Tolna Megyei Népújság, 1980. november (30. évfolyam, 257-281. szám)
1980-11-26 / 277. szám
1980. november 26. Képújság 3 könyvéből a betegbiztosító háború előtti jelmondatát. Azt, hogy „a betegnek mindent, az egészségesnek semmit”. Ez a mondat úgy veszít egykor volt súlyából, ahogy, amilyen mértékben fejlődik a vasútüzem. Máris van számos új feladata a vasútorvoslásnak a fejlődésből fakadóan, de ami a jövőt illeti, mind inkább előtérbe kell lépnie az egészséges ember gondozásának. Már most lényeges és döntő feladat felfigyelni azokra a jelzésekre, melyek a vegetatív idegrendszeri károsodás korai jeleként értékelhetőek és olyan zavarokat idézhetnek elő, amelyek a teljesítőképesség csökkenését jelenthetik, közvetlenül veszélyeztetve a forgalom biztonságát is. A nyár derekán mosolyogtam, amikor a dombóvári fűtőházban Rajnai Józsefné mozdonyfelvigyázó vezénylőtiszt arról beszélt nekem, hogy el sem tudom képzelni, mennyire komolyan kell vennie munkájában az úgynevezett emberi tényezőket, hogy nem ültetheti gépre azt, akinek a felesége mindenórás, de azt sem ám, akinek hirtelen meghalt valakije... Miután Pécsett megfordultam a pszichológiai decentrumban is, restellem á nyári moso-' lyoghatnékot. Nincs, vagy igen kevés olyan dolog van, ami a vasút körében kockázatmentesen minősíthető jelentéktelennek. Annak is komoly a jelentése, hogy kétszeri ott jártamkor a háta mögött dicsérték a csomópont üzemfőnökét, Harangozó László főtanácsost. Úgymond azért, mert „ha a vasútegészségügyről van szó, megértő és segítőkész”. Tudják mi jutott eszembe akkor és most? Mostanában sok helyütt el sem tudják képzelni az emberek, hogy a főnököt a háta mögött nem csak gáncsolni lehet, hanem dicsérni is. Én örültem a dicséretnek. Miért ezzel a mo- > mentummal akarom befejezni a vasutasok egészségügyi ellátásáról szóló híradást? Őszinte tiszteletből. Tudniillik, míg úgy, ahogy földerítettem ezt a kívülállók számára ismeretlen világot, amelyben óramű pontossággal illeszkednek egymáshoz a dolgok, azt tapasztaltam, hogy a jóindulat, szakértelem és munkaszeretet az, ami a magyar vasútegészségügyet nálunk gazdagabb országok vasútegészségügye mellé Vasútegészségügy Miért tekintélyes a TEK? fogadott — csaknem ugyanúgy rám csodálkozott, mint Pécsett dr. Hámory főtanácsos. Tényleg érdekelheti az üzemorvosi ellátás szervezete, munkája a nem vasutasokat az utazóközönséget is? Tényleg. Lám, Tiegelmann János bácsi, aki 29 évig szolgált és ebből 25-öt töltött előbb mozdony, aztán dízel- vezetőként tengelyen, nem, hogy nem hitetlenkedett, szívesen mondta el milyen egészségügyi és gyakorlati alkalmassági próbának vetették őt alá, amikor 1943-ban a behívástól menekültében „kezdte a vasutat”. Pont három év telt el, mire gépre kerülhetett. A kötelező alkalmassági vizsgálatokon kívül egyébiránt nemigen fárasztotta az üzemorvosokat, az ízületeivel is csak 1972- ben a nyugdíjba menetele előtt gyűlt meg a baja. De, ha valami komoly adódik — mondta — ő is csak Pécsre törekedett volna, mint a többiek. János bácsi különben — sok nyugdíjas társával együtt — változatlanul tagja az ÖTA-nak. Ha kérdés valaki számára, hogy miért, elárulom, hogy amikor János bácsi sétálni viszi az unokáját, a sétának két lehetséges végpontja van. Vagy az állomásra mennek ki, vagy a fűtőházba. Nézelődni... Azt hiszem, sok hozzá hasonlót ismerhetnek a Pécsi TEK-hez tartozó vasutasorvosok, akik szerint „a vasutasokat nagyon kell szeretni”. Helytállásukért előbb, majd pedig hűségükért, aztán egymásért érzett és tudatosan vállalt felelősségükért is. Krónikámnak még nagyon az elején citáltam Moldova Buzgón faggattam Dombóváron dr. Rózsa Elvira felügyelő főorvost, Pécsett pedig az igazgató főorvoson kívül a helyettesét, dr. Novák Lászlót és a pszichológiai decentrumban — mely öt év óta működik itt —, B. Mácsai Edit pszichológust, hogy árulják már el. mi az, ami miatt semmi pénzért nem változtatnának munkahelyet? Más és más szavakkal ugyan, de azt mondták el. hogy a jó üzemi légkör, a feladataik céljának, hasznának ismerete az, ami miatt nagyon megmérették azokat „akiket a mozdony füstje megcsapott". Dombóváron aktív és már nyugdíjban lévő vasutasokkal beszélgetve arra kerestem a választ, miért van az, hogy maradéktalan bizalmukkal száz százalékosan csak a vas- útorvosokat tudják megajándékozni? Miért várják mindig a végső verdikt kimondását a TEK-től, vagy a vasútegészségügy valamely országos intézmények szakorvosaitól? Úgy mondták, azért, mert akinek a szava, szaktudása nekik legjobban számít, azok „legalább annyira vasutasok, kollégák, mint amennyire orvosok...” Sorra nyitunk be a néhány lélegzetvételnél alig nagyobb alapterületű rendelőkbe. A fizikoterápián egy TEK-es kollégát „fiatalítanak” élénk csevegés közepette az asszisztensek. A sebészet és urológia átmenetileg — az ebédidőre — teljesen kihalt, a belgyógyászat szintén. Pihennek a fogászok is három munkahelyes és remekül fölszerelt munkahelyükön, csak a laboratóriumban nincs szünet. Itt már készülnek a délutáni betegek fogadására. Ezek után be kell vallanom valamit. Pécsen, a TEK vendégeként értettem meg, miért protestáltak odahaza, Tolna megyében a MÁV üzemorvosai és beszélték le arról, hogy a dombóvári és bátaszéki csomópontra való hivatkozással csak a Tolna megyei vasutasság egészség- ügyi -ellátásáról írjak. Ez az ellátás valóban nem szakítható ki az országos és a területi egészből. De azért azt csak elmondom, hogy Báta- sék állomáson olyan minden igényt kielégítő rendelőegység működik néhány éve, ami akár országos modellként is értékelhető. Ennek a létesítménynek tervezésekor, kivitelezésekor és berendezésékor a korszerűség igénye dominált. Rendelő, kezelő, szükségfektető, laboratórium áll rendelkezésre a legkorszerűbb vizsgálati és kezelési műszerezettséggel. Nem is panaszkodik munkakörülményeire az itt dolgozó főállású üzemorvos, üzemi fogszakorvos és két szakképzett segítőjük. Dombóváron viszont ez idő szerint még ideiglenes elhelyezésben kénytelen dolgozni a két főfoglalkozású üzemorvost és fogszakorvost foglalkoztató vasútegészség- ügyi szolgálat. De mint azt Dombóváron elmondták, Pécsen pedig megerősítették; 1982-re befejeződik a Dombóváron jelenleg még folyó építkezés. „Akkor már itt is a bátaszékihez hasonló rendelőegység kialakítására lesz mód!” Egy meglehetősen hosszú nap után — ami legfeljebb számomra tűnt véget nem érőnek — beszélgettem ismét Dombóváron dr. Rózsa Elvira egészségügyi felügyelő főorvossal és asszisztensnőjével, gyei KÖJÁL illetékeseivel Sárbogárdon randevúzva, a vonalba eső utasellátó egységek soros ellenőrző vizsgálatát. A felügyelő főorvos évi négy alkalommal kell, -hogy eljusson a fél Dunántúlt kitevő terület állomásaira, két alkalommal pedig a megállóhelyeire. Heti két, van, hogy három kiszállás fáradalmait kell állniok. Azt vallják, hogy nem boszorkányos a dolog, csak úgy kell utazniuk, mint ahogy minden vasutas utazik. Hogy annak mi a receptje? .„Teljesen el kell lazítani a hátizmokat.” Különben pedig az utazással eltöltött idő egyáltalán nem veszik kárba, mert jövet is, menet is látnak, hallanák, módjuk van beszélgetésekre. Felhörpintjük a kávét, amit Szabó László főtanácsos főzött igazán jó szívvel, meg talán dupla adag kávéval és most azon derülnek mind a hárman, hogy egy keretbe foglalt táblázatot szemlélve próbálok meg tisztába jönni a vasúti szolgálatban ismeretes sarzsikkal. — Világos? — kérdezik majdnem egyszerre, amikor megköszönöm az őszinte érdeklődéssel kiérdemelt eligazítást. Bólintok. Belőlük pedig kirobban a nevetés. Tudják, amit én elhallgatok. Holnap alighanem újlból el kellene magyarázniok a táblázatot ami nekem „kínaiul” van. Egy dolgot azonban értek. Az a jó munkahelyi légkör, amit lépten-nyomon volt módom eddig is érzékelni, alighanem összefügg azzal, hogy a vasútnál mindenki azt csinálja, amire testi-lelki állapota, alkalmassága, képességei szerint jogosult. Délelőtt, fiatal képviselőnk Noé István —. aki szabadságon lévén papucsban Nézzük csak, mi a baj? „Haza” jött a vasutas Szabó Lászlónéval. Hajnalban keltek és ültek vonatra, hogy megejtsék a Fejér meA vontatás dombóvári rendelőjében emelte. LÁSZLÓ IBOLYA Emelés és meggyőzés Nagy visszhangot ÜSL“' Sí St társnak azok a szavai, amelyeket a XII. kongresszuson mondott a meggyőzés szerepéről a párt politikai gyakorlatában. A párt első titkára mind a kongresszusi vita összefoglalójában, mind az országgyűlés őszi ülésszakán mondott beszédében nyomatékosan hangsúlyozta, hogy a párt vezető szerepének érvényesítésében számunkra a legfőbb módszer a meggyőzés. A párt egész történelmének tapasztalatai sűrűsödnek abban a megállapításban, hogy — rendkívüli történelmi helyzetektől eltekintve — csak a meggyőzés módszere lehet igazán hatásos, csak ez biztosíthatja a párt valóságos tekintélyét, befolyását, erejét. Kedvező és kedvezőtlen, szívet melengető és tragikus tapasztalatok egyaránt tanúskodnak erről. Sikerek szólnak mellette, amelyeket a párt éppen azáltal tudott elérni, mert meggyőző szóval, okos érveléssel képes volt maga mögött felsorakoztatni a munkásosztályt, a dolgozó tömegeket. De igazolják e megállapítást kudarcok is, melyek nem utolsósorban éppen azért következtek be, mert a meggyőzés helyébe a parancsolgatás, az utasítgatás lépett. E gyakorlat keserű következményein okulva fogadta meg újjáalakuló pártunk 1956 telén, hogy a párt és a tömegek kapcsolatában ismét a meggyőzést állítja az első helyre, s ehhez az elhatározáshoz azóta is következetesen hű maradt. De nemcsak általánosságban, a párt egészére érvényes ez az elv, hanem vonatkozik minden egyes párt- szervezetre, valamennyi párttagra. Hiszen a párt egészét tekintve sem érvényesülhetne, ha a munka első vonalában tevékenykedő szervezetei, tagjai nem tartanák irányadónak önmaguk számára, ha nem fáradoznának érvényre juttatásán. Bár a meggyőzésnek többféle módja és eszköze van, mind közül a legelső helyen a több mint nyolcszázezer kommunista személyes meggyőző tevékenysége áll. E tevékenység intenzitása, hatékonysága alapvetően meghatározza, hogy a párt milyen tömegbefolyást tud szerezni, mennyire tudja a közös célok elérésére magával ragadni a dolgozó tömegeket, az egész lakosságot. Annak, hogy a párttagság eredményesen oldhassa meg ebből fakadó feladatait, többféle feltétele van. Szükséges mindenekelőtt a szándék, de nem kevésbé fontos a képesség és a felkészültség is. Elengedhetetlen a személyes példa, hiszen mit sem ér az olyan szó — hangozzák bár a legszebben —, amelynek nem ad fedezetet a magatartás és a tett. S nélkülözhetetlen feltétele a szervezettség és az összehangoltság is, amiről a pártszervezet vezetésének, a különböző szintű irányító szerveknek kell gondoskodniuk. A meggyőző érvelés jó megalapozásának alapvető eleme, hogy mindenekelőtt maguk a párttagok legyenek meggyőződve' az általuk képviselendő álláspont helyességéről, igazáról. Nem árt hangsúlyozni ezt, mivel nem egy pártszervezetben hajlamosak elfeledkezni róla. Ügy vélik, hogy a párttagsági könyv már eleve garancia az egyetértésre, holott ha.valaki egyetért a párt általános politikai vonalával, abból még nem következik automatikusan, hogy minden egyes konkrét döntést, állásfoglalást is helyesel. Ezért kell mindig tudatosan gondolni arra, hogy a megszületett határozatokat — legyenek azok központiak vagy helyiek. — a párttagok megértsék és magukénak vallják, hiszen a meggyőzésnek elemi feltétele a meggyőződöttség. Könnyebben alakul zások esetében, amelyek létrejöttének a párttagok közvetlenül is részesei. Ilyenkor még a döntés előtt kibontakoznak az elgondolások, összecsapnak az érvek, s ha az adott párttag véleménye el is tér a végül elfogadott állásponttól, akkor is módja volt alaposan megismerkedni a mellette szóló indokokkal. Elvileg és gyakorlatilag is képtelen igény lenne azonban azt elvárni, hogy egy-egy párttag valamennyi lényeges döntésben közvetlenül közreműködhet. Ezért kap hangsúlyt, hogy a határozathozatalt követően a párton belül se feledkezzünk meg a meggyőzés módszerének alkalmazásáról, s ne hagyatkozzunk csupán a pártfegyelem késztető erejére. Igen fontos — s az előbb említettekből voltaképpen el sem választható — feltétel a párttagok pontos, részletes és gyors tájékoztatása. Tájékozottság híján lehetetlen meggyőzően érvelni, megvilágítani az álláspontunkat alátámasztó tényeket, összefüggéseket. Amelyik alapszervezeti vezetőség fontosnak tartja a meggyőző munka hatásosságát, az nem tekintheti másodrendű kérdésnek a párttagok folyamatos és gondos informálását, az e célra rendelkezésre álló sokféle fórum és eszköz átgondolt hasznosítását. Hatásosan az tud érvelni, aki nemcsak azt ismeri, amiről szól, de azt is, akihez. A személyhez szóló érvelés fontosságát már a régi rómaiak felismerték, s e felismerés értéke azóta csak növekedett. Nem „módszertani-technikai” kérdés ez, hanem politikai, hiszen magában foglalja és igényli az érdekeltségi viszonyok felmérését, a többieket foglalkoztató problémák és személyes véleményük megismerését. Mondhatnánk úgy is, hogy a párbeszéd ne csak egyirányú legyen, hogy ne csak tanítsuk a pártonkívülieket, hanem tanuljunk is tőlük. Éppen ezért mondhatjuk, hogy a meggyőzés fő módszerként való elfogadása a kommunisták személyes magatartását is érinti, a párton belüli nevelőmunkát is befolyásolja. E módszert ugyanis csak az alkalmazhatja igazán, aki egész személyes élettevékenységét ennek megfelelően formálja. Akitől tehát idegen az elbizakodottság, a gőg, aki szót tud érteni munkatársaival, tiszteli véleményüket, de éppen e tisztelet jegyében igyekszik formálni, alakítani azt. És éppen ezért nem is hallgat előkelő idegenként, amikor politikai természetű kérdésekről esik szó, mivel belső szükségletének érzi, hogy segítsen megválaszolni a nyitott kérdéseket, eloszlatni a kételyeket és félreértéseket. /||/pnIsrtf az «ztendő vége felé a pártszervezetek- 11 yd I l\UI , ben értékelik a kommunista kollektíva és az egyes párttagok tevékenységét. Nem árt, ha az értékelésnél arról sem feledkeznek meg, hogy számba- vegyék; miként érvényesítették a párt politikájának valóraváltásában a meggyőző szó erejét, s hogyan vette ki ebből a részét ott helyileg minden egyes kommunista. GYENES LÁSZLÓ Fotók: K. A. és M. E.
