Tolna Megyei Népújság, 1980. október (30. évfolyam, 230-256. szám)

1980-10-04 / 233. szám

a Képújság 1980. október 4. Közlekedünk -de hogyan? Mindannyian közlekedünk. így vagy úgy, részt veszünk a közúti közlekedésben, a vá­rosi-falusiban föltétlenül. Még mindig a gyalogosok vannak a legtöbben, minden bizonnyal lesznek is az idők végezetéig, de az autósok szá­ma rohamosan nő, és az utóbbi időben hallatlanul megszaporodott a segédmo­tor-kerékpárosok száma. Az ilyen nagy járműszám hovatovább nemcsak közle­kedési, vagy — szélesebb ér­telemben — gazdasági prob­lémákat vet fel, hanem óha­tatlanul az emberek érzésvi­lágára is hat. A rendszeres újságolvasó fölfigyelhetett rá, hogy mind több lap, mind gyakrabban foglalkozik a közlekedéssel. Egyáltalán nem véletlenül. Most ne beszéljünk arról, Hogy a személy- és áruszál­lításnak milyen nagy a jelen­tősége az ország vérkeringé­sében, de azon túl a külkap- csolatokban is, maradjunk a közlekedés zavartalanságáért, biztonságáért felelős embe­rek sokszor már megoldha­tatlannak tűnő gondjainál, meg hát mindannyiunk min­dennapjainál... MEG KELL TANULNI KÖZLEKEDNI Néhány száz, de akár né­hány tíz évvel ezelőtt sem volt még gond, hogyan is közlekedjünk. Ma már annál inkább. Rendkívül örvendetes, hogy — igaz csak alapfokon — már az általános iskolákban is van bizonyos KRESZ-ok- tatás, pontosabban szoktatás. A nagyobbaknál a közleke­dési úttörőőrsök szerepe fel­becsülhetetlen. Mégpedig kétoldalúan, egyrészt abban, hogy saját maguk megismer­kednek a kultúrált közleke­dés feltételeivel, másrészt reggelente, amint tanúi lehe­tünk ennek sok helyütt, se­gítik tanülótársaik biztonsá­gos átkelését a forgalommal terhelt úttesten. A közlekedésbiztonsági ta­nács vetélkedőket, versenye­ket szervez, oktatást biztosít, s ha valahol elmondhatjuk, hogy mesénkben megnyug­tató a helyzet, ezen a terüle­ten nyugodt lehet a lelki­ismeretünk. A rádióban a minap a za­lai vizsgabizottság vezetőjé­vel beszélgetett a riporter. Elmondta, hogy a negatív re­kordot egy olyan vizsgázó. tartja, aki nyolcvanadszor kényszerült — eladdig — hiá­nyos KRESZ-ismeretei miatt a vizsgabizottság elé. Amint ifjú Radnai Mátyástól, az Autóközlekedési Tanintézet szekszárdi vezetőjétől és Tá- mer Ferenc vizsgabiztostól megtudtuk, a mi megyénkben ilyen rekord még nem szüle­tett, de a velük való beszél­getés — ebben a témában is — gondolatébresztő volt. A vizsgázó a vizsga meg­kezdésétől hat hónapon be­lül köteles azt befejezni. Utána már csak a vizsgadíj újólagos lefizetésével ismétel­het. Ez állampolgári jog. Ez a KRESZ-re vonatkozik. A gyakorlati vezetésnél ötször ismételhet a tanfolyamhall­gató, ha ekkor se felel meg, pályaalkalmassági vizsgálat­ra utalják. Itt már pszicho­lógiai tényezőket is figyelem­be vesznek. De ugorjunk vissza az előbbi mondathoz: a sokszoros ismétlés KRESZ- ből azoknál gyakori, akik nem végeztek tanfolyamot, hanem anélkül jelentkeznek vizsgára. Mi lenne a járható út? Az oktatók egyként vallják, hogy tanfolyamhoz kellene kötni minden járművezetésre jogo­sító vizsgáztatást. A motoro­sokét is. A segédmotorosok­nál egyébként rövidesen új vizsgarend várható. Meg­nyugtatásul közölhetjük az egyéb járművezetők és a gyalogosok számára: feltehe­tőleg szigorúbb lesz az eddi­ginél... Ami az iskolákat illeti, az adott lehetőségeken belül jó lenne többet foglalkozni a közlekedési kérdésekkel — úgy tudjuk, erre országos kezdeményezések is vannak már. Tolna megyében évente több mint tízezren szereznek járművezetői jogosítványt. KIK OKOZZAK A LEGTÖBB BALESETET? Nem kell senkit kérdezni, elég végiglapozni néhány hó­napra visszamenőleg az újsá­gokat, megtudjuk, melyek a legfőbb balesetokozó ténye­zők. De álljunk csak meg egy szóra, így hogy „balesetokozó tényező” túlságosan is el­vontan hangzik, pontosabb úgy fogalmazni, hogy milyen emberi cselekvések követel­nek anyagi kárt, emberi sé­rülést, vagy éppen — nem is oly ritkán — emberéletet. Itt van az ittasság. Az el­múlt félévben a közlekedési balesetek huszonnégy száza­lékában volt részeg az okozó járművezető. Ezen belül 48 százalékot képviseltek a se­gédmotorosok. No ezzel kap­csolatban talán érdemes szót ejteni a „kétjogosítványos” emberekről. Van egy rendes jogosítványuk, meg egy se­gédmotorra szóló. A szőlőbe segédmotorral járnak, ott ugyebár bor is van, fogyasz­tanak is belőle. Ha aztán le­buknak, ugrik a — segéd­motorra szóló engedély. Ugyebár olcsóbb, mintha a rendes jogosítványnak kelle­ne búcsút mondani. Ez is van. Meg az is, hogy sokak megítélése szerint nem árta­na egynémely embereket akár örökre is megszabadítani jo­gosítványuktól, ha alkalmat­lanok annak birtoklására.. Az elsőbbség meg nem adásá­ban, a kíméletlen előzésben ott található a gátlástalan­ság, az agresszív életvitel. Különböző szervek nagyon sokat tesznek a közlekedés biztonságának javítására. Tanpályát épített a honvé­delmi szövetség Szekszárdon és most épít az ATI. Az autóklub szervizében korszerű felszereléssel a jár­műveket teszik üzemképessé, felvilágosító, nevelő munká­jukkal az embereket alkal­massá a közlekedésben való részvételre. Erőlködünk, erőlködünk. Eredmények vannak, de elé­gedettségről szó sem lehet. Akire hat a jó szó, hassunk azzal, akikben a feltételes reflex kialakítására van szükség, alakítsuk ki bennük. És néha a vezetés megakadá­lyozása sem mellőzhető. LETENYEI GYÖRGY Fotó: Bakó Jenő c Az MHSZ új tanpályája Szekszárd-Csatáron Tudósítóink írják A kisiparosok munkája Gondot okoz az anyagbeszerzés (Folytatás az 1. oldalról) Dombóváron és a város környéki községekben a la­kosság másfél százaléka kis­iparos, akik főállásban, mun­kaviszony melletti iparenge­déllyel, illetve nyugdíjkie­gészítésként végzik lakossági szolgáltató tevékenységüket. Munkájukkal általában elé­gedett a lakosság. A panaszok száma minimális. A hivatalos ellenőrzések alkalmával csu­pán az adminisztratív tevé­kenységben találtak hibát. Az egyik ilyen általános hiba az, hogy nem szívesen készítenek megfelelő árvetést. A város­ban van néhány olyan szak­ma, amelynek utánpótlására kevés a remény. így igen ke­resett a cipőjavítással foglal­kozó kisiparos, a tetőfedő és az ács. Ez utóbbiból egyetlen egy főállású kisiparos sincs. Dombóváron már évek óta nincs ernyőjavító. A közel hatszáz fős kisipa­ros-gárdának egyik legna­gyobb gondja az anyagbeszer­zés, amely munkaidejük jó részét leköti. A sűrűn mu­tatkozó anyaghiány akadá­lyozza őket a megígért határ­idő pontos betartásában, s ezt a lakosság nem jó szemmel nézi. A városban a jelenleginél több kisiparosra lenne szük­ség, szívesen látnák műhe­lyeiket az emeletes házak — eddig eléggé kihasználatlan földszintjén lévő úgyneve­zett „közös” helyiségekben. Szöveg: MAGYARSZÉKI ENDRE Fotó: DOMBAI ISTVÁN Gaál István az egyik leg­idősebb cipőjavító kisipa­ros Müller László rádió- és tv- műszerésznek is sok javítanivalója akad Szakmák kihalnak, s újak keletkeznek Az idős nyugdíjas, Gauzer Ernő patkói, míg az ereje — ahogyan mondja: a pat­kószöge — el nem fogy... A kisiparosok létszáma az utóbbi évtizedekben Duna- földváron is jócskán meg­csappant, s szerepük is lé­nyegesen megváltozott. Ma, az igények jelntős részét a szövetkezetek elégítik ki, de — kiegészítő tevékenységként az önálló kisiparosoknak is jelentős a szerepük. Százhúsz kisiparos „Tolnán, a századfordulón még huszonkét kádármester dolgozott. A két világháború között már csak mindössze kettő — ma pedig egyetlen egy sincs.” Hasonló sorsra ju­tottak a takács, borbély, hajóács, halász, köteles és mézeskalácsos dinasztiák is. Néhány évvel ezelőtt a Du­na Történeti Múzeum vá­sárolta meg Rubold Ödön kötélgyártó fölszerelését. Eb­ben a műhelyben közel száz éven át három köteles nem­zedék készített az igavonás­hoz, a halászathoz szükséges köteleken kívül, nyolcvan­száz méter hosszú, karvastag­ságú hajóköteleket. A múlt század szorgos mesterei, mű­helyei elnémultak. Ma mind­össze egy, az elmúlt évszá­zad első évtizedében alapított kékfestő műhely működik. A kékfestő eljárás — főként szász mesterek közvetítésé­vel — a XVIII. század köze­pén jelent meg Magyarorszá­gon. A tolnai kékfestő mű­helyt Kintner András alapí­totta az 1810-es években. A mai mester Nagy József. masszát (pap) nyomunk, amely a mintázott részen meggátolja a szövet helyi színeződését. Ennek teljes megszáradása után indigó­oldatban (csáva) megfestjük a kelmét. A különböző vegyi anyagokkal feloldott, redu­kált indigó a levegőn — amint kiemeljük a vásznat a folya­dékból — oxidálódik és kék színűvé változik. A festőme­dencébe (küpa) többször be­mártjuk, levegőztetjük — így sötétebb színárnyalatokat is el lehet érni. A minták he­lyén lévő fedőanyagot savas fürdőben oldjuk le, s itt elő­tűnik a vászon eredeti fehér színe. A fedőanyag vegyi ösz- szetételét ha változtatom, sár­ga, zöld, világoskék és na­rancsszínű is lehet a mintá­zat. Ezeket ma többnyire a bogyiszlói idősebb asszonyok keresik. A mintázott, meg­festett, öblített és keményí­tett anyag simaságát és fé­nyét a mángorlás során nyeri. Egy óriásit lépve az időben, nézzük a ma mestereit. A KIOSZ tolnai körzeti csoportján kapott tájékozta­tás szerint ez év szeptembe­rében Tolnán, Mözsön, Fad- don és Bogyiszlón összesen kétszáztizenhat kisiparos dol­gozott. Tolnán százhúsz ipa­ros van, ebből hetvenkettő főfoglalkozásban, harminc­nyolcán munkaviszony mel­lett, tízen pedig nyugdíj mel­lett tevékenykednek. A tolnai kisiparosok az alábbi szak­mákban dolgoznak: két autó­szerelő, két autófényező, két rádió-, tv-szerelő, két fog­műves, hat gépjármű-villa­mossági műszerész, két me­chanikai műszerész, négy órás, hat esztergályos, húsz géplakatos, két késes-köszö­rűs, egy kovács, két szer­számkészítő, két gumijavító, négy bútorasztalos, két kár­pitos, hat bérfűrészelő, négy kötő-hurkoló, két cipész, négy szűcs, két férfiszabó,.öt női szabó, négy harisnyaszem- felszedő, egy horgoló-csipke- készítő, két kézi hímező, há­rom kézi horgoló, egy kék­festő, egy koszorúkészítő, egy kosárfonó, egy vándorköszö­rűs, két cukrász, két sütő, egy vattacukorkészítő, három szikvízkészítő, három ács, há­rom bádogos, tizenegy kőmű­ves, két központifűtés-szerelő, öt szobafestő-mázoló, három üvegező, négy villanyszerelő, kilenc szekérfuvarozó, két fényképész, két férfifodrász, valamint öt női fodrász. Ki­elégítetlen a szolgáltatási igény az építőiparban, ezen belül a kőműves, ács, burkoló szakmában. — báli — A múlt századi Földvár kisiparosainak létszámát Egyed Antal A város 1832-ben című leírásából ismerjük. Ezt írja: „Különféle mestersé­get tevők 349-en vannak.” Egy 1903-ban kelt jegyző­könyv szerint „halászkocs­mák” (ma egy halászcsárda), öt pék (ma kenyérgyár), öt mészáros és 17 (!) hentes (ma három húsbolt) állt a lakos­ság szolgálatára. Napjainkban 121 fő-, 19 mellékállású és 20 nyugdíjas önálló kisiparos tevékenyke­dik a nagyközségben! S számuk egyre növekszik: az első félév óta 4 fő-, 2 mellék- állású és 6 nyugdíjas kapott iparengedélyt. Megfigyelhető, hogy szak­mák kihalnak, s újak kelet­keznek. Nem művelik már a mézeskalácsos, a szitakészítő, a fazekas, stb. mesterséget. A bognár, a lópatkoló-kovács, a kötélverő, a teknővájó, stb. szakmáknak már csak egy- egy képviselője munkálko­dik — ma. S, holnap? Ki tudja? Pe­dig szükség volna rájuk! SZELECZKY JÓZSEF Országos gond: nincs táppénzjogosultságuk! — 1948-ban lettem önálló iparos. Majd minden szer­számom örökölt. A több mint százéves fakádakat azonban már én cseréltem ki beton­ra. Ma is többnyire ugyanazt csináljuk, mint amit negy­venkét évvel ezelőtt: fej­kendőket, szalvétákat, abro­szokat, bordűrös szoknya­anyagokat, kötényeket. A kékfestési eljárás lényegében napjainkig sem változott. Fe­hér vászonra, körte-, vagy diófából faragott, vagy fába ültetett rézszögekből kialakí­tott mintázódúccal rezerváló Bálint Miklósnénál, a KIOSZ helyi vezető admi­nisztrátoránál tájékozódtam a Bonyhádon élő és dolgozó kisiparosokról: munkájuk fontosságáról, a szakmai ösz- szetételről, valamint a lakos­ság igényeiről. — Bonyhádon 69 főfoglal­kozású kisiparos dolgozik, 39-nek van munkaviszonya, s rajtuk kívül még 18 nyugdí­jas végez kisipari munkát. A „száraz”, tényszerű adatok mögött a legkülönbözőbb szakmák képviselői állanak: kőműves, központifűtés-szere­lő, kézimunka-előnyomó, mű­köves, ács, asztalos, bádogos, daráló éppúgy van közöttük, mint fafaragó, fényező, fod­rász, gombáthúzó. Lehetne sorolni tovább a harisnya­felszedőtői a kozmetikusig, a kádártól a vattacukor-készí­tőig. Láthatóan gazdag a „paletta”. — Kielégítik a város igé­nyeit a helyi kisiparosok? — Teljes egészében, és évek óta magas színvonalon. He­lyi KlOSZ-tagjainkra régen panaszkodtak. Jó néhányu- kat, főleg intézmények ré­széről, dicséret és köszönet illette a jól végzett tevékeny­ségen túli társadalmi mun­káért. Néhány példa: Papp Ádám szobafestő tanulókat is nevel, Horváth István tv­szerelő munkáját a grábóci szociális otthon köszönte meg hivatalosan is... — A kisiparosok elégedet­tek lehetőségeikkel? — Nagyjából igen, bár ne­héz a helyzetük. Országos gond, hogy táppénzjogosult­ságuk nincs (csak baleseti). Továbbá például a cipészek nem kapnak hulladékot a ci­pőgyártól, itt szerencsés len­ne valami változtatás. DEVECSERI ZOLTÁN összegezve: a szolgáltatások ma már elképzelhetetlenek a kisiparosok nélkül, bár a különféle üzemek szakemberei, ha nem is iparszerűen, de közvetlen környezetükben segí­tenek szomszédoknak, barátoknak, s természetesen önellá­tóak saját területükön. S ha teljesen kielégítő is Bonyhád kisiparos „ellátottsága”, telítettségről mégsem beszélhe­tünk: további iparengedélyek kiváltása várható. Kötélsodrás 1921-ben Kékfestő mintázódúc a múlt századból

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom