Tolna Megyei Népújság, 1980. október (30. évfolyam, 230-256. szám)
1980-10-05 / 234. szám
1980. október 5. NÉPÚJSÁG 3 Két esemény ürügyén - egyről Gazdagodunk o I960, szeptember 28.. Vencel naipja és vasárnap. Eltér az év többi vasárnapjától és nemcsak azért, mert búcsús vigalom, ilyenkor természetesként ható, színes forgatag fogadja a Kölesd felől autón érkezőket. A környező, egyben társközségek életében központi, azaz székhely szerepet betöltő Gyönk más miatt jegyezheti majd hely- történetének lapjaira az öröm pirosával szeptember 28-at. A 40 milliós költséggel, több lépcsőben épített korszerű általános iskola első emeleti előcsarnokában csupa ünneplőbe öltözött gyerek és felnőtt várakozik. Sokan vagyunk és halkra fogott a csoportokba verődök szava. Egyedül a zeneszó teszi? Nem. Vecsési Sándor Munkácsy- díjas érdemes művész seccó- jának- avatására jöttünk. Sokan a megye más településeiről. Itt van a művész számos pályatársa is és a gyön- kiek új büszkeségének, a 18 tantermes korszerű iskolának a tervezője, Lőrinczy Gyula, aki az épület már említett helyére utólagosan került secco születésének időtartama alatt végig igen sokszor konzultált az alkotóval. Fürkészem az arcokat, bele- hallgatózom a beszélgetésekbe, de ahol a gyerekek csoportosulnak, most nincs ficánkoló csivitelés. Életükben először volt alkalmuk festőművésszel személyesen találkozni, munka közben is látni, beszélni vele. A mai nap — a seccóavatás — módosítja az így kialakult kapcsolatot. A szelíd, tanáros küllemű, halk szavú művész ezután már a művében lesz itt jelen. De arra tanítva a mai gyerekek jövendő gyerekeit is, hogy múlt nélkül nincs jelen és az embernek a világban az a dolga, hogy munkájával, életével, értelmes jelent teremtsen. Különben nem lesz mit átadnia a jövőnek — múltként. Vörös szegfű a legkisebb pirosnyakkendősök kezében. Szabálytalan füzért alkotva állnak. Nem nehéz kitalálni, hogy kié lesz a virág, s kié a sok felnőtt tenyerében készülő meleg kézfogás. Elhal a várakozó zsongás. Vers, majd kórusszám nyitja az ünnepséget. Ezután a megyei tanács elnöke lép a mikrofonhoz nevünkben megköszönni a művésznek az ünnep varázsát. „Hogy ez miben rejlik?” A kérdésre Illyés Gyula szavaival válaszol és ezen a tájon van-e Illyésnél autentikusabb válaszadó? Ide teszem az akácról az illatot, ide teszem a Dunáról a fényt, leányról a mosolyt, a fiúról a dacot, ebből csinálok költeményt, hogy gazdagodjatok. Az emberélet nagy eseményeit vetítő secco előtt idevalóbb citátum nincs. A gyerekek érzik, a felnőttek pedig tudják is, hogy ami a birtokukba jut, a természet ünnepi nyugalmát, meghittségét, tisztaságot és békét sugározva, eltéphetet- lenül köti hozzánk Vecsési Sándort. Igen, hozzánk, hiszen a gyönki iskola seccója nemcsak az ide járó, közel 600 gyereké és szüleiké, a mienk is, Tolna megyeieké, akik szívesen mutatjuk meg bárki hozzánk érkezőnek. Sőt. Azt kívánjuk, hogy minél több alkalmunk legyen gazdagságunk megmutatására. Az ünnepség végén forró taps köszönti a művészt, aki nem számított arra a meglepetésre, ami —• mintegy a seccóayatás záróakkordjaként — érte. Dr. Szabópál Antal, a megyei tanács elnöke a művelődésügyi miniszter megbízásából nyújtja át Vecsési Sándornak a Szocialista Kultúráért kitüntetést. Más meglepetés is van. Az iskola tanulói díszes emlékkönyvet készítettek Vecsési Sándornak. A könyv elején az a fogadalom áll, hogy megóvják a szépre, jóra, nemesre buzdító alkotást. Vége az ünnepségnek, de ezt senki se veszi egyköny- nyen tudomásul. Fog bennünket a seccóról ránk te- kintők meleg szemsugara. Hegedűs János, a bonyhádi Városi Tanács elnöke sodródik mellénk. Azt mondja, nagyon szép mű birtokába jutottak a gyönkiek, de azért föltétlenül nézzük ám meg a bonyhádi művelődési központ előcsarnokában Bujdosó Ernő freskóját is, amit ők, tegnap avattak... o Még friss a gyönki élmény, hiszen néhány nap telt el. Fórum a megyeszékhelyen, a Babits Mihály művelődési központ márványtermében. 1980. október 1., szerda és 15 óra. Az intézmény munkatársai nem győzik pótolni a székhiányokat. Kevesebb érdeklődőre számítottak, mint ahányan vagyunk. Lennénk egyébként többen is. ha nem tartana még a munkaidő. Minek szól a megjelentek szép száma? A Tolna megye műemlékei és műalkotásai címet viselő fotókiállítás képeinek közelében azt beszélhetjük meg, hogy milyen művészeti beruházások valósultak meg a rövidesen záruló tervidőszakban és mivel leszünk gazdagabbak abban a közeli jövőben, amit majd a VI. ötévés terv időszaka jelent. Az jut eszembe, hogy valamivel több mint tíz esztendővel ezelőtt — még igen friss szekszárdiságomat — azon véleményükkel hűtöget- ték sorozatban az őshonosok, hogy ne ágáljak annyit a város szellemi életének lustasága ellen, mert itt „a szőlőkultúrával összefüggő pince- bulikon, vadászaton, halászaton, s ehhez hasonló örömö- köji kívül más nem érdekli az embereket...” Régen elhallgattak az egykor volt Szekszárd „szószólói”. Tán igyekeznek is elfelejteni, hogy a „kis város, nagy falu” lakóit úgy minősítették, ahogy. Okkal. Lám, milyen sokan vagyunk itt! Véleményt mondani a képző- művészeti beruházások dolgában is. Lapunk egyik munkatársa, hovatovább tíz esztendővel ezelőtt készített sorozatot a megye szobrairól. Érdemes lesz rövidesen ismét áttekinteni hasábjainkon azt, hogy hol tartunk a képzőművészeti beruházásokban most. Csak Szekszárdon nem kevesebb, mint 30 új alkotás vehető számba, s még ebben az évben avathatjuk a főiskola belső udvarába szánt kerámiakutat, aminek alkotója Sarkantyú Judit. Farkas Pál Babits-szobra a Babits- ház felújítása után kerül a helyére, jelenleg Budapesten, a Városmajorban lévő szoborparkban látható. — Szép, szép, hogy már tervezzük a képzőművészeti beruházásokat — mondották ■többen is a művészeti fórum résztvevői közül —, de azt a rossz gyakorlatot kellene már végleg száműzni, hogy előbb elkészül valami és utána gondolunk arra, hogy benne, előtte, vagy á környezetében megkeressük a képzőművészet helyét. Nehéz vitatkozni ezzel a véleménnyel, hiszen építészek és képzőművészek, város- és községpolitikusok vágyaira, elképzeléseire rímel. Ne becsüljük mégse alá a kezdet sikereit. Azt, hogy a megye képzőművészeti beruházásokra 1977-ben készített tervének célkitűzéseivel nem maradunk magunknak adósok. Elkészült a dombóvári művelődési központ előadótermében Majoros János keramikus művész kerámiafala, s ez már együtt az épület építésével. A bátaszéki tanács házasságkötő termének falán ott van Végvári I. János pannója. Bonyhád és Gyönk se várt hiába a szépben való gazdagodásra. Még ebben az évben felavatják Tamásiban a gimnázium és kollégium előtti parkban Farkas Pál szobrászművész Béri Balogh Ádám-szobrát. — Mi van még készülőben? — kérdezték igen sokan. A válasz: Mayer Berta tűzzománc fala kerül a jövő év első felében a bonyhádi művelődési központ belső terébe, ugyanitt a nagy előadóterem főfalára Hock Ferenc festőművész velencei mozaikból készülő Tavasz, nyár, ősz, tél c. kompozíciója és a gyönki 16 tantermes iskola parkjába Janzer Frigyes 7 méter magas vörösréz kompozíciója. — Nem több a felsoroltaknál ami már van? — szögezte mellemnek a kérdést egyik, szerkesztőségünkben is gyakran megforduló olvasónk. A válasznak azt - hiszem nemcsak ő örülhet. A megyei tervekben szereplő műveken kívül — a képzőművészeti lektorátus és a helyi szervek költségvállalásával tíz képző- művészeti alkotást vehettünk — vagy vehetünk rövidesen — birtokba. Csak emlékeztetőül néhányat... Juhos László szobrászművész kerámiakompozíciója díszíti a tamási úttörőház auláját. Pátzay Pál Fát ültető lány című bronzszobra a főiskola belső aulájában látható. Hőgyész- re egyébként Pátzay Pálnak három szobra került. Egyik sem „csak úgy, oda- dobottan”. Ez utóbbi félmondatot azért citálom, mert sokszor hangzott már el és mert véleményem szerint mind kevesebbszer lesz hallható a jövőben. Valami azonban még marad egy ideig. Gazdagodásunk a szépben bővizű forrása marad a vitáknak. Egy-egy új köztulajdonba vett művészeti alkotás valószínű mindaddig ki lesz téve a kezdeti heves elutasításnak, amíg közízlésünk olyan lesz, amilyen. De, mint azt számos példa bizonyítja, idővel valahány mű találkozik a közönséggel. S úgy, hogy amit tegnap még kifogásoltunk, azt ma már büszkén mutatjuk, mint a mien- két LÁSZLÓ IBOLYA Fotó: Könye Iván Magyarország (már nem) vonatablakból Befejező összegezés Három héten át az ország legnagyobb vállalatának jóvoltából utaztam és szálltam. Nincs olyan magyar állampolgár, aki élete során ne kerülne kapcsolatba a MÁV- val, hiszen a legkülönbözőbb szerelvényeken (ha jól vagyok értesülve) 10—12 naponként annyi1 utast szállí_ tanak, amennyiben a határaink közt összesen lakunk. Ehhez lenyűgöző szervezettség kell és szüntelen fejlődés, hiszen — Moldovától jól tudjuk, hogy — a MÁV munkaerőgondokkal küzd. De így is, akarva-akaratlan, persze inkább akarva rányomja bélyegét az ország egészének életére. Szép csendesen, a szemünk előtt és talán éppen ezért a tekintetünktől nem kísérve, ízléses és modern állomások tömege épült fel az országban. Nemcsak a soproni csodához hasonlóra gondolok, hanem isten háta mögötti kis Szatmár megyei indóhá- zakra is, sohasem hallott nemű községekre. És virágokra, mintha a MÁV egy külön kertészeti termelőszövetkezetet tartana fenn, ami persze nem igaz. Mindez feltétlenül hozzájárul az utazás körülményeinek alakításához. Mert sokan utazunk, de sajnos még sokan nem tudunk utazni. Nyírbátorból Debrecen felé tartva együtt bánatos- kodtunk egy idős jegyvizsgálóval fülkém valamennyi módszeresen széthasított hu- zatú ülésének és a kicsavart lámpakörtéknek láttán. — Miféle állatszállítmányt továbbítottak erre? — kérdez, tem ingerülten, mire ő rezig- náltan így felelt: — Embereket, uram! Embereket ! Az utas eszik, az otthontól Való elszakadás valamiféle furcsa reflexeként nyomban sokat is eszik. Ebből tagadhatatlanul jól él az Utasellátó. A csornai étlapot már említettem (ez különben a GYSEV-nek szóló dicséret volt)., a debreceni pompás bisztrót szintúgy. Az orosházit nem, pedig ugyanaz a vállalat működteti, de helyi káderei nyilván úgy okoskodnak, hogy III. osztályú besorolásukkal ugyanilyen osztályú udvariasságot tartoznak adni. — Fegyelem alatt élő emberek — mondotta egyik kollégám Sopronban, amikor a vasutasokkal kapcsolatos jó benyomásaimat ecseteltem neki. Igaza van, de ha a M Á V-vez é rig azg a t ó 3811020/ 1949. I. 3. A. sz. utasítása még nem veszítette érvényét, akkor ez a fegyelem örvendetesen demokratikus lehet. A vendégszobákban ki van függesztve és azok használatával kapcsolatos: „2) ... A vendégszobákat szigorúan a jelentkezés sorrendjében kell kiutalni. Többéknek egy időben, való jelentkezése esetén a kisebb rangú alkalmazottnak. elsőbbsége van.” Szeretném hinni, de persze nem tudom igazolni, hogy ezt be is tartják. A demokratizmus másik jele, hogy a főnök —• szolgálati ranglétrán elfoglalt helyétől függetlenül — Rábapordányban és a Keletin is az „ÁLLOMÁSFÖNÖK” feliratot viselő táblájú ajtó mögött ül. Nem szoktunk gondolni arra, hogy az ország legnagyobb üzeme, az ország úgynevezett kultúréletében is részt vesz. Vasutas művelődési házak tömege került az utamba. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy programjuk mindig a világszínvonalat súrolta, de nem hiszem, hogy ez lenne a fontos. Az eszperantisták klubjai (talán, mert a vágányok nemzetköziek?) majdnem mindenhol megtalálhatók. Debrecenben, a csodálatos művelődési központban, azt mondották, hogy az állomás- főnök nélkül tulajdonképpen sók százan hiányoznának a látogatók közül. Nem főnöki parancs hívja ide őket, hanem az érdeklődés — de a „főnök úr” állandó itt léte természetesen serkentőleg hat. Utamnak természetesen csak egyik célja, úgyis mondhatnám természetes velejárója volt a vasutasok életével való közelebbi ismerkedés. A másik, a fontosabb az, hogy olvasóinknak futó felvillanásokban valamelyes képet próbáljak mutatni hazánkról. A megfelelő önigazolást sosem fogom megkapni, de szeretném remélni, hogy érdemes volt leírnom, amit leírtam. A bevezetést nem számítva húsz folytatásból derült ki, hogy egyik-másik város újra felkeresése szántóimra hosz- szú évtizedek elmúltát jelentette. Sopronban 40, Balassagyarmaton, Salgó- taéj án'ba n 36—28, Egerben lß, Mátészalkán 32 éve jártam, Zalaegerszegen, Békéscsabán, vagy Hegyeshalmon pedig még sóba sem voltam. Természetesen nevetséges elképzelés, de olykor az volt az érzésem, hogy a tervszerű országjárást mindenki kötelezővé kellené tegye önmaga számára. (Világért se másfajta kényszerre gondolok, mert akkor az egész nem érne öt krajcárt se.) Más ugyanis a hírközlő eszközök jóvoltából tudomást szerezni a határaink között évtizedek óta végbement változásokról, és ismét más azokról a saját szemünkkel meggyőződni. Ha pedig életkorunk megengedi, azokat korábbi tapasztalatainkkal is egybevetni. A tények konok érveinél nem ismerek szív- rehatóbbákat. Egy ilyen körjárat arra is jó, hogyha éppen nem súlyos lelkibeteg az ember, akkor minden nehézséget tudomásul véve bár, derűs optimizmussal nézzen szűkebb hazájára, annak sorsára és fejlődésére. Szó sincs arról, mintha minden fenékig tejfel lenne. Láttam nem az alkotóik pénzén „eltolt” városnegyedeket, de láttam a biztató jövőt. Kis túlzással még azt is állítani merném, hogy itt-ott láttam a jövőt — jelenidőben. Hogy ebből az olvasónak mi a haszna? Erről útközben az egyik-másik megyei lap szerkesztőségében felkeresett kollégákkal sokat vitatkoztunk. Azt se ők, se én nem gondoltam, hogy mindezek nyomán most egyre többen kerekednek fel, ugyanezt az utat végigjárni. Volt aki úgy vélekedett, reménytelenül naiv vagyok. A belföldi idegenforgalomnak befellegzett, a mai árak mellett ki vállalkozik arra, hogy megossza az én lelkesedésemet, mondjuk Nyírbátorral. kapcsolatban. Ezt ném hiszem. Egyes utakra úticélokra talán mégis sikerült kedvgerljesztőül szolgálnom. iEszéky Gábor így írt a Magyarország 1980/35. számában, jól hangzó „Nem ezen spórolunk” című cikkében: „ ... különlegesen örvendetes a belföldi idegenforga_ lóm nagyarányú növekedése.” Nem állnak rendelkezésemre konkrét számok, nem tudóm, hogy ez a növekedés miilyen arányú. De szeretném, ha megyénk_ bői kiindulva és ide tartva is egyre nagyobb lenne. (Vége.) ORDAS IVAN Tamásiban hozzáláttak a gimnázium névadójának, Béri Ba Iogh Ádám szobrának a felállításához.
