Tolna Megyei Népújság, 1980. november (30. évfolyam, 257-281. szám)
1980-11-30 / 281. szám
a Képújság 1980. november 30. Jó lenne mindenütt megírni a termelőüzemek — gyárak, mezőgazdasági és ipari szövetkezetek, állami gazdaságok — történetét. Soha vissza nem térő eseményekről írhatnának, izgalmas korról, történelemről. Gazdaságtörténetünkben, benne van egész életünk alakulása, ha a munkahelyi változásokat, termelési és szociológiai történéseket vizsgáljuk, illetve nem is nogyon kell boncolgatni sok esetben, csak rögzíteni. Bizony jó lenne, ha írnák, de sajnos nem jellemző a krónikás igyekezet. A Simon- tomyai Bőrgyár és néhány termelőszövetkezet kivételével aligha akad olyan üzem a megyében, ahol az egész üzemtörténetet megírták volna. A bőrgyár hosszú történetét hárman dolgozták fel, egy muzeológus, egy gyári osztályvezető és a jelenlegi igazgató. Közölt is ebből részleteket lapunk, a nyáron, amikor megalakulásának 200. évfordulóját ünnepelte a gyár. Valóban érdekes események olvashatók a háromrészes anyagban, kezdve attól, hogy tímárműhely létesítését engedélyezték a Sió mellett, ami persze mégnem volt gyár, de hamarosan híres termelőhely lett, mindenképpen ettől kell számítani a Simontornyai Bőrgyár életét. A Duna is kicsi a Fekete-erdőben, mégis a Duna. A bőrgyár legújabb kori fejlesztése, nagy rekonstrukciója részleteiben már egy másik gyártörténeti feldolgozást kíván, s nyilvánvalóan nem marad el. A mezőgazdasági termelő- szövetkezetek közül jó néhányon áldoztak egy kis summát arra, hogy valaki feldolgozza a történetüket. Rendszerint írástudó, vagy inkább csak tollforgató ember vállalkozott rá. Lehetett hallani olyant is, hogy egyszer kiment az illető a tsz- be, beszélgetett az elnökkel néhány órahosszáig, továbbá elkérte a zárszámadási anyagokat és más dokumentumokat, vezetőségi ülések jegyzőkönyvét, s ennek alapján el is készült a nagy szövetkezeti történelem. Nem valószínű, hogy teljes, hiteles és érdekes, inkább csak olyan szekrénybenőrizni-való, hogy „nekünk ez is megvan”. Akad persze kivétel, jó példa. Tengelicen az általános iskola igazgatóhelyettese, Temesi Mátyás évek óta gyűjti az alapító tagoktól az első idősrak eseményeit, tehát hiteles tanúktól jegyzi le az elmondottakat. Idézzünk ebből egynéhány részt: Bogáncs József elmondása: „Az egész tsz a Csapó-féle birtokra lett alapozva... Amikor a működési engedély megérkezett, másnap küldöttség ment ki Csapópusztára. Egy ÁVO-s vezetésével Nyúl József, Rizner Sándor, Térmeg József, Szarka Ferenc és én voltunk a honfoglalók. A kocsi lőcseit kitűzködtük zászlókkal, majd a kostélyhoz érve az ÁVO-s kitűzte a zászlót az épületre is és ünnepélyesen kijelentette, hogy e perctől kezdve a tengelici Petőfi Termelőszövetkezeté a kastély... 1949 október derekán lehetett ez. Beköltözött az iroda, a többi részében lakókat helyeztek el, egy évvel később az iskolának, majd a konyhának is a kastély adott helyet.” Tóth János nyugdíjas tag így emlékezik az első évekre: „...nagyon szegények voltunk. pedig a munkák jól mentek. Az első állatokat úgy adtuk össze a közösbe, én egy tehenet hoztam be, majd később törzsállományt kaptunk az államtól, 30 tehenet és 30 sertést. A teheneket én gondoztam, mind a harmincat. A Benizs Pista volt a brigádvezető. Négv lóval kezdtük a gazdálkodást, szegényes szerszámmal, amit parasztzsákokból készítettünk, a gyeplőnek való dohányzsinórt én adtam. Senki nem akart kocsis lenni...” A legnagyobb termelési értéket előállító gyár Tolna megyében a Paksi Konzervgyár. A múltja nem nagy, de már múltnak tekinthető: 1932-től számítják a megalakítását egy sikeres vállalkozással, szeszfőzde létesítésével. A legfontosabb események ismertek a gyár öt évtizedéből, de csak vázlatosan: a feldolgozás nem történt meg itt sem. Az igazgató, örvös Ferenc írta a forrásanyagból azt a néhány gépelt oldalt, amit elmondott az atomerőmű lakótelepén rendezett kiállítás megnyitásán, a tavasszal. Ennek alapján adunk egy kis ismertetést a konzervgyár történetéből. A gazdasági válság mélypontján, 1932-ben vendégvadászaton volt Pakson a Moskovits család egyik tagja — így szól a szájhagyomány — és látta a szőlőkben a rengeteg szilvafát, az eladhatatlan termést. Jó ötlete támadt: olcsón lehet szilvapálinkát készíteni Pakson. Még abban az évben, november 14-én kelt a járási főszolgabíró által kiadott iparengedély, eszerint a Krausz és Moskovits Egyesült Ipartelepek Rt. bejegyzett cég engedélyt kap a község területén központi szeszfőzde ipar gyakorlására. Megvették a község szélén levő fatelepet, ott létesítették a szeszfőzdét. Utána megvásárolták a Duna felé húzódó nyolc hold legelőt is. Az első esztendőben csak azoktól vásároltak szilvát, akik az erjesztéshez szükséges kádakat is kölcsönözték a cégnek díjmentesen. A pálinkafőzés nagy haszonnal járt — két fillér volt egy kiló szilva, négy fillér egy zsemlye —, így az üzem fejlesztése rohamosan megtörtént. 1934- ben új kazánházat és gyümölcsaszalót építettek. A háború küszöbén szárított élelmiszereket kezdtek gyártani, tovább bővítve a kis gyárat. 1940-ben már hat szárítógép üzemelt. Paks 1944. december 1-én szabadult fel, s a következő év januárjának elején már megindult a munka a gyárban: a szovjet hadsereg részére szárított tésztát és egyéb készítményeket gyártott az üzem. Változtattak a hagyományos profilon: megkezdődött a gyümölcsíz és a pácolt hal készítése. Az államosítás 1948. március 25-én történt meg, a gyár első munkásigazgatója a kommunista fűtő, Subecz Imre lett. A konzervgyártás mai módja, a hővel való tartósítás 1951-ben kezdődött, ekkor 149 dolgozó 1800 tonna készárut gyártott. A fejlődés 1960-ig egyenletes, de lassú ütemű: abban az esztendőben 816 dolgozója volt a konzervgyárnak és a termelés 9800 tonna. Gyakorlatilag új gyár építése valósult meg a rekonstrukcióval 1965 és 1970 között, 153 millió forintért. A létszám mérsékelten emelkedett, viszont a termelés ugrásszerűen. Sőt, az utóbbi időben egyre fogy a gyári munkáslétszám, de a termelés nagysága megmaradt, a termelőberendezés állandó korszerűsítése révén. Az idei évre több mint 50 ezer tonnás termelést terveztek, 1200- as létszámmal. Ha ezt összehasonlítjuk a húsz évvel korábbi helyzettel, hihetetlenül megváltozott a termelőkapacitás, hiszen az akkori létszámnál csak egyharmaddal többen, tízszeres értéket állítanak elő az idén. A konzervgyár gépsorainak évről évre való fejlesztése, korszerűsítése főként újításokkal valósult meg. Sok munkás és műszaki szakember újít rendszeresen, jutalmazzák és serkentik őket. Tevékenységük bizonyára külön fejezet lesz majd a Paksi Konzervgyár történetében, ha megírják. Érdemes lenne. Mint ahogyan azt is, milyen nagy az exportermelés, Nyugatra és a szocialista országokba. A Szovjetuniónak például állandó biztos szállítója a gyár, hosszú idő óta. A tambovi Micsurinszk Konzervgyárral testvérkapcsolatot alakítottak ki, s már ennek is hosszú története van, sok a kölcsönös látogatás, tapasztalatszerzés. Szekszárdon a Mechanikai Mérőműszerek Gyárában érdeklődtem Horváth Endre igazgatótól, írja-e valaki a gyár történetét. Elmondta, sajnos egyelőre csak tervezik ezt a munkát, nem jut rá idő, erő. Egyszer a feleségét kérte az igazgató írásra. Nem ér rá. Annyit tudnak tenni egyelőre, hogy a sajtóban megjelenő cikkeket gondosan félreteszik. Gyűjtésnek ez is jó forrás, de majd sokkal alaposabban, több mindenre kiterjedően kell körülnéznie a leendő krónikásnak, amikor hozzákezd. Valószínűleg az lenne célszerű itt is, más helyeken is, ha többen vállalkoznának. Legalábbis az anyaggyűjtésre. Mert ha egy ember csinálja, esetleg belefárad, nem jut a végére. A nagy közösség történetét, történelmét sem írják magányosan, nem ez a jellemző. Az anonymusok ma már csak összefogással boldogulnak. GEMENCI JÓZSEF Fotó: Gottvald Károly Janusz Oseka: Az elbeszélés témája A könyvespultnál álló *tö- ímegben láttáin' meg őt. Egy gyönyörű, szőke hajú, kék szemű lány. — Bocsánat — szántottam meg —, nem tudna egy kis időt szentelni nekem ? 'Csodálkozva vonta fel szemöldökét és gyanakodva nézett rám. — Nem, nem — siettem megnyugtatni —, nem arról van szó, amire maga gondol, Tisztán irodalmi kérdésről van szó. Tudja, én író vagyuk ... — Maga könyveket ír? — Kíváncsian nézett rám. — Általában igen — mondtam —, de sajnos, aiz író útja sincs mindig rózsákkal telehintve ... — 'Kijöttünk: a könyvesboltiból. — A legnagyobb néhézség — folytattam — a papírihi.ány. És amíg üzembe nem helyezik az új cellulózkombinátot, aligha fog észrevehetően 'javulni a helyzet. Egyelőre az alkotóművészeknek évekig kell várniuk műveik megjelenésére. Éppen ezért úgy döntöttem, hogy lépéseket teszek annak érdekében, hogy közvetlen kapcsolatba kerüljek az olvasókkal. — Hogy érti ezt a közvetlen kapcsolatot? — csodálkozott. — Ha megengedi... — mo- työgtam —, most éppen a há-' zam előtt vagyunk ... Talán, ha bemennén'k egy percre, és ott bent nyugodtan ki tudnám fejteni módszerem lényegét. Ismétlem, a papírínség miatt van az egész. — És ez illő? — iljedit meg a lány. — Nem értem, mi' zavarhatná magát — siettem* megnyugtatni. — Hiszen csak a kiadók papíreldátási zavarairól van szó. Néhány perccel később már a kabátját segítettem le róla kis lakásom elős zóbájálban. Szemmel látható megköny- nyébbüléssel engedte. — No és mit fogunk csinálni? — kérdezte gyanakodva. — Hát tudja, valahogy szeretnék a papír-hiány ellen hardbaszállni. És ezért elhatároztam,- hogy szóbelileg mondom el az olvasóknak azt, amit a könyvemben kellett volna megírnom.. — Á, igen... — Hangjába némi csodálkozás vegyült. — Ez bizonyára nagyon nehéz... — Igen, kedves olvasó.. De nem titkolom: a kiadókkal sem mennek valami túlságosan könnyen a dolgok. Maga el sem tudja képzelni, hogy mennyit tudnak vacakolni a szerkesztők, belekötnek mindenbe, és kínozzák az embert «.. Remélem, nem utasít vissza egy kupica konyakot? — Inni fogunk? — ijedt meg a lány. — Ki beszél itt ivásról? — csodálkoztam., miközben kitöltöttem a konyakot. — Csupán az irodalmi' folyamat kedvező körülményeinek a megteremtéséről van szó. Mint bizonyára sejti, egy olyan író anyagi helyzete — aki szóbeli módszert kénytelen alkalmazni — elég nehéz. No de én nem spórolok az iro- dalimi folyamaton. Épp ezért — ne Vegye hencegésnek — csak Napóleon 'konyakot veszek ... — És mondja — kérdezte váratlanul a lány — férfiaknak is el' szokta mesélni a műveit? — Megpróbáltam — vallottam be. — De nem bírtam anyagilag. Egy női olvasó megiszik egy pohárkával. Mondják kettővel. Ritkán hárommal. Ám egy fónfinembéli olvasó úgy szívja magába a szeszt, mint a szivacs. Ezt egyetlen irodalmi költségvetés sem bírja ki. Kiváltképp — mint már mondottam — a mai papímgondok közepette .,. És aztán*, benyakalVán egy Sáskával, a férfi elveszíti a cselekmény fonalát, és teljesen közömbös számára, hogy miről mesélek ... — Egyszerűen el vagyok ragadtatva magától! — Kiáltott fel lelkendezve a nő. — Hát akkor engedőimével, kezdjük el az irodalmi folyamatot — mond tam, és közelebb 'húzódtam hozzá. — Íme az elbeszélésem témája: a iférlfi író. A nő olvasó. Találkoznak egy könyvesboltban egy papírínséges időszakban. A férfi lefizetvén* a maga obülusáti azon buzgólkodik, hogy harcba szálljon a... Amikor kikísértem a taxiihoz, már késő éjszaka volt. iFelsóbalj'tottalm, és előre kifizettem a taxit. Másnap újra elmentem a könyvesboltba. S miközben a tömegben egy könyvbarát, egy új női olvasó után kutattam, ama gondoltam, hogy minden író arról ábrándozik, hogy művét sok példányban adják ki. Sajnos, az én módszeremmel sokról szó sem lehet Juhász László fordítása a Krokodil-ból. Andrásnapi cédulaírás (TUDÓSÍTÓNKTÓL) Idős és középkorú parasztaszonyok Tamásiban még jól emlékeznek arra a hiedelemre, hogy az eladó sorban lévő leány, hogyan tudhatta meg jóelőre, leendő férje milyen keresztnévre fog hallgatni? Polecsákné Kaszás Margit ennek módját így mondja el: — Az eladósorban lévő barátnők november 30-án, András napján, vasárnap délután valamelyik leánynál összejöttek. Ott vidám csevegés és élénk terefere közben ollóval az árkuspapírost kis cédulára darabolták fel. Ahány lány volt jelen, annyiszor 13 darab kis cédulát nyírtak. A 13 cédula mindeni- kére egy-egy számításba jöhető, vagy kedvelt fiú keresztnevét írták fel. (Azért vágtak 13 darab cédulát, mert András napja és Luca napja között 13 nap van.) Amikor mind a 13 cédulára felkerült egy-egy keresztnév és pedig annyiszor 13 cédulára, ahány leány jelen volt, akkor minden leány az előtte lévő cédulát összehajtogatta és beletette egy szép keszkenőbe, amelyet sdrkosra csinosan összehajtogatott. Még vidáman csevegtek, társalogtak, majd a terefere után hazamentek. Otthon mindenik leány a cédulákat tartalmazó keszkenőt vánkosa alá rejtette. Másnap a hajnali mise után a párnája alól elővette keszkenőjét és vaktában kivett egy összehajtogatott cédulát, azt a tűzhely parázsára dobta. A lángra lobbant és kipöndörödött égő cédulát pirosló arccal kíváncsian nézte, vajon el tudja-e olvasni, hogy melyik név égett el? Ez néha sikerült, néha nem. így ment ez András másnapjától minden nap egészen Luca napjáig. Luca napjára már csak egy maradt felbontatlan. Ezt most mielőtt tűzbe vetették volna, kibontották és elolvasták a keresztnevet. A nevet megjegyezte, mert a babona szerint ilyen nevű lesz a vőlegénye. Ezután a cédulát vidáman, vagy lehangoltan a tűzbe dobta. DR. ROPPAN JÓZSEF Kik írják a gyár történetét? Rakodás. A rekonstrukció során korszerű gyár lett a valamikori szeszfőzdéből. A Béres-cseppeket készítő tolnai Herbária-üzemnek most kezdődött a története A csatári téglagyár megszűnt. Ez az épület már csak fényképen létezik.
