára. Nem koraira, hanem késeire. A leg­jobb a braunsweigi. Az. Az a legjobb. (A második világháborúban SAS-ibehívóval elvitték, sok tízezred magával, s szeren­Nincs ennek kérem titka Megfúrjuk, fellazítjuk a torzsát, hogy a fűszer fel­táruljon cséjére fogságba esett. Ott is savanyítást bíztak rá.) — Kérem, a kubányi ká­posztának nincs párja. Jel­zem, ott is volt szeletelőgép, de roncs állapotban. Szeker- cével vágtuk a káposztát és naponta négy-öt, meg tíz va­gonnal is lesavanyítottam. Kérem, dicsérettel engedtek haza. Olyan egészséges, erős voltam, mint egy díjbirkózó, igaz naponta megettem leg­alább egy kiló káposztát. Ne­kem nem volt vitaminhiá­nyom. Soha. A munkatárs — felesége — bekapcsolja a kis villanymo­tort, Angyal József a hófe­hér, szép, szálas káposztát szép komotósan kádba rak­ja:, s amikor harminc centi- méteres réteg képződik, fel­húzza a ragyogó gumicsiz­mát, amelynek talpa földdel még nem érintkezett, és ne­gyedórás táncba fog. Énekel, s táncol. PÄLKOVÄCS JENŐ : GOTTVALD KAROLY hetővé vált a táj, a terme­lőszövetkezet fakitermelő brigádja munkájának nyo­mán. — Miiért került sor a nyárfás halálára? — kér­deztem Ambach Ede brigád- vezetőtől. — Megérett a kitermelés­re. Ipari célra most haszno­sítható. Az árokmeder mé­lyítése is szükségessé tette a terep rendezését. Sókan sze­métlerakó helynek tekin­tették a község végén lévő fás. ligetet. A fűrészek sajátos hang­ja elült, s velük együtt meg­szűnt az idejáró és itt fész­kelő madarak csivítelése is. A nyárfás pótlásáról azon­ban gondoskodnak a fakiter­melést elrendelő vezetők. NAGYFALUSI ALBERT (TUDÓSÍTÓNKTÓL) „Üzemben” A favágás régen a nehéz fizikai munkák közé tarto­zott A kézi húzású fűrészek és a fejszék ugyancsak pró­bára tették az embert. A fa­rönkök emelgetése is „fájó” emlékeket őriz sokakban. A derékfájdító munkák száma megcsappant, és örvendete­sen megnőtt a termelékeny­ség is. Egy-két stihl fűrész olyan pusztítást képes napok alatt végezni, hogy nem le­het nem észrevenni termé­szetformáló tevékenységünket. Aki egy hónappal ezelőtt Németkérre érkezett, mielőtt az7 éles kanyar után a faluba jutott volna, a csárda mellett suhogó nyárfák köszöntötték. Ma már csak a nyomuk látható, s a még itt heverő tűzi- és szerszámfarakatok. „Üressé”, könnyen áttekint­Katz István, Horváth László, és Majer János előkészül a favágáshoz

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom