Tolna Megyei Népújság, 1980. november (30. évfolyam, 257-281. szám)

1980-11-16 / 269. szám

io Képújság 1980. november 16. Babits barátja volt Beszélgetés a költő sógorával IRODALOM yiTALlJ JENES: Lényegére sűrített elbeszélés Egyszer írtam egy humo­ros elbeszélést. Tizenkét ol­dal volt. Felutaztam Hóbele- banc városába, ahol a Sava- borsa című szatirikus folyó­irat megjelenik. — Az ötlet jó — mondták a szerkesztőségben. — De kis­sé hosszú. Nyirbálja le a sal­langokat, lényegére rövidít­se. Hazatértem. Sokáig ültem íróasztalom mellett. Néhány mondatot kihúztam. Többet sehogy sem tudtam — még ha megpukkadok is. Egy hét múlva megint oda- álltam a Sava-borsa szerkesz­tője elé. — Bátorkodtam jelentkezni — közöltem humorosan —, utasítását teljesítettem: az elbeszélés sallangjait lenyir­báltam. A szerkesztő átlapozta kéz­iratomat... Még három napig rövidít- gettem az elbeszélést. Még három mondatot húztam ki. Több azonban sehogy sem ment! Egy szó mint száz — meg­sértődtem és felhagytam az egész dologgal. Vagy három hónap telt el. Egyszer a telefonhoz hívtak. — Jó napot. Itt a Sava- borsa szerkesztősége. Nos, mi újság? Lerövidítette az elbeszélését? Igen? Remek! Éppen maradt egy kis hely a lapban. Sürgősen nyomdá­ba kellene adni. Nyomtat­ványként küldi el?... Túl so­káig tartana. Siessen a postá­ra, kérem, és táviratilag to­vábbítsa a szöveget. Elmentem a postára. — Ez az?... — a távírásznő rám nézett. — Ezt az egészet akarja sürgönyileg közölni? De hát tudja maga, mibe kerül ez? Fogtam a szöveget és me­gint hozzáláttam a rövidítés­hez. Tizenkét oldalból mindösz- sze tizenkét mondat maradt. — Hát ez remek — dicsér. — Kitűnő humoreszk lett belőle! Gellért György fordítása Babits Mihály 1912-tól 1916. januárjáig a budapesti tisztviselőtelepi főgimnázium tanára volt. — 1975-ben a jogutód nyomdaipari szak- középiskola diákjaival elha­tároztuk, hogy felkeressük a költő hajdani tanítványait, s emlékeik felhasználásával könyvet írunk Babits tanár úr címmel. így jutottam el egy tanítványommal dr. Tan­ner Bélához, akivel hosszan beszélgettünk Babitsról. A találkozásról még akkor el­készítettem ezt az interjút, melynek egyik példányát át­adtam neki. Béla 'bácsi a múlt év tava­szán meghalt, de Babitsról való emlékeinek egy részét megőrizte ez a kis írás. * ősz hajú, halk hangú öreg­diák mesél emlékeiről egy Margit utcai ház első emele­ti lakásában. A hatvan esz­tendővel ezelőtti kissé elhal­ványult iskolai események fellelkesítik, újra fiatallá te­szik. Dr. Tanner Béla 1917-ben érettségizett a tiszviselőtelte- pi főgimnáziumban. Azon kevesek közé tartozott, akik érezhették Gaál Mózes igaz­gatónak, a népszerű ifjúsági írónak az atyai szeretetét. és akiket Babits Mihály is több évig tanított. — Barátaimtól hallottam, hogy a görögpótló órákat ta­nító tanár nagyon érdekesen mesél az ókori világ törté­netéről és művészetéről. Én is ezt a tárgyat választottam és nem bántam meg. Babits nagy szeretettel és lelkese­déssel beszélt a homéroszi világról, előadását szén ké­nekkel tette szemléletessé. Szavai nyomán az élettelen Akhilleusz-kép szinte meg- elevenedet. láttuk a trójaiak elleni hősi harcát, a Hektár­rá! folytatott öldöklő párvia­dalt. Latint és magyart is taní­tott. Ha a költészetről be­szélt, akkor lángolt, s lelke­sedése átragadt ránk is. Nagyon szerette és becsülte őt Gaál Mózes igazgató úr is. Emlékszem, egyszer Babits helyett Mózes bácsi jött be az osztályunkba és azt mond­ta: „Gyerekek! Babits tanár úrnak most nagyon fontos dolga van. Nemcsak veletek akarja megismertetni a szé­nét, hanem mindenkivel. Verset ír. Ezért a mai órát én tartom meg nektek.” Milyen kapcsolat volt a költő és tanítványai között? — Babits mindenkivel szemben rendkívül humánus volt. A gyerekek megbecsü­lését és okos szeretetét kü­lönben az „iskolacsalád” szel­leme is sugallta. Azokat sze­Együtt a Dunán. Elől Tan­ner Béla rette igazán, akik lelkesed­tek az irodalomért és sokat olvastak. 14—15 éves lehettem, ami­kor elébe álltam: „Tanár úr kérem, olvastam már Vernét és Jókait. Tessék valami más könyvet ajánlani.” Babits ko­molyan foglalkozott a kéré­semmel, ez nagyon jól esett nékem. írókról, regényekről beszélt, végül a Vörös és fe­kete című Stendhal-művet ajánlotta. Nagyon hálás vagyok ne­ki, az irodalom szeretetét ő oltotta belém. Dr. Tanner Béla nemcsak tanítványa volt Babitsnak, hanem később rokona is lett. 1921-ben vette feleségül a költő Tanner Ilonkát, aki­nek később Török Sophie né­ven jelenték meg a versei. — Néhány öreg diák azt meséli, hogy a tanár úr az iskolában látta meg legelőször Ilonkát, aki öccse tanulmányi ered­ményéről érdeklődött. — Mihály mindig azt mondta, hogy rokonai szü­letnek az embernek, de a ba­rátait maga válogatja meg. Én arra vagyok a legbüsz­kébb, hogy elsősorban nem rokonnak, hanem barátnak tartott. Nagyon gyakran vol­tam velük együtt az Attila úti lakásban és az esztergomi Babits-házban. Budán min­den este nagy társaság gyűlt össze náluk: írók. költők, mű­vészek voltak a vendégek. Ba­rátainak többször is mondta tréfásan, „azért szeretem Bé­lát. mert ő nem ír.” Ami nővérem és Babits iskolai ismeretségét illeti, az legenda. A mi családunk sze­rette a művészetet, én hege­dűművésznek készültem. Ilonka írogatott. Először az Uj Idök-ben olvastam a ver­seit. Tudomásom szerint a Centrál Kávéházban ismer­kedtek meg 1920-ban. A hetvenöt éves öregdiák sokat tanult Babitstól. de ő is próbálkozott tanítani a költőt — igaz, nem sok si­kerrel. Tanner Béla valami­kor nagyon szerette a téli sportokat, elsősorban a síe­lést. Elhatározta, hogv a só­gorával is megismerteti a le­siklás művészetét, de a mát­rai különórák nem sok ered­ménnyel jártak. A költő csak óvatosan csúszkált a fe­hér havon. A fotózással kap­csolatos tervei is ugyanígy végződték. Babitsék szerettek fényképezni, de nem nagyon értettek hozzá. Tanner Béla — ak.i sokáig fényképészként is dolgozott — megpróbálta elmagyarázni a fotózás forté­lyait de a Babitsék képeinek minősége arról árulkodott, hogy a szakmai tanácsokat nem nagvon fogadták meg. Aztán néhányszor dunai csó- nálcázásra is elhívta Babitsot. Nagyon élvezték ezeket a rö­vid vízi túráikat. Ahogv idő­ben haladunk előre, az em­lékek egvre sokasodnak. A legkedvesebb téma Eszter­gom. az előhegvi Babits-ház. — Babits 1973-ban vásárolt az esztergomi Elő-hegven egv kicsi és elég elhanyagolt há­zat Ezt nagy szeretettel szé­pítsetek és évekig nagvob- bítottá.k. Több szobát ragasz­tottak hozzá. A ház kedvence Ádáz, a si­ma szőrű foxi volt. én sze­reztem Mihálynak. Ádáz vad. harapós, sőt vérengző kutva volt. de nagvon szerette Ba- bitxékat. Ezt lént.en-mvomon igyekezett bizonyítani. Az éjszaka folyamán nyávogó macskákat megfojtotta, és az akkor oldalt nyitott verandá­ra vitte. hogy gazdáinak be- mutassa hősi t.pf+ét TTcrtrqní<?v tett a s7omszéd rcírV^ivAi is. Mihálvék nem győzték fizet­ni az elpusztított, baromfik árát. Nevelték Ádázt, de csak annyi eredményt értek el. hogy a megfojtott csirkéket -a szomszéd kukoricásába rej­tette el. A beszélgetés visszaka­nyarodik az „Alma Mater-” hoz. a költő tanáréveihez. Ba­bits később nem sokat emle­gette a tisztviselőtelepi gim­náziumot: sok iránvú irodal­mi elfoglaltsága a jelen és a jövő felé fordította figyelmét. Á tanári munkáról azonban mindig szeretettel beszélt. Az volt a véleménye, hogv a ta­nári munka kettős örömet ad: örömet jelent a művelt­ség átadása, de élmény ta­pasztalni azt is, hogy az is­mereteket befogadják a diá­kok és ez alakítja jellemüket. TÉGLÁS JÁNOS Fekvő no D Jelenkor novemberi száma Makrisz Agamemnon szobra A Pécsett szerkesztett iro­dalmi és művészeti folyóirat új számának lírai rovatában többek között Kalász Már­ton, Cs. Nagy István, Rózsa Endre, Somlyó György és Tűz Tamás verseit olvashat­juk. — A szépprózai írások sorában Darányi Marianna, Mészöly Miklós. Tatay Sán­dor és Thiery Árpád elbeszé­lése kapott helyet. A képzőművészeti rovatban figyelmet érdemel Forgács Éva tanulmánya Jankovics József szobrairól, valamint Németh Lajos: A Csontváry- nak „tulajdonítot” képekről című írásának befejező része. Az „Irodalom a gyorsuló időben” — sorozatban a mai irodalomkritika kérdéseiről beszélget Bata Imre, Béládi Miklós, Bodnár György, Nagy Péter, Pándi Pál és Tóth Dezső. A kritikai rovat élén Juhász Ferenc verspróza kötetét elemzi Pomogáts Bé­la írása. Akttanulmány Szabó Vladimír festménye a Műcsarnokban rendezett ki­állításáról IHÁSZ-KOVÁCS ÉVA: Párharc Mintha egy oroszlánköröm végigkúszott a bőrömön csak fél-hold körmű Est Ne félj felhők közt sugár gőgicsél a sugár sötét, s köldökét arcomra buktatja az Ég Miértek Hány miért volt és hány miért lesz ki mindent érez — semmit érez süt-e még Nap merthogy a fecskék kis házaikat lemeszelték és világtérkép-szemmel szálltak most bánata van minden háznak hisz annyi szállt el búcsúzkodva jelükkel megtelne egy nyomda tulajdonképp vége a nyárnak ki nem adott verseim szállnak Két találkozás Megbékélés Ül a bácsi. Ünnepélyes feketében. Ö az időt kérdezi tő­lem, mert beszélgetni akar az út unalma ellen. Én azt, hogy honnan és hová utazik? Mondja: Vásárosnaménybe, onnan busszal még tovább. Naményig együtt megyünk. Gondja lehet, mert magába ros- kodtan ül, mintha megbánta volna, hogy beszélgetni akart. Később mégis megkérdezi: — Rosszféle embernek látszom én? Ritka kérdés, második mondatnak különösképpen. Előbb azt hiszem, hogy én bántottam meg valamivel, de nem, hi­szen ő sem barátságtalan. Mondom hát: — Miért nézne ki annak? Különben sem írják az embe­rekre az olyat. Bólint elégedetten. Tetszik, amit mondtam, de a követ­kező mondatával meglep megint: — Pedig engem most ítéltek el, pénzbefizetésre, de az is ítélet... Nézem a tisztességben megőszült elítéltet, ő meg alig vár­ja, hogy mesélhesse már: — Tudja, úgy volt, hogy régen veszekszik rám a szom­széd, mert árnyékol a kertjére a fám. Nem is ő haragszik, hanem a felesége, mert nekem ő jó komám volt régen. — Milyen fa? Alma? — Dió. Évente megterem egy jó zsákkal, és nem is akár­milyent, hanem papírhéjút. Tavasszal úgy felpiszkálta a szomszédot a felesége, hogy az baltát fogott a fámra. — És maga? — Én meg ráfogtam a villát, mert az volt ott közel. Nem szúrtam meg, annyira nem mentünk, de nem szégyellem, hogy bizony kicsúszott a csúnya a számon. Ezt hallották meg a szomszédok, aztán elítéltek engem a szó miatt... — És a szomszédot ? — Azt is. Mert tanúm az volt nekem is. Meg a balta miatt. Azt látták... — Hát a villát? — Azt nem számították, mert a füvet forgattam. Maga tanult embernek látszik: lehet még fentebb menni ezzel? Nevetéssel bajlódik bennem a kevéske jogtudomány, és szívem szerint fellebbeznék is a szép magyar beszéd tekin­tetes ítélőszékéhez, mert aki így mondja el a csúnya szavak históriáját, az felmentést érdemelne. Rá is szánnám magam valamilyen jó tanácsra, de Vásárosnaménybe érünk, és a le­szállás sodrása elviszi mellőlem az öreget. Később a kisvendéglőben látom még ugyan, de nem za­varom, mert éppen egy magakorú, ünnepélyes feketébe öl­tözött emberrel koccint. Egészségükre. Hadd teremjen a megbékélés jövőre is egy zsák diót. Riogatók Szamoskér határában, a táblák szélén kérdeztem egy öregembert: — Maga a csősz itt, bátyám? — Nem, öreg vagyok én már ahhoz is. Csak kijöttem. Nézem a határt. Jólesik a szemnek. — Nehéz év volt ? Néz erősen, válaszra való ember vagyok-e? Annak ítél: — Nehéz, de most a madárriogatókat nézem... — Riogatókat? Nem madárijesztőnek mondják? — Riogatók már csak ezek... Harsogón zöld a határ, a táblákon szerte madárijesztők védik a termést. — Aztán miért csak riogatók? — Hát nézze — mondja és mutatja is —, ezt a gyerek­holmit az unokám is felvehetné, azt a kalapot meg én, hord­tam rosszabbat is annál. Azt a kabátot ott városon is elhord­ta volna a szegényebb je. Valamikor bizony" este jöttünk vol­na, hogy lelopjuk innen... Nézem a bábukat, és gyerekkorom toprongyos madár­ijesztői egyszeriben megszelídülnek, riogatnak csak. Felfelé a madarakat, befelé — így gondolom — az emlékeinket. BARTHA GÄBOR

Next

/
Oldalképek
Tartalom